Külön világ

A haikut, ezt a japánok által felfedezett és tökélyre vitt, általában a pillanatnyi lelkiállapotot tükröző önkifejezési formát az impresszionisták importálták Nyugatra. Viszont ez a hagyományosan háromsoros, tizenhét morás/szótagos, rendkívül tömör versforma máig megosztja a nyugati kultúrkörben szocializálódott olvasókat. Vannak, akik kifejezetten élvezik a tömör szerkezetet, az utalásokat, a pillanatnyiságban rejlő végtelenség érzékeltetését; egyesek főként azt, hogy egzotikus kifejezéseket (ikebana, szaké, bonszai, szamuráj stb.) olvashatnak egy-egy ilyen versben; megint mások – elutasítván az egészet – bántóan üresnek, divatos felszíneskedésnek gondolják a haiku ilyen mértékű nyugati elterjedését, felvirágzását a 20-21. században (véleményem szerint nem minden alap nélkül). Éppen ezért nevezhető hiánypótlónak egy ilyen antológia összeállítása, ugyanis ebben a mérhetetlenül nagy (és változó minőségű) termelésben szükség van valamilyen szűrőre, hogy ne menjen el végleg a kedvünk a haikutól.

Az Ezer magyar haiku kétszáznyolcvankét magyar költő verseit tartalmazza, huszonöt témakörbe rendezve. A témakörök poétikai és tematikai megfontolások alapján különülnek el egymástól. Különleges az első, az ún. haikuszerű költemények csoportja. Itt Kosztolányi Dezső, József Attila, Jékely Zoltán, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor és több klasszikus költőnk olyan verseivel találkozhatunk, amik eredetileg nem haikunak készültek, mégis mutatnak hasonlóságot ezzel a műfajjal. Ilyen Radnóti Miklós kétsorosa is, amely a magyar szerelmi líra legjobbjai közül való: „Fázol? Olyan vagy, mint / hóval teli bokron az árva madárfütty”.

De most nézzük a formailag kötöttebb, szigorúbb, a klasszikus japán haikuval inkább rokonítható magyar törekvéseket. Vihar Judit már az előszóban leszögezi: „a haiku, rohanó korunk kedvelt költői műfaja immár a magyar líra szerves részévé vált”. Ez a határozott kijelentés mindjárt felvet egy kérdést, mégpedig azt, hogy milyen sajátosságok engednek következtetni arra, hogy létezik egyáltalán magyar haiku?

Az antológia ciklusait olvasva nyilvánvalóvá válik: kialakultak olyan sajátos jegyek, amelyek a meghonosodásra engednek következtetni. Ilyen például a címadás hagyománya vagy a rím, hiszen a japán haiku cím nélküli és rímtelen. Az epigrammát idéző bölcseleti jelleg szintén ilyen sajátosság. A témák is a bőségről tesznek tanúbizonyságot: akadnak olyanok, amik az évszakok rendjét vagy a napszakokat jelenítik meg, ahogy a szerelem és a barátság is kifejeződik néhányban, továbbá találhatunk példákat a hazaszeretet, a betegség, az alkoholizmus vagy a mélyszegénység érzékeltetésére – valamint a humoros változatból sincs hiány.

Ebből a tematikai sokféleségből elsősorban a kelet-európai életérzést közvetítő haikukat gondolom leginkább hitelesnek. Ilyenek például (a kétnyelvű) Dalos Rimma versei, amik váratlan és erős képiséggel, ironikus, visszafogott versbeszéddel döbbentenek meg, majd pedig egyből továbbgondolásra is késztetnek:

 

 Egy szív

Egy szív volt

(mondjuk így),

rátenyereltél,

és azt mondtad: pardon.

Én nélküled

Én nélküled: én vagyok.

Mint az a nő a zuhanyban,

a levágott mellű.

(Petri György fordításai)

 

Kányádi Sándor körömverseiben egy diktatórikus rendszer történelmi léttapasztalata, a bezártság-érzet, a folyamatos félelemben élő ember önreflexiója hat elemi erővel:

 

Két körömre

Őszi éjszaka

rabszállítóként

csukódik ránk a sötét

őszi éjszaka

üzemelteti

az újratermelődő

szívós félelem

 

Fodor Ákos egysorosa a modern nagyvárosi bevásárlóközpontok hangulatát közvetíti végletekig tömör megfogalmazásban:

 

Plázaélmény

vágyfagyasztó bőség

 

A tapasztalatok azt mutatják, hogy egy valamire való haiku nem ér véget három sorban és tizenhét szótagban, hiszen egy külön világ nyílik meg előttünk, a kimondott szavak mögött mindig ott van a kimondhatatlan megsejtése is. Én úgy érzem, kevés az igazán jól sikerült magyar haiku (persze a haikuszerű költeményeket leszámítva), szám szerint biztos, hogy közel sincs az ezerhez. A recenzió elején mégis hiánypótlónak neveztem ezt az antológiát, mert megszűri a mára már szinte áttekinthetetlen mennyiségű anyagot. A szigorúbb értékelés lehetőségét viszont átengedi az olvasónak, hogy saját ízlése, belátása szerint válassza ki magának azt a néhány haikut, amely a divattól függetlenül tényleg képes hatni rá.

 

Ezer magyar haiku. Válogatta, szerkesztette és az előszót írta: Vihar Judit. Budapest, Napkút Kiadó, 2010.

Macskajancsik

A macska önzése csak ártatlan dolgok körül forog és nem megy túl a létfenntartás által diktált mértéken. De elmondhatják-e ugyanezt magukról azok, akik az altruizmus fehér tógájában akarnak most fejbekólintani bennünket az erkölcsbíró bunkójával?

A macskapör.

Különös levél a szerkesztőhöz. Közvetíti Sugár Ottó[1]

Engedje meg igen tisztelt Szerkesztő Uram, hogy én is hozzászóljak a Budapesti Hirlap-ban felvetett macskakérdéshez. Jóllehet a vita le van zárva, remélem, mint érdekelt fél, személyes megtámadtatás címén, kivételesen mégis meghallgatást nyerek. Sietnem kell a válasszal, nehogy – a tudomány álláspontjának győzelme esetén – a másvilágról legyek kénytelen üzengetni.

De nem kertelek tovább. Felfedem inkognitómat. A nevem Jancsi, mesterségemre pedig kandúr vagyok. Olyan kandúr, kinek ítéletét már nem tévesztik meg a higgadt mérlegelésnek útját álló szenvedelmek.

Filozófiai és matematikai iskolázottságomnál fogva mindenekelőtt ki akarok rekeszteni a vitából egy olyan adatot, mely semmiképpen sem akar keresztülcsúszni tudományos kritikám szűrőjén. „Ki van mutatva, hogy egy macska átlag évente 55 éneklő madarat pusztít el.” Elámultam ennek az adatnak precíz voltán. Körkérdéssel fordultam vidéki szaktársaimhoz. És íme kitűnt, hogy közülük egyetlenegy sem töltött ki semmiféle statisztikai ívet, melynek adataiból a másvilágra küldött madarak számát meg lehetett volna állapítani. Önvallomás alapján tehát nem születhetett meg ez az adat. Személyes megfigyelés alapján pedig még kevésbé. Mert ha ebben a maradék-országban mindenre akad is megfigyelő, nyomozó és rubrikázó ember, kötve hiszem, hogy közismerten ravasz természetünk mellett egy egész éven keresztül meg volna a lehetőség minden lépésünk és minden ballépésünk megfigyelésére.

De hagyjuk a statisztikát! Két konkrét vád van ellenünk. Az első közegészségügyi. Bacillushordozók vagyunk. De édes Istenem, ki nem az? Vajon a bacillusok veszedelmétől úgy szabadítjuk-e meg a világot, hogy mindazokat, akik révén fennforog a terjesztés lehetősége, egyszerűen lebunkózzuk? Megengedem, hogy kórházakban, ahol a fertőzés fokozott veszedelme áll fenn, külön szempontok jönnek tekintetbe. De általánosságban nem úgy harcolunk-e leghatásosabban a bacillusok veszedelme ellen, ha intézményileg kiépítjük a jobb egészség előfeltételeit és okos közgazdasági és szociálpolitikával lehetőleg fokozzuk a fertőzésnek kitett szervezet ellenállóképességét? Az egér, melyet mi irtunk, a legnagyobb bacillushordozó és amikor pusztítjuk, ezerszer nagyobb hasznot hajtunk a közegészségügynek, mint amennyit azzal ártunk, hogy a szőrünket hullatjuk. Mi finnyás lények vagyunk és ügyelünk a tisztaságra. Nagy részünk a tanyán, falusi gazdaságok háztáján él jó levegőn, egy másik pedig városi lakásokban, szintén kedvező egészségügyi körülmények között. Igaz, nem vagyunk rabszolgák és nem engedjük magunkat láncon tartani. Igaz az is, hogy szerelmi lázunkban (mely azonban sohasem megy túl a fajfenntartás kijelölte határon, amivel nem minden állatfaj kérkedhetik) időnkint el is kalandozunk a háztól, de ösztönös tisztaságérzetünk sok mindentől megóv. Igaz, vannak közöttünk is proletárok, de amennyire csak lehetséges, ezek is ügyelnek magukra és hasznára vannak azoknak, akik most kiirtásukról tanácskoznak.

A másik fővád, három szóban foglalható össze: kegyetlenség, ravaszság, önzés.

Kegyetlenség, vadállati ösztön. Hát igen, a fajtánk kegyetlen. Kegyetlensége azonban dicséretes addig, míg az emberiség egyik legkártékonyabb ellensége: az egér elleni harcban nyilvánul meg. De menten bűnné és förtelemmé válik, amikor az éneklő madárról van szó,  a madárról, amely nemcsak énekel, hanem férget és hernyót is pusztít. Gyönyörű dolog, hogy az éneklő madár az embernek annyira a lelkéhez nőtt. De legyen szabad itt valamit kérdeznem. Ha történetesen a madár csak énekelne hernyófogás nélkül, vajon éppen olyan rajongó hívekre találna az emberek sorában, mint most? Vagy pedig: ha a természet történetesen a kárttevő egeret ajándékozta volna meg a pacsirta énekhangjával, vajon éppen olyan elragadtatással írnának-e róla is a költők, mint ma a pacsirtáról és éppen olyan andalogva hallgatnák-e a szerelmesek? A macska kegyetlen és vérszomjas. Pusztítja az egeret, és nem tagadom, ha hozzájut egy-egy madárhoz, bizony azzal is végez, feltéve, hogy a macskába nem a madár szakít bele a csőrével vagy a karmaival. Egymással a macska azonban csak marakodik, de nem gyilkolja egymást. Holott, ha helyesen értettem, amiről múltkor a gazdáim beszélgettek, van egy másik állatfaj, mely éppen nemrég milliószámra harapta át egymás torkát és hosszú éveken át szakadatlanul gázolt egymás vérében. A macska vérszomjas és önző. De nem jár-e hamis nyomon a tökéletes emberiség, amikor azt kívánja, hogy a macska is olyan legyen, mint ő: szelídlelkű és irgalmasszívű? A macska önzése csak ártatlan dolgok körül forog és nem megy túl a létfenntartás által diktált mértéken. De elmondhatják-e ugyanezt magukról azok, akik az altruizmus fehér tógájában akarnak most fejbekólintani bennünket az erkölcsbíró bunkójával?

A macskakérdés megoldására ajánlott módok és rendszerek közül nehéz választanom. Az annyi szeretettel ajánlott csapóládák bizonyára mind kitűnőek. Különösen humánusnak tartom a póttalálmányt, mely szerint a csapdából kifogott macskát egyetlen nyakszirtütéssel meg lehet ölni. El vagyok ragadtatva attól a gondolattól is, hogy etetéssel rajszámra kell bennünket valamely helyiségbe csábítani, ahol azután a nyitva hagyott gázcsap fogja a feltaláló úr intencióit valóra váltani. Amint látni méltóztatik, meglehetős lelkinyugalommal nézem a feltaláló urak nemes tülekedését, azzal a titkos mellékgondolattal, hogy a macskák közismerten pokoli ravaszsága majd csak megfelelő ellenhúzásokat fog kieszelni. A csapdajátékhoz ugyanis már ősidő óta ketten kellenek: egy, aki a csapdát felállítja és egy másik, aki a csapdába besétál. Nyíltan megvallom: valamennyi csapda közül csak egyet tartok komolyabb veszedelemnek: azt, melyet a főszolgabíró úr ajánlott.[2] Mi tagadás: idegenkedem attól, hogy bennünket „törvény elé állítsanak”, „adóköteles állatoknak” nyilvánítsanak, vagy szebben mondva: bevonjanak az adózás sáncaiba. Szerkesztő úr bizonyára tudja, mit jelent adóköteles állatnak lenni. Ám állítsanak ellenünk akármiféle csapóládát, nyissák ki ránk a gázcsapot, de ne küldjék ránk az adószedőt. Úgysem mennek vele semmire. Mi a szabadság szülöttei vagyunk és mind a négy lábunkkal fogunk kapálódzni az ellen, hogy adóbélyeget akasszanak a nyakunkba. Egy néger író mondta, hogy az állat mindenkié, aki szereti. Mi hasznunkra fordítjuk majd ezt a mondást. Hivatalosan csak addig leszünk a gazdánké, amíg szabadon és adóbélyegmentesen élhetünk mellette. De amint komolyra talál fordulni az adódolog, csak vendégségbe járunk majd haza, és felette bajos lesz bennünket cicanépszámlálásra vagy adóellenőrzési szemlére előcsalogatni. Majd meglátjuk, utánunk jön-e az adóközigazgatás a – háztetőre?

A többi érvre csak röviden akarok válaszolni. Ha mutatnak egyetlen egy gyermeket is, akinek lelkét elvadította a velünk való érintkezés, alázattal nyalogatom meg a vádaskodók kezét. Azoknak pedig, akik a nyomorgó emberiség érdekében néznek szigorúan gazdáinkra, a hébe-korba nekünk juttatott néhány csöpp tej és tréfaszámba menő parányi vajaszsömlye-moszat miatt, azt mondom, hogy az emberi nyomor enyhítésében ugyanazok járnak elöl, akik még az állat nélkülözései mellett sem haladnak el figyelmetlenül. Az élelmiszerüzleteknek a macskáktól való megtisztítása nem rossz gondolat. Így a felhalmozott készletek elfogyasztásának kérdése legalább a konjunktúrától függetlenül nyer majd megoldást. A cicáknak a fertőzött lakásokból való eltávolításához nem akarok hozzászólni. Nem akarom kiaknázni azt a szempontot, hogy a betegnek hogyan esik majd kedves állatjának „eltávolítása”. Orvosi kérdés ez kérem, és az orvosok, úgy tudom, sohasem szoktak tévedni.

Itt abba is hagyom. Zárom macskakaparásomat. Mi az emberiségnek használunk azzal, hogy velünk született „vérszomjas ösztönünknél” fogva távol tartjuk tőle az egércsapást, ami a technikai készülékek elméleti jelentőségénél fogva nélkülünk sohasem volna elérhető. Ennek a vérszomjas hajlamnak csak gyenge mellékzöreje a hernyóirtó (énekes) madarak pusztítása, mely minden statisztikai kimutatás ellenére csak akkor volna számbajövő, ha mi is szárnyakat kaptunk volna a gondviseléstől. Az embereknek sok lelki gyönyörűséget okozunk. Az embernek szüksége van arra az önzetlen, gondoskodó szeretetre, melyet irántunk érez. Nem mindenkinek mutatjuk meg a mi kis lelkünket, de akinek megmutatjuk, az sok szívbéli örömöt talál benne. Aki bennünket, gyámoltalan állatokat szeret, lelkileg saját magát gyámolítja. Ne üldözzenek! Gondoljanak arra, hogy a természet nagy műhelyéből valamennyien, nagyok és kicsik, tökéletesek és tökéletlenek bizonyos mértékig egyformán kerültünk ki. Ha az ember a természet koronája, a szegény állat ennek a koronának egy szerény cirádája, amelyet nem szabad letördelni annak, aki gyönyörködni akar az ékszer szépségében. Tessék elhinni, szerkesztő úr, nem vagyunk fölöslegesek. Az emberek még tanulhatnak is tőlünk egyet-mást. Filozófiát. Életművészetet. És főleg megtanulhatnák tőlünk a – dorombolást. A dorombolás nálunk a fenntartásnélküli, megelégedésen alapuló, vidám jóérzés kifejezője. Valami olyasféle, ami valamikor az embereknél a tiszta, szívből jövő kacagás volt. Hol hallunk ma már ilyet? Az emberek durván nevetnek, vagy gyönyörükben hisztérikusan sikoltoznak. De ki dorombol ma az emberek közül, tiszta, nyugodt, boldog megelégedéssel? Tessék ezt tőlünk újra megtanulni. Nagyobb haszon lenne ez, mint a legszebb – csapóláda.

A szerkesztő úrnak alázatos szolgája,

Jancsi kandúr.



[1] Budapesti Hirlap, 1927. máj. 8. (104. szám), 7–8.

Dr. Gerlóczy Zsimond a lap húsvéti számában közzétett egy cikket (Küzdelem a macskák ellen, 1927. ápr. 17. (87. szám), 10.), amelyben a macskák kártékonyságáról értekezik. A lapban hosszasan gyűrűzött tovább a vita pro és kontra; ez a szöveg a cikkre érkezett utolsó válasz.

[2] Dr. Beér Gyula: A macskák a közigazgatásban, Budapesti Hirlap, 1927. ápr. 27. (94. szám), 6.

A szerző a kutyaadóhoz hasonlóan macskaadó bevezetését javasolta.

Írás, olvasás, élőbeszéd

A „könyv” kultusza iránti fenntartásokat nemcsak posztmodern műveltségkutatók fogalmaztak meg: a „holt betűkkel” szembeni gyanakvás ennél jóval régebbi keletű. Élőbeszéd és írás szembeállításakor nem okvetlenül a barbárság és kultúra, elit- és populáris kultúra, „buták” és „okosak” vagy „régiek” és „modernek” állnak szemben egymással. A „könyvvel” szembeni (olykor filozófiailag, vallásilag, politikailag megalapozott) ellenérzések közül most azokat vesszük szemügyre, amelyek segítenek árnyalni az olvasás „hanyatlásával” kapcsolatos aggodalmainkat.

            Tényleg félnünk kell-e – és ha igen, mitől?

            Az alább érintett korszakok (klasszikus görögség, korakereszténység, udvari kultúra) mindegyike más- és másféleképpen ugyan, de támaszkodott az írás valamilyen formájára, tehát nem az írásbeliség teljes elutasításáról van szó, hanem az írás kizárólagosságát elutasító politikai, esztétikai, teológiai álláspontokról.

*

Az olvasás koronként és társadalmi közegenként is igen változó művelet, amely önmagában is befolyásolhatja a szövegek jelentését. (Saját magunk is megtapasztalhatjuk ezt: nem mindegy, hogy egy költeményt először kézírásban vagy nyomtatásban olvasunk, ahogy az sem, hogy egy verssel először ágyban fekve, egy könyvtár félhomályában vagy nyilvános felolvasáson találkozunk.) Az alfabetikus írást először a görögök alkalmazták irodalmi szövegek lejegyzésére. A szóközök és a központozás hiánya ugyan megnehezítette a csendes olvasást – a középkorig még az ún. mormoló olvasás is egészen marginálisnak számított – de az abc-jelek elsajátítása ekkor már nem igényelt életre szóló stúdiumokat: olvasni bárki megtanulhatott. Az írás és az olvasás egy demokratikusan megszerveződő közösség kifejezőeszköze lett.

            De az emberi hang trónfosztására az antikvitás korszakában nem következett be. És nem a szóközök, a központozás vagy valami más technikai nehézség miatt. miatt. A klasszikus görög kultúra a némaságot a felejtéssel azonosította, nemcsak a görög hősök, hanem az egyszerű polgárok is a hírnév, a kléosz (szó szerint „hang”) bűvöletében élt. Az írásnak csak annyiban volt létjogosultsága, amennyiben a hírnevet, az együttes műélvezést vagy a felolvasást követő vitát, dialógust szolgálta. Természetesen voltak a klasszikus kor görögjeinek közösségi identitást biztosító irodalmi szövegeik (az Iliász és az Odüsszeia mindenekelőtt), de vallási tanokat rögzítő „szent könyvük” egy sem. A mitológia maga is élőszóban vagy képek, elbeszélések révén terjedt.

            A görögök magát az „olvasót” sem becsülték sokra. Hiszen a (fel)olvasó csak beszélő szerszám, aki a hangját, érzékszerveit, tüdejét, lélegzetvételét rendelkezésre bocsátja egy halott szerzőnek – és nemcsak az írónak, hanem a felolvasást hallgató szabad, a halott szerzővel vitatkozni akaró, szabad férfiaknak. Szókratész olyannyira hitt a szóbeli dialógus és egyáltalán a szóbeliség szabad emberhez és szabad gondolkodóhoz méltó erejében, hogy a hagyomány szerint egyetlen szót sem írt le.

            Mint a Platón-dialógusokból is tudhatjuk, vendégségekben, lakomákon többnyire rabszolgák olvasták fel a gazdáik által papírra vetett logoszt. Az olvasót a klasszikus görögség a serdületlen fiú vagy éppen a rabszolga szerepével azonosította. Hiszen a (fel)olvasó azzal, hogy „aláveti” magát (a testét mások rendelkezésére bocsátja), tulajdonképpen a passzív, megvetett szexuális partner szerepébe kerül – hiszen nem más ő, mint egyszerű befogadó. És vajon az értelmét és a testét mások „használatára” bocsátó személy, azaz az „olvasó” lehet-e jó állampolgár? Vagy lehet-e jó katona? Jesper Svenbro véleménye szerint (Az olvasás kultúrtörténete, szerk. Guglielmo Cavallo–Roger Chartier) ilyen politikai aggályok is szerepet játszhattak abban, hogy Spártában az olvasást és az olvasni tanulást mindig a „szükséges legkevesebbre” korlátozták.

            Olvasni – szolgaság, beszélni – szabadság. Az Írás feltétlen tiszteletében nevelkedett farizeus, Pál is egy akkor még szóbeli hagyományra, az evangéliumra hivatkozik az ószövetségi törvénytisztelet és írásmagyarázat ellenében. Az ószövetségi zsidóság kultúrája természetesen a „Könyv” feltétlen tiszteletén alapul – ne feledjük, Isten maga is író, a Tóra tanúsága szerint saját ujjaival rögzíti a törvényt a kőtáblákon. Pál viszont egyik levelében így beszél: “Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” (2 Kor 3,6)

            A Rómaiakhoz írt levél tanúsága szerint pedig rögzíti: “Most azonban, miután meghaltunk annak a számára, ami fogva tartott minket, megszabadultunk a törvénytől, úgyhogy az új életben a Lélek szerint szolgálunk, nem pedig az Írás betűje szerint, mint a régiben” (Róm 7,6).  Szigorú értelemben véve persze a „betű” itt a Törvény betűjét, és nem magát az írás aktusát jelenti. Ámde a Lélek Pál szerint valamiféle hermeneutikai tényezőként lép be az Újszövetségbe, az apostolok életidejébe: int, magyaráz, új értelmet ad – az élőszó megtestesítőjeként működik. Az „írást” Pál is – a klasszikus görögökhöz hasonlóan – valamilyen hiearchikus, autoriter hagyományként értelmezi.

            Pál természetesen nem az Írás vagy írásos kultúra ellen küzd. Tanítását is írásban, levelekben fejti ki – de levelekben, nem teológiai traktátusban és nem is könyvben.  Platónhoz hasonlóan Pál is egy olyan műfajt választott tehát, ami nagyon távol áll attól, amit dogmatikus írásnak nevezhetnénk. A törvény a leginkább dogmatikus, mert egyirányú beszéd. A Pál által választott levélformának nincs is ószövetségi előzménye.

            A kereszténység térítő vallás volt, nem, nem is tudta volna nélkülözni az élőszó, a közvetlen meggyőzés erejét. De nemcsak a térítő mozgalmak és a vallási megújulások ötvözték példátlan sikerrel az élőszó- és írásbeliség előnyeit. Az európai irodalom kialakításában olyan fontos szerepet játszó középkori udvari kultúra is majdnem mindvégig az írásbeliség és szóbeliség határán mozgott.

            Ez a tény azért is érdemel különös figyelmet, mert hiszen a középkor átvette a „könyv” kultuszát – mint tudjuk, a korszak emblematikus olvasója már nem a felolvasást barátaival hallgató, a halottak „szavaival” vitába szálló filozófus, hanem a cellája mélyén, áhítatos magányban a Bibliát olvasó szerzetes. A latin nyelvű kultúra előtt kezdetektől nyitva állt az írásbeliség biztosította nyilvánosság – de csak a latin kultúra előtt, a népnyelvű műveltség előtt nem. A vulgáris nyelvű irodalmak egészen Dantéig nem számítottak teljesen egyenrangúnak, a nem-latin nyelvű irodalom sokáig csak amolyan második nyilvánosságként létezett.

            Kérdés, hogy ez vajon a hátrányára vált-e?

            Az udvari kultúra amúgy soha nem nélkülözte egészen az írásbeliséget, bár azt nehéz eldönteni, hogy a trubadúrok mikortól kezdik el lejegyezni a verseiket, és hogy a korai trubadúrok mindegyike tudott-e olvasni. Mert elképzelhető-e ennek a lírának a formai sokszínűsége az írásbeliség – meglehet alkalmi, meglehet esetleges – támasza nélkül? Ám az első nagy trubadúrantológiák mind-mind a provanszál trubadúrlíra elvirágzása után születtek, tehát lényegében egy már halott költészetet rögzítenek. A dalok eközben egy én–te-kommunikációra épülnek (a költői én megszólítja a hölgyét, eseng a kegyeiért, óvja a hízelgőktől etc.), a versek már retorikai felépítettségük okán is beletartozni látszanak az udvari szóbeliségbe, az udvari mindennapokba. Ezeket a költeményeket nyilvánosan előadták, hivatásos énekesek terjesztették, ünnepeken felelevenítették. Míg az első latin nyelvű költemények (szerelmi dalok is!) könnyebben megtalálták az utat az írásbeliséghez, ezeknek a verseknek sokáig a szóbeliség lehetett a legfőbb közege.

            És vajon esztétikailag silányabbak-e ezek a szövegek, mert később és nehezebben „találtak kiadóra”?

            Ámde a szóbeli és írásbeli kultúra határán a terjesztés, a költemény terjesztése, elfogadtatása kevésbé tervezhető. A trubadúrok nagyon gyakran a „szállni”, szárnyalni” metaforákkal fejezték ki egy költemény elterjedését: tehát az  irodalmi szöveg amolyan madarakhoz hasonló, élő organizmusként, saját törvényekkel bíró lényként közvetíti a költő szavait. A vers nemcsak a trobar (a költészet) törvényeinek van alávetve, hanem az udvari élet kiszámíthatatlan változásainak is. A nagy trubadúrantológiákkal, a költemények összegyűjtésével mindez megváltozni látszik, nemcsak a vers szövege kap rögzített formát, hanem a vers mellett azonnal megjelenik a költemény értelmezése, a razo is. Nemcsak a könyv zárul rá a költeményre, hanem az interpretáció, a kommentár is.

            Maguk a trubadúrok is úgy érezték, nincs költészet az élőszó, az udvar mindent megelevenítő közelsége nélkül. A verseket inspiráló, befogadó és a szemmel látható (tehát a költő közelében élő) közönség nélkül mi értelme van verset írni? Guiraut Riquier, aki saját szemével látta a dél-francia udvari kultúra szétverését, a déli udvarok felperzselését a polgárháborúban, úgy érezte, ő az utolsó költő. Vele befejeződik az udvari líra.

*

            A modern és posztmodern költőknek nem kell évtizedekig vagy évszázadokig várniuk, hogy eljussanak az írott szó nyilvánosságához, ezért sem kell attól tartaniuk, hogy egy politikai földindulás a költészetet is megsemmisítheti. Ma sem a könyv vagy a könyvpiac jutott válságban. Magyarországon még mindig bővül a könyvpiac, a „könyvnek” megvan a maga presztízse. Nem a könyv vagy a könyvkultúra sorvadt el, hanem a könyvet körülvevő vagy azt megelevenítő szóbeli kultúra, vagyis az olvasó és a szerző (a dictator) közti eleven, kétoldali, közvetlen, direkt oda-visszacsatoláson vagy számos áttételen át alapuló kapcsolat.

            Számos jele van ennek a kortárs irodalomban. Az olvasás valamiféle foglalkozás lett. Hiszen a szépirodalom „önreflexív” jellegét csak a beavatott vagy a „nagyon beavatott” olvasók élvezhetik. Vagy a nagyon „tájékozottak” – akiket a kritikusok már „tájékoztattak”, hiszen a beavatottság ma elsősorban nem általános irodalmi tájékozottságot vagy különleges nyelvi érzékenységet jelent. A kortárs irodalom olvasói többnyire kötelezőnek fogadja el azt az értelmezési keretet, amit a magas kultúrát körülvevő hivatalos-félhivatalos értelmezők kijelölnek. A könyv nem csaponghat szabadon „fülemüle módjára”, mert hiszen a modern könyvkiadásban az értelmezés minden lépése kijelölt és eltervezett.  Szakértők hada gondoskodik arról, nehogy a buta olvasó valamit félreértsen.

            Hogyha az olvasó könyvet vesz a kezébe – hogy a klasszikus görögség metaforáinál maradjunk –, nemcsak a szerző „életét” hosszabbítja meg, hanem az irodalmi világot körülvevő hivatalos kommentátorok életét is. Az olvasó választhat ugyan a művek között, de még a szabadsága, az értelmezői szabadsága illúzióját sem őrizheti meg (gondoljunk csak a könyvek borítójára vagy fülszövegére). És hogy a szépirodalmat körülvevő értelmezi világ hatalmi viszonyai mennyire nem függetlenek a nagypolitikától, jól jelzi, hogy az irodalmi kánonok ma Magyarországon a politikai megosztottságnak a függvényei – vannak balos és jobbos ízlésirányok, ahogyan baloldali és jobboldali irodalom is. Hogy mindez így is maradjon, arról a „független” ízlés-komisszárok gondoskodnak.

            Talán nem volt teljesen alaptalan az ókori görögök gyanúja, amely szerint a könyvnek, az olvasásnak való egyoldalú kiszolgáltatottság a politikai önrendelkezésről, szabadságról való lemondással is együtt jár. De furcsa változások tanúi vagyunk manapság. Az olvasók maguk sem akarnak az írók és kommentátoraik által összefirkált, egyszerű „fehér lapok” lenni. Bár a szépirodalom olvasói egyre fogynak – azok a törvénytisztelő olvasók, akik kifizetik, hazaviszik, „megszívlelik” a könyveket a politikai vonzalmaiknak megfelelő kritikai visszhang alapján orientálódva – egyre nő azok száma, akik maguk is valamilyen alkotóként akarnak beleszólni a kortárs irodalomba: beiratkoznak valamilyen „kreatív írás”-kurzusra, befizetnek valamilyen „írótáborba”, aktívan blogolnak, kritikusként vagy szerzőként is publikálnak.

            Nevezhetnénk ezt akár az olvasó lázadásának is. Az élőszó világát, közegét egy posztmodern világban már nem lehet teljesen visszahódítani, „megeleveníteni”, de terjednek az írásos kommunikációnak azok a formái, amelyek a szóbeli közvetítés spontenaitásával kecsegtetnek. A passzívnak, engedelmesnek, nőiesen befolyásolhatónak, könnyedén meghódíthatónak hitt olvasó – a trubadúrok, ahogy a régi görögök nem vonakodtak a „befogadást” szexuális sztereotípiák segítségével érzékeltetni, az írás-olvasást, alkotást-befogadást amolyan szexuális aktusnak tekinteni – az irodalmi színtér aktívabb, cselekvőbb, elevenebb szereplője akar lenni. A korábbi határok elmosódnak: eddig természetes volt, hogy az író is olvas, ma az is természetes, hogy az olvasó is ír vagy írni próbál.

            Ezek a most kezdődő változások átalakítják-e vajon a kortárs magyar irodalom hatalmi viszonyait? Az írás-olvasás interaktívabbá válását, a passzív, már-már alattvalói befogadói pozíció átalakulását – ha már ez úgyis világjelenség, ha már védekezni ellene úgyis képtelenség – maguk a hiearchia csúcsán lévők igyekeznek befolyásolni. Kevés önálló ars poeticával bíró irodalmi lap van még a neten, de a kiadók, kiadócsoportok már igyekeznek a netes irodalmi fórumok mögé „beállni”, a netes irodalmat és a kortárs irodalom netes visszhangját a befolyásuk alatt tartani. A nagyobb íróiskolák nem régiók vagy mesterek köré szerveződnek „spontán módon”, hanem ezeket tudatosan szervezik az írószervezetek, amelyek így saját értékrendjük, saját „istállójuk” reprezentációját akarják erősíteni. Ámde a neten és facebookon szerveződő irodalomnak annyira mások a kondíciói, annyira mások a terjesztési lehetőségei, hogy semennyi pénzzel vagy „éberséggel” nem lehet teljes mértékig ellenőrzés alá vonni. Természetesen egy netes irodalmi fórum sikere nem pusztán az olvasók számán múlik. De nagyon-nagyon sok olvasó azt is lehetővé teheti, hogy egy irodalmi fórum kikerülhesse az irodalmi élet hiearchikus intézményrendszerét, és azt is el tudja fogadtatni, hogy egy irodalmi mű tartósan egy képlékenyebb, dialógikusabb befogadói közegben maradjon.

            Vajon milyen szövegeket fog inspirálni ez a képlékenyebb, a recepciót, de magát az alkotás folyamatát is ellenőrizni akaró befogadói közeg? A hierarchikus hatalmi viszonyok lebomlása hogyan hat vissza a szövegekre?

            Egyáltalán „szállni” fognak-e megint a versek?

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info