2003-ban a Balassi Kiadó gondozásában megjelent egy tanulmánykötet (Testet öltött érv, Az értekező József Attila, szerkesztette Tverdota György és Veres András), melynek első és egyben bevezető szövegeként Bókay Antal Poétikai beszédmódok József Attila költészetében című, a költő egész életművét átfogó tanulmánya szerepelt. Az itt olvasható szöveg egyben a 2006-ban kiadott (de 2005-re, a József Attila emlékévre datált) monográfia bevezetőjéül is szolgált, amint erre a 2003-as tanulmány legelején a szerző maga is utal: „Tanulmányom módszertani jellegű, egy nagyobb munka bevezetőjének szánom, amelyben kísérletet teszek József Attila poétikai stratégiáinak, költői beszédmódváltásainak feltárására.” (11.) Amíg azonban a tanulmány egyes fejezetei még az életmű különböző poétikai stratégiák szerinti felosztását tükrözik (Poétikai sorstörténet, A szimbolikus beszédmód, A metonimizálás, Az avantgárd kísérlet, A tárgyias költészet – totalizált metafora és allegorizálása, Vallomásosság – a személyes-allegorikus tárgyiasság költészete), addig a monográfiában e poétikai módszerek már egyértelműen az Én (Szelf) felépítésének egyes kísérleteiként határozhatóak meg. A fejlődésnek ez az iránya már a tanulmány bevezető szakaszából is kitűnik: „A poétikai stratégiák nem csupán sajátos lírai formamegoldások, hanem egyben a szubjektum önteremtő konstrukciói is. Ezt jelzi a fejezetcím: poétikai sorozatról, ha tetszik, történetről van szó, amely azonban sorstörténet is, a személyiség artikulációjának sorozataként is felfogható. Természetesen a nyelv (a lírai grammatika) és az Én (a Szelf) igen bonyolult kapcsolatban áll egymással, kölcsönösen felülírják (olykor építik, máskor rombolják) egymás konstrukcióit.” (11.) Bókay Antal monográfiája azonban abban az értelemben is mérföldkő lehet a jelenkori József Attila kutatásban, hogy sikeres kísérletet tesz a költő szövegeivel foglalkozó különböző irodalomtörténeti és elméleti iskolák párbeszédhelyzetbe állítására (Tverdota György, Kulcsár Szabó Ernő, Szabolcsi Miklós, Tamás Attila és Szigeti Lajos Sándor munkáira egyaránt történik utalás) egy olyan formális retorikai elemzés megvalósításával, melybe folyamatosan építi be a tematikus és szemantikai összefüggéseket. A monográfia elméleti poétikai megalapozására szolgáló első fejezetben (Líra és (késő) modernitás – József Attila olvasásának poétikai hátteréről) Bókay a szimbolikus költészettel a késő modernitás jellegzetes poétikai diskurzusát, a tárgyias költészetet helyezi szembe, amit a következőképpen jellemez: „ez a – jobb megnevezés híján – úgynevezett tárgyi költészet a világ tárgyias felületén, e felület analógiájaként tette érzékelhetővé a személyes értelmet úgy, hogy a tárgyak kiterjedt teljességét, éppen ott levő halmazát olyan formaelvre épülő konstrukcióként értette meg, mely elv egyben a szubjektum reprezentatív konstrukciós princípiumaként is működött.” (41.) József Attila költészetében a tárgyias költészet megjelenését és kiteljesedését a szerző egyrészt az önmegszólító verstípus megjelenésében, másrészt a metaforát metonimikus felülírás alá helyező poétikai módszerben, míg harmadrészt a mítoszok (marxizmus, freudizmus) archetipikus használatában határozza meg. A mítosz ebben az értelmezésben azonban nem egy tradíció történeti alakzataként, vagy alapelbeszéléseként jelenik meg, hanem egy olyan archaikus sémaként, mely lehetővé teszi a tárgyias rend kifejezhetőségét és totalizálhatóságát. (51.) A monográfia ennek a poétikai módszernek nyitányaként a Tiszta szívvel, csúcspontjaként a Téli éjszaka, míg kritikájaként az Eszmélet című verset emeli ki (a szövegben azonban csak az első két vers elemzésére kerül sor, ami valószínűsíti a monográfia jövőbeni kibővítését, vagy folytatását).

         Bókay József Attila kötészetének későmodern fordulatát az 1929 februárjában megjelent Nincsen apám, se anyám kötethez, illetve ennek címadó verséhez a Tiszta szívvel-hez köti: „József Attila költészetében ugyanis ekkor jönnek létre azok a formák, amelyek megteremtik, majd kiteljesítik a magyar költészetben a késő modern poétikai beszédmódot, egy olyanfajta vers születik, amely aztán a magyar líra továbbvivő főiránya lehet, és amely teljes mértékben párhuzamos a kortárs nemzetközi tendenciákkal.”. (53.) A poétikai fordulat, tehát a tárgyias költészet kialakulásának talán legfontosabb jellegzetességeként a szöveg a Tiszta Szívvel című vers szelfkonstrukcióját nevezi meg. A monográfia tekintélyes részét képezi e vers elemzése, valamint kortárs recepciójának és lehetséges párhuzamainak a bemutatása (mindez mintegy ötven oldalt tesz ki). A Tiszta szívvel szövegében a szelf sorozatos tagadások által jön létre (65.), melyek célja nem az énnek e tagadásokon keresztüli állítása, hanem egy olyan prefogalmi „ős”energia megtalálása, melyet legtisztábban Bókay szerint egyrészt a pszichoanalízis primer narcizmus („A pszichoanalízis ezt a tagadással telített személyest, a Nem-Ént, amelynek etikai, elhárító habitusa egy felelőtlen „Én-Nem, hanem Te, primer narcisztikus identitásnak nevezi” /75./), másrészt a dekonstrukció khóra (Derrida) terminusa fejez ki. Bókay ezenkívül különösen fontosnak tartja megemlíteni, hogy a Tiszta szívvel szövegében a sorozatos tagadások következtében megjelenő hiány nem valamiféle megfosztottság eredményeként jön létre, hanem az ilyen vagyok állapotát fejezi ki (70.). Az így megvalósuló szelfkonstrukció egyediségét a kortárs magyar költészetben a monográfia szerzője azáltal emeli ki, hogy a Tiszta szívvel szövegét párhuzamba állítja Babits Mihály Csak posta voltál illetve Szabó Lőrinc Az Egy álmai című hasonló problémákat megfogalmazó költeményeivel. József Attila azonban Bókay értelmezése szerint ebben az időben nem csupán a klasszikus modernitás szimbolikus költészetét képviselő Nyugat, hanem az avantgarde szelfkonstrukciós mechanizmusán is túllép, amit a monográfiában nem csak a Tiszta szívvel vers, illetve a Nincsen apám se anyám kötet kortárs nyugatos (Németh László), valamint avantgarde (Erg Ágoston) recepciójának bemutatása támaszt alá, hanem a költő Babitsról illetve Kassákról írt esszéinek  értelmezése is (különös tekintettel a kritizált költők verseinek József Attila általi átírására). A Tiszta szívvel szövegével kapcsolatban azonban a retorikai és pszichológiai elemzés mellett Bókay – bár sokkal elenyészőbb mértékben – egy teológiai kontextust is figyelembe vesz, amikor például a tiszta szó teológiai értelmét vizsgálja: „Abból, hogy a szelf apa és anya nélküli, a tiszta (abszolút makulátlan, szeplőtelen) olyan értelemben is feltehető, amely az eredendő bűn nélküliségre utal: mindenki, aki apától, anyától van, az eredendő bűnben fogant.” (90.) A tisztaság fogalma ószövetségi értelemben szoros összefüggésbe hozható egyrészt az áldozattal (melynek szeplőtelennek kell lennie), másrészt az áldozat bemutatójával (akinek szintén meg kell tisztulnia a rítus előtt) illetve hogy e cselekvés célja éppen az áldozat hozójának a helyettes megtisztítása (akár így is érthetjük a negyedik versszakban megfigyelhető áldozatbemutatást). Az Újszövetségben pedig a tiszta szív követelménye ténylegesen is megjelenik a Hegyi beszéd egyik boldogmondásában: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.”

         József Attila költészetének a szelf felépítésével/kitöltésével kapcsolatos poétikai lehetőségeit a Tiszta szívvel után Bókay a következő két nagyobb tematikai egységben (A szelf felépítése – megnevezés, név, aláírás, önéletrajz, A szelf felépítése – önteremtés a másik tükrében) egyrészt az introjekció létretorikai eljárásaiban (önéletrajziság, önarckép, név, születésnap) míg másrészt a szerelem projektív szelfkiteljesítési módszerében határozza meg. Az első egység a megnevezés, a név, az aláírás, valamint az önéletírás problémáit veti fel a Bevezető, a József Attila, hidd el… valamint a József Attila című versek kapcsán a dekonstrukció nézőpontjából. A fejezet kétségkívül legérdekesebb szövegei azok a szakaszok, amelyek a Nem én kiáltok kötet saját példányának egyes kézzel írt bejegyzéseit vizsgálják. Az Ez a könyv József Attiláé nyomtatott szöveget követő írásos bejegyzés a József Attila hidd el valamint a mögötte álló Nincs benned köszönet valóban szoros kapcsolatba hozható mindazzal, amit a dekonstrukció a név, az aláírás, illetve az önéletrajz kapcsán megfogalmazott. Különösen érdekes, ahogy az adományozás performatív gesztusa előbb a Bevezető című vers, majd pedig a Nem én kiáltok kötet saját példányában található bejegyzésekkel kapcsolatban is megjelenik. Utóbbi esetben azonban nehezen érthető, hogy Bókay az eredetileg címzés nélkül álló második kézírásos szövegről miért írja a következőt: „És olvasható még a kötet elejének dedikációi között egy hosszabb, feltehetően  egy 1927-es szerelmének írt levél is.” (142.) A szöveg azonban akkor keletkezett, amikor az előző bejegyzést (József Attila hidd el) már tartalmazta a kötet, így olvasatom szerint a második esetben is az első címzett az irányadó, amit a levél szövege is megerősít. Bókay az első szöveg kapcsán arra mutat rá, hogy a benne foglalt dedikáció önmagának szól, mely ezáltal folytatja a nyomtatott megnevezést „és a szöveggel a nevek, az Énség alakuló sorozatát képezi ki.” (136.) Az egyes bejegyzések közül a nyomtatott szöveg (Ez a könyv József Attila tulajdona) inskripciószerű, a második egy önmagának adott dedikáció (József Attila hidd el), míg a harmadik e magajándékozottal szembeni kritika (feltéve, ha a címzett valóban újból maga a költő, mint olvasó), mely azt veti olvasója szemére, hogy képtelen e szöveget (és e szövegben létrejövő Ént) olvasni: „Azt hittem tisztázódik a dolog, ha magammal beszélgetek: De szavaim üresebbek, mint barátaimé, mint barátaim ugyanilyen szavai.”(142). A Nem én kiáltok saját példányának bejegyzései azonban nem csupán a későbbi önmegszólító nagy gondolati költemények felé nyitnak kaput, hanem a Vágó Mártának írt ajánlás (mely a bejegyzések közül az első, de időrendben az utolsó szöveg) perfomatív gesztusa által a szerelmi költészet felé is. Bókay kérdésére („Vajon mit adott József Attila 1928 húsvétján Vágó Mártának 1924 végén megjelent könyve átnyújtásával?”/141./) a fenti értelemben egy olyan válasz adható, hogy nem csak egy személyes példányt, és egy verset önmagához, hanem egy olyan ént is, aki mindezt már egy kritikai nézőpontból szemléli. Az adomány tehát az én legteljesebb mértékű önátadásaként határozható meg, mivel önmagát úgy adja át, mint énségének alakuló sorozatát. A dedikációban bekövetkező önátadás ugyanis már mindazt érinti, ami az ezt megelőző bejegyzésekben megvalósult, és ezáltal egyet jelent e szövegekben tetten érhető narcisztikus viszony valaki előtti felfedésével.

A szelf felépítésének másik útjaként ábrázolja Bókay a szerelem szerepét József Attila költészetében: „A szerelem az a kifejezési mód, amely a társas legszemélyesebb mélyéről, a magáért- és másértvaló saját test, az abszolút egyedi vágy valaki más tükrében megszülető lényegéről üzen.” (154.) A monográfia szerzője azonban arra is rámutat, hogy egyrészt a szerelem a pszichoanalízis értelmezésében nem választható el a primer narcizmustól, másrészt a személyességnek e megjelenési formája már a Nem én kiáltok című vers szövegében is túlnő a szerelmi viszony kontextusán („Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”): „Kétségtelen pszichológiai érzékkel a költő jelezi, hogy ez az első lépés, önmagam keresése önmagamban, narcisztikus pozícióból történik, és ennek elégtelen, üres volta (ezt az ürességet sejteti meg a Tiszta szívvel), hiábavalósága teszi elkerülhetetlenné a második lépést, a narcisztikus szelfstruktúra betöltését mással, egy másik arccal, elsősorban a szerelemmel.” (162.) Az 1927 és 1928 között írt versek szerelemanalízisét Bókay a Másikkal való összeolvadás (Gyöngy, Tedd a kezed, Tószunnyadó), a Másik természetének elemzése (Áldalak búval, vigalommal, Klárisok), illetve a szerelem elmúlásának (Ringató, Csüngője voltam) fázisaira osztja fel (164.) József Attila itt tárgyalt szerelmi költészetének legfontosabb poétikai törekvése a monográfia szerint a metaforikus kölcsönösség megteremtésének elérése, miközben e metaforikus szelftotalizációt éppen a benne lappangó metonimizálódás ássa alá. Különösen érdekesen jelenik meg mindez a Klárisok szövegében, melyet Bókay e versek második csoportjába sorol. A költemény utolsó sorai kifejezetten szép példáját nyújtják a szerző azon elgondolásának, hogy a Másik József Attila szerelmi lírájában a szelf narcisztikus szelfstruktúrájába épül be (162.). A Klárisok utolsó versszakában („Szoknyás lábad mozgása / harangnyelvek kongása, / folyóvízben / néma lombok hullása.”) az utolsó sor úgy mutatja be az ént, mint aki egy víztükrön keresztül szemléli a Másikat (a víztükörben látja a lombok hullását). Mindez azonban nem csupán arra utalhat, hogy a Másik a narcisztikus szelfstruktúrában megjelenő én helyére lép, ami ezt követően éppen rajta keresztül válik ismételten elérhetővé, hanem arra is felhívja a figyelmet, hogy az újonnan érkező milyen hatással van erre a struktúrára. A vers utolsó sora azt a köztes pillanatot ragadja meg, amikor a lombok még nem érik el ugyan a víztükör felszínét, de mozgásuk pályája már előfeltételezi annak későbbi összezavarását, megszüntetve azt a nézőpontot, mely segítségével az én a Másikat és rajta keresztül önmagát látja.      

József Attila késő modern tárgyias költészetének kiteljesedéseként a monográfia az 1932-es Téli éjszaka című verset jelöli meg. Az 1928-ban írt Óh szív! Nyugodj!, valamint az 1930-ban alkotott Füst szövegében Bókay szerint a Másik pozícióját már a tárgyias létélmény váltja fel, mely azonban nem e tárgyi világ részeként mutatja be a szelfet, hanem egy olyan külső megfigyelőként, aki az önmegszólítások aposztrofikus létteremtő aktusaiban éppen e tárgyi világból épül fel. A poétikai fordulat azonban itt egybekapcsolódik egy tematikai fordulattal is, amely e szövegekben a marxizmust illetve a freudizmust olyan mitologikus-archaikus sémaként kezeli, mint ami képes rendet teremteni e tárgyi világban. A monográfia utolsó nagyobb tematikus egysége mindezek kapcsán – szintén a Téli éjszaka bevezetéseként – részletesen foglalkozik József Attila elméleti írásaival, mint például a Babits-esszével (ami különösen fontos a szalagút hasonlat miatt), a Kassák-kritikával, az Irodalom és szocializmussal, valamint egy metapoétikai verssel (Ha lelked, logikád), melyet leginkább az aposztrofé, és a metaforákat felülíró metonímiák kapcsán említ meg. A hosszas felvezetés után a Téli éjszaka ismertetése kissé rövidnek tűnik (melynél csak a monográfia szövegében gyakran emlegetett Eszmélet elemzése hiányzik jobban) és téziseinek alátámasztására gyakran nem is használja ki a szövegben rejlő összes lehetőséget. Az antropomorfizáció és dezantropomorfizáció folyamatának egymás mellé helyezésében például nem kerül kellő hangsúly az önmegszólítás aposztroféinek alapvetően katakretikus vonására. A Légy fegyelmezett! felszólítás és a Milyen vitrinben csillognak ilyen téli éjszakák? elemzése mellett szóba sem kerül a vers tematikailag és nyelvileg talán legtudatosabb kérdése: Hallod e csont a csendet? A kérdésnek itt is van egy kérdezője, akár a felhozott példák esetében (286.) azzal a különbséggel, hogy jelen esetben egy megszólított is van, ami (aki?) azonban e megszólítás antropomorfizációjával szemben szemantikailag úgy jelenik meg, mint az emberi test dezantropomorfizálódott maradványa. Ezenkívül a kérdés szoros kapcsolatba hozható a csengés emléke száll sorral, ami a hanghatás halkulását tematizálja méghozzá a cseng – csend – csont szavak hangzásában (a g-d–t mássalhangzók szinte mérhetővé teszik azt az elhalkulási folyamatot, melyben a cseng csonttá válik), és egyben az ént egy olyan külsődleges megfigyelő pozícióban mutatja be, mint aki éppen e váltásokban méri a téli éjszaka hangzásának természetét. A vers kapcsolata a József Attilánál érvényesülő sajátos marxista mitológiával az elemzés során csak a „szokásos” allegorikus elemek esetében jelenik meg (teherkocsi, vágány stb.), s nem kerül elő például a hazatérő földmíves mesterien megrajzolt alakjában, aki egy egyszerű termelőeszközzé embertelenedik azáltal, hogy csak annyi marad emberi létéből, ami a konkrét termelő eszközökhöz tapad („Hazatér a földmíves. Nehéz, minden tagja a földre néz. Cammog vállán a megrepedt kapa, vérzik a nyele, vérzik a vasa.”). A földmíves leírását biztosító metonímiák hátterét a marxista mitológia határozza meg. A Téli éjszaka című vers elemzése végül a monográfiában arra fut ki, hogy színre vigye a tárgyias költészet által megkonstruált szelfet, aki úgy lehet a versben megjelenő látótér birtokosa, hogy önmaga nem jelenik meg a szövegben (azaz csak az aposztrofikus utalások szintjén). A vers szövegében bemutatott szelfkonstrukció azonban nem csupán a tárgyias költészet csúcsaként határozódik meg, hanem a monográfia utolsó bekezdése ennek az Eszméletben bekövetkező kritikáját is előrevetíti, mint József Attila kései költészetének középpontját.

         Bókay Antal 2003-as tanulmányában azt a célt tűzte ki maga elé, hogy József Attila poétikai fordulatainak átfogó elemzését fogja végrehajtani. 2005-ös monográfiája ennek az útnak csak egy olyan részeredményét képezi, amelyet egy későbbi folytatás valószínűleg sok tekintetben újra fog formálni. A szerző tisztában van ezzel a „befejezetlenséggel”, amikor a szöveg végén előrevetíti József Attila én-poétikájának az Eszmélet című versben bekövetkező újabb fordulatát. A monográfia legnagyobb eredménye ennek megfelelően éppen annak a poétikai kontextusnak a feltárása, melyben végül az egész költői életmű újraolvashatóvá válik.

 Ádám egy szerdai napon hozta el az idegen ruhákat a mosodából. Kedvesével, Bogival átmenetileg egy barátjuk szobakonyhás lakását bérelték: csak amíg el nem készül a sajátjuk felújítása. A lakás elfogadható lett volna, ha nem kényszerülnek a tervezett két hónap helyett négyig ott lakni, illetve, ha van mosógépük. Utóbbi oka az elavult biztosíték volt, ami nem bírt már el egy ilyen komoly gépet. A kellemetlenség aprónak tűnt, hiszen pár buszmegállónyira tőlük üzemelt egy modern mosoda, ahová el tudták vinni a szennyest. Ahogy a munkálatok elhúzódtak, a pár lassan összebarátkozott a fiatal mosodással, és minden szerdán és pénteken elvitték hozzá ruháikat.

Ez mindig a szokott rend szerint zajlott: Ádám ebéd után felkapta a Bogi által összeválogatott kupaccal teli táskát, elvitte az üzletbe, mindent beállított a gépen, a tulaj elindította, ő pedig beült arra az egy órára a könyvtárba. A pénteki napok annyiban különböztek, hogy olyankor Bogi is elkísérte, hogy két adagot vigyenek: a másikat a lány húzta a gurulós bőröndben.

A mosás lejártára Ádám – szokás szerint – vissza is ért, rutinosan kiszedte a nedves gombócokat egy kosárba, és onnan, – ahogy Bogi tanította – belehajtogatta őket a vállra akasztható sporttáskába. A mellette lévő gépnél ezúttal egy hozzá hasonló korú fiatal pár is végzett. Egy pillanatra még össze is mosolyogtak, mert ugyanolyan táskájuk volt. De ez nem meglepő, hiszen akkoriban szinte mindenkinek volt ilyenje. Olcsón lehetett megvásárolni pontgyűjtő akciók keretében az egyik benzinkútláncnál.

A pénztárnál még összefutottak, mert Ádám ugyan hamarabb végzett a ruhák bepakolásával, a mosodásra még várni kellett egy kicsit, amíg segített berakni egy adagot egy másik ügyfélnek. Így történhetett meg, hogy Ádám rossz táskát fogott meg kifelé menet, és ezt akkor senki sem vette észre.

Hazaérve letette a táskát, hogy Bogi kiteregessen, amíg ő iszik egy teát. A dolog már olyan rutinosan ment, hogy a cselekményre nem is kellett figyelnie, ment minden magától, gondolatai pedig messze elkavarodtak, amikor a lány szokatlanul ideges hangja kizökkentette. „Kié ez a bugyi?!” hasította át hangjával a lakást. A fiú berohant, és szó nélkül túrni kezdte a táskát. „Azé, akinek a barátja ezt az alsót hordja.” Mondta félig idegesen, félig nevetve, ahogy a ruhadarabot lobogtatta. „Rossz táskát hoztam el” azzal elmesélte Boginak a másik párt, és az ugyanolyan sporttáskát. A kellemetlenség persze bosszantotta őket, főleg Ádámot, hogy vissza kell menni, de biztos volt benne, hogy az ő ruháikat szintén felismerték már, és talán már szóltak is a tévedés miatt. Gyorsan felhívta tehát a mosodát és bejelentette a történteket. A tulajdonos biztosította őket arról, hogy majd telefonál, ha jelentkeznek miatta, de egyelőre nem tud mit tenni.

A ruhákat persze azért kiteregették, bár úgy hitték, estére már minden a maga helyén szárad. De a mosodából nem jött értesítés. Nem akarták a férfit sürgetni, úgysem ér semmit, hát vártak. Másnap délutánra a ruhák megszáradtak, így Bogi behajtogatta őket a táskába, és az ajtó mellé készítette, hogy majd csak vissza kelljen vinni. Közben összeszedték, mi veszhetett oda: pár fehérnemű, néhány póló, valójában semmi pótolhatatlan, leszámítva egy jó farmert és egy teljesen új női fölsőt.

Már egy hete semmi hír nem érkezett, pedig a mosodában kitettek egy plakátot is. A tulajdonos elmondta, hogy még sosem látta ezt a párt, akkor voltak először, így lehet, hogy máshonnan valók. „A ruháinkat azért visszahozhatnák” mérgelődtek Ádámék.

Az idegen holmikkal teli sporttáska már-már az előszoba állandó része lett, hiszen már hetek óta ott volt. Ahogy múlt az idő, lassan átkerült az új lakásba is.

Időközben Bogi bizalmatlan lett a mosodával, és ha ő valamit a fejébe vett, nehéz volt azt onnan kiűzni. Így kiszámolták, hogy nagyjából elegendő ruhájuk van a költözésig, ha a csap alatt néha mosnak fehérneműt. Amikorra tehát végre befejezték a bútorok elhelyezését, rájöttek, hogy nem maradt egy tiszta göncük, minden a szennyesben van. Gyorsan el is indítottak egy adagot az új, elöltöltős géppel, de a ruhák nem száradtak meg reggelig. Azonban mind a kettőjüknek be kellett menniük a városba. Ekkor jutott Ádám eszébe a bontatlan táska. Remélve, hogy Bogi nem veszi észre, kivett belőle egy alsónadrágot, egy pár zoknit, egy hasonló farmert, mint amilyen a szennyeskosárban volt, meg egy minta nélküli pólót. Szerencséjére minden pont passzolt rá, de ez nem lepte meg, átlagos alkatú srác volt, és ahogy rémlett neki, a másik fiú szintén.

Épp azt hitte már, hogy feltűnés nélkül kisurranhat az üres öltözőszekrény előtt ácsorgó Bogi mellett, amikor az utána szólt: „Ugye nem a koszos ruhák közül vetted ki azt a gatyát?” Ádám menteni akarta a helyzetét. „Nem volt annyira vészes.” Bogi erre felvonta a szemöldökét, és magához intette. „Ne menj már büdösen a városba” azzal lehajolt, és megszagolta a farmer szárát. „Öblítő illata van. Ez nem a te nadrágod.” Ahogy ejtette, minden szótagnak külön súlya volt. Ádám kénytelen volt bevallani az igazságot, mire Bogi neheztelés helyett leült új matracuk szélére, és arcát kezébe temetve rázkódó nevetésbe kezdett. A férfi először kétségbeesetten figyelt, hogy a lány sír, vagy nevet, majd amikor megnyugodott, a férfiak értetlenségével az arcán várta, hogy kiderüljön, mi történt. A nő pedig, ahogy a helyzethez illett, nem szólt semmit, megcsókolta kedvese bamba arcát és kiborította a táska tartalmát a matrac közepére.

Ádámnak meg kellett várnia, amíg a lány kiválogatott két nadrágot és három fölsőt. Ezeket mind, különböző kombinációkban felpróbálta, megnézte a tükörben, majd megkérdezte a fiút, mi a véleménye. Az pedig igyekezett változatosan használni a jó, a tetszik, illetve a nekem bejön válaszokat. Bogi pedig sorra dobálta le őket magáról, mivel szűk, béna, hogy vehette ezt meg, ide se néztél rendesen. Végül felvette a sima kék farmert és egy ízlésesen dekoltált sárga pólót, amihez gyorsan keresett az egyik – még leragasztott tetejű – dobozban megfelelő ékszereket. „Csak ma, és soha többet” mondta szigorúan Ádámnak, aki nem merte megmondani párjának, mennyire csinos a másik lány ruháiban.

Bár este, amikor levetették a ruhákat, azt hitték, másnap tiszta lappal bújnak saját megszokott ruháikba, az eset mindkettejük életére hatással volt. Ádám betegesen figyelni kezdte a korabeli férfiakat, kin lehet az ő ruhája. A srác arcát ugyanis már szinte elfelejtette, de úgy hitte, ha látná az ő pólójában, felismerné. Odáig jutott, hogy a boltból kijőve követni kezdett egy férfit, aki a barátaival volt, majd a buszon összeszedve minden bátorságát leszólította és megkérdezte, hol vette a nadrágját. Erre az kissé megrökönyödve bár, de megmondta a bolt nevét, és próbált nem figyelni tovább a furcsa fiúra. „De tényleg ott vetted? Nem jársz mosodába?” Ádám végül letett a további próbálkozásokról, mivel a második kérdése után hárman közrefogták és a busz forgójának támaszkodóvasához nyomták, megfenyegetve, hogy eltörik a karját, ha nem száll le róluk. Inkább el sem mesélte Boginak.

A lány miután kimosta és visszatette a ruhákat a táskába, próbálta elfelejteni az egészet. De egy reggel nem talált megfelelő topot a nadrágjához, és eszébe jutott, hogy a másik lánynak van egy, ami tökéletes lenne. Erre a hideg rázta ki, hogy felvegye azt, amit ki tudja, ki viselt előtte. Talán tele van titkos bacilusokkal is. Aztán eszébe jutott, hogy olyankor nincs ezzel baja, amikor a turkálóban vásárol. Tulajdonképp a dolog nem is nagyon különbözik. A gondolatmenet végére odáig jutott, hogy olyan az egész, mintha a barátnők kölcsönadnák egymásnak a cuccaikat. Lassan tehát kipakolta a ruhákat, és a sajátjai közé illesztette. Persze átnézte a férfi holmikat is. Volt például egy póló, aminek a mintája nagyon tetszett neki, és becsúsztatta Ádám ruhái közé. A férfi pedig nem is gondolta, hogy az nem az övé, hiszen a szekrényben volt, így felvette. Arra gondolt, biztosan egy régi darab, ami a költözéskor előkerült a mélyből, ahol a fiatalkori ruháiból őrzött párat emléknek.

A mosodás férfi hangja pár hónappal később csendült fel a telefonban. Bogi épp egy nagy pohár vizet ivott, mivel elfáradt az edzésben. Az volt a célja, hogy belefogyjon abba a nadrágba, ami a lánytól volt. A férfi örömmel mesélte, hogy a másik pár hazajött a külföldi tanulmányútról, és jelentkezett, hogy visszacserélné a táskákat. „Téves telefonszám” közölte Bogi szárazon, és gyorsan kinyomta a hívást.

Joachim Vettelnek a hálózatok voltak a rögeszméi: a darazsak, hangyák, méhek, termeszek, és persze a dealerek, prostituáltak. Ifjan rovarkutatónak készült, amolyan igazi, bogaras tudósnak, akiket a National Geographicben mutogatnak. De ötvenévesen, az emberkereskedelemmel foglalkozó osztály felügyelőjeként nem akadt más hálózat, csak a prostituáltaké.

Érett fővel az ember megelégszik azzal, amije van.

És Joachim Vettel már akkor is hajlamos volt nemzetközi összeesküvésre gyanakodni, ha öt napig egyhuzamban esett, vagy ha a szél kétszer ugyanazon az utcasarkon kicsavarta az esernyőjét. Kombinatorikus érzéke – miként rendőrségi bírálói fogalmaztak –, fejlettebb volt a szükségesnél. És hogyne gondolt volna Joachim Vettel összeesküvésre, mikor 1989 után a kelet-európai gyereklányok, mint a fénylő muslincák elárasztották a nyugati világot ?

Szétválogatva, felcímkézve. 

És persze gondosan betörve.

Vettel felesége egy multinacionális konszern magas beosztású diszpécsereként dolgozott. Mint valami modern termeszkirálynő, aki egy iroda közepén ül a telefonjaival, árukkal megrakott kamionokat irányított. Talán ez a diszpécserkedés, vagy a National Geographicben mutogatott hangyavárosok vagy éppen  a gyerekkorban tanulmányozott darazsak ihlették arra Joachim Vettelt, hogy minden hálózat mögött valamilyen nagy tervet vagy irányító értelmet kutasson. A királyt vagy a királynőt, esetleg egy főmenedzsert, vagy egy gonosz politikust. Vagy jobb híján egy nagyon–nagyon nagyszabású szervezetet: a gyerekkereskedők nagypáholyát vagy a pedofilok egyesületét. Katja hiába próbált érvelni: sok agytröszt van, sok egyesület, sok kis király, sok kis királynő – ugyan ki lenne az, aki irányítja az időjárást vagy a világkereskedelmet? Vagy az evolúciót? De Joachim a fejet kereste.

A véletlenektől amúgy is megőrülnek a rendőrök. Az elvarratlan szálaktól, a sehova nem illeszkedő mozaikdarabkáktól. Vettel felügyelő nem volt hajlandó megőrülni, ő az igazságot akarta mindenáron.

Elküldték nyaralni, rehabilitálódni, javasolták neki a makrobiotikát, némi ésszerű életmód-változtatást, hívták a kollégák golfozni, kocogni, teniszezni, igen, egyszer még sztriptízbárba is, de semmi nem segített. Vettel Vettel maradt mindvégig, kereste a főembert, a nagy tervet, a méhkirálynőt. Az eltűnések specialistája lett, és mindenki meglepetésére tényleg meg is oldott néhány reménytelennek tűnő esetet. Tulajdonképpen kiváló detektív volt, aki egy telefonszám töredékéből is képes volt rekonstruálni egy esetet. De semmilyen részsikerrel nem elégedett meg. Szabadidejében adatbázist épített, lefordíttatott a kelet-európai lapokból minden emberrablással kapcsolatos újságcikket, a szobája falára egyre bonyolultabb mátrixokat, pókhálómintákat rajzolt, kihallgatott, kombinált, keresett-kutatott, míg lassan-lassan a saját hálójába bonyolódott. Mikor a német telefontársaság nem volt hajlandó kiadni bizonyos adatokat, megvádolta őket, hogy az emberkereskedőktől százalékot kapnak, és talán a Nagy Agytröszt épp a Deutsche Telecom székhelyén működik …

Itt már nem volt segítség. Vettel kollégái – köztük Katja –, már hónapok óta várták, mikor jön el a vég.

És hát eljönni eljött, bár ennyire látványos befejezésre senki nem számított. Joachim Vettelt a müncheni rendőrség legapróbb kihallgatóhelyiségében barikádozta el magát. Ezt megelőzően feljelentette az emberkereskedelem-elleni főosztályt a Bundestagnál, a Deutsche Telecomot az Interpolnál, a kancellárnál, a Gondviselésnél. Azon a kedden először Vettel felesége érkezett sopánkodva – nem, nem ő aztán semmi különlegeset nem vett észre, a jó ég tudja, mi folyik itt – aztán a hivatalos túsztárgyaló, a pszichológus végzettségű Arne Schwarz, végül a Szent Erzsébet Klinika ápolói. Egy figyelemreméltó rendőrségi karrier ért azon a napon véget, és Katja még aznap délután begyömöszölte a kocsijába  Vettel dossziéit. Ha az adatbázissal a Nagy Agytrösztöt nem is sikerült leleplezni, de azért rábukkant számos elrabolt lengyel, magyar, román, cseh gyerek nyomára.

Őrskút! Oerskut! Vettel igazán önfeláldozó volt: a saját pénzén rendelte meg a kelet-közép-európai lapokat, és persze a saját pénzén fordíttatta le az „eltűnésekre” vonatkozó híreket. Az irattárban különféle agyafúrt kulcsszavak segítségével lehetett keresni, és Katja mindig is úgy vélte, ezzel a rendszerrel Joachim csak az emberkereskedőknek akart csapdát állítani.  De pokolba is a keresőszavakkal! vagy a fordításokkal! Katja, mint Magyarországon született sváb, tudott magyarul, úgyhogy félrehajíthatta az írógéppel írt fordításokat.

És mihelyt beletemetkezett a fénymásolatokba, megértette, Joachim mért tartotta a szervezett eltűnések mintapéldájának, mi több csimborasszójának az „őrskúti esetet”.

Egyszercsak eltűnik egy kisvárosból öt tizenkét éves lány.

Talán ugyanazon a napon éreztek ellenállhatatlan vágyat, hogy összevesszenek az anyukájukkal? Mert még az sem derül ki soha, az sem bizonyosodott be, hogy tényleg bűncselekmény történt-e… Mindannyian egyetlen kisváros, Őrskút vonzáskörzetében élnek, de az ötből csak négyen ismerték egymást: Dóri, Évi, Rita, Kriszti. Az ötödik, Szabó Gyöngyi egy Őrskút melletti falucskában élt, nem barátkozott városi lányokkal, és szinte soha nem járt be Őrskútra fagyizni, sétafikálni, tereferélni. A négy városi lányból csak ketten, Dohák Éva és Dér Krisztina jártak ugyanabba az iskolába, de a környezetük szerint nem voltak barátnők, Kemény Rita és Szenczi Dóra pedig csak látásból ismerték egymást. (Ha egyáltalán – tették hozzá a lányok tanárai.) Őrskút ici-pici város, de a magyar rendőrség nem talált egyetlen olyan helyet, szakkört, diszkót, orvosi rendelőt, ahol mind az öten megfordultak volna. És lehet, hogy nem is öten voltak. Dér Sándor ugyanis váltig állította, hogy a lánya, Dér Krisztina nem Őrskúton, hanem Erdélyben tűnt el. De vajon miért, töprengett Katja. Mért dicsőségesebb dolog Erdélyben eltűnni, mint egy dunántúli kisvárosban?

Lehet, hogy a kislányok nem fagylaltoztak ugyanabban a cukrászdában, de egyvalamiben mégis hasonlítottak: mind nagyon szépek voltak. Az őrskútiak nem kételkedtek abban, hogy ezért, és csakis ezért tűntették el őket. Nem a-lenyomom-aput-fekvőtámaszban-fajták, hanem finom arcvonású, félénk, szégyenlős kislányok. Négy szöszi és az elmaradhatatlan kis fekete. Mintha valaki egy csokor virágot válogatott volna össze.

Vettel kolléga fénymásolta ugyan a bulvárlapok interjúit, csatolta is lelkiismeretesen, de ahhoz smucig volt, hogy le is fordíttassa őket.  Katja viszont elmerült most a Dunántúli Napló, az Őrskúti Híradó, a Szegvári Hírek kis színeseiben. Mindenki kétségbeesetten várta haza a lányokat: a szomszédok, a rokonok, az osztálytársak. Mindenkinek nagyon hiányoztak, a tanároknak, a portásoknak, de még az iskolai takarítónőknek is. A lapok interjúkat készítettek a lányok legjobb barátnőivel, a szomszédasszonyokkal, akik a legutolsó találkozáson már érezték, hogy „történni fog velük valami”.  Katja megtudta, hogy Dórikának volt egy édes kis aranyhörcsöge, hogy Évike az eperfagyit, hogy Kemény Rita a túrógombócot szerette…  De a sok-sok könnyes-habos részlet ott lapult a második hasonlóság: ezek a lányok csak kevés felnőttnek kellettek. Hol voltak a szülők, akik ilyenkor csillapíthatatlan bánatukról győzködik az olvasókat?

Mint mikor krémes süteményt majszolva ráharapsz egy dióhéjra.

A falusi kislánynak, Szabó Gyöngyinek nem volt vagy nem élt az édesapja, az anyja, egy csirkegyári munkásnő nevelte hihetetlen nélkülözések között egy villany nélküli kis parasztházban (vityillóban, írták az újságok – Katja eddig azt hitte, ez csak olyan szó, ami csak a népmesékben használatos.) A másik négy lány nem lakott  vityillóban. Szenczi Dóra az őrskúti gimnázium igazgatójának az unkája volt – a tanár úré, írták tisztelettel az újságírók –, és Dohák Éva anyja és Dér Krisztina apja is tanár volt. A huncut kis fekete, Kemény Rita jugoszláv állampolgár volt, de az anyja eltűnt, az apja a szerb hadseregben harcolt, ő maga háborús menekültként jött valami rokonával Őrskútra. Dórika szüleiről egyáltalán nem beszéltek az újságírók – talán ők is eltűntek? –, Dohák Évának pedig nem élt az édesapja, ahogy Dér Krisztinának sem az édesanyja.

Hát ez volt köztük a titkos kapcsolat. Nem a KGB, nem az albán, csecsen vagy akármilyen maffia.

Az öt lány közül csak egyetlenegy, a vityillóban lakó Szabó Gyöngyi hagyott üzenetet az egyik hozzátartozójának. Ne haragudj, anyu, nagyon szeretlek, írta egy papírfecnire az édesanyjának, mielőtt sortban, pólóban, strandpapucsban átlépett volna az ismeretlenbe. A másik négy lánynak talán nem is volt kitől elbúcsúzni.

És húsz évvel az eltűnésük után most is olyan sóváran bámulnak a fényképeiken, mintha egy nyugdíjas német rendőr együttérzéséért esdekelnének. És Katja ismerte a bulvárlapokat: tudta, ha bármelyikük is valamiben kitűnt volna az iskolában, az újságírók kapva kaptak volna rajta. De itt nem volt min kapva kapni, úgy látszik – a lányok a szépségükön kívül az égvilágon semmiben sem tűntek ki.

Akárki cserkészte be őket, alaposan tanulmányozta őket. Ismerte minden porcikájukat.

De Dér Krisztina hol tűnt el? Erdélyben vagy itt a Dunántúlon? Az egyik interjúalany, egy “aggódó kisvárosi hölgy”, aki lehetett talán egy pletykás fodrásznő, megjegyezte, Dér Sándor az elűnés idején épp egy „tudományos tanácskozáson” vett részt Bécsben. Tudományos tanácskozás hat héttel a feleség, Dér Judit halála után? Ha tényleg így történt, és Mrs. Delano sógora magára hagyta a lányát a kisvárosban, akkor érthető, mért ragaszkodott körömszakadtáig az „erdélyi verzióhoz”. Elutaztam, no, igen, de a nagyszülőkhöz küldtem a lányomat. Hogy is hagytam volna magára?

Talán így történt – talán nem.

Ám Joachim Vettel figyelmét nem ezeknek az eltűnéseknek a „rejtélyessége” ragadta meg, hanem a legelőkelőbb eltűnt kislány, Szenczi Dóra testvérbátyja. Ugyanis épp Szenczi László, ez a Németországban élő dokumentumfilmes hívta fel Vettel felügyelő figyelmét az „őrskúti talányra”. A levelezésüket olvasva Katja elmosolyodott: hiába, no, egy paranoiás csak egy másik paranoiás mellett érzi magát biztonságban.

KGB, délszláv háború, régi műtárgyakkal és fiatal lányokkal kereskedő titkosszolgálatok… Szenczi László fantáziája tényleg kimeríthetetlen volt. Katja még az olvasólámpa előtt kuporogva sem tudta visszafojtani a nevetését. A Szenczi-fiú a német rendőrség segítségét kéri, hogy leleplezze a kelet-európai „piszkosságokat”, Joachim Vettel pedig úgy tesz, mintha ő osztogatna az effélékhez a jóváhagyásokat… Még szerencse, hogy megérkeztek a Szent Erzsébet Kórház ápolói, különben Vettel felügyelőnek a saját feletteseivel gyűlt volna meg a baja…

Egy feltűnösködő testvér és egy kiérdemesült, az idegösszeomlás határán járó, német rendőrfelügyelő. Na, persze Szenczi Lászlótól semmi érdemlegeset nem tudhatott meg az Agytrösztről vagy akár az emberkereskedelemről. A fiú csak kombinált, kombinált, járatta a száját, interjúkat adott a német lapoknak a szegény eltűnt húgocskájáról, és nagyon élelmesen több tévéadóhoz is meghívatta magát.

Tényleg hány év lehet a korkülönbség a testvérek között?

És mit csinált azóta ez a Szenczi, mióta fűnek-fának fogadkozott, hogy előkeríti a húga elrablóit?

Katja beütötte a keresőbe Szenczi László nevét, és várt, türelmesen várt, mert egy ilyen szájhős, egy ilyen excibicionista nem tűnhet el nyom nélkül… Márpedig Szenczi László nyom nélkül eltűnt – az utolsó híradás róla, hogy 1992-ben besétált a W5-tévébe, hogy az eltűntetett kelet-európai kislányokról és más égbekiáltó kelet-európai korruptságokról meséljen. Szenczi, az ígéretes dokumentumfilmes pontosan abban a hónapban tűnt el, mikor Vettel kollégáért megjelentek a Szent Erzsébet Kórház ápolói.

Katja megdermedt. Persze nem hitte, hogy az ügynek köze van a német rendőrséghez, a titkosszolgálatokhoz, a csecsen maffiához és egyebekhez, de azért megfogadta, hogy mielőtt elutazik Őrskútra, beszél Joachim Vettellel.

Csak a biztonság kedvéért. 

Mert amúgy biztos volt benne, hogy a rejtély megoldása ebben a poros kisvárosban, Őrskúton van.

Előző rész: http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

Fűcsomók zöldjében…

Már fűcsomók zöldjében fekszem,
S felhőket lélegzem.
Kőszikla reng itt benn,
Tengerek folynak ereimben.
 
Már csak én fekszem itt, csendesen
Befogadtak, békésen.
Ez lesz az igaz élet,
Nem álmodhatok rólad többet.
 
Már nem is érzek, csak lebegek,
Sürgetnek már; Mennyek.
Oly ismerős érzés,
Valódi üresség, meg tér-és.