Szégyenlős álmok

 

Schielének

Megint ez a szín. Egy vagy két egész
árnyalattal durvább, mint maga a bőr,
amelynek tónusát sok éve sehogy sem találom.
Nincs annál rémesebb, ha valami csupán
véletlenségből jó, és tudom, bűn volna
kegyelemnek nevezni, amit ki sehogy
sem érdemeltem. Sötétnek sem mondanám,
hisz olyan világos előttem a vászon, hogy nem
láthatok tisztán, s mintha tükör volna rajta a fény,
mindig eleve torz tűnődéseimet fordítja ki.
Hogyan lehet nyugton élni ennyi test között?
Ha szemgolyóra illeszthetek idegen retinát,
ha kézre kezet téve törhetek össze álmokat,
ha a nyak megléte önmagában fojtogató,
és kötél se kell, hogy kilógjak a kép keretén
túlra?

Egyetlen vonal is bőven elég,
ha ébren tartja kíváncsiságomat,
és hát, mi más érdekelhet, mint ami hozzám hasonló?
A test a legárulkodóbb, ha netán különbségre vágyom –
túl szűk verem a csapdába esettnek.
Mindig is arcot szerettem volna, de sosem
adatott meg, hogy mások tekintetében lássam
viszont magam. A bomlás látványa maradt vigaszul –
a szem árnyékai, ahogy egyre nőnek,
a váll hullámzó deformációja, a csontok
már kilógó sarkai a bőr alatt – és kínzó döfésként
egy égő ízület roppanása, amiről még vázlatot sem
enged a szabályok megátalkodott tökéletessége.
Séta közben azért időről időre megcsodálom,
hogy a fej mezején hagymákból sarjad a fű.

 

(Illusztráció: Egon Schiele: Self Portrait with Arm Twisting above Head, 1910)

A nagy maszatolók

Foltos a járda, elrongyolódott már. Egykor valaki macskakövekből összeöltötte, kezd szétfoszlani a cérna. A cérna, ami a világ nagy bakancsának fűzője. Gubancos egy zsineg és, amit összetart az egy nagy, kilógó nyelvű öreg csuka. Aki szöszöket eszik. Pulcsiszöszt, macskaszöszt, kutyaszöszt, meg azt, aki szöszmötöl. A gombolyag köti a nagymamát. Megköt minket a kötőtű, de jön az új divat: a horgolás!

Maszat, rongy, morzsa… ők laknak a városban. Falun gaz, ördögszekér, árvalányhaj. Minden törvényen kívüli kis lények. Eléldegélnek csizmatalpon, ruhagalléron, kalapkarimán, kabátujjon, kávéscsészén, cipőorron, papírzsepin, ablaküvegen. Elpusztítjuk, szaporítjuk őket. Mi is egy nagy szöszmösz vagyunk. Mást se csinálunk, mint maszatolunk. Ragacs, nyálka, szempilla, szőrcsomó, körömdarab, hajszál kis teremtményeink. Világra jönnek, nevelkednek, kirepülnek… Picit elvisznek belőlünk, hoznak valamit. Dédelgetnivaló, apró főzelékfolt a kardigánon. Rúzsfolt az ingen. Tintapaca a padon. Elterül a méltóságos Pacacár. Mélyet bluggyan: sötétkék varangyosbéka a tenyeremben. Hínárzöld szememben barna piszkok. Egy piros festékkel teli vízibomba vagyok. Meg ne szúrjatok!

Charles Bukowski: Mit gondolnak majd a szomszédok?

azt hiszem ezt kérdezték tőlem a legtöbbször
a szüleim.
persze, sohasem érdekelt igazán mit gondolnak
a szomszédok.
sajnáltam a szomszédokat, azokat a rémült
embereket a függöny mögött
leskelődve.
az egész szomszédság figyelte
egymást.
és 1930-ban nem nagyon volt mit
nézni.
kivéve engem részegen hazajönni késő
este.
“megölöd ezzel az anyádat”.
mondta az apám,
“és ezen kívül mit gondolnak majd
a szomszédok?”
magam részéről, azt gondoltam jól teszem.
így vagy úgy
sikerült berúgnom
anélkül, hogy lett volna
pénzem.
ez a trükk jól jönne
később is
az életemben.
hogy tovább rontsak szegény szüleim
helyzetén
elkezdtem leveleket írni
az egyik nagy újság
szerkesztőjének,
ezek legtöbbjét publikálták
és mindegyiket
népszerűtlen okokból.
‘mit gondolnak majd a szomszédok?”
a szüleim
kérdezték.

Mussó Erika fordítása

A mérnök

 

2001-ben Ugandában voltam,
egy viadukt építését vezettem.
Amikor készen lettünk a pillérekkel,
bennszülöttek kezdtek ott tanyát verni,
előre felosztották, ki hol fog lakni,
ha majd kész lesz az egész híd.
Erősen megijedtem, hogy mi lesz,
építési területen bármi történhet:
leeshet egy kalapács, agyonüt egy négert.
Ezért felhívtam a helyi rendőrprefektust,
hogy oszlassák fel a tömeget a híd lábánál.
Sokáig nem történt semmi, de hajnalban
megcsörrent a telefon, a rendőrség hívott,
hogy most jöjjek ki a viaduktomhoz.
Azonnal autóba ültem, de a bulldózerek,
három-négy is, elállták az utat.
Aztán már csak az emberek ordítását
hallottam, meg hörgést és halálsikolyt.
Akik nem tudtak a sötétben elfutni,
be lettek dózerolva – mintegy harmincan.
Még a viaduktot megépítettem,
de soha többé nem tértem vissza Afrikába.

 

(Illusztráció: Joel Barr: Surveyors)

És is (Káró és Emi és -)

Káró oda volt: Emi oda lett. A világáról nem tudott. Éjt nappallá téve, pontosabban éjszakává mindent, mindenét, mindeneit: szemeit, pilláit, sóhajait, kacagását, mondatait, gyöngy fogsorát, arca és rúzsa pirosát valószerűtlenebb árnyékokká, emlékeivel egy kalap alá, amelyikben – a filccsík ölelte, még fehérben – utoljára látta; nem akármelyikükké felejteni Emit, ezen fáradozott. S hogy ez mégsem ment maradéktalanul, Kárót meglepte. Bármilyen órában és helyzetben remekül tudott csodálkozni. Ezek szerint Emi kellett hozzá. Nemcsak egy-egy mosolya nem hagyta magát, de a lány valamennyi porcikája tiltakozott: gondolataiba visszaférkőzött: korábbi és egyetlen szeretkezésük újabb jelenetekkel nem egyszerűen kiegészült, folytatódott; nem emlékezett, valaha is történt-e vele hasonló. Általában sikerrel temetkezett magába, gyakorló vigyorait, bambulásait keretező mélabúja önvizsgálatra késztette. Hogy képes órákig gyalogolni, megmagyarázhatatlan okból tekintetét a Duna vízéről le sem véve? Szakadó esőben? Ennyi idősen? Amikor meg végre behunyja szemét, nem akarja kinyitni – de miért hunyja be nyílt utcán, ha nem ment bele semmi, mi módon érezheti Emi illatát a Vörösmarty téren; amennyiben a lány a városban van ugyan, akkor is egy több tíz kilométer átmérőjű és valószínűségű kör bármely pontján lehet, aligha itt. És mégis, miként kerül a háta melege saját, üres tenyerébe? Egyáltalán: hogy érezhet? Mit képzel?
A Banyadombon, a fűzfa alatt tévesztette szem elől. Elaludt. Mire fölriadt, eltűnt mellőle Emi. Csillagok és a liget lámpáinak hunyorgó térképeiről egyformán hiányzott. Mindennek nemigen tulajdonított jelentőséget, előfordult, hogy szó nélkül faképnél hagyták. Kinyújtózott, figyelmetlenül rágyújtott. Indult valamelyik halaszthatatlan programjára.
Mialatt aludt, Emit elragadta egy boszorkány, netán hattyúvá változott, erre kellene gondolni. Legyen szó világok tüzetes átkutatásáról, kijátszott eséllyel foghatna keresésbe. Így vagy úgy: belegebedhet, előkerítve sem lesz meg. Talán van, ami összetartozik, motyogta Káró a tér forgatagában, és rátört ismét valami fűz-közeli.

Illusztráció: Alone in the city (by shoe18)

FÖLMUTATOD AZ ANGYALOKNAK (Curriculum vitae 5)

 

Mikor újra rád lelt az élet áradása,
a világ egyetlen kertben szökött föl
az Égig; a bodzabokor alatt csodás
szívdobogás az éden zenéje, s a mesék

tündérei lábujjhegyen ágaskodnak
a hársak szakálla alatt. Vajon az angyalok
önfeledt jelenése ez? Tavaszi fecskék
születésnapi románca? A Rózsa utcában

önmagad vagy, folyton-folyvást a
diólevél erezetét nézed; tavalyról
maradt; széle töredezett az évszakok
prése alatt: fölmutatod az angyaloknak.

 

(Illusztráció: Lynne Bellchamber: Love In A Nutshell)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info