Azon a tavaszon, mikor Riolda megszületett, az ulsteriak háborúra készültek. De nem a szomszédokat, az öntelt szászokat vagy a pikteket akarták megtámadni, hanem a dúsgazdag normann hercegséget. Az asszonyok csodákat meséltek az ottani gyümölcsökről, a ládák mélyén halmozódó drágaságokról, az ezer- és ezerlapos, nagy könyvekről, amiknek a normannok egész életükben nem érünk a végére – ha az anyák elkezdenek egy történetet, a lányaik vagy az unokáik fejezhetik be.
Bőség, reménység. Gazdagság, termékenység. Hát  mért rostokoljunk itthon? Egy keserves tél után nincs szebb zene a fegyverek csengésénél! Hiszen mint a felcicomázott, terhes  asszonyok, olyanok a zsákmánnyal megrakott, gazdag hadihajók. Halix harcosai másra sem gondoltak, csak a normannok érett körtékhez hasonló, pompás asszonyaira.
A tenger néha úgy röpíti a hajókat, mint a gondolat. Annál a sziklánál, ahol Brán királyfi eltűnt, egy szélroham megfordította a vitorlákat. De az írek azért gond nélkül partra szálltak Vientrogixban.
No, de láss csodát, a városban egy teremtett lelket sem találtak! Mintha egy szélroham felkapta volna a lakosokat a munkájuk mellől, és elröpítette volna a tengeren túlra. A fellegvárban szoknyasuhogást hallottak a katonák, de mire beléptek az asszonyokhoz, teremtett lelket sem láttak, csak a szövőszékről gombolyodott le kiszámított lassúsággal a fonál.
A katonák éhesek és zavarodottak voltak, de nem ehették meg az ezerlapos nagy kódexeket vagy a körtefákat! Ámde a városban még egy eleven macskát sem találtak, mintha normannokkal a halottak és az állatok is kiköltöztek volna.
De Halix nem csüggedt. A harcosai előtt kijelentette: lám-lám, elért Normandiába is az ulsteriek híre! A normannok értesültek a támadásról, ezért kimenekítették az asszonyaikat és a javaikat az erdőkbe. – Gyáva kutyák, krrrr, mrrrr, vrrrr – tette hozzá önérzetesen.
A harcosok csak félfüllel hallgattak oda.  Alig merték megfogdosni a normannok által otthagyott fegyvereket, csipkéket, selyemruhákat, járványtól féltek mindannyian. A járványoknak külön életük van, akár az állatoknak – hol elbújnak előled, hol ott loholnak a sarkadban.
De az út azért volt út, hogy végigmenjenek rajta. Összeszedték a bátorságukat, és áthajóztak a következő kikötőbe, aztán egy másikba: mindenhol eldobált tárgyak, orruk előtt bezáruló ajtók, a rokkákról kiszámított lassúsággal letekeredő fonalak, de sehol egy teremtett lélek! Másnap bevették magukat az erdőbe, hogy az elrejtett asszonyok nyomára bukkanjanak. – Legfeljebb a nőket esszük meg! – tréfáltak.
Halix gyors, tengeri csatára készült, nem arra, hogy pókhálós, girbegurba ösvényeken vezesse a csapatokat. Vagy nem jósolták meg a tündérek, hogy ahol az erdő kezdődik, ott végetér az ő élete? Ahogy eltávolodtak a parttól, már látszott az arcán a félelem.
Vajon nem az ő, Halix király életének fonala készül legombolyodni azokon a rejtelmes rokkákon?
Délre Halix talált egy szolid, takaros tisztást, ahol nem girbegurba lombokat, hanem a napot látta a feje fölött. – Itt várlak titeket, ulsteri hősök! Ha szerencsétek van, akkor lakomát csapunk. Ha nem, akkor üres gyomorral kell vitorlát bontanunk.
Két rabszolgával felállítatta a sátrát. – Ügyetlen, gyáva kutyák, szrrr, mrrrr, vrrrr – sziszegte dühösen.
De a katonáknak nem akaródzott befelé indulni az ösvényeken.
Hiszen teljes volt a csend. Se a madarak hangját nem hallották, sem emberi lépteket.

Az erdőben portyázó csapathoz tartozott Halix király fia is, Báeldun.  Ez csak egy óvó-név volt, hiszen az igazit a királyné titokban tartotta, mert annyira félt a fiú ellenségeitől – Halix király hajdani ádozataitól, akinek az átka bármikor utolérheti a gyereket. Szegény királyné mindig mindenhol rémeket látott – vagy ahogy ő mondta: a rémek látták őt. A király áldozatai, az eltaposott istenszobrok, az éjszaka megnevezhetetlen kísértetei.  A hercegen aztán rajta maradt a Báeldun; megszokta ezt az álnevet, ahogy lassan megszokta a bőrét és a saját gyávaságát is.
Ám mire gondol egy tizenöt éves herceg, aki remegő szívvel lépked az erdőben? A a tündérekre, a virágzó körtefákhoz hasonlatos hercegnőkre… vagy egy szolgálólányra legalább. Hiszen a nők szégyenlősek, az erdő rejtekébe húzódva várják, hogy beavassák a hercegeket, és megajándékozzák egy legyőzhetetlen, pompás, sebezhetetlen névvel.
Már nem bánta, hogy apja kísérői hátramaradtak. Halix királyt a saját katonái sem szerették, erélytelen, durva fráternek tartották, őt, Báeldunt pedig nevetséges nyápicnak. Ha a herceg kimondott egy parancsot, egy egészen kicsike parancsot, mindig volt egy pillanatnyi késlekedés. Mit is mondanak a költők? Ahogy a düh feszíti meg a csontokat, / úgy kelti életre a szél a tengert. / Meg kell a szívet sértened, / hogy a kar állhatatos legyen. / De akinek nincs neve, / az szolgája marad a szüleinek.
No de Báeldun parancsolgatni sem szeretett. Mióta egy késve teljesített parancs miatt az apja puszta kézzel agyonverte az anyját, nem szeretett az apjával kettesben lenni sem. Nem lehet, hogy az anyja nem a tündérektől, az időszellemektől, a bosszúálló rokonoktól, hanem saját apjától féltette?  A dühtől szinte szétpattanó, véreres szemektől. Ne ugass, ne mozogj! Ha a kezed-lábad összetöröd, akkor is az apád vagyok. A Herceg már régesrég eltávolodott a tisztástól, de még érezte az arcán az apja lehelletét. Az izzadtság-, győzelem- és méregszagot. Azt a rettenetes, szörnyű apaszagot.
De hiába ment-ment, hiába szaladt előre, még mindig nem talált semmilyen titkos palotát. Fák, fák, fák, mindenhol ugyanazok a fák – mégcsak nem is titokzatosabbak, vagy különösebbek, mint Írországban. Báeldun elhaladt egy kökénybokor mellett, csak ment egyre sebesebb léptekkel, aztán megint egy kökénybokor… de mintha ez pontosan ugyanaz a bokor lenne! Vagy mégsem…? És ez a csend, ez a mindent elnyelő, félálomból ismerős csend!

Árulás vagy valami időcsapda lehet, gondolta a herceg. Egyre szaporábban haladt előre, de ugyanaz a kökénybokor harmadszor vagy negyedszer került elé, mint egy másik valóságból leselkedő árnyék. Ez a kísérteties csend csak növelte a várakozását – nincsenek-e királyfiak, akik földöntúli utazás során jutnak el a tündér palotájához, ahol egyetlen, csodásan gyönyörteli nap tíz évnek felel meg! Aztán visszatérnek a hazájukba, de már csak apjuk fehérlő csontjait láthatják…
Gyönyörteli, ismételgette, és csak most vette észre, hiába halad nyílegyenesen, csak köröz apja sátra, a tisztás körül. Talán meg is pillanthatná a sátor csúcsát? Lábujjhegyre ágaskodott, de hiába, sehol se látta a diadalmasan égnek meredő sátrat. Túl sűrűek a fák, gondolta, és már indult visszafelé, nem törődve az apja  szemrehányásával: na mi van, fattyú, máris inadba szállt a bátorságod?
De soha többé nem hallotta meg az apja hangját.

A visszautat két fiatal, magas harcos zárta el és egy mellvértet viselő, csodásan szőke, fiatal lány… Mégcsak az sem igaz, hogy elzárták volna előle az utat, csak ott álltak előtte barátságos mosollyal, leeresztett fegyverekkel.
Mintha ők négyen testvérek lennének. És most együtt sétálnának haza élvezve egymás társaságát, a napsütést élvezve, nyugodtan pletykálkodva.
Normannok, gondolta Báeldun. Én, egy közönséges ír kalóz pedig azért jöttem ide, hogy felperzseljem a városaikat. Saját ütött-kopott fegyvereit összehasonlította a normannok csodálatosan megmunkált vértjeivel, a fiatal lány napfényben hunyorgó ékszereivel. Ha ez a lány tényleg hercegnő… na de ő, Báeldun nem így képzelte a találkozást! A bátyjai igazi óriások, csak akkor merne kiállni ellenük, ha… de ugyan mért állna ki ellenük?
– Eltévedtél, jó lovag? Épp azon töprengünk, miben segíthetünk.
Ezer szerencse, hogy Halix király normann dajkát fogadott fel az egyetlen fia mellé. Vagy akkor is megértette volna őket, ha egyetlen szót sem beszél normannul? A fiúkból áradó szívélyességet ugyan melyik bolond értené félre? És a lánynak nemcsak a haja volt aranyosan csillogó, hanem a szürkéskék szemében villogó, apró, barátságos pontocskák is. Báeldun megrettent attól, mennyire közelről látja őket – mennyire közelről, pedig legalább tíz lépésnyire  állt tőlük. De hát hány lépés a barátság? És ilyen kivételesen szép embereknek mi titkolnivalójuk lehetne?
A két fiú nem is várt válaszra. Elmondták, hogy ők Vilmos herceg gyermekei, egy fiatal csapattal itt tanyáznak a völgyben, és most sétára indultak a nővérükkel. Olyan gyönyörű az erdő, hogy vétek lenne egy sátorban kuksolni. Járni kell egyet, nemde? Nekik fogalmuk sincs, mivel szórakoznak az ifjak Ulsterben, de ha a hercegnek van egy csepp esze, és nincs terhére a társaságuk, akkor velük tart. Akár együtt is ebédelhetnének.
Honnan tudják, hogy ír vagyok, kérdezte magától Báeldun döbbenten.
– Vagy az írek csak halat esznek? – kérdezte a legidősebb. Erre mind a hárman nevettek.
Az apám, akarta a Herceg mondani, de a gyűlölet vagy a félelem vagy a két érzés keveréke nem engedte a mondatot befejezni.
Galagonyabokrokkal szegett, fényes sétaúton jutottak el a völgyig. És Báeldun megrendülten tapasztalta, hogy már hallja is az erdő hangjait: a madarak csattogását, a kakukk diadalkiáltását, a szél könnyed rezdüléseit. Hát nem járvány pusztít, akarta volna tőlük kérdezni, de Vilmos gyermekei oly magabiztosak és olyan makulátlanok voltak, hogy kikacagták volna. Mint három gyönyörű kristálykehely, amit a gazdagság, a jó idő, a szerencse teletöltött fiatalsággal.
Meglehet, túlságosan is elevenek, gondolta a Herceg, és újra elszégyellte magát a sáros cipője, a szakadt nadrágja, az ütött-kopott vértje miatt. A lány nevetése, mint a galambok hangja, úgy búgott-suhogott  az ösvényeken. Báeldun  részegnek érezte magát, pedig egy kortyot sem ivott a sörükből. Csak tántorgott, mintha alvajáró lenne.
És a tisztás! Szolgafiúk, apródok, rabszolgagyerekek, szurtos szobalánykák, brokátruhákban pompázó hölgyikék – és sehol egy mord katona, sehol egy ilyen néne, vagy olyan néne, egy gyerekekre felügyelő, pufók asszonyság! Mintha a fiatalok merő szórakozásból kiköltöztek volna a városból!
– Pihenj le, barátom! Csak egy órácskára! – mondta a legidősebb normann herceg, és odakormányozta Báeldunk egy brokáttal bevont, fejedelmi sátorhoz. A lány forrásvízzel teli kupát hozott, és rászólt a nagyobbacska gyerekekre: ne zavarják a vendégük álmát. Báeldun lehunyta a szemét, és most is a lány aranyfürtös, vidám arcocskája lebegett előtte. Úgy érezte, egészen közel van hozzá, pedig a lány hangja már a tisztás túlsó oldaláról érkezett.
Csak egyetlen perc, gondolta Báeldun.
És máris elnyelte valami sötét és rettenetes álom.

Csak este riadt fel. A völgy szürke lett, és nyoma sem volt benne a vidáman bugyborékoló jókedvnek, a hatalmas gyerekseregletnek.
A háta mögött olyan semmitmondón és névtelenül nyúlt el az erdő, mint a bűntudat.
Valami varázslat történt, gondolta a nyakát forgatva. Ezek a szép fiatalok túl elevenek voltak. Túl erősek, túl barátságosak, túl magabiztosak. Felkapta a fegyvereit, és rohant, hogy jelentkezzen az apjánál: igen, nem volt szerencséje, ma sem volt szerencséje, nem talált semmilyen vadat. De legalább nem esett bajod, fog erre felelni az apja. Nem buktál orra, nem szakítottad el a nadrágodat. Végignéz az emberein, és együtt hahotáznak. Báeldunt elfogta a vágy, hogy a másik irányba rohanjon, kifelé ebből az elviselhetetlen és csalóka erdőből.
De már késő volt. A tenger felé vivő ösvényen fáklyák lobogtak, ám a fáklyákat nem bőrmellényes ír harcosok tartották, hanem szakállas normann férfiak. Már nem lehetett megfordulni: érezte a düh szagát a levegőben. Ezek az állig felfegyverzett katonák őt keresték.
Az egyik rávetette magát, és a tisztás felé kezdte rángatni. – Szolgafajzat, gyilkos, fattyú, leprás! Míg a normann hercegek lágy beszéde úgy hangzott a fülének, mint a zene, ebből a szitokáradatból csak egy-két szót értett. – Rabló! Kutya! Gyilkos! Krrrr, Brrrr, Mrrrr! Hol bujkáltál?
Báeldun hunyorgott, erre az egyik vaskezű normann az arcába vágott.
A tisztáson kiterítve feküdtek az ír harcosok. A felzavart madarak rikoltoztak, a bokrok között harsány lángnyelvek csaptak az égig. A lefejezett, kibelezett katonák között feküdt Gulterix, a kormányos, a vörös Hallighaen, aki eddig hétszer jött vissza a halálból, és a saját apja, Halix. A kezével egy félig sült fácáncombot markolt, összevert arcából csak az egyik szeme maradt, és most ez a fél szem bámult rá gonoszul.
De-legalább-nem-buktál-orra. De-legalább-nem-szakítottad-ki-a-nadrágodat.
A herceg már-már hányni tudott volna a megkönnyebbüléstől.
Egy-két óra, és ezt a megmaradt szemet is elnyeli majd a föld.
A normannok nyilván falatozás közben támadtak az írekre.
Az egyik katona előrelökte Báeldunt, és ekkor megpillantotta Normandia urát, Vilmos herceget.
A hatalom úgy beleivódik egyesek vérébe, hogy nem kell magasabbra nőni, mint a katonáik. Vilmos – vele ellentétben – született herceg volt.
– Hagyjátok! Ez még gyerek! – kiáltott a katonáira. Lecsillapította a harcosokat, és közelebb lépett. – Hát nem érted? Azt kérdezem, fiú, hol bujkáltál eddig?
Báeldun összeszedte a bátorságát.  Igen, ő is vadászni ment, mint a többiek. Aztán az egyik ösvényen találkozott a két ifjú herceggel és a hercegnővel. Együtt mentek el a Gyerekek völgyébe. Nem is érti, hogy a fiatalok hova tűnhettek… Hogy mi lett velük, és merre mentek…
Minden harcos döbbenten rámeredt.
– Nekem nincs gyermekem – mondta Vilmos herceg.

No, de ki szerelte össze ezt a csodálatos időgépet?
Illighaen tudakozódott róla minden közeli és távoli, jóhírű vagy rosszhírű cádizi társaságban. Igen, igen, hallani mindenki hallott róla. Hákimról, a tuniszi rabszolgáról, aki rászabadította Cádizra ezeket a rémítő micsodákat.
Mindenki ismert valakit, aki ismerte Hákimot.  Valakit, aki megfogadta, hogy egyszer rendel tőle egy mű-bogarat, mű-madarat, mű-lepkét vagy mű-pókot, de találkozni senki sem találkozott vele.
A kutatást nehezítette egy lassan növő, kézzel kitapintható csomó Illighaen hasában. Fájni nem fájt, vérezni nem vérzett, de mint a lelkifurdalás, de ott volt vele volt reggeltől estig, Illighaen még álmában is érezte. A kis csomó lassan kiszívta az életerejét. Ha reggel kipihenve ébredt, délben le kellett rogynia egy utcakőre, mert annyira kifáradt a keresésben.
Hiába, megöregedtem, gondolta Illighaen. Elkoptatott a sok történet.

Utcáról utcára, térről térre araszolgatva eljutott a külvárosba, Nári anyó utcájába.
A tenger felől áramló ködben ernyedtnek  látszottak a házak, mintha felkészültek volna a pusztulásra. A mindent megelevenítő május valahol északon, a szülőföldjén várakozott. Itt, Cádizban csak hőség volt, reménytelen, nyúlós..
– A mi Hákimunk? – kérdezett vissza egy zöldes arcú koldusasszony. – A mi Hákimunk nem gépeket alkot, hanem törvényeket – és odavezette a normann tudóst egy aprócska műhelyhez.
Illighaen egy alázatos kis ezermesterre számított, de a műhely mélyén, a félig kész rovarok közt sürgő-forgó férfiból sütött valami dacos fölényesség. Nem a szorgos kézművesek büszkesége, hanem a délutánokat átszunyókáló tudósok pökhendisége.
– Az idő nem egy zárt, üvegfalú terem, ahol eszünk, alszunk, születünk, meghalunk. A figyelem alakítja az időt, nem a tér vagy a határok.
Illighaen rámeredt erre a ráncos, az időtől összekaristolt, de talán mégis fiatal arcra.
Vajon az összes vevőjét az idővel kapcsolatos nézeteivel traktálja?
Honnan került ide? Honnan tudja, ki vagyok?
És mióta építgeti ezeket a szörnyeket?
Gyorsan be kellett hunynia a szemét. Az egyik órás, rózsaszín altestű rovar gyengéden odaröppent az arcához. Hákim bosszankodva motyogni kezdett.
Te-csak-egy-tudatlan-ostoba-krónikás-vagy.  Semmilyen-tudást-nem-érdemelsz-meg.
A kis műhely szép lassan megtelt szárnycsapásokkal, motoszkálásokkal, furcsa bizsergésekkel, mintha a fal minden repedésében egy-egy csáp vagy szárny rejtőzne. Bár Illighaen déltájban pihent egy utcai kútnál, már most ellenállhatatlan hányingert érzett.
Ezeket a cirregő szörnyeket is Allah teremtette?
– Ezek szerint, Hákim, velem az idő gyorsabban röpül, mint másokkal? Mint egy hárem mélyén unatkozó özvegyasszonnyal?
– Igen, igen, barátom, a férfiak semmibe veszik a nőket. És nem figyelnek, mikor elmesélik, hogy megérzik a vihart a levegőben. Ilyenek a nők, ugye?! A nemi szervük, ami ott illatozik a lábuk közt, mint mag a barackban, nem hagyja megnyugodni őket.
Hákimot aztán senki sem vádolhatta, hogy holmi barackmagok rabja lenne.
Őt, mint elmagyarázta, csak a titkos látás érdekelte, az a furcsa képesség, amiről az asszonyok beszélnek. A lebegés, amit egy másik ember jelenléte hagy a szobában. A félelem, amit egy másik lényben megéreznek az állatok. A halál villódzása, amit az anyák észrevesznek az éj sötétjében is.
Illighaen megakasztotta a szóáradatot.
– A nők látnak a szívükkel, mondják, de soha semmi mást nem látnak, csak a kedvenceiket. A gyerekeiket, a szeretőiket.
És hogy a női látásról elterelje a beszélgetést, mesélt a hányadékukban fetrengő, a női érzék leghíresebb, legcsudásabb képviselőiről…
De Hákimot az ilyen csudanők nem érdekelték. – A testek – magyarázta – furcsa hullámokat bocsátanak ki, aminek a vibrálását izgalmi állapotban mindannyian érezzük.  Mindannyian, de a nők a legjobban. Mert még tudnak rajban gondolkodni.
– Nőkkel foglalkozol, Hákim, nos, ez dicséretes… A te korodban.
Hákim kezébe vett egy másik bogarat, és a serdülőkoráról kezdett beszélni.

Igaz volt hát a szóbeszéd: idegen volt, Tuniszban született. Gyermekéveit egy hatalmas háremben töltötte, ahol tengernyi alkalma nyílt a női távolba-látás megfigyelésére. De nem maradt sokáig az asszonyok mellett, hamarosan az óriássáskák szigetére, Djerbába küldték, hogy ott tanulja el az állatok kitömésének művészetét. És a szorgos, megbízható Hákim egyre csak szabott, vágott, tömött, megfigyelt. És a Salamon-barlangban, ahol felügyelt a halálra ítélt, de izgő-mozgó teremtményekre, rájött, hogy lehet mérni azt a fényt és életerőt, amit a lények adnak egymásnak körbe-körbe.
– Büszke lehet rád a gazdád, nagyon ügyes preparátor lett belőled! A testek, amiket kitömsz, mozognak és éreznek, de nem kopnak és nem öregszenek.  No, de mi köze van a te állataidnak az időhöz?
Ám Hákimot nem lehetett csak úgy szakítani. – A kitömött lények ügyesebbek és messzebb is látnak, mint az elevenek. Nekik nem fáj a fejük, nem fáj a lábuk, és nem kell szerelmesnek lenniük, hogy megérezzék a másikat. Nem esznek, nem isznak, megelégednek a többi lény pillantásával, vagyis az életerővel, amit ők adnak körbe-körbe egymásnak.
– No, de mit szól ehhez a Mindenható? Allah, aki csak egyetlen életet adott?
– Istent talán te is egy szakállas aggastyánt képzeled el? Az én lényeim oly tökéletesek, mint az angyalok, így aztán Allah az ő szemükön át figyeli a mindenséget. És én napról napra tökéletesebbé teszem a műszereimet.
A kezében tartott óriáspók összerezzent, aztán újra odasimult a mesteréhez.
– Akkor szerinted kiválasztottak a történészek? Ők azok a műszerek, amivel Allah a múltat szemléli?
– Miféle történelem az, amiről te évszámokat jegyezgetsz? Április hatodikán Céklakirály hadat üzent Káposztahercegnek… Mintha valami meder volna az idő, ahol felváltva kergeti egymást az ok és okozat, Céklakirály és Káposztaherceg? Mintha nem a lények figyelme alakítaná azt, amit időnek neveznek? Jegyezd meg, a te krónikáidból semmi sem marad, Illighaen. Elfelejtik az emberek a te évszázadaidat. Még azt is, hogy a te idődben a normannok megérkeztek Galliába.
Illighaen ezt csak félig-meddig hitte el.
–Akire nem figyel senki, az talán nem öregszik meg?
– Minek is ez a szócséplés, barátom, hiszen nem lehet láthatatlanul élni! Isten a rengeteg szem tükrén át önmagát vizsgálja a teremtésben.
Illighaen elhessegette annak a névtelen szigetnek az emlékét, ahol az idő körben forogni látszott.
–Talán női tekintetek segítettek neked a Nagy Áramlást felfedezned?
Hákim bólintott, Illighaen pedig nem volt kíváncsi egyébre. Ez a ráncos, zavaros manó nyilván egy egész háremet is képes kivégeztetni, hogy a masináiba életet leheljen.
– Mi, férfiak uralkodunk a nőkön, pedig a nők tökéletesebbek! Nézd csak meg az erdőt! Milyen hatalmas is az oroszlán, hogy lépdel a fák közt koronás hercegként a szarvas! De nincs olyan hőse az erdőnek, akinél egy hangyaboly ne lenne erősebb. A gyengéké a túlélés és a látás képessége. A hangya csak része a bolynak, soha nem önálló, épp ezért halhatatlan.
– És ki az, aki ezt a rengeteg tapasztalatot összefogja? Talán valami csudanő? És itt rejtegeted Nári anyó utcájában? A másolatait pedig eladod a katonáknak?
Egy kék papagáj csapott fel a sarokból, és remegő bóbitával, ráérősen leereszkedett a vállára. Hákim felnevetett.
Csak egy játékszer, nyugtatgatta magát Illighaen. Nem iszik, nem eszik, nem alszik, nem is számít. De belehasított, hogy ez a bizarr gépecske húsz-harminc év múlva is itt fog röpdösni.
De ami a gondolatolvasást illeti, Hákim majd’ olyan ügyes volt, mint a teremtményei.
– Ugye, félsz a haláltól? Félsz szembenézni a vereséggel?
Illighaen megrezzent. Hány éves lehet ez a ráncos szélhámos? Egy kimerült huszonéves, aki minden éjszakáját izgő-mozgó állatokkal tölti? Vagy egy kölyökképű mesterember, aki feleségek híján a lények közt áramló energiáról képzelődik?
De Hákim nemcsak sejtette, látta is mások gondolatait. – Hát nem erre törekednek a történészek? A rengeteg tapasztalatot valahogy összefogni?
A surrogásokkal teli műhelyben Illighaen nem volt ellenvéleménye.
– Benned, Hákim, egy költő veszett el. Vagy egy szélhámos, aki ügyes történetkékbe csomagolja ezeket a zizegőket.
A preparátor felnevetett: – Az a duzzanat a gyomrodban, amire most is figyelsz, huszonnyolc nap múlva fog végezni veled. Azt se bánom, ha még több titkom megtudod. Te már nem árulhatsz el engem.

Az öreg hercegnők a tető alatt laktak, és egy roskatag csigalépcső vezetett hozzájuk. Foglyok voltak, száműzetésben töltötték az életüket, mert hiszen valami rettenetes, régi bűnükért az előző herceg várfogságra ítélte őket. De hogy mi volt az a régi bűn – eltörtek egy csuprot, vagy megmérgeztek egy túlságosan lelkes udvarlót – az régesrég feledésbe merült. Úgyhogy az idős hölgyek szabadon jártak-keltek – hórihorgasan, szótlanul fel-felbukkantak a fogadótermekben, és néha odabólintottak Hildinek.
Valaki örökli a hatalmat, valaki csak mások kegyelméből élvezi.
De a gyereknevetés azért mégiscsak a padlásszobákhoz vonzotta Hildit. Bekopogott, hogy megkérdezze, hogy annak az ír kislánynak nincs-e valamire szüksége, de sokszor szólni sem volt képes, a padlásszobákból nyíló kilátás a torkára forrasztotta a szót.
Az öböl zöldeskék hullámain túl ott ringott a nyílt tenger káprázatos kékje. Hildi még soha nem élte át, hogy egycsapásra úrrá lehet a saját félelmein.
– Ugye, te rabszolga voltál, gyermekem?
Hildi ilyenféle kérdésre hetek óta számított. De furcsa volt, hogy a két hórihorga minden köntörfalazás nélkül meri kikérdezni.

–Soha nem voltam rabszolga! De anyámat egyszer úgy megverték koldulás közben, hogy úgy érezte, meg fog halni, ezért bekönyörgött engem a Wingishildekhez cselédnek. A Wingishildek befogadtak, de nem fizettek értem.
–A jámbor Wingishildek! – nevettek a hölgyek. – Aztán húsz év múlva miattad száműzték őket!
Hildit elfutotta a düh. – Egy szabad normann férfi felesége lettem. Egy szabad normann férfi felesége lettem. Igaz, a temetés után elvették a lányomat, nem engedték, hogy virágot vigyek a férjem sírjához, és megerőszakoltattak az összes cseléddel…
Ó, jaj…! Talán a túlságosan diadalmas tenger látványa miatt mesél el ilyen hátborzongató részleteket. De már nem tudta a szavakat visszaszívni. – Mikor a lányom megbetegedett, nem engedtek a közelébe! És amikor…, amikor…, amikor… – de már nem tudott elősorolni több részletet, a sok iszonyúság elveszett a könyörtelen, egyhangú fájdalomban.
– De én nem akartam a Wingishildek száműzését! Legkevésbé az összesét!
– Csillapodj le, kedvesem – mondta az idősebbik nővér. – Vilmos elég józan, ha emberekről van szó. Ülj le erre a székre! Tőlünk aztán nem kell tartanod.
Hildi nem is tartott tőlük. Olyan hatalmasok és előkelők voltak, hogy azt is megtehették, hogy mindig igazat mondjanak.
Ahogy Vilmos reggelenként ellovagolt a kíséretével, Hildi fogta a hímzőrámáját, és felkereste az öreg hölgyeket. Megtanult tűbe fűzni, begyakorolta az egyszerűbb öltéseket, végül megismerte a színek és minták jelentését is. Mert a kék egészségessé tesz, a sárga irigységet kelt, a madarak pedig csodatevő erővel ruházzák fel azokat, akik a köpenyükön viselik. Nagy áhítattal kell minden mintát kihímezni, hisz a jelek csak úgy tudják az erejüket megmutatni.
De dél felé a két bogaras úrhölgy elunta a hímezgetést-mesélgetést, és felkészültek a mindentudó Illighaen fogadására.  Ezeken a nagyképű, komoly megbeszéléseken – amit a hercegnők tárgyalásoknak nevezték – a nagy krónikás le sem tudta venni Hildi melléről a tekintetét.
A két hórihorga pedig remekül szórakozott.
Amúgy Hildi számtalanszor kérte őket, hogy engedjék ki vele a kislányt játszani. Hisz nem való egy négyévesnek egész nap csak a hímzőtűk cikázását figyelni, eleven lények helyett a tenger színeváltozását bámulni…. De az öreg hölgyek nem engedtek.
A gyereknek nálunk van a legjobb helye.
Tényleg így lenne? Hildi amúgy kicsit idegenkedett ettől a különös kislánytól. Míg a két hercegnőn könnyű volt kiigazodni, addig az ír kislány a maga négy évével, fekete fürtjeivel félelmetesen idegen volt.
Láttad ott azt a szivárványt, Riolda?
Ankarakaraikarum.
Nézd meg ezt a hímzést, és mondd meg, melyik madár tetszik? Labairorumlongararellum.
Pedig Riolda engedelmes volt, és elég hamar megtanulta az ő nyelvüket.
Ilyen lenne talán az ír nyelv, az anyanyelve?  Vagy ez csak gyerekhalandzsa?
– Talán látsz valakit, akit mi nem látunk? – kérdezte Hildi. – és segélykérőn az öreg hölgyekre nézett.
Az idősebbik hórihorga felsóhajtott. Szétfeszítette a gyerek öklöcskéjét, és megmutatta Hildinek a kislány tenyerét.
Hildi felsikoltott: nem emberi tenyérminta volt.

Szegény gyermek! Hiszen még a rabszolgáknál is megvetetettebb lények azok, akikről kétségbe vonják, hogy mindkét szülőjük ember volt. Akik hosszú hajjal, párban vagy burokban születnek, akik egyszerre lehetnek több helyen, és akiket a sok furcsaság nem is enged meghalni.
Hildi félt tőlük. Ahogy azoktól is félt, akik jól érzik magukat az ilyen lények közelében. De már túlságosan megkedvelte az öreg hölgyeket.
És hát mivel töltse a délutánjait? Üljön a fogadóteremben, és azt hallgassa nap mint nap, hogy melyik udvarhölgy kibe szerelmes? Hogy mennyire, hogy hányszor, és kicsit vagy egészen… Hát nem érdekesebbek ennél az öreg Illighaen fejtegetései? Vagy a hímzett madarakhoz fűzött ezer és ezer történet? Napok óta émelygett, de úgy döntött, ma megint hozzájuk csatlakozik.

Szikrázóan szép délután volt. A kislány már aludt, a két hercegnő szálegyenesen hallgatta Illighaen fejtegetéseit.
Hányféle túlzásra vetemednek szélhámos, magukat „világutazóknak” tituláló kalandorok?
– Az emberi ostobaságra oszlopokat lehet építeni – magyarázta dölyfösen Illighaen.
De azt még Illighaen sem tagadja, kérdezgették, hogy sok utazó találkozott már a saját halottaival? Hogy vannak olyan völgyek, ahol a jövőre is lehet emlékezni?
– Ezek csak mesék, hölgyeim. Puszta káprázatok, amiket az éhínség, a renyheség és a tudatlanság okoz. A ti Rioldátok régebben túlságosan érzékeny volt, ahogy az összes rokona azon az elátkozott szigeten. De mióta rendesen táplálkozik, és tőletek írni-olvasni tanul, azóta átlagos csemete lett belőle. Hasznára lesz majd Vilmos udvartartásának.
A hórihorgák elégedetten bólogattak, csak Hildit fogta el valami rejtélyes szomorúság.
Egy udvarhölgy lépett be, és mézes tésztagolyót szolgált a „fogoly” hercegnőknek és a vendégeiknek. De a „különlegességek” aznapra nem értek véget.
A hercegnők előhúztak a ládájukból egy kékes-rózsás színekben pompázó kagylót. Egy neves „kalandortól” kapták; igen, igen, ő is világutazónak titulálta magát, de véletlenül megfordult egy olyan szigeten, ahol a dolgok nem tudnak elkopni. Nem tudnak megöregedni, elrohadni, szertefoszlani.
– Fogd csak meg a kagylót, Hildi! Nyúlj bele! Hónapok óta elő se vettük, de te friss tengervizet találsz benne. Ez a kagyló nem tudja elfelejteni a tengert.
Ünnepélyes arccal kézről kézre adták a kagylót. Azért ez bizonyíték volt. Megmásíthatatlan, tudományos.
– De azt te sem tagadod, hercegnő, hogy számtalan képtelen és nevetséges történet kering távoli birodalmakról! Hányan de hányan mesélgetnek arról, hogy egy Bizánc nevű rejtélyes helyen, az idő valamilyen balesete folytán megmaradt a római császárok uralma. Ahol a királyok caesarnak hívják magukat, és bíborban látják meg a napvilágot…
– Bíborban? De hiszen ez képtelenség! – kiáltott az idősebb hercegnő – Mi sem hiszünk el mindent – mormolta sértődötten, és a lucskos kagylót óvatosan visszazárta a ládikóba.
De Hildi már nem törődött az örökké nedves kagylókkal vagy a kitalált királyfiakkal, most már csak a saját teste jelzéseire figyelt. Arra kagylóra, ami tele van friss tengervízzel. A napok óta tartó, kibírhatatlan émelygésére.

Hogy fog életben maradni, ha egy magtalannak hitt férfitől vár gyereket?

 Amíg meg nem bánjátok, amíg őszintén szembe nem néztek, amíg ilyen megátalkodottan, amíg csak másokat hibáztatva… Nicophorész tanácsos a lábujja hegyétől a feje búbjáig teli volt ilyen korholásokkal. Talán még akkor is ezeket ismételgette, ha elment a dolgát intézni az istálló mögé vagy álomba szenderedett. De elszenderedhet-e vajon egy ennyire könyörtelen és szigorú ember? És van-e „dolga”, amit szégyellni kell?
Nicophorész a bizánci császár követeként jött, és a könyvtárak és a laktanyák száraz levegőjét hozta magával. Talán az ősei már elhasználták a nedveit, töprengett Illighaen, és ezért nem eszik, nem iszik – talán még „dolga” sincs, csak sárgás, keserű epe folydogál az ereiben. És talán ezért volt olyan megátalkodott testszaga.
Huszonhetedik tanácsosa volt a bizánci császárnőnek, ennek a titokzatos asszonynak, aki – a hírek szerint – kivégeztette a saját férjét és fiait is. A normannok, akik a saját feleségeiket szóhoz sem engedték jutni a lakomákon, titokban borzadozva ilyen asszonyokról álmodoztak. De miféle világ az ilyen? Ahol egy nő konyhakéssel ráront a férjére? Vagy szeretkezés után elaltatja a varázsigéivel?
De senki sem mert Nicophorésznak ellentmondani.
Szembe kéne nézni önmagatokkal… Hiszen hitehagyottak vagytok! Míg-másokat-hibáztattok-ti vagytok-a-bűnösök…
A normannok azt gondolták, hogy éppenséggel a férjek megölése sem derék dolog, de összeszorított szájjal hallgatták a tanácsos, mert fegyvert, katonát reméltek a bizánciaktól. És pénzt, pénzt, mindenekelőtt nagyon sok pénzt! Mert a frankok szerint  az arabok már átcsaptak a Pireneusokon.
Nicophorész, ha nem volt szó politikáról – ami halálra untatta – mindenről mindenkiről tudta az igazat. Kócos prostituáltak laknak az erdőkben, a kamaszfiúk őket hívják tündérlányoknak. És mi az az időkerék vagy mi az az időcsapda! Az idő folyását a szilárd hit tartja össze, hát nem csoda, ha néhány otromba normann részegségében áttéved egy másik időbe. Nem-az-időt-kéne-hibáztatnotok-hanem-az-erkölcseiteket!
A normannok eldöntötték, ha a mórok visszafordulnak Aquitániából, akkor a saját kezükkel tépik szét ezt a mitugrászt. Ám Illighaen csöppet sem örült a huszonhetedik várható halálnak, mert annyi kérdeznivalója volt. Ha tőlük Nicophoresz egy darab kenyeret sem fogad el, akkor mi tartja életben? A bizánciak ilyen tökéletesek lennének? Vagy csak a tudomány teszi ilyen acélossá őket?
És a keresztények tényleg egy pompás kertbe jutnak, ha itt a földön végeztek a kötelességeikkel?
Nicophorész az a fajta volt, akit a régiek „filozófusnak” neveztek. Ha délelőtt kellőképp kidühöngte magát, estefelé meglepő figyelmet fordított a kikötőben horgonyzó hajók, a nyelvjárási igelakok, a germán hiedelmek iránt. Semmit nem fogadott el magától értetődőnek, és meglepően jól beszélt normannul – ahogy meglepően jól beszélt frankul, frízül, burgundiul.
Ha tudná, hogy ők pár hónapja Bizáncot még kitalált országnak tartották?
De akár követ volt, akár kém, a normannok semmiképpen nem nyerték el a tetszését.
Pedig Vilmos herceg megfelelően gondoskodott a vendégről: külön lovász, külön kübli, külön inas, külön köpeny, külön tányér. Még vacsorát is adott tiszteletére, ahol a tanácsos korgó gyomorral ostorozta őket. Mert semmi nem volt elég finom, semmi nem volt elég tiszta a császárné követének. A herceg Rioldát jelölte ki Nicophorész szolgálólányának, mégpedig „éjjelre-nappalra”– mert Vilmos gyermekei elhagyták a tipegő kort, és itt volt az idő, hogy Riolda egy „megfelelő emberrel” elveszítse a szüzességét.
Éppen Rioldát! Azt a lányt, akihez Illighaen még a gyerekeinél is jobban kötődött.
De azért őt akarta megkörnyékezni, hogy megtudja, hogy él egy filozófus – hogy mit eszik, mit iszik, könyveket hozott-e magával –, de a lány ravaszul kitért az útjából.
Ó, nem a tanácsos lett volna az első, aki vén fejjel bolondot csinál magából! Az udvar már biztosra vette, hogy Riolda megcsinálta a szerencséjét, hogy a huszonhetedik tanácsos majd elviszi magával Bizáncba, a bíborszalagos, vértől csatakos császárnők közé.

Illighaen a trónterem ablakából figyelte a tanácsost és Rioldát, ahogy andalognak a virágzó körtefák alatt. Micsoda idill…! No de egészen más súgni-búgni, mint fegyelmezetten kihallgatni valakit!
Vajon mit tud mondani egy ilyen nagy filozófusnak a hercegi pár hajdani dadusa? Illighaen összeszedte a bátorságát, és odalépett hozzájuk.
– Hát nem hagy téged nyugodni a tenger, barátom? Ez a leányzó tényleg egy elátkozott szigeten született, én hoztam el onnét az édesapjával. Csak nem a szorgok érdekelnek, akik közt Riolda nevelkedett?
– Amíg te is ilyen megátalkodottan, másokat hibáztatva, amíg csak az álmaitokban… azokban- a-tehetetlen-nevetséges-álmokban… – Riolda elszelelt, míg Nicophorész mássalhangzókat köpködve szinte sistergett felháborodásában.
Illighaen eltöprengett: lehet, hogy ez a szerencsétlen csak zavarában akar felülkerekedni másokon?
– Mit akar a császárné, tőlünk, normannoktól? Áruld el nekem, miért jöttél ide, barátom? És hol a megbízóleveled?
– Amíg te ilyen megátalkodottan, másokat hibáztatva, amíg csak az álmaitokban… azokban- a-tehetetlen-nevetséges-álmokban…
De Illighaen nem törődve a várható következményekkel, besétált Nicophorész szobájába. Még csak nem is a kéziratai izgatták, hanem hogy  mibe fújja az orrát, hogy vannak-e szennyes ruhái, hogy olyan ember-e, mint a többi?
Mert mit akarhat a császárné?
És mit akarunk mi a tanácsostól? Eljön egy senki által nem látott birodalomból egy vénember, és mi jobban bízunk benne, mint saját katonáinkban.
– A herceg – kezdte Nicophorész, azt a kellemetlen érzést keltve Illighaenben, hogy belelát a fejébe. – A herceg, a ti kegyelmes hercegetek már halálra ítéltetett.
Már semmi bánjátok-meg-a-bűneiteket…, semmi Jézus-Krisztus-felemeli-a karját-ellenetek…
– Én nem vagyok herceg – próbált a pillantásával szembenénézni Illighaen. – Egyszerű krónikás vagyok, és barátokat keresek.
Riolda visszasompolygott. Hát nem arra nevelték, hogy kéznél legyen, hogy felálljon, hogy leüljön, hogy vizet hozzon?
De most mint egy ki nem próbált íj, majd’ elpattant a nyugtalanságtól.

Zavaros félelem ülte meg a szobát. Talán ez volt émelyítő, nem Nicophorész testszaga.
A tanácsos az ágy szélén elmesélte, hogy ő természetesen nem is tanácsos, vagyis nem egészen, nem úgy titkos tanácsos…. Csak Landorieión szigetének apátja, akinek volt szerencséje a kegyelmes császárnéval személyesen találkozni. De mint titkos főapát és hivatalnok a keresztény hit igaz barátait keresi, akik hajlandók a perzsák ellen Bizáncba segédcsapatokat küldeni. És akkor egyszer, viszonzásképp, talán a császárné is segít… Riolda és a tengerek iránti érdeklődése pedig merőben tudományos, teoretikus és elméleti. Hát mit képzelnek a normannok  róla? Hetvenöt évesen akarna a tengerre szállni?
Illighaen barátságosan bólogatott, és míg belevágott egy ír papokról szóló  mesébe, magában morfondírozott Nicophorész történeten. Titkos tanácsos! Landorieión! Az lehetséges persze, hogy a császárné puhatolózni küld egy szerzetest – de miért ilyen étvágytalan-kelletlen öregembert? Dönthet úgy egy apát, hogy vén fejjel világot lát – de ez a Nicophorész leginkább csak egy dühös halottra hasonlít.
Ám Illighaen csak mesélt-mesélt, hogy eloszlassa az öregember gyanakvását. Ott tartott, hogy az ír papok térképei az emberi lélek különböző stádiumait jelzik, nagyon költőiek, de hát semmiféle tudományos vizsgálódás próbáját nem állják ki. – Ez persze nem jelenti – mondta –, hogy állatokon, növényeken és embereken kívül ne élhetnének más lények. A tenger is kivet magából néha ismeretlen, ezeréves szörnyeket –többes szám, ismeretlen személyek, talán így kéne a grammatikusoknak nevezni őket.
– No de a szorgok? – vetette ellene Nicophorész. – Nekik mi értelmük van?
– Honnan tudhatnám, barátom? Talán egy másik korból maradtak itt. De mit érdekelnek minket a szorgok az arab támadás előestéjén?
Nicophorész kesernyésen elmosolyodott. De ahelyett, hogy a bizánci térképészek titkait megosztotta volna a normann krónikással, csak annyit dünnyögött: menekülnötök kell. Aztán udvariasan megkérte Illighaent, hogy tekintettel az életkorára és viszontagságos életútjára, néhány órára hagyja magára.
Illighaen mit tehetett volna? Ugyan semmivel sem jutott közelebb Nicophorész „kiküldetésének” titkához, az ajtó felé indult.
A tanácsos testszagát jó volt a virágzó fák alatt kiszellőztetni a ruhájából.
Ám Nicophorész a vacsora idején sem jelent meg, ahogy reggel sem mozdult ki a szobájából. Ám a Nicophorész-szag ott terjengett a veteményeskertben, a konyhában, a trónteremben, a virágzó fák alatt. Láthatatlanul a tanácsos még visszataszítóbb volt, mint szemtől-szemben, a szobájában.
Node vajon nem az öregség a legfélelmetesebb titok?
A legfájóbb, a legvisszataszítóbb?
A herceg katonái délben törték fel a vendégszoba ajtaját. Nicophorész eltűnt – vagy talán köddé vált, megsemmisült, vagy  elragadták a normannok álmai, hisz az istállóból egyetlen hátasló sem hiányzott. Micsoda nap!, sóhajtott a herceg. Milyen átkozott nap! A szél leveri a fákról a virágokat, benéz mindenhova, megríkatja az asszonyokat, fáj a fejük, fáj a kezük, fáj a hasuk… Ez a gazfickó lovakat nem rabolt ugyan, de a hajdani dadust kicsempészte magával.
Vagy Riolda a saját akaratából szökött meg?
Micsoda hálátlan perszóna!
Illighaen most már kedvére kutakodhatott az ál-tanácsos szobájában, a vaspántos, hatalmas ládában. De se kenyeret, se szennyes alsóneműt nem talált, csak néhány szutykos kódexlapot a láda alján.
Mivel mostanra biztos lett benne, hogy az ál-tanácsos a móroknak kémkedett, ezért arab nyelvű írást várt, egy arab megbízólevél darabkáját, egyetlen jelet, ami fényt derít a világ legkellemetlenebb kémjének a személyére.
Illighaen viszolyogva kisimította a kéziratlapokat. Mert olyan szaguk volt a kódexlapoknak, mintha együtt növekedtek és együtt öregedtek volna Nicophorésszal. Ám ami rettenetes, a betűk semmiféle írásra nem hasonlítottak  – Illighaen még azt sem tudta eldönteni, hogy az írás balról jobbra vagy jobbról balra halad-e …vagy hogy írás-e egyáltalán, vagy csak apró, titokzatos mintákból összerótt rajz.
Vagy egy fenyegetés, amit egy láthatatlan úr hagyott itt a normannoknak.

Alvó

Állig begombolkozva hortyog
a napégette árokparton

Lehet hogy egész éjszaka dolgozott

Féltizenkettő múlt négy perccel
és még mindig alszik

Lehet hogy nem éjszakai műszakon volt
nehezére esett hazakecmeregni
levette lábáról a kékszilva
irányítószámát is elfelejtette

Szája körül glóriás muslincakoszorú

Meghűlni nem hűl meg az biztos

De azért mégis bele kéne avatkozni
magánéletébe

(Kép: Sleep Tight St. Louis, Janice Schoultz Mudd festménye)