Furcsa város

Papírcsónakot ereszt
utcára a Nyugati előtt
a szél. Lefújja a kocsik közé,
nyomtatópapírrá válik.
A Blaha aluljáróban
aprót oszt vissza egy
zsebtolvaj. A járókelők
elismerően bólintanak.
„Ez aztán az emberség!”
Közben a Rákóczi téren
kiömlött szavaikat hajtogatják
vissza nyelvük alá a
pletykálkodók. Túl magas
a nyugdíj – mondják és
ünneplik az öregkort.
Aki közben villamosra
száll, láthatja, ahogy letűnt
korok adják át helyüket az
irodistáknak és a mai fiataloknak.
A Városligetben az eltört
szerelmeket kikukázzák
a köztéri szemetesekből.
Paplanlelkűek porolják le őket.
Mindegyikhez lapul otthon
egy pont megfelelő, fél dobogás.
Rendben lesznek.
A józsefvárosi bérházak
gangjain egymás társas
magányát locsolják a
szomszédok, fogadják a
belakoltatott újakat. Újpesti
panelkonyhában együtt
bontják le a generációs
hidakat. Mellé elfogy a sajtos
pogácsa is, és éljen a Fradi!

Leköszönő

Tompa vonalak,
egy háztető
karambolozik
a napfénnyel a
szemsarokban.
A kondenzvíz
ritmust dobol
a betonra.
Nem sokáig kell
már. Nagy csókok,
éjtelen nappalok,
zenétől részegségek
bolyonganak a
körúton.
Átlépnek rajtuk,
mindenki a
Margit-szigetre
rohan.
A szobakonyhás
csend ilyenkkora
kiszorította
az egyedüllétet.
Kiért a tömeg.
Még egy
lemenetre slukkot
ķérnek a nyárból.
Meg lehet fulladni
közöttük.

(Illusztráció: Archpriest Andria Natsvlishvili: Sun on Roof)

Múlok, múlsz, múlunk

A bornak omlott várfal íze lesz,
amikorra beléd vájja ráncát a múlás.
Elpakolt levelekbe hímzel olyat,
amit csak a tegnap láthat. A mának
nem engeded, ahhoz túl frissen született.
Meg lehet, hogy csak a fele igaz.
Kacérkodó szerető a nosztalgia,
nem szereti a bomlást. Színez,
perget, összerebben, feszül.
Te sem lehetsz tiszta fejjel,
ha melléd ül. Örök részegség,
és közben elfelejted, hogy
elmúlt múlás lettél
a perccel. Csendes
omlás a saját vázról.

A várás allegóriája

A kezed festékszagú.
A belső vértől hangos.
Kopog, forr, sikít,
belül minden vagdos.
Gyakran léket kap az
emléked, kiúsztatlak.
Várlak, hogy leöld
az izzást, tested
a múláshoz odafér.
Elbírod még a melegét,
csak most, megint.
Meghajlik előtted
a teremtett egész.
Sárga parkok
múltja zöld. Előled
menekült megújulásba,
melléd fekszik pihenni.
Anyám sokat mesélt
rólad. Nagy szerelmek
ideje voltál. Itt
vagy megint
és én néha zajos
hallgatások alatt
benned szerettem
volna megszületni.

Leltár

Huszonéves. Energiatakarékos
lenne, de többet fogyaszt, mint kéne.
Nem lehet mit tenni,
nem működik rajta
semmi, ami vezet.
Nincs, aki tudja,
hogyan kéne megszerelni,
meg amúgyis,
mindenkit megráz, aki
hozzáér. Újabb adagot
pakol be, húzta a hátát
hazáig a csomag.
Leteszi az asztalra,
körbekóricálja, átlélegzi,
megszokja. Néhány darab
más formájú. Az egyiket
egy utcai végigméréstől kapta,
kilósan. Amaz az alsó polcon
a barátnőjétől van. Azt hitte, édes
lesz. Belekóstol. Savanyú.
Meg nem beszélés is van
az oldalsó fakkban.
El is felejtette már.
Az apja hagyta ott. Elrohadt.
Darabos lett a jótanács is, amit
a szomszédtól kapott. Nem
ízlene a gondolata. Kidobta.
Illene már leszokni a bizakodásról.
Hiszen belül mindenki kicsit tegnap,
mikor holnapra vágyódnak.
Akciós címkét vakarnak
a sarkok mélyén, és mind
hozzá pakolnak be
valami hidegre valót
magukból.
Közben ráfonódik a hideg.
Arrébb tol egy üveg
kovászost. „Büszke vagyok
rád” – áll a cetlin. Anyától kapta.
Nem veszi ki, jó lesz az még.
A legközelebbi találkozáskor
úgyis kap még egy adagot.

(Illusztráció: Nicholas Valentino: Yellow Tree)