Egy történet Radics Zsuzsáról, aki szenvedélyesen szeret korán kelni

A Harmónia utca egyetlen zöld kapus házában lakott Radics Zsuzsa, akit fakósárga férfi köntöséről a szemközti éjjel-nappali közért összes dolgozója felismert szerdánként, amikor erején felül rángatta ki azon a bizonyos zöld kapun a százhúsz literes fekete kukát.

 

Egy történet Radics Zsuzsáról, aki kivételes vonzalmat érez a férfiak iránt

A Harmónia utca egyetlen zöld kapus házában kedd reggelente megszólalt a csengő, Kovács Laca pedig minden további nélkül sétált be az ajtón miután kinyitották neki.
Kibontotta a kék befőttes gumival átkötött levélcsomagot és nyirkos ujjaival Radics Zsuzsa felé nyújtotta, aki készségesen el is vette tőle és könnyed mozdulattal ledobta a konyhaasztalra. Részéről meg is volnánk, ám sajnos Kovács Laca ismét rossz szájízzel távozna, ha ezen a kedden sem tenné fel a sorsdöntő kérdést:
– Nem akarsz bekapni valamit?
Radics Zsuzsa heves szívdobogás közepette mérte végig ezredjére is a hajlott hátú, ötven kilós, szőrös arcú, izzadékony férfit, akit ha véletlenül elképzel meztelenül, azonnal hányingere lesz.

 

Egy történet Radics Zsuzsáról, amelyben megismerhetjük végtelenül kedves szomszédját

Bartók Móni tíz éve lakott a Harmónia utcában, és pontosan ennyi ideje hagyja nyitva a kaput keddenként, ha Kovács Laca hozza a postát.
De Kovács Laca már csak olyan ember, hogy becsukja azokat a kapukat, amiket kinyitottak neki és csak azt rángatja, amit kulcsra zártak, így Bartók Móni ezen a kedden sem játszhatta el, hogy megijed az ajtóban álló férfitól.
Kovács Laca éppen a szomszédból igyekezett át hozzá, és a konyha függönye mögül nézve jól látszott a férfi zavart tekintete. Bartók Móni gyorsan megigazította a haját az ablaküvegben, és mire megszólalt a csengő, ő már a kapu felé igyekezett, hogy azt másodjára is kinyithassa a postásnak.
Kovács Laca életunt ábrázattal adta át a leveleket, pedig a nő még kávéval is kínálta.
– Nem kell, kösz. Már ittam a Zsuzsánál.

 

Egy történet Radics Zsuzsáról, aki jó kapcsolatot ápol rokonaival

A Harmónia utca egyetlen zöld kapus háza minden április harmadikán üresen áll, legalábbis amióta Radics Sándor elhunyt.
Azóta minden év áprilisában összegyűlik a család és megünneplik ezt a szomorú alkalmat a néhai villanyszerelő otthonában.
Az étkezés “A halottas öltönyön nincsen zseb!” felkiáltással veszi kezdetét, amit a megözvegyült feleség, Radics Margó előszeretettel ismételget egész nap.
Radics Zsuzsa kedvesen köszön az anyjának és az ismeretlen unokatestvéreknek, majd kényelmesen helyet foglal a pokróccal letakart kanapén, s ahogy ilyenkor lenni szokott, megjelenik egy bajszos Béla bácsi, aki mindenféléről faggatja az embert.
Zsuzska még mindig nem, Zsuzska már azt sem, Zsuzska mikor fog?
– Na, aztán vegyél már magadon erőt. Mire vársz? Úgy fogsz járni mint a Radics Sanyi, egész életében kuporgatott, aztán jól megdöglött.

 

Egy történet Radics Zsuzsáról, és egy vérpezsdítően izgalmas szombat estéről

A Harmónia utca egyetlen zöld kapus házának ablakából szombat esténként lüktető, tompa fények szűrődtek ki. Radics Zsuzsa az apjától örökölt, barna fotelban ült, sárga férfiköntösben, arcán a tévé képernyője tükröződött.
Előregörnyedve fogta kezei közé a bal lábát, majd egyesével vágta le lábujjkörmeit, szépen lassan, nehogy a szőnyegre essenek hanem a múltheti tévéújságra, amit pontosan ezért hajtott ki a fotel alá.
Pattogtak a körömdarabok, és Radics Zsuzsa mindvégig arra gondolt, milyen szörnyű lenne egy szombat este az Alkony sugárút nélkül.

 

Egy történet Radics Zsuzsáról, aki mélységesen megveti a női magazinokat

A Harmónia utca egyetlen zöld kapus házában kedd esténként sokáig ég az ágy melletti állólámpa, tompa fényét visszaverik az újságlapok.
Radics Zsuzsa vastag zokniban és fakósárga férfi köntösben görnyed az eheti Nők Lapja fölé, hosszasan kiélvezve a színesre nyomtatott mondatokat. Keményre száradt ujjbegyeit nagy izgalmában megvágják az éles oldalak lapozás közben, a kiserkenő vért sűrűket pislogva keni a következő oldal férfi modellének mellkasára.
Múlt héten megvágta a középső és a kisujja között, annyira belefeledkezett a vibráló lapokba, és egy éjszakai izomgörcshöz hasonlóan rándult össze fájdalmában. A másik kezének ujjait szorította a vékony vágásra és óvatosan masszírozni kezdte.
Mikor az oldal aljára ért, eszébe jutott a meztelen Kovács Laca, és hánynia kellett.

 

(Illusztráció)

Ki ne nézz, be ne nézz!
Eltörted? Elrontottad? Elvesztetted?
Kicsi vagy. De már csak néhány percet kell itt eltöltened. Alagút vagy pince? Mindegy. Nem szólnak hozzád – hogy is szólnának? Egyedül vagy, bűnös vagy, sötétség, bűnbánat, könnyáztatta falak. Bocsánatot kérek persze: most már soha többé, csak még az egyszer; én soha többé, soha, soha, soha, ígérem. De a felnőttek nem bocsátanak meg, és akárhogy igyekszel, jön a következő dolog, amit elrontasz. Elrontasz, eltörsz vagy elvesztesz. Egy tolltartó, egy kesztyű, vagy egy pohár, ami akkor ripityára törik, ha a kezedbe veszed. És csak egyre rosszabb lesz ez az alagút vagy pince. Egyre több órát töltesz benne.
De semmire se megyünk ezzel a gyerekkel!
Menj a helyedre, mert önző vagy! A te helyed, az egyetlen helyed a pince, ahol minden nap mélyebbre süllyedsz. Látod ezt a sok ragyogó, idegesen hunyorgó szemet? Falhoz lapuló, számkivetett állatok, akik nappal ki sem merik nyitni a szemüket. Éjszakai férgek, talán a szüleik száműzték őket. Ők vigyáznak rád, vagy te vigyázol rájuk? Olyan nagy a sötétség, hogy sosem tudod meg.
Ha bocsánatot kérsz, akkor kijöhetsz. Akkor mit bánom én, elronthatod, eltörheted, elvesztheted. De túl sokat eszel, te gyerek! És nemcsak zabálsz, hanem túl sokat kakálsz, túl sokat pisálsz. Egészen másképp, mint a többiek. Valami nincs rendben veled. Még a levegőt is rosszul veszed! Akarod, hogy egy orvos megvizsgáljon? Majd meglátod, hogy mit csinál veled az orvos!? Nem akarod…? Akkor majd mi. Tátsd ki szépen a szád! Pfúúúúj…! Hát nem is csoda. Tedd szépen szét a lábad! Nem fogadsz szót? Hátmiazúristenvan? Nem akarod…? Akkor mész a kórházba! Nekünk nem kell hibás gyerek, aki mindent elront, eltör, elveszt, tönkretesz. A pohár, hát nem láttad? Ahogy a kezébe vette… Mi utáljuk az ilyen nem-tudom-milyen gyerekeket! Mész a pincébe!
Tüzet viszek… De nem engedek, nem megyek.
Aztán mégis engedek. Nagy férfitenyér vizsgál, férfi, férfi, férfi. Ez a másik apa, ez az új, idegen apa talán majd a sötétségtől is megszabadít. Látod, ugye? Nem látom, nem látok semmit, de szót fogadok, mért is ne. Beteg vagy, és én most megszabadítalak. Beteg vagy, kislányom, de én majd kigyógyítalak… A-kurva-életbe! Fájni fog, de nekünk nem kell beteg gyerek, egy ronda, lopós, beteg gyerek, aki mindent eltör, elront, tönkretesz. Tüzet viszek, tüzet, tüzet – és egyszer csak felrobban a sötétség bennem. Felrobban egyszer, kétszer, háromszor. Apa megkönnyebbül, anya nevet. Hát látom, ez kellett neked! De nincs vége: már a harmadik kéz keresi bennem a betegséget. Pfúj, te tényleg undorító vagy! Lopós, törős, önző gyerek! Hát nem csoda, hogy kerül a többi gyerek az iskolában! Pfúj! Mindent tönkreteszel, elvesztesz, elrontasz.
Úgy látszik, semmi sem segít. Egyre rosszabb vagy. Egyre több időt töltesz a pincében. Pedig ők mind jót akarnak.
De nincs szerencsénk, mondják, ezzel a gyerekkel! Nemcsak mindent elront, elveszít, elhagy, tönkretesz, hanem azt akarja, mindig csak azt…. Egy malac, egy rongy, egy átok, mi már nem bírunk vele. Kerüli a többi gyerek, mert mindent elront, elhagy, tönkretesz. Ha csak szólunk hozzá, reszket. Látjuk a szemén, hogy az kell neki, az kell neki éjjel-nappal, megállás nélkül. Ezért-eszi-a-fene! Nem engedhetjük a többi közé, mert nemcsak malac, aki mindent eltör, elveszít, tönkretesz, hanem hazudik is. Képes arról hazudozni, hogy…, ó, szégyen lenne elmondani!
Mész a pincébe! Malac vagy, büdös vagy! Amíg meg nem gyógyulsz, nem ehetsz velünk. Amíg meg nem gyógyulsz, nem ehetsz semmit. A sötétség majd jót tesz neked! De ha ennyit sírsz, hogy fogsz meggyógyulni? A hibáidból kigyógyulni? Ki szeretne egy hisztis gyereket, aki mindent elront, elveszít, tönkretesz? Aki hazudik? Akit mindenki kinevet?
De nem hagyunk magadra, ne félj, meggyógyítunk, ha belefeketedsz is.
Anya jó, apa jó. Addig nem adnak enni, addig vigyáznak rám, amíg meg nem gyógyulok.
Menj innen, ne is lássalak! Menj innen, mert szétverem a pofádat!
Lassan belefeketedem a gyógyulásba.
Tüzet viszek… Talán nem is alagút, hanem egy pince, ami velem süllyed egyre mélyebbre. Lángot viszek, lángot, igen. Ki ne nézz! Be ne nézz! Mindenhol sötét, nedves, száműzött állatok – ők is hibásak, ők is mindent tönkretesznek, elrontanak, ezért maradhatnak velem. Tüzet viszek, és lehunyt szemmel lépkedek, lehunyt szemmel, mindig egyre mélyebbre. Már nem akarok hazamenni. Nem akarom, hogy a többiek lássanak, ahol én járok, ott a sötétség már megtelt ragyogással. Talán majd denevér leszek.
És szót fogadok a szüleimnek, szót fogadok majd mindenkinek. Még pár év, és én vigyázok a megvert, elrontott gyerekekre, akik mindent elhagynak, eltörnek, tönkretesznek. Majd ügyelek, hogy meg ne szökjenek, hogy mindig sötét legyen, ügyelek, hogy ne fecsegjenek a titkainkról feleslegesen.
Ez lesz a birodalmad. Ha majd belefeketedsz.

És aztán az éles fény. Az a kínos figyelem, a szabadulás. Micsoda család! Most már csak pár napot kell kórházban töltened. Utána elviszünk, kihallgatunk, rendbe teszünk. Veled egyetértésben, magától értetődően, természetesen. Nem lesz több sötétség, és nem lesz több pince. Majd együtt, meglátod, egyetértésben, ezután majd magától értetődően. Nem voltál még soha kórházban? Nem voltál még ilyen nagy házban?
Én már mindenhol voltam, felelem.
Kozmáné, Fenyvesné, Törökné. És a hívj csak Katinak!, a lány a család¬segítőből. Most már megnyugodhatsz, mondják: vége-vége-vége. Most majd hozzákezdhetsz, visszatérhetsz, majd mindent megbeszélve, szép egyetértésben. Irtózatos ez a túlerő. És irtózatos ez a hirtelen verőfény.
A fény nem néz vissza rád. Nem úgy, mint a sötétség.
Leoltjuk, persze, ha azt szeretnéd. De mért nem mondod magadról soha, hogy én. Belezavarodunk, hogy úgy beszélsz magadról, mintha én te lennék. Vagy te én. De egyik sem teljesen… néha nem értjük, kiről beszélsz.
Anya, apa. Ők bizony soha nem féltek tőlem. És nekik mindegy volt, hogy hogyan beszélek. Hogy én vagy te. De itt a kórházban kijjebb húzzák az ágyamat, talán hogy el ne ejtsem a poharakat, hogy meg ne fertőz¬zem a többi gyereket. Mert rettenetes ez a sok figyelem. Az ígéret, hogy egyszer majd bosszút állnak értem. Hogy ez többször nem történhet meg. Hogy egyszer én is olyan leszek, mint a többiek. Hogy már nem én, nem te, hanem ő leszek. Ebben a rettenetes alagútban, ami azt hazudja magáról, hogy szabad és verőfényes. És hogy egyetértésben…
De ne féljetek! Én tüzet viszek. És mindig hazafelé megyek.

/Első megjelenés: Látó, 2014./

 

 

 

(Illusztráció: Neighbor of darkness, Toshio Ebine)

A mellettünk lévő házban, a földszinten az egyik lakásban lakott Gábor bácsi. Gyakran láttam, ahogy az erkélyen áll és pipázik. Akkor, a 90-es évek közepén már jóval 70 fölött lehetett. A szomszédasszonyom, aki majdnem mindent tudott az egész lakótelepről mesélte, hogy a Gábor bácsi harcolt a második világháborúban a Donnál, meg azt, hogy hadifogságba került. Nekem meg volt egy olyan szokásom, hogy szerettem az ablaknál állva cigarettázni, és közben néztem az utcán sétáló embereket, ráláttam a szemközti kis parkra is. Gábor bácsi pedig minden áldott nap pontosan délután fél hatkor indult el az esti sétájára. Ha esett, ha fújt, ha tél volt és sötét, vagy forró nyár, ő akkor is minden nap ott sétált a szemközti parkban. Egy barna öltönyt viselt, hozzá illő barna cipővel és kalappal. Meg egy sétapálcával. Igen, a kalapra és a sétapálcára nagyon jól emlékszem, mert annyira abszurdnak tűnt, ahogy ott sétál ez a békebeli alak az 50-es években épült egyen-lakótelepen, a négyemeletes kockaházak között. Sokkal inkább illett volna a belváros valamelyik elegánsabb bérházába, mint egy lakótelepre. Télen egy hosszú ballonkabátot is viselt, nyáron nem hordott kabátot, és a zakóját is levette, de a kalapját soha, az mindig rajta volt a séták alatt, akkor is, ha a nagy melegben az ember legszívesebben egy vödör vízzel locsolta volna le magát. Egyszer, ahogy így állok az ablaknál, kezemben a cigarettával, hallom Gábor bácsit. Nem lehetett nem meghallani a hangját, mert az is annyira jellegzetes volt, mint ő maga. Öblös, mély hangja volt és egy kicsit raccsolt is, azt hiszem. Odafordulok – az erkélye a mi oldalunkra nézett – és látom, hogy ott áll és befelé magyaráz valakinek, közben indulatosan gesztikulál. Tisztán lehetett hallani minden szavát, olyan hangosan kiabált:
– Te! Hogy miért nem pusztultál még el? Te hazug, csaló, tolvaj! Tudom, hogy megloptál, tudom!
Valamit a bent lévő ember is mondott, de azt nem lehetett pontosan érteni. Gábor bácsi egyre jobban belehergelte magát a vitába, ezúttal nem is pipázott, de a pipát ott tartotta a jobb kezében, mintegy nyomatékot adva a szavainak, a bal kezével pedig a szinte teljesen kopasz fejét fogta. Ezúttal nem volt rajta kalap.
– Amikor a fronton voltam, te elloptad a spórolt pénzemet!
Na, erre már jobban kezdtem odafigyelni, nem semmi, gondoltam, ezek az öregek mikre emlékeznek. Úristen, gondoltam, a front, hát az bizony már több, mint ötven éve volt! Én sokszor azt sem tudom, hogy mi volt tavaly, ők meg… Na, de most már kijött a másik is, akinek Gábor bácsi idáig kintről kiabált. Nagyjából egyidősek lehettek, ám a másik férfi rosszabb állapotban volt, mert a háta erősen hajlott volt már és bottal járt. Próbálta csitítani Gábor bácsit, de nem járt sok sikerrel, mert az csak mondta és mondta a cifrábbnál cifrább szavakat, réges-régi dátumokat, komolyan mondom, hogy legalább annyira vicces volt, mint amennyire szomorú.
– A frontra nem jöttél, mert kihúztad magad ez alól is a nem létező betegségeddel! Hazudtál akkor is! Én meg majdnem ottmaradtam a Donnál, aztán meg a hadifogság! Tudod te, hogy mit csináltam én, hogy életben maradjak? Hogy ne kapjak vérhast? Tudod te?
– Igen, tudom, Gábor – nyugtatta a másik.
– Na, mit? Mondjad!
– Szárazkenyér darabkákat égettél meg cigarettával, és azt etted széntabletta helyett, már százszor elmesélted, Gábor!
– Igen, és? Hazajöttem! Elfagyott a jobb lábamon a nagyujjam, kihullott a hajam, a szívem is tönkre ment, de hazajöttem! Ti meg szépen elloptátok a spórolt pénzemet, amíg odavoltam!
– Gábor, nem lopta el senki a pénzedet! – mondta a másik. – Ennünk kellett, élnünk kellett a háború alatt és utána is, amíg te a hadifogságban voltál! Nem emlékszel? Hányszor megbeszéltük már! És te mindig azt mondtad, hogy örülsz, hogy legalább így segíthettél a családodnak, ha már nem lehettél velük. Az én pénzem is odalett! És nektek segítettem én is! Nem emlékszel? Teréznek és a kislánynak!
De Gábor bácsi, bármennyire is próbálta jobb belátásra bírni a másik, csak nem hagyta abba.
– Hogy vitt volna el az ÁVÓ! Igen! Ha már a frontra nem jöttél, legalább akkor az ÁVÓ elvihetett volna, de azok is csak engem találtak meg, te hazug, hányszor megkocsikáztattak, biztos azt is te intézted!
Már sajnáltam a másik férfit, annyira nyilvánvaló volt, hogy Gábor bácsi enyhén szólva nem úgy emlékszik a dolgokra, ahogy azok valóban történhettek és időközben egész szép kis gyülekezet kerekedett a házuk előtt. Mások is próbálták csitítani az öreget, de az csak darálta tovább a magáét, egyre több dátummal és egyre képtelenebb vádakkal.
– Amikor nem lehettem osztályvezető, csak helyettes, az is miattad volt? Te intézted azt is, ugye?
– Gábor, azért nem lehettél osztályvezető, mert valamikor rendes, polgári életet éltünk, sajnos ilyen rendszer volt akkoriban, de már ezt is százszor megbeszéltük, hagyd abba légy szíves, menjünk be!
– Hol van Teréz? – kérdezte Gábor bácsi, riadt szemekkel, elcsukló hangon.
– Teréz meghalt, Gábor, már tíz éve.
– És Anna?
– Anna Svédországban van, nem emlékszel? Ott él a családjával, a férjével és az unokáddal, Andreával.
Gábor bácsi ránézett a másik férfira, aki karon fogta, és úgy vezette be a lakásba, mint egy eltévedt gyereket. Közben egyfolytában kérdezgette:
– Teréz meghalt? Tényleg meghalt? – aztán motyogott magában tovább. – Igen, már emlékszem, meghalt. Teréz meghalt. Én meg itt maradtam…
A környéken álldogálók kérdezték a másik férfitól, hogy ne hívjanak-e orvost, de azt mondta, hogy ő majd elintéz mindent.
Később megtudtam a szomszédasszonyomtól, hogy a másik férfi Gábor bátyja volt, Zoli bácsi. Csak két évvel volt idősebb Gábornál, de a háború idején nagyon beteg volt, nem mehetett harcolni. Az öccse fiatal feleségét ő segítette, amíg az a fronton harcolt, és a pici lányukat is, és később is, mert Gábor bácsi három évig volt hadifogságban az oroszoknál. Tényleg igaz volt, hogy kenyérdarabkákat pirított magának cigarettával és azt ette, hogy ne kapjon vérhast. Meg, hogy elfagyott az egyik lábujja, kihullott a haja, a felesége alig ismerte meg, amikor hazajött. Volt egy kis dohányüzletük, persze elvették. Utána évekig nem találta a helyét. Az ötvenes években többször megkocsikáztatta az ÁVÓ, ahogy sok más embert is akkoriban. Az öreg tűrte és azt is, hogy olyanok lettek a főnökei, akiknek az övénél jóval kevesebb iskolája volt, ők mondták meg, hogy mit csináljon, pedig neki kereskedelmi érettségije volt és beszélt angolul, németül, oroszul is.
Éltek, ahogy tudtak, aztán örültek, hogy a hatvanas évek elején megkapták ezt a kétszobás lakást a lakótelepen, nagy szó volt ez, főleg nekik, hiszen nem voltak kimondottan a rendszer kegyeltjei, de legalább ennyit kaptak! Gábor felesége a nyolcvanas évek közepén beteg lett és néhány hónap alatt meg is halt. Valami csúnya, alattomos betegség vitte el. Az öreg még mindig tartotta magát, már csak a lánya és az unokája miatt is. Aztán Anna disszidált Svédországba a családjával, csak pár évet kellett volna várnia és már mehetett volna szabadon, de azt mondta, nem tud, nem akar itt maradni. Vitték volna magukkal az öreget is, de ő nem ment. Ezután kezdett nagyon gyorsan leépülni. Valami megbomlott, tönkre ment benne. Az elméje nem bírta el ezt a sok csapást. Egy darabig még el tudta látni magát, a bátyja rendszeresen járt hozzá, pedig már ő sem volt jó állapotban és időnként a lánya is hazajött Svédországból. Aztán történt ez a nagy kiabálás. Nem sokkal később elvitték egy otthonba. Egyszer láttam a lányát is, egy elegáns, középkorú nőt, szomorú barna szemekkel, kontyba fogott barna hajjal, a lakáseladást intézte. Gábor bácsit nem láttam többet. Nem indult már el minden áldott nap délután fél hatkor a szokásos sétájára a parkban, barna öltönyben, barna kalapban, sétapálcával, mint egy régmúltból itt ragadt, békebeli figura, valami mementó…

 

 

 

(Illusztráció: Portrait of Patience Escalier)