– Vége, nincs tovább! – kesergett Petike. – Most öt évig nem látom Beácskát. Pedig az irtó nagy idő, még tán el is fordul tőlem aközben.

– Az bizony megeshet – fejtette ki gondolatait a cipész józanul. – Akár veled is, ha még te sem szereted tiszta szívedből. Hát most kiderül. Ha hű marad hozzád, rendben van, ha nem, adj hálát istennek, hogy nem azután derült ki, hogy feleségül vetted a kisasszonyt. Az apja tudja-e, milyen szándékaid vannak a lányával?

– Hogyne.

– Képzelem, mennyire örül neki a vén harcos.

– Az ő dolga. Beácska most már nagykorú, ezért nem is izgatja, ránk adják, vagy nem adják áldásukat az ősei.

A fiatalember viszonylag hamar talált munkát egy szerviznél. S miközben szorgalmasan dolgozott, mint számítógépes szakember, mindennap kapcsolatban lehetett a leánnyal.

Soós mester elégedetten szemlélte, hogyan emberesedik és boldogul a nemrég még sima állú, cérnavékony hangú legényke. Annál kevésbé Vécsey úr, akinek a fia év végén olyan szépen elhasalt, hogy a teremőr majd széthasadt a méregtől. Persze csak úgy magában, mert egy úriember sohasem mutatja ki, ha haragszik. Ezzel szemben nem volt rest besétálni a dékánhoz, hadd magyarázzák meg neki is, miért buktatták meg a kisfiát.

– Egyszerű! – világosította fel a pakombartos, büszke tekintetű vezető. – Az ön fia, tisztelt Vécsey úr, elfelejtette, hogy a jogi karon, mint bármelyik karon egyébként, nem elég a jelenlét, időnként teljesíteni is kellene.

– Magától értetődik, és Palika teljesített is, dékán úr, csak… csak a tanárok pikkelnek rá, ez a baj.

– Állítja ő.

– Állítja, és én hiszek a fiamnak, mert az én fiamnál nincs jobb gyerek az egész világon. Ő tudja, mivel tartozik önöknek és nekünk is ahhoz, hogy ne feledkezzék meg magáról.

– Attól tartok, nem tudja, és a jelek szerint füllent is – cáfolta meg önérzetesen a teremőrt. – Mi, tisztelt apuka, senkire sem szoktunk pikkelni. Ha nem veszi rossznéven, ajánlom, beszélgessen el még egyszer a fiával, és kérdezzen rá többek között arra is, miért pikkel ő a karunkra!

A teremőr megzavarodva kullogott haza aggodalmasan várakozó nejéhez.

– Van egy kis probléma – közölte gyászos arccal, komoran.

– Ne ijessz meg, bökd ki gyorsan, mi a gond!

– Félreismertük a fiúnkat. Beszéltem a dékánnal – tért egyenesen a tárgyra, amint kérdőre vonta Palikát. – Elárulnád nekem is, miért gyűlölöd annyira a professzor urakat?

A fiú úgy hallgatott, mint süket disznó a búzában.

– Jó, kérdezhetem másként is: elárulnád, fiatalúr, miért hazudtál az apádnak?

– Miért, más nem hazudik? – robbant ki a válasz, mint a bomba a fiúból. – Nézd meg a tévét, hallgasd meg az ilyen-olyan reklámot, politikust, elnököt. Hazudik itt mindenki, beleértve…

– Mondd csak ki bátran! Úgy látom, ez itt most az igazság órája.

– Beleértve téged is.

A teremőr szívébe hirtelen belenyilallt valami, és úgy meredt a fiára, mint egy vadidegen emberre.

– Folytasd!

– Nem akarlak bírálni, esetleg jogom sincs hozzá, de ami igaz, az igaz, még akkor is, ha fáj, vagy nem tetszik.

– Taknyos! Mit tudsz te az igazságról, életről.

– Nyilván kevesebbet, mint te, de az idő repül, és a macskakölyköknek is kinyílik egyszer a csipájuk.

– Ki. Aztán, hm, mit látnak szerinted?

– Hogy… Őszintén? Nem lenne jobb, ha inkább nem bolygatnánk? – bizonytalanodott el Palika; szerette ő az apját, meg sajnálta is egyfelől, talán mégsem kellene ennyire lerohanni.

– Biztosítalak, kibírom, mi több: elvárom. Egy Vécsey mindig bátor és maximálisan őszinte.

 – Az a baj veled, apukám, hogy valahogy nem abban a világban élsz, amibe születtél – mondta ki lassan, óvatosan azt, amire maga is csak az utóbbi időben döbbent rá tulajdonképpen.

– Érdekes affirmáció.

– Másrészt itt van Peti és a kishúgom. Ennél ideálisabb párt el sem tudok képzelni. Csak neked nem imponál, kizárólag azért, mert mindketten, mármint Péter meg az apja is szimpla melósok, diploma alma, pénz a bankban nuku, de még csak egy nyamvadt vitéz ősük sincs.

A teremőr felhördült. Eddig bírta cérnával, az utolsó szavaktól azonban az ő arca is lángra gyúlt.

– Elég! Majd egy ilyen mihaszna, bukott kölyöktől kérek tanácsot, kit válasszak vejemül. Volnál szíves inkább azzal törődni, mihez kezdesz ezek után magaddal! Miután ennyire utálod a jogtudományt, nem igen látom értelmét, olyan szekér után szaladni, amit utol sem akarsz érni igazán, ergo válassz magadnak sürgősen egy megfelelőbb szekeret, különben gyalog folytathatod az utadat: si ruota defuerit, tu pede carpe iter.

Ebben viszont a teremőrnek volt igaza. Csakhogy milyen szekeret válasszon, ha egyik szekér sem érdekli?

– Teremtő Atyám, ezek a mai fiatalok! Mi legalább hittünk valamiben. Elismerem, hogy nem mindig abban, amiben kellett volna, de hittünk, miközben ti csak úgy tengtek-lengtek céltalanul a világban. Ebben az esetben szépen itthon maradsz, és addig kilincselsz a munkaügyi szerveknél, amíg oda nem löknek neked is egy morzsát az Úr asztaláról.

Így is lőn, azzal az apró különbséggel, hogy még az a morzsa sem akart onnan lerepülni.

– Egyet se búsulj, mire valók a jó barátok! – jött diszkréten a segítségére Soós Peti, és csekély fizetség fejében apró-cseprő munkákkal bízta meg Palikát.

Ez tényleg csak morzsa volt, de hozzáadva a munkanélküli segélyhez, zsebpénzre és egy-két pohár búfelejtő itókára még futotta. Sajnos az egy-két pohárból fokozatosan több is lett, amit a „kastély” ura nem is hagyott szó nélkül.

– Figyelj ide, amice[1]! Én megértem, hogy csalódott vagy. Bizonyára te is más életet képzeltél el magadnak. Az is igaz, hogy nagykorú lettél, aki akkor iszik, amikor kedve tartja, de ha így folytatod, legfeljebb borlovag lehet belőled.

Szegény Palika, ezt jól megkapta! Hát még, amikor a folytatást is meghallotta:

– Egyébiránt az az opinióm,[2] hogy nemcsak tanulni, de dolgozni is utálsz, hiszen közel tíz hónapja keresel munkát… hasztalanul. Bezzeg, ha tanultál volna… !

– Ugyanide jutottam volna – jegyezte meg halkan, keserűen korához mérten szokatlan érettséggel.

– Nem egészen, de ebbe most ne menjünk bele. Abba se, hogy milyen reményeket fűztünk hozzád, de ha nem megy, nem megy. Mi ezt is elfogadjuk, csupán arra szeretnénk megkérni, költözz el tőlünk – jelentette ki a teremőr szintén halkan, ám annál határozottabban.

 Pali meghökkent. Mi ez: ijesztgetés, üres fenyegetés, vagy tényleg komolyan gondolják?

– Oké! – szorította össze a száját makacsul. – Még ma elköltözöm.

Egy pillanatra sem tört meg, nem sírt, könyörgött, ahogy a legtöbben tették volna. Férfi lett a gyerekből, és aszerint is viselkedett.

– Kemény fiú! – ismerte el Vécsey önkénytelen respektussal. – Csakhogy világos legyen: ez nem büntetés, bosszú stb., csupán anyád is én is úgy gondoljuk, ha eleresztjük a kezedet, hamarabb magadra találhatsz. Ezért, ha el is eresztünk, csak az udvar végéig. Magyarán: van a mellékkijárat mellett egy aprócska építmény vízzel, gázzal ellátva. Költözz oda, aztán … meglátjuk.

– Ez nem lehet igaz! – hüledezett Péterke, s még aznap riadóztatta a Skype-on egyetemista jegyesét.

A lány megerősítette. Ez bizony igaz, ő is tud róla, de hát a szülei is nyakasok, nem lehet őket meggyőzni. A legtöbb, amit ebben az esetben tehetnek, ha Péter gyakrabban ugrik be Palihoz, hadd lássa, nincs-e szüksége valamire szegénynek.

Ebben maradtak, amikor egy szép napon begyes, erősen kisminkelt arcú nő nyitott ajtót Péternek.

– A barátnőm – mutatta be Palika a nála egy fejjel magasabb hölgyikét.

– Nikolett.

– Soós Péter.

– Erre innunk kell! – kapart elő egy üveg Chiantit.

– Mire?

– Micsoda kérdés! Hogy ilyen szépen összejöttünk így négyesben. Yes, most mit stírölsz? Kvartett lett a trióból.

Ittak, beszélgettek, amíg rájuk nem köszöntött az éjszaka.

– Maradj itt! Minek botorkálnál haza ilyen sötétben? – marasztalta Petit ekkor a jó fiú. – Elég széles ez az ágy ahhoz, hogy elférjünk rajta mindhárman. Igaz, Nikolett?

– A számból vetted ki, faszikám.

Lefeküdtek. A fiúk egymás, Nikolett ki a szélre Pali mellé. Alig telt el fél óra, Petike matató kezet érzett az ágyékán. Elnyomta. Csak nem kezd ki a barátja csajával!

– Mi az, nem kellek? – sziszegte a lány dühösen, s mint egy folyondár tapadt a fiúra.

– Pszt, hagyj békén! Ő a barátom. Mégis mit képzelsz!

– Menj a picsába! – hengeredett vissza a részegen hortyogó Palihoz.

– Baj van, pintyőke – jelentkezett be Péter másnap a Skype-on Beánál, és elmesélte, mi történt.

– Már csak ez hiányzott! – fintorgott Beáta. – Az az érzésem, hogy ez a repedtsarkú kiskurva még nagyon sok galibát fog nekünk okozni.

Profetikus jóslat volt. A fekete hajú éjtündér, amúgy szobalány egy másodrangú hotelben, úgy belopta magát Pali szívébe, hogy a fiú már élni sem tudott nélküle. Nos, ez nem is lett volna baj. Ha Nikolett szereti. Csakhogy nem szerette, fűvel-fával megcsalta, s még csak lelkifurdalása sem volt emiatt. Hogy akkor miért ragaszkodott Palihoz? Természetesen a „kastélyért” – kottyantotta ki egy borgőzös állapotban a hölgyike. Aztán a család ősei sem akárkik: nemesek, államférfiak, kívánhat-e egy parasztlány előkelőbb famíliát magának!

– Gógyis jány! De az én eszemen így sem fog túljárni! – fogadkozott Beáta. – Valahogy add be a ribinek, hogy kizárták a végrendeletből a testvérem. Ha szereti, valószínűleg fütyöl rá. Ha nem, úgy otthagyja, mint rinocéroszt a gyorsvonat.

– Remek tipp! – kapaszkodott az ötletbe a számítástechnikus, és bizalmasan megsúgta Nikinek, milyen igazságtalanul semmizték ki barátját a szülei.

Eltelt egy hét. A lány maradt. Csupán a második hét folyamán robbant a pokolgép, de akkor akkorát, hogy azonnal földhöz vágta az ifjút.

– Úgy tűnik, nem vált be a stratégiánk. Pontosabban bevált, csak a ribivel együtt Palika is felrobbant – újságolta Peti online Beának. – Már két napja próbálok beszélni a fejével, de olyan részeg, hogy már belőlem is kettőt lát.

– Tiszta delírium [3] – tördelte kezét Beáta a képernyőn. – Az isten szerelmére, Petike, ne hagyd magára a bátyámat!

– Nem, persze, hogy nem, de mit tegyek, ha újabban már be sem akar engedni magához?

– Törd rá az ajtót, vagy… Ne, inkább keresd fel az apámat, és ismertesd vele a helyzetet. Majd telefonálok neki, hogy fogadjon.

– Ez a kőszívű, nemesi csökevény? Bocs, elfelejtettem, hogy a fatered.

Az öregek fagyos arccal fogadták.

– Ki mit keres, megtalál. Ha ennyire nem bír magával, viselje a következményeit is! Alászolgája, és, nyomatékosan megkérünk, ne zaklass többé bennünket.

Ugye, megmondta! Nyomás vissza Palihoz! Bezörgetett az ajtón. Semmi válasz. És másnap sem. Bent van, alszik, nincs itthon? Petikét rossz sejtelmek gyötörték. Amikor pár nap múlva újfent bekopogott, Pali bágyadt mosollyal nyitott ajtót a fiúnak.

– Te vagy az? Isten hozott, barátom!

A szobában furcsa szag terjengett, s már a küszöbön mellére ugrott egy kismacska.

– Mi ez, állatkert? Honnan került ide ez a sok négylábú?

– Ez az én családom – simogatott meg Palika egy félszemű, sánta spánielt. – Egy kutya, kis akvárium, két macska és egy papagáj.

– Jól vagy? – simogatta meg a spánielt Peti is. – Na, nem azért, de nemrég még elég rossz bőrben láttalak.

– Kösz, jól vagyok.

– Nikolett… visszajött?

– Nem. De már nem is érdekel.

– Ez komoly? – roskadt egy székre megkönnyebbülten a jó barát. – Nem hazudsz? Néha elég nehezen igazodom ki rajtad.

– Már te is kezded? Nikolett a múlt: eltűnt, szublimált, mint az apám vagy a Vécsey-féle szellemek – kapta fel Palika az egyik kiscicát. – Éhes vagy? Ne adjak egy kis tejkót, Cilikém?

– Nagyon helyes. Nem is érdemelt meg téged az a tejcsarnok. Tudod, hogy fűvel-fával lefeküdt?

– Tudom.

– De azt biztos nem, hogy velem is kikezdett.

– Eredj szépen játszani! Plútó, foglalkozz egy kicsit a Cilivel! Bocsáss meg, mit mondtál?

– Tudtad, hogy Nikolett velem is kikezdett?

– Ki az a Nikolett?

– Oké, megértettem! A papád? Még mindig nem békültél ki az apáddal?

– Nikolett, apa? De furcsákat zagyválsz itt ma este! – ereszkedett négy lábra, és Plútó felé fordulva el kezdett ugatni.

– Ej, ne bohóckodj! – futott végig Peti hátán a hideg. –  Jövő héten találkozunk. Addig vigyázz magadra!

Amikor legközelebb bezörgött, a dörömbölésre egyszerre két kutya is reagált. Borús októbervégi délután volt. A nagyházból muzsikaszó hallatszott.

Csak nem kávézott be megint ez a szerencsétlen! – lesett be Peti az ablakon. Palika ott feküdt az ágyban, és az ablak felé, egyenesen rátekintett. Vagy csak neki tűnt úgy?

– Nyisd ki az ajtót, Einstein testvér!

Utolsó szavát elnyomta egy hatalmas égi csattanás. Mindjárt vihar lesz, ez ott bent meg meg sem moccan. Ezek szerint megint piás, vagy… Vagy ki tudja! Végső soron akár beteg is lehet!

– Hahó, én vagyok!

Nem hallja. Most aztán csakugyan betöri ezt a vacak bükkfa ajtót. De mit szól majd a teremőr hozzá? Másrészt, ha beteg, ő az apja, miért ne tudna ő is erről? Újabb dörgés, villámlás, majd megnyíltak az ég csatornái. A fiatalember bizonytalan léptekkel indult a „kastély” felé. Az fix, hogy újra kizavarják, de akkor is kötelessége értesítenie őkegyelmességét.

A házban tíz, tizenöt elegáns, idősebb ember keringőzött. A házigazda névnapját ünnepelték. Amikor Péter felbukkant, a teremőrt a guta kerülgette.

– Már megint mit akarsz itt? – förmedt az előtte lecövekelt technikusra. – Már számtalanszor megkértünk, méltóztass bennünket békén hagyni.

– Beteg a fia, Vécsey úr.

Egy régi magnószalagon felcsendült a hajdan közismert dalocska:

Kicsit szomorkás a hangulatom máma, Kicsit belém szállt a boldogtalanság, Kicsit úgy érzem magam, mint a durcás kisgyerek, Kinek elvették a játékát.

Á, törődnek is ezek Palikával! Legjobb, ha hazasöprök, és csak a Beát értesítem – gondolta. Csupán a lábai vitték más irányba. Odasétált a magnóhoz, és, mirnix dirnix, lekapcsolta. A vendégek megbotránkozva meredtek a félrefésült hajú fiatalemberre.

– Haldoklik a fia, Vécsey úr – lódította, mert ha nem hazudik, ezek itt még agyonütik.

–Tessék?

Palika anyja hangtalanul szédült férje karjaiba.

– Nyugodj meg, kérlek! Máris odamegyünk.

– Hozzanak egy kulcsot, mert belülről bezárkózott.

Amikor beléptek a helyiségbe, nehéz, bódító virágillat csapott az orrukba. A helyiségben tömérdek, különböző, csodálatos színekben pompázó virág illatozott. Az ágy előtt két kutya szökdécselt. Az egyik nyomban megugatta őket, a másik, egy félszemű, sánta spániel gazdája arcát nyalogatta. A teremőr könnyeit nyeldesve iramodott Palikához.

– Palikám, kisfiam! Én vagyok itt! Én és az édesanyád.

A fiú nem mozdult. Péterke megrendülten tapogatta ki a pulzusát. Alkoholszagot nem érzett, tehát ittasság kizárva. De hogy meghalt volna, arra nem is mert gondolni. Hiszen nemrég még kutyabaja sem volt. Talán csak elájult, vagy túl sok altatót vett be, vagy ez a sok virág bódította el valamiképp. Olvasott ő már olyasmiről, hogy elaludtak bizonyos virág illatától.

– Él? Ver még a szíve? – suttogta az apa porig sújtva.

– Szerintem igen – tapasztotta fülét Pali mellére is. – Kihívom az orvost, talán megmenthetjük. – Halló! Mentők? Jöjjenek ki azonnal! Tulipán utca 10. Igen, igen, lélegzik még. Várjuk. Siessenek, kérem, siessenek!

Odasietett az ablakhoz, és friss levegőt engedett a helyiségbe. Odakint úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Egy kutya felvonított, Plútó kontrázott rá.

– Istenem, mea culpa, mi öltük meg! – zokogott fel Vécseyné.

A következő dörgés úgy megriasztotta az ebeket, hogy egyből elhallgattak. Csend, csak az eső zuhogott. Aztán váratlanul megszólalt a papagáj is: éles, tiszta hangon, ahogy Palika tanította:

– Papa, édes papa!

__________________________________________________

[1] Barátom. (lat.)

[2] Véleményem. (lat.)

[3] Érzékcsalódásokkal járó átmeneti tudatzavar. (lat.)

 

 

 

(Illusztráció: cllllflwr)

 

Péter szerelmes volt, sőt, nagyon szerelmes egyik barátja húgába. A lány egy viszonylag nagy, bár kissé roskatag épületben lakott egy csendes, kis utcában. Bea (így hívták a kis szöszit) szüleit nem ismerte, és a házukban sem járt mostanig. A barátja, de maga Bea is többször megígérte, hogy egyszer elviszi hozzájuk, aztán valahogy mégsem lett semmi az egészből. Pedig de szívesen eljárt volna a leányhoz. De nem csak miatta, érdekelte volna a házuk is, amiről a barátja hátborzongató történeteket szokott mesélni.

– Ez a ház, úgy nézd meg – mutatta be Palika a házukat –, legalább száz esztendős. Még a dédapám, vitéz Vécsei Alfréd is itt született.

– Micsoda? A te dédid vitéz volt? Ezt most hallom először.

– Nem is suszter, mint a tied, öregem. Bocs, nem úgy gondoltam.

– Dehogynem! – sértődött meg Petike, utána két napig szóba sem állt Palival; hanem a kíváncsiság sehogy sem hagyta nyugodni, így ideiglenesen szegre akasztotta a sérelmét. – Szóval vitéz volt a dédnagyapád?

– Az. A mi családunk, és ezt jól vésd az fejedbe, nem volt akárki. Az ükapám miniszter volt, a dédi államtitkár, a nagyapám diplomata, apám…

Egy icipicit megállt, és fürkészően tekintett Petire: vajon tudja-e, hol dolgozik az édesapja.

– Muzeológus.

A tizenhét éves, félrefésült hajú tinédzser nem torkollta le, ráhagyta. Tudta, hogy füllent, hiszen Vécsey úr csak egyszerű teremőr volt. Viszont nagyon jól ismerte Palikát. Úgy túltengett benne a fantázia, hogy sokszor már maga is elhitte, amit velük akart megetetni. Vagy csak neki volt ilyen érzése? Lehet, mindenesetre olyan jópofán lódított, hogy nem tudott rá haragudni. Másrészt csak nem vesz össze pont a Bea bátyjával!

– De sokat tudsz róluk! Ki mesélte?

– Hát az apám, ő is családi feljegyzésekben olvasta: levelekben, naplóban.

– Te mi leszel?

– Én… én… Nem is tudom – zavarodott meg a cingár, szemüveges Palika. – Tévébemondó, énekes, jogász…

– Nem sok ez egy kicsit egyszerre? És a szüleid mit faragnának belőled?

– Faragnának? Nem rossz szó. A jogászattal kibékülnének. Ugródeszkának megfelel, utána jöhet a politika, minisztérium, ilyesmi, és ha minden jól alakul, akár miniszterelnök is lehetek. Az apám szerint legalábbis.

– Ez igen! – füttyentett Péterke. – Nem kisigényű a faterod. És szerinted?

– Mondtam már, hogy nem tudom, és… és ne faggass! – idegeskedett Palika. – Mióta érdekelnek téged annyira a dolgaim?

 – Te kezdted azzal, hogy bemutattad a családfád. Csak egyet nem hiszek: hogy kísértetek járnak nálatok.

– Mondtam ilyet? Nem mondtam.

– Most nem, máskor annál gyakrabban. Vagy már te is kezded belátni, hogy kísértetek pedig nincsenek? – provokálta Peti a barátját, hátha mégis elviszi abba a titokzatos „kastélyba”.

– Már megint tamáskodsz? Üsse kő, gyere hozzánk holnap éjfélkor, amikor elkezdenek kísérteni a szobákban.

– Az egy kicsit késő lesz! – vakarta meg a füle tövét a tinédzser. – No, nem miattam, csak a szüleidet zavarnám. Hacsak titokban nem osonok be hozzátok.

– Elintézzük! De aztán, ha utána is kételkedsz…

– Nem, becsszó, utána minden szavadat elhiszem! – lélegzett fel, de meg is ijedt egyúttal, mert ha tényleg vannak szellemek, amikben egyre többen hisznek manapság, még magukkal vihetik a pokolba.

– Mi van, meggondoltad magadat?

– Viccelsz? Persze, hogy elmegyek. Még csak azt áruld el, kinek a szelleme kísért nálatok? Az ükapádé? Dédapádé?

– Halvány lila gőzöm sincs. Talán öngyilkos lett ott valaki, ilyen régi házakban sok furcsaság szokott történni.

– Ne, kérlek, nem menj el! – kérlelte Petit Beáta, amikor a fiú beavatta a tervébe. – Nincs ott semmi, esküszöm. Az egész mese, fantazmagória, amivel Pali riogatja a fiúkat. Egyébként is tudhatnád, hogy kísértet csak a buta emberek agyában létezik.

– Akkor nagyon sok buta ember lehet Magyarországon. Kapcsold csak be a tévét, rádiót, olvass el egy újságot: Kiszállt a szellem a palackból! Európát ismét Hitler szelleme kísérti. Szellemeskedik a miniszter. A gyűlölet szelleme a magyar parlamentben. A törvény betűje és szelleme. Szellemidézés itthon és külföldön. Nem ismerősök neked az ilyen és ehhez hasonló mondatok?

– De, persze, csak ez más, vagyis részben más. Ez olyan izé… Hogy is magyarázzam?

– Ma éjfélkor meglátogatlak bennetek – vágta el a vitát Soós Peti. – Várjatok meg a mellékbejárati kapuban. Remélem, te is ott leszel.

– Erre ne számíts, illetve… Ott leszek – gondolta meg magát az őzike szemű, hosszú hajú leányka. – Végre bebizonyíthatjuk Palinak, mi a különbség képzelet és valóság közt.

A kis triász alig várta, hogy rájuk szálljon az éjszaka. Persze mindegyik más okból.

– Gyerekség – dünnyögte Peti apja, egy apró termetű, kissé púpos foltozóvarga –, de ti tudjátok. Ha valakibe belebújt a kíváncsiság ördöge, azt elég nehéz belőle kikalapálni. Egyebekben én még mindig azt tartom, keress magadnak más barátokat. Nem jó ám az urakkal egy tálból cseresznyét enni, mert meglövöldöznek a magjával.

Palika szülei hallgattak, miután őket már sem Bea, sem Palika nem avatta semmibe.

 Éjfél. Alig érkezett meg Soós Peti, már nyílt is a kiskapu, majd sorra járták az épület valamennyi kamráját.

– Hát itt egy fia szellem sincs – állapította meg Petike.

– Nincs bizony, úgyhogy, kedves bátyuskám, máskor fontold meg jobban, mit mondasz – nevetett Beáta.

Palika azonban nem lett volna Palika, ha csak úgy, ukmukfukk, beadja a derekát.

– Itt nincs, de nem is a kamrákban szoktak járkálni legtöbbször. Menjünk be a házba, ott nemcsak hallod, meg is láthatod valamelyiket.

– Mi? Ezek szerint több is van? – rázta meg a fejét Palika barátja.

– Egy csudát van! – elégelte meg a dolgot Beáta. – Ne haragudj, de, most már én kérlek, fejezd be ezt a rizsát a szellemekről, árnyakról! Még a végén azt hisszük, hiányzik egy kereked.

– Ti mi a fenét csináltok itt az udvaron? – bukkant elő váratlanul a háziúr a sötétből. – És ez a fiatalúr? – világított egy elemlámpával Péter arcába. – A barátotok vagy kicsoda?

– I…igen – dadogott Palika. – Ő a barátunk. Engedd meg, hogy bemutassam neked a Petikét.

– Örvendek, de akkor sem értem még, mit kerestek ilyen késő éjjel az udvaron.

– Hát… izé… Az a helyzet, hogy…

– Petike él-hal a virágokért, ezért megmutattunk neki egy különleges virágot, amely csak este nyílik a kertünkben – mentette meg a helyzetet Beáta. – Úgy hívják, estike, s mivel nem akartunk zavarni…

– Jó, jó, majd holnap megbeszéljük. Kicsit gyanús nekem ez a história. De most szíveskedjetek visszafáradni a szobátokba, mert holnap nektek is, nekem is korán kell fölkelnünk. Fiatalember! Örvendek, hogy megismerhettelek, és ha tényleg Pali barátja vagy… Vagy a lányomé is?

– Mindkettőjüké.

– Akkor látogass meg a jövőben is – nézte meg magának Petit a feszes tartású, kimért modorú teremőr. – Persze nappal, ha nem haragszol.

Több sem kellett Petinek, és alig telt el három nap, már be is toppant az előkelő családfának örvendő teremőrhöz. Bea ugyan lebeszélte, ő tudja mi okból, Palika támogatta, mi több, ki is tanította, hogyan bánjon az őseivel.

– Először is kiöltözöl. Én tudom, hogy szegények vagytok, de egy ünneplőd csak akad, vagy ha mégsem, kölcsönözz, különben másodszor már szóba se állnak veled, barátom.

– Megoldjuk.

– A virág minden vizitnél kötelező, ugyanígy a bók, szerénység, etikett…

– Etikett? De hát ki törődik ma már az ilyen múzeumi izékkel?

– Ők törődnek, továbbá az sem ártana, ha bevágnál néhány latin aranyköpést, ami szerintük az igazi műveltség alfája és ómegája.

– Hűha, inkább maradnék! – párolgott el Peti kedve az ismerkedéstől. – Az egészet úgyis csak Bea miatt vállaltam volna, mert mi ketten… Szóval együtt járunk, neked magyarázzam, és az lenne a normális, ha a szüleitek is megismernek. De ha már maga Bea is ellenzi, halasszuk el a találkozást máskorra.

– Kérlek! Ha nektek nem sürgős, nekem még úgyse, de ne felejtsd: ezúttal maga apám akarja, és amit ő kíván, azt tiszteletben illik tartani.

– Akkor essünk túl rajta – sóhajtotta Petike, és legszebb ünneplőjében látogatta meg a tiszteletreméltó teremőrt.

Este hat óra volt, Vécsey úr fogadásának időpontja. Nem volt sok barátja, de annál hűségesebbek, akik rendszeresen eljártak a teremőrhöz teázni, utána kártyáztak, nosztalgiáztak a régi szép időkről természetesen.

– Zavarok? – kopogott be illedelmesen a magas kétszárnyú ajtón Palika. – Elhoztam a barátom, tudod, azt a fiút, akinek megmutattuk az estikét.

– Milyen estikét? Ja! Kerülj beljebb, kisfiam! Soós Péter – mutatta be nejének Vécsey úr a tinédzsert. – Bea és Pali egyik barátja.

A fiú alig észrevehetően meghajolt, és átadott egy csokor virágot az asszonynak.

– Ni csak, milyen figyelmes fiatalember! Palika, tedd vízbe, kérlek, a virágot, te Beácska meg kínáld meg a barátod egy csésze teával! Vagy inkább forró csokit szeretnél.

– Csokit, ha szabadna.

Péter élvezettel kanalazta a folyékony, illatos csokoládét, miközben – apja kifejezett kérésére – alaposan feltérképezte a terepet. Kezdte a „kastély” hervatag, de még mindig mutatós hölgyével. Fekete, csipkével díszített ruha, fekete nyaklánc, haj, szem. Elég komor szín, talán gyászol valakit. A házigazda sötétkék öltönyben pompázott, és ugyanilyen kék volt a szeme is. Akár a Beáé, illetve fordítva. Orra hosszú, hegyes, szája keményvonalú. Nézzük a társalgót! Hogy miért érdekelte mindez a derék lábtyűművészt ennyire? Rejtély. Talán túl sok Sherlock Holmes-filmet nézett újabban. A szalonban intarziás diófa bútorok sorakoztak. Valamennyi ódivatú és összevissza karcolták a hosszú évek folyamán. A falon festmények, egyik-másik annyira sötét, hogy találgatni kellett, mi a túrót is ábrázol. Egy sarokban teljes páncélruha sötétlett, mellette karabély, kard, mordályok. Látszik, hogy műértő, sőt, -gyűjtő is a muzeológus úr.

– Ízlik a csokoládé? – villantotta Petire fogsorát a hajdani szépasszony. – Palika, nagyon nehezedre esne, ha nem szürcsölnél?

– Bocsánat!

– Te hol, mit tanulsz jelenleg? – puhatolódzott a teremőr.

– Szakközépiskolás vagyok a Dózsában. Számítástechnikus leszek, dio volente: ha isten is úgy akarja.

– Szép szakma. Mit mondtál?

– Deo volente.

– Te tudsz latinul? – nézett nagyot a teremőr.

– Egy kicsit, igazából még csak tanulok.

– Látod, fiacskám? Mindig mondtam neked, hogy a latin és görög nyelv minden tudás alfája. Holnaptól együtt fogtok tanulni.

– De apa, angolul már tanulok. Minek oda latin is?

– Quod dixi, dixi[i]: rád nagy feladat vár még, gyermekem. Vissza kell szerezned a Vécsey-ház patináját, hírnevét. Ehhez azonban akarni kell, akarni és tanulni. Nekem sajnos nem sikerült, hála Rákosinak és Kádárnak. De belőled még vitéz is lehet, igen, igen, vitéz is, mint amilyen a dédid volt.

– Az lesz, ne izgulj! – nyugtatta meg a Vécsei-ház fekete ruhás úrnője. – Te minek tanulsz, ha végeztél? – kérdezte kegyes leereszkedéssel Petitől.

– Dolgozni fogok. Hiába, kell a pénz: curia pauperibus clausa est, dat census honores. Magyarul: zárva a tanácsház a szegénynek, mert csak a vagyon szerez tisztséget. (Ovidius: Amores)

A teremőr elkomorult.

– Ránk gondolsz? Honnan tudod, hogy nekünk van? Dolgozni kell, fiacskám, mellesleg hitel is van a világon. A te szüleid mit dolgoznak?

– Anyám meghalt. Apám cipész, Vécsey úr.

A teremőr jókedve egy pillanat alatt elillant. Azontúl mintha megfagyott volna közöttük a levegő. Szerencsére csengettek, megjöttek a barátok.

– Nem értem, mitől savanyodott be apukám? – ráncolta össze homlokát a szemüveges gimnazista. – Pedig az a trükk a latinnal egész jól sikerült. Nem is tudom, hogy tudtál bevágni ennyi mondást latinul. És mégis! Valami nagyon idegesíthette, mert a végén szinte téged is kiszúrt a szobából. Bea, te érted ezt?

A kishugi szomorúan bólintott, s végre megértette Péter is, miért ódzkodott Beácska bemutatni őt az apjának.

– Széna vagy szalma? – érdeklődött otthon a kiscipész.

Petike elmesélte, mit látott, tapasztalt a titokzatos „kastélyban”.

– Bonyolult ügy. Szerintem az öreg sem teljesen normális. Apa és fiú. Találnak, és aki itt a legrövidebbet húzná, az csakis te lehetsz.

– Meg a Bea, úgy sejtem – fogta el a fiú szívét a szorongás.

– Talán. Mindenesetre valami azt súgja, az igazi problémák még csak ezután kezdődnek.

Egyelőre azonban semmi külső vagy belső tényező nem zavarta a baráti trió köreit. Egy mindenkiért, mindenki egyért! – vallották, és ők valóban eszerint is éltek.

Egyszer, úgy érettségi előtt pár héttel, azzal állt elő Palika, hogy feltalált egy tuti fogyószert.

– Mióta foglalkozol te effélével, bátyuskám? – érdeklődött a kishugi.

– Nem mindegy? Feltaláltam, és kész.

– És a szellemek, aura, csillagjóslás? – bazsalygott Petike. – Ezekben már nem hiszel?

– Ugyan, betűleves! A jövő az orvosoké, csak még sokan nem tudják. Nézzétek! – húzott elő a zsebéből egy orvosságosüveget. – Ebben van a mi tőkénk.

– Állj meg, zsenikém! – rémüldözött Soós Peti. – Ha te ezt itt megiszod, lehet, hogy nemcsak tőkéd, de jövőd sem lesz utána, és akkor ki váltja valóra édesapád álmait?

A figyelmeztetés hatott. A fiú egy pillanatra megtorpant.

– Hát én, és pont ezzel, barátom – tette túl magát barátai aggodalmán. – Kérlek, ne aggódj! Tök ártalmatlan szer, amolyan étvágycsökkentő, amit néhány macskán ki is próbáltam már – hörpintett egyet a sárgászöld elixírből. – Fincsi. Kicsit túlédesítettem, de…

Elsápadt, büff-böff, s már szaladt is a mosdóba. Aznap sem nem ivott, se nem evett, másnap is csak alig-alig, hogy aztán harmadnap éhes farkasként essen az ételnek.

– Kíváncsi vagyok, milyen találmánnyal rukkolsz ki legközelebb – derült rajta Petike. – Azt tudjuk, hogy egyetemre mész, prókátor leszel vagy micsoda, de vajon érdekel-e is?

– Téged érdekel a számítástechnika?

– Persze, nagyon is, ezért választottam ilyen szakmát magamnak.

– Engem nem. Engem hidegen hagynak, sőt, utálom az ügyvédeket, politikusokat, tévét, számítógépet. Néha még saját magamat is – révedt Palika üres tekintettel a semmibe.

– Miért nem írsz? Ez az! – ütött a homlokára Soós Peti. – Ekkora fantáziával akár író is lehetnél. Sci-fi író például.

– Bolond vagy, mert én nem? Van fogalmad arról, mivel jár kiadni akár egyetlen regényt is manapság?

– Nincs.

– Nekem sem volt, amíg nem beszéltem egyszer egy íróval. Beszélj te is, és megtudod.

 – Hát… Most mit mondjak? Ilyen hittel aligha lesz belőled lovag vagy vitéz Vécsey.

– És? Ez miért kell engem izgasson, amikor én csak az apám miatt…

– Aha, alakul! Most már kezdem sejteni, mi hiányzik neked, Vécsey.

– Csakugyan, mert nekem dunsztom sincs, a fenébe. Én csak azt érzem, hogy valami nagyon nem klappol ebben a rohadt világban.

Érettségi után csodálatos nyarat töltöttek el hármasban. Diszkó, strand, mozi, kirándulás a Bükk hegységben. Mintha érezték volna, hogy ezzel lezárul életük egyik, talán legszebb korszaka. Aztán, nos igen, elérkezett a válás perce is. Palika jogra, Bea közgazdasági egyetemre iratkozott, míg Peti maradt ugyanabban a városban – a cipészmester legnagyobb örömére.

 

Folytatása következik…

 

___________________________________________________

[i] Amit mondtam, megmondtam. (lat.)

 

 

(Illusztráció: Paul Klee)

XXVI. fejezet

Egyedül

 

Fölültem, hátamat nekitámasztottam a fa törzsének. Kegyetlenül fájt a fejem. A macska végigszaglászta a lábamat, aztán odébb állt. Kinyújtottam felé a kezem, erre még messzebbre húzódott. Leült, figyelt. Átkutattam a hátizsákot. Pulóver, bicska, ing, egy pár zokni és egy kulacs, tele vízzel. Ennyi volt a tartalma. Ittam pár kortyot. Lehunytam a szemem, hagytam, hogy arcomat cirógassa a föl-föltámadó szellő és a napsugár. Idilli is lehetett volna ez az állapot, ha nem lettem volna olyan végtelenül magányos, mint még soha. Jóllehet életem nagy részében egyedül éltem, így gazdag tapasztalatokkal rendelkeztem a társtalanságról, Kíra hiánya egészen más volt, mint bárki másé. Elfogadhatatlan. Megszokhatatlan. Olyan éles fájdalommal hasított belém a veszteség, hogy képtelen voltam uralkodni magamon. Zokogni kezdtem.
Talán órákig is eltartott, míg elapadtak a könnyeim, talán csak percekig. A macska addigra eltűnt.
− Mi a picsát csináljak? – kérdeztem fennhangon.
Nem vihettek messzire a pincétől, morfondíroztam. Visszaólálkodom, kikémlelem őket. Hátha sikerül megszöktetni Kírát… Mindenekelőtt azonban keresnem kell egy kuckót, ahol meghúzódhatok.
Nem volt nehéz megállapítanom, hogy egy ligetben hagytak magamra. Pár perc séta után fölismertem a környéket. Úgy hat-hét kilométerre lehettem a pincétől, ami az Áramszünet előtt nem számított távolságnak, az új világunk azonban sokkal nagyobb és félelmetesebb volt, mint a régi. Néhány kilométer annyit jelentett, mint korábban ezer. Járőrözés közben nem egyszer jártam már azon a tájékon, ahová kilöktek. Néhány kisebb-nagyobb facsoporton kívül mindenütt csak a pusztát és az elvadult szántóföldeket láttam, néhol elhagyott épületegyütteseket, amelyekben akár emberek is élhettek.
− Nem túl biztonságos vidék – szűrtem a fogaim között. Különös módon pár pillanatig úgy hittem, ennek az adott körülmények között is van jelentősége. Talán valami ősi, elemi ösztön hatására rövid ideig bíztam abban, hogy hamarosan viszontlátom Kírát és lesz értelme folytatni az életet.
Nemsokára azonban elmúlt a bizakodás. Elpárolgott belőlem, akár vízcsöpp a napsütötte asztallapról. Elgyengültem. Az utolsó fa is elmaradt mögöttem. Előttem, ameddig a szem ellát, kies pusztaság húzódott. Az jutott eszembe, ami hajdan Marcus Aureliusnak, ugyan mit ér az élet egy istenektől vagy megfontolástól üres világban? Előttem beláthatatlan, üres pusztaság feküdt. Itt-ott egy-egy bokor, nagyobb kő, virág, gyom, gyík, madár. Hát, ennyit az ürességről, gondoltam, már csak az isteneket kellene fölkutatnom. Barna réti héja csapott le tőlem nem messze, a fűben bóklászó kicsike, prémes állat megejtő hangon sivított, ahogy a karmok a bőre alá hatoltak. Gyorsan gyilkolt a ragadozó, már emelkedett ismét, az aprócska emlős ernyedten csüngött alá. Nem, ez nem üres pusztaság, még ha beláthatatlan is, csóváltam a fejem. Minden négyzetmétere beláthatatlan, ráadásul. Mégsem üres, messze nem az. Megtorpantam, leereszkedtem a sarkamra. Le kell nyugodnom, hajtogattam magamban, nem kell botorságokon agyalni. Leültem, kinyújtottam a lábamat, levettem a hátizsákot. Elhevertem, a fejem egy fűcsomón nyugtatva bámultam a felhőket az égen. Hárman voltak, két nagy, kövér asszonyság a Monarchia idejéből és egy csontsovány tinimodell, igazi pedofilok kedvence a múlt század kilencvenes éveiből. Három pár riadt tekintet tapadt rám, a habos ruhakölteményekből kicsordult a háj és kilógott a lóláb alakú borda, a hajkoronát mímelő foszlányokon megcsillant a napsugár, s a fülem mellett énekelni kezdett egy tücsök. Talán az a tücsök, akinek hajdanában az a bizonyos afférja adódott a hangyával. Bár nem értem, egy hangyával miként lehetett afférja, mikor a hangyák tömegben élnek, hallottam a szőrszálhasogató, vérfagyasztóan bugyuta kérdést, legszívesebben üvöltöttem volna. Tudtam, hogy Találkozásaim a pokollal címmel már sosem írok könyvet, pedig egy időben dédelgetett tervem volt. Nem drogról és nem alkoholról, nem húsevő növényekről (nővényekről), de az olykor már-már elviselhetetlen lelki-szellemi fájdalomról számoltam volna be abban a vaskos munkában, a hülyeség terrorjáról, amivel jártamban-keltemben oly gyakorta találkoztam, amivel jártunkban-keltünkben oly sűrűn akadtunk össze az Áramszünet előtt. És utána is. Lehunytam a szemem, enyhe émelygés bizsergette a torkom, valahol a bárzsingom tájékán nedvek szivárogtak keresztül szöveteken, összeszorított szemhéjamra rovar telepedett, mohón hörpölte a szemöldökömben fönnakadt verejtéket. Mozdulatlan maradtam. Ha erre járna, kétségtelenül oldalba vizelne egy kóbor eb, gondoltam; ha aranysakál, megkóstolna, hátha már nem élek. Pedig az még odébb van. Nem sokkal, de még odébb.
Ezek jártak a fejemben. Nem hagytam, ellenálltam. Fölálltam, mentem tovább. Órákig gyalogoltam kelet felé. Több ligeten haladtam át. Szürreálisan beeső fény nyelt magába, ahogy visszaléptem a fák közé. A törzseken moha, a kéreg barázdáiban élőlények serege. Többnyire siettek. Néhány hernyó jelentette a kivételt, ők komótosan araszoltak fölfelé. Vagy lefelé, késztetéseik szerint. Eredeti gondolatokra törekedtem, de csak a számtalan közhely egyike keringett bennem: én is ilyen araszoló hernyó vagyok, lefelé vonszolom magam, a gyökerek közé, a föld alá. Humusszá olvadnak a sejtjeim nemsokára. A lét és a semmi határán lebegek majd. Talán egy-két hét még, ami hátra lehet, gondoltam, többet úgyse bírok egyedül. Nem fájt semmim, csak zsibongott mindenem. Nem vagyok beteg, gondoltam, csak haldoklom – amennyiben az a haldoklás, midőn az ember közel érzi a halált. Mostantól fogva lassan mozgok, határoztam el, hiszen immár gyönge vagyok. Ha itt lenne Kíra, nem tudnék mit kezdeni vele. Egyik pillanatról a másikra elmúltak belőlem a vágyak, a nedvek belémsavanyodtak. A zsibongás, a gyengeség, a lelki kínlódás lassan majd testi fájdalommá alakulnak. De még nem most, még nem itt, a fák között, a földből előtüremkedő gyökerek kígyóin bukdácsolva, a beeső fény pászmáival a testemen.
− Örülök, hogy nem vagy itt, Kíra, nem látsz, nem érzed a szagom, a pórusaimból áradó pusztulás szagát. Örülj te is ennek. Remélem, örülsz… – motyogtam.
Napokig, hetekig éltem félőrülten, letargiában. Egy évtizedekkel korábban összedőlt vályogtanyában húztam meg magamat, négy, legfeljebb öt kilométerre a pincétől. A tanya udvarán találtam egy félig betemetett kutat, az egykori fészerben kötelet és vödröt. Ha nem is a legkellemesebb zamatú, de iható vizem volt.
Beköltözésem másnapján a tanya belső szobájában, keskeny kanapén egy mumifikálódott holttestre bukkantam. Nő lehetett, és egy hegedűt ölelt magához. Sokáig csak ültem mellette egy sámlin, figyeltem a tetemet. Biztosra vettem, hogy az egykori hegedűslány az, akivel Tibi tanyáján ismerkedtem meg egy másik életben, amikor a tanya még búvóhely volt és nem rémálom. Végül rongyos pokrócokba csavartam és eltemettem. Jó mélyre ástam el. Többet nem tehetek érte. Sem magamért. Ahogy ott álltam a sírhant mellett, kegyelmet éreztem. Azt hiszem.
Három vagy négy alkalommal is láttam a távolban járőröző Tigriseket. Nem tagadom, minden este sírtam. Nem tagadom, képtelen voltam épkézláb tervet kieszelni. Meg sem fordult a fejemben, hogy segítséget kérjek, hogy társakat keressek, és szövetségesekkel térjek vissza. Biztos voltam abban, hogy minden létező embercsoport legföljebb nyomorult, erőszakos banda, vagy még annál is rosszabb, minden emberi mivoltából kivetkőzött, kíméletlen horda… Éjjelenként zaklatott álmok látogattak. (…)

Illusztráció:  Zdzislaw Beksinski

(A regény a Kortárs Kiadónál jelent meg.)