Semmi sem úgy lett, ahogy kamaszként elképzeltem. Őseim sem erről álmodoztak. Ők nem voltak különleges képességűek, de mindazzal rendelkeztek, ami emberré tehette őket kínok és szenvedés nélkül. Nem hittek a fájdalom nemesítő erejében. Én sem hittem. A szemmelveiszek és a ferberek varrónők, apácák, ügyintézők, agitátorok és tolmácsok voltak. A második generáció tagjai már egy kicsit tovább léphettek, építészként, közgazdászként, bankárként, vagy életművészként.
A szemmelveiszek és ferberek hétköznapi emberek voltak.
Csak én reméltem ennél valamicskével többet, de ezzel nem törődött a “rendszer”.
Mindenkitől elvárták a meghunyászkodást. Szótlanul tűrtük a megalázás sokféle formáját, a szópofonokra már meg sem rezdültünk. Így ment ez három generáción át. Mindenki beletörődött mindenbe, holott ez sem könnyített a sorsunkon. Hétköznapi esemény volt a szomszédok elhurcolása, magasabb helyeken intézték azt, mi köze lehetett a szemmelveiszeknek ehhez? Jólneveltség és közöny, élni kellett, s aki ennél többel is törődött, annak meggyűlhetett a baja a ranggal, paszományos, mentés, kócsagtollat billegtető nagyságos urakkal. Beletörtünk a beletörődésbe. Félni is csak jólnevelten lehetett, semmi pánik, nyugalommal beosztva tanultunk meg szorongani. Rutinosan dugtuk el ökölbeszorult kezeinket.
A ferberek naívabbak voltak a szemmelveiszéknél. Becsvágy, önbizalom hajtotta őket, nem vették észre, hogy rajtuk ez sem segíthet. Mindkettő szűkölő félelemmé silányult, s tiltakozni sem maradt erejük. Az egész rokonságot elvitték, hogy aztán néhányan a maradék erejükkel túléljék mindezt. Nem volt abban sem sok köszönet, megkeseredtek, de akiben a becsvágy újra feléledt, azt megint elvitték. Alkalmazkodtak ehhez is, s közben már azt sem tudták, hogy ez az ő életük-e vagy valaki másé.
Aki még tudott gondolkozni az őrület éveiben az felkerekedett, elment idegenbe, ahol végre az lehetett, ami mindig is volt, idegen a környezetében és a saját bőrében.
Más idők jöttek, azt ma sem tudjuk jobbak-e, de a ferberek mindegyike elment onnan, ahol született és felnőtt. Én is.
Nem értettük, hogy másutt sem jobb, csak más. Ezt évekig egyikőnk sem vallotta be magának. Elvesztettük önmagunkat, de ennek bevallása a végső vereség lett volna.
Jöttmentekké váltunk, nyelv nem volt, márpedig nyelv nélkül mindannyian semmivé leszünk. Az anyanyelv mi vagyunk, ennek elvesztése önmagunk elvesztése. Nehezen tűrtük ezt mindannyian.
Ellillant személyiségünk, idegenben egyszerre kellett külsőt és belsőt váltani. A helybeliek Amerikától Japánig türelmesen mosolyogtak, mindenki igyekvően segített, majd csak megtanulnak “ezek”, azaz mi, szép lassan mindent. Hisz nem maradt választásunk.
Újra kellett fogalmaznunk mindent, a nyelv “lecserélése” egy másikra önmagunk kicserélését is jelentette. Ebbe csak én nem tudtam beletörődni, rokonaim ezt is elfogadták, mert tapasztalataik bölcsebbé tették őket, mint engem. Én ez ellen is tiltakoztam, s ma már tudom, milyen ostoba és naív voltam.
Mindenkinek az fájt idegenben a legjobban, hogy elveszti mindazt, amire otthon büszke volt, azaz a saját énjét. Abban reménykedtünk, hogy ez csak átmeneti állapot lesz. Nem így történt. Az idegen világ úgy kúszott a pórusainkba, mint a sivatagi homok, észrevétlenül, s nem lehetett azt semmivel eltüntetni. Mehettünk a magyar áruk boltjába, nem volt sem szappan, sem más tisztítószer, mely eltüntette volna változásaink sorozatát. Kipróbáltunk minden lehetetlent. Ünnepeltük a karácsonyt egy olyan országban, ahol ennek hírét sem hallották. Buzgón gyűjtöttük a hazai recepteket, hátha azzal az otthonosság érzése megmarad. Szidtuk magunkat, ha elfelejtettünk egy szeretett kifejezést, egy szóviccet, miközben az új nyelvet sem uraltuk még. Keresgéltük a szavakat, s ezzel önmagunkat kerestük.
A ferberek “sikeresen” megkapaszkodtak, de gyökeret már egyikőjük sem tudott sehol ereszteni. Sok évvel emigrációjuk, vagyis menekülésük után gorombán azt mondtam nekik (hiszen magamnak mondtam), hogy mi már sehova sem tartozunk, azt sem tudjuk kik vagyunk, s a megszokott, de mindig idegen világból csak annyit fogtunk fel és értettünk meg, ami nélkülözhetetlen volt a túlélésünkhöz. Hallgattak a többiek, s úgy borította el őket a tehetetlen düh, hogy a szavaikat is eltorlaszolta.
Tárgyakat mutattak nekem, autót, hűtőgépet, a mosógép melletti szárítót, a gyönyörű padlószőnyeget, s közben egyikőjük sziszegve kérdezte: meg tudnád ezt venni Magyarországon?
Én még akkor felkészületlen voltam, hiszen nem olvastam a sehol meg nem írt kézikönyvet a saját emigrációnkról. Tárgyakat huzigáltunk maguk köré, egymás szavába vágva bizonygattuk magunknak, hogy ez már egy jobb élet, ebben megtaláljuk mindazt, amire vágytunk, amiről álmodoztunk, amikor gyerekek voltunk.
Ma sem értem, miért a tárgyakat hívtuk segítségül- bizonyítékként. Vigasz volt persze, no meg jótékonyan elfedték a kínt az elveszett otthon miatt. Nem a tárgyakért kelt útra egyikőnk sem.
Bezzeg a szemmelveiszek nem mentek sehova. Nekik jó volt minden, ahogy megtörtént velük, ők tudták, hogy az életük nagyon kis része van a kezükben, a többit a sors, a ki tudja hol figyelő Teremtő intézi. Ők nem gondolkoztak azon, hogy lehetne másként is máshol is. Közülük csak kevesen ismerték fel, hogy bűntudat rágja kíméletlenül őket, ez elől nem lehet sehova menekülni. Egyesek ittak, addig sem kellett gondolkozniuk. Mások a szorgos munkájukra voltak büszkék. Aggódva figyelték a ferberek menekülését, de ebből csak hümmögésük hallatszott, meg a rebbenő zavar, olykor a legyintés.
Mi ferberek, akik elmentünk, soha nem beszéltünk még egymás között sem arról, hogy otthon veszítettük el a hovatartozás derűjét, megnyugtató biztonságát.
Lélekben kettészakadtunk: énünk egyik fele továbbra is az otthont kereste, lelkünk másik fele pedig szégyellte, hogy ezt már nem otthon keresi.
A ferberek és a szemmelveiszek egy mindenki által ellenzett házasságnak köszönhetően egymás tükrei lettek.
A ferberek látták a közönyt, a szemmelveiszek pedig felháborodva utasították el a ferberek szemrehányásait. A ferberek szégyenkeztek, mert elmenekültek, maguk sem tudták mi elől, a szemmelveiszek leplezetlen büszkeséggel lengették magyarságuk zászlóját. (Ilyen névvel, dohogta bölcsen egyikőjük..)
A szemmelveiszek ma is otthon élnek. A ferberek szinte a világ minden táján megtalálhatóak, anyanyelvünket már csak ketten beszélik, harsognak az angol r betűk, görögnek az á-k az a helyett.
Így, hozzájuk hasonlóan bolyongok én is immár negyedszázada a világban.
Magyarul írok, magyarul (is) gondolkodom, nincsenek csudagépeim, a padlószőnyegtől tüsszögök, autóm sincs, csak lassan egymásba torlódó könyveim.
Kevés tárgy van, amit megőriztem, mert otthonról hurcolom magammal. A legfontosabb a ferberek és szemmelveiszek megmaradt fényképei. Néz rám az egyik szemmelveiszné, tekintete egyszerre csodálkozó és felháborodott. Látom a színekben pompázó nappalit, ahol színekben pompázó engedelmes mosolyt előállító ferberek ülnek egymás mellett.
A tekintetük beletörődő, olyan mint egy könnyed kacaj, vagy egy legyintés. Így vagyunk hát akik még élünk. A ferberek és a szemmelveiszek.
Illusztráció: David Zhang – Don’t get run over by that train while you’re running home to mommy
Van valami elemien organikus ebben a teremtésben, de ahogy a növény is faja szép törvényeit követve nő, törvényszerűen úgy látja a maga látványainak növekedésébe a mások látványait ez a teremtés. Belerétegződik a látomás, a megelőző nemzedékek figyelmet csiszoló észrevétele. A Cédrus látványa megidézi a birodalmakat, amiket e hosszú létű növény a maga növekedése közben emelkedni és omolni látott. A kő birodalmait, rakja ember, vagy a teremtés tektonikus akarata. Megidézi a sose látott, de legendában, mítoszban őrzött ős-múlt lélegzetét, Atlantiszt; sőt, megidézi az ős-kontinens szétválás előtti, egybefüggő, irdatlan nyugalmát. A Cédrus megidézi a róla szóló énekek gyönyörűség-dalait, az égbe szúródó vadlúddalig bezárólag – hiszen nemcsak mi énekelünk; sőt, akad, aki nálunk nagyobb ihlettel, áthatóbban. Megidézi a hozzá fűződő rítusokat, hagyományokat, az idő kámforozó balzsamfelhőit, amit az ember az árnyas hűsében időzve csak beleképzelt. S hogyne idézné meg a Cédrus a megragadó látomást, a vásznon: Csontváry Kosztka Tivadar látomását; talán a legszebb növény-testen átsugárzó világ- és önarcképet! Cédrus, illatozó kinyilatkoztatásban. Talán ez a leglényegesebb, hiszen ezért kerülhetett a zárlatba, mindent emelő lélegzetvételnek a végére: kinyilatkoztatás. A teremtés szakadatlan fenségének kinyilatkoztatása. Ha már himnuszt énekel a költő, így: kinyilatkoztatást ünnepelve tegye.
