Két vers, melyeket huszonharmadikán saját kedvére költött.

Tavaszi réten
gomolyog csak a pára,
szívem szomorú.
Most az alkonyi fényben
egyre sír a poszáta![1]

Házam kertjében
kicsiny bambuszligetnél
szellő fújdogál:
milyen csendesen susog
ezen az alkonyaton!

Egy vers, melyet huszonötödikén költött. 

Nyugodt, langymeleg
ragyogó tavasznapon
pacsirta száll fel.
Bánat üli szívemet,
hisz egyedül gyötrődöm.

Ragyog a tavaszi nap, s szól a pacsirta. A bánatot oly nehéz volna dal nélkül enyhíteni. Ezért költötte ezeket a dalokat szerzője, s derítette magát jobb kedvre. Ebben a kötetben, amely verseknél nem szerepel a költő neve, csak az időpont, a hely és a körülmények, mind Ótomo no Jakamocsi művei.

(Tízezer levél gyűjteménye, Tizenkilencedik kötet, 4290–4292.)

Fittler Áron fordításai

Ótomo no Jakamocsi (大伴家持)

718?–785

A VIII. század egyik legnagyobb vaka-költője. Az első japán nyelvű versantológiában, a Tízezer levél gyűjteményében (Man’jósú, 万葉集 vagy 萬葉集) ő szerepel a legtöbb verssel, a gyűjtemény kései korszakának képviselője, valamint a hagyomány szerint ő volt az antológia főszerkesztője. Családjában igen sok költőt találunk: apja, Ótomo no Tabito (大伴旅人) ugyancsak kora jelentős verselője, ahogyan nagynénje, a Szakanoue-beli Ótomo-lány (Ótomo no Szakanoue no iracume, 大伴坂上郎女), de a Szakanoue-beli Ótomo úrhölgy (Ótomo no Szakanoue no óiracume, 大伴坂上大嬢) néven ismert feleségétől, valamint öccsétől, Fumimocsitól (書持) is szerepelnek versek a VIII. századi gyűjteményben. Jakamocsi igen széles körűen tevékenykedett: több lakomán komponált vakákat, tartományi kormányzóként pedig maga is rendezett ilyen versköltéssel egybekötött rendezvényeket. Ezen kívül összegyűjtötte a fővárostól távoli vidékeken szolgáló határőrök dalait (szakimoriuta, 防人歌) és ő maga is komponált ilyen témájú vakákat. Költészetére nagy hatást gyakorolt a kínai irodalom, de a korábban keletkezett vakákból is merített. Költeményeinek témája változatos: találunk köztük szerelmi versváltásokat, gyászverseket és a négy évszak tájelemeit megéneklő műveket is.

Borítókép: a fordító felvétele

[1] Japán berkiposzáta (jap.: uguiszu [鶯], lat.: Horornis diphone). A klasszikus japán költészetben a tavasz hírnöke és jellegzetes madara.

Bármelyik bolond eggyé válhat az óceánnal,
de csak egy Istennő
törhet ki habjaiból.
Ami igaz az óceánra, úgy igaz
a labirintusokra és a versekre is. Amikor úszni kezdesz
az ár ritmusával és hínár-metaforákkal szemben,
jó úszónak kell lenned vagy született Istennőnek,
hogy visszatérj onnan.
Nézed, ahogy a tengeri vidrák féktelenül
kievickélnek a vers közepén.
Olyan lelkesen és békésen játszanak, ahol a víz alig ringatja őket.
Sziklákon és hullámokon kell átvergődnöd, hogy eljuss
a vers közepére, majd megérintsd őket,
de amint megpróbálod, az áldott víz
utolér, hogy visszarántson.
Így érkezünk el az izgalmasabb részhez,
hacsak nem vagy költő, vidra, vagy természetfeletti lény,
meg fogsz fulladni, drágám. Meg fogsz fulladni,
egyik görög se visz majd el a labirintushoz,
és csak egy hős vezethet ki onnan.
Ami igaz a labirintusokra, az úgy igaz
a szerelemre és az emlékezetre is. Ekkor világosodsz meg.

Nagypál István fordítása