Egész Mutyi falu ma Pista bácsi temetésére készült. Pista bácsi rendes, dolgos ember volt egykor. Régen sok időt töltött földje művelésével, méltán elismert tagja volt a szombat reggelente összegyűlő piaci árusok közösségnek. Felesége (aki szép leány volt hajdanán), már lassan négy éve meghalt, így nem véletlen, hogy igen népszerű volt a szintén megözvegyült, ám annál kacérabb természetű idős asszonyok körében. Valahol meg lehet érteni, hisz egy igen jóképű, izmos, fess kiállású férfit lehetett felfedezni benne…csak inkább belülről…mélyen…jó mélyen belül…Ugyanis mióta háta elkezdett fájni a sok kapálástól, ott kellett hagynia földje munkálatait és a nyugdíjára, na meg persze családjára támaszkodva tenget-lengett a keskeny utcákon. Alacsony, zömök ember lett Pista bácsi, de a legnagyobb sörhassal büszkélkedhetett a faluban barátja, Józsi bácsi után. Ők ketten gyakran verődtek egy társaságba, és ami összekötötte őket, az a játék volt.
Így van, Pista bácsi szerencsejáték függő volt! Ennek köszönhette kerekded alakját is, hiszen a kártya és az alkohol gyakran jártak együtt. Az utóbbi időben minden estéjét a faluvégi Mutyi mulató nevű csárdában töltötte hasonló hobbikat űző barátaival egy asztalnál. Snapszert, Lórumot, Römit, mindenféle kártyát játszottak egy éjszaka alatt, de Pista bácsi kedvence mindig is a Huszonegy volt, imádott tétre játszani. Folyton magánál hordott egy régi francia kártya pakliból elcsaklizott pikk hetes lap. Úgy tartotta, hogy ez egyszer úgy fog neki szerencsét hozni, mint másnak egy örökbe kapott kis csecsbecse, vagy egy soha ki nem mosott, lyukas zokni, ami már-már életre kel és táncra perdülve vonzza be a nyertes lapokat. Azonban valahogy Pista bácsi ráncos homlokát sosem érintette a szépséges Fortuna istenasszony csókja. Még a minden héten kitöltött és a postán leadott lottószelvénnyel sem nyert soha semmit, pedig akkor is mindig magával vitte a pikk hetest.
Azt a gyűrött, már két helyen is szamárfüles pikk hetest, ami most is ott volt a zsebében, a nyitott koporsóban fekve. Mutyi népe feketébe öltözve állta körül a koporsót, miközben a templomi lelkész, A Prédikátor könyvéből idézte a harmadik fejezetet: „Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak…”. Rutinosan mondta beszédét az eltávozott Pista bácsira emlékezve. Azonban az asszonyok csendes, keserves zokogását, egyszer csak egy magasan felcsendülő, monoton muzsika szakította félbe. Ez a hang, a lelkészt teljesen kibillentette, sápadt halántékán lüktetni kezdtek az erek, majd csendesen fohászkodni kezdett, hogy ezt a magasztos, ezt a felemelő pillanatot ne törje ketté ez az ördögtől való kütyü. Magában Istenhez imádkozott, hogy mindenható erejével segítsen visszafogni fortyogó dühét.
Pista bácsi fia volt az, aki először kizökkent, óvatosan a koporsóhoz lépett és kiemelte zsebéből a véletlen ott maradt kőkorszaki nyomógombos Nokia telefont. Marika, az a kedves asszony volt a hívás kezdeményezője, aki valószínűleg nem értesült az öregember haláláról, híresen rossz hallásának köszönhetően. Az elhunyt fia, rezzenéstelen arccal kinyomta Marikát, lenémítva az eszközt régi szabású öltönynadrágjába csúsztatta a telefont, majd megnyugtatóan bólintott a lelkésznek, hogy folytassa tovább.
Miután a falu népe keserves könnyek között elköszönt az elhunyttól, a többség együtt indult meg Pista bácsi, és családjának házába a Kancsal Béla utca tizenkettőbe a halotthoz méltó búcsúztatóra. Bözsi néni az öreg kedvencét, kapros-túrós rétest is készített, Lackó bácsi pedig hozott a házi készítésű szilva pálinkájából, melynek minőségét útközben már többször leellenőrizte. Innentől kezdve a búcsúztató már kicsit kellemesebb hangulatban telt, nosztalgikus emlékek árasztották el a házat. Józsi bácsi egy-egy mulatságosan végződő kótyagos estéjét mesélte el, amit barátjával töltött, míg az elhunyt fiai, inkább néhány szép gyermekkori emléket osztottak meg az egybegyűltekkel. Juliska, a csárdában dolgozó csinos kis pultoslánynak pedig az jutott eszébe, mikor Pista bácsi úgy felöntött a garatra, hogy kezével megtalálta Juliska méretes fenekét, amit a leány egy pofonnal értékelt. Azt gondolta, bárcsak most is itt lenne az öregember, hogy újra felpofozhassa őt a kezdeményezésért.
A társaság egy része egy idő után, francia kártyás játszmába kezdett Pista bácsi emlékére, mely már határozottan jó hangulatban telt, amikor is János, a falusi hentes érkezett meg a házba nagy loholás közepette. A fiatal férfi nem tudott ott lenni a temetésen a munka miatt, de még újnak számított a faluban, így nem is igazán ismerte az iszákos öregembert. Hamar felkereste a házban az elhunyt fiatalabbik fiát, aki szintén a kártyázók között felejtette búját és a játék izgalmából alig tudta kizökkenteni az újonnan érkező. János elmondta, hogy biztos forrásokból tudta meg a nagy hírt. Marika, a postai alkalmazott mondta Tamásnak, Tamás pedig Katának, a legszebb hajadon leánynak a faluban, aki éppen Jánoshoz ment kolbászhoz valót venni, hogy Pista bácsi a halála előtt leadott utolsó lottószelvényével nyolcvan millió forintot nyert. Az öregember fiának ekkor tátva maradt a szája, és az asztal közepére helyezte az utolsó, a játék nyertes lapját: egy pikk hetest.
(Kép: Paul Klee)
