Zhé Shi – Ju Fu: Idő

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

Zhé Shi az útkereszteződésnél

Női testben negyedszázada egy régi-régi igazsághoz érkezett.

Más az összhang valakivel, a gyönyör és a házasság. Három különböző dolog. Három út, talán sose találkozik.

Megelégszik mindegyikből azzal, amit adni tud, és a másik kettőt nem várja el tőle.

Öregedni

Egy reggel Zhé Shi arra ébredt, hogy öregszik.
Ez egy púr, vegytiszta állapot volt, nem is érzés, nem is észrevétel. Nem nézett a tükörbe, nem ott látta a szeme körüli ráncokat, amelyek akkor jelentek meg, amikor nevetett. Egy ideje a tükör ugyanazt mutatta és ebbe beleunt. Sokkal érdekesebb volt az emberek arcába nézni, ezek mást mutattak.

Elámult. Ilyen is van?

A halált innen-onnan ismerte, majdnem-veszélyekből, betegségből, nagyonfáradtságból. Igen. Az öregedés – ez más, erre csak most ébredt rá, amikor felült a hálózsákban.

Mert ugye vannak, akik öregednek, öregednek, és mégsem halnak meg… nagyon sokáig. És vannak, akik fiatalon halnak meg. Szóval a kettő nem feltétlenül jár együtt.

Sőt, Zhé Shi azt tapasztalta, hogy az önként vállalt vagy elfogadott halál-darabkák után mindig felfrissülés következett. Míg az öregedés után semmi… csak még több öregedés.

 

Még jobban felült, hátát karjának támasztotta és az ablak fele bámult, ahol még semmi fény, mert hajnali három előtt, vagy még azelőtt járhatott az éjszaka. Ősz volt és az Orion akkor kezdett emelkedni a keleti határon.

Megpróbálta körüljárni a jelenséget. Van egy fenyőerdő. Abban fut egy gyerek. Aztán szalad egy fiú – ez Ju Fu. Most még huszonvalahány évesek vagyunk és szaladhatunk a fenyőerdőben. Eszébe jutottak a bukfencek gyerekkorából a füvön. Három-öt emberke a fű felett gurgulázik csak úgy. Ez egy bölcs dolog, azóta se tudtak jobbat kitalálni a konferenciákon sem.

Ha ezek elmaradnak, a test mindig azt hallja, nincs rá szükség, csak széken üléshez, gyalogláshoz és fekvéshez, és akkor el is ereszti a fenyőerdős-bukfences tudományt. Vagyis, Zhé Shi, előbb még élned kellene, mielőtt meghalnál. Különben mit engedj el, ha amúgy sincs semmi a kezedben? Mivel pár év múlva már nem lesz meg a lehetőséged fenyőerdőben futni, fájós csípőkkel, meglenni meglesz, épp csak nem mersz. Érted? Érted-e? Ez az, ami eltűnik.

 

(Illusztráció: Varga Borbála: sursum corda; hátát karjának támasztotta)

Bodrogi Csongor és Enesey Diána lapajánlója (Szófa)

 

Bodrogi Csongor és Enesey Diána hat irodalmi lap tartalmából állították össze a júliusi lapajánlót.

A TIZEDIK: Lőnhárt Melinda: Ágrajz (vers) [Látó]

A vers az álmok és a valóság hálózatosságát tárja elénk. Az álmok saját világukat építik, de ez a világ a bensőt, a bennünk felépülő világot jelenti. Az álmok a valóságunk múlt idejéből is építkeznek, s talán a valóságunk is merít álmainkból. A két „világ” elkülönítése és egybeforrasztása adja a vers dinamikáját. Az álmok részletei egésszé formálódnak, de mennyiben mutatható be ez a valóság működési mechanizmusán keresztül? Összekötésük kísérletei sem volnának egyebek, mint „szélfútta kapcsolatkísérletek”? Vajon leírható-e képletekkel „alvásunk ritmusa”, s „reggeli útjaink magányos jeleiből” elkészülhet-e az álmok ágrajza? [E. D.]

A KILENCEDIK: Bálint Péter: „Édesanyám, adj nekem kicsi csicset” (tanulmány) [Alföld]

Bálint Péter tanulmánya nem szorosan irodalomtudományos; antropológiai, néprajzi, vallástörténeti, sőt filozófiai ismereteket megmozgatva foglalkozik egy különös témával: az emberek állatoktól való fogantatásával, illetve azzal, hogy bizonyos embereket állatok szoptatnak és táplálnak. Vajon mi lehet a háttere ennek a számos népmesében és sok-sok mítoszban előforduló motívumnak? Bálint Péter a vallástörténetben és a kulturális antropológiában keres válaszokat: az állattenyésztő embert az különbözteti meg a vadászó-halászótól, hogy kapcsolata sokkal szimbiotikusabb az állataival, ezért amikor annak megölésére kerül sor, óhatatlanul bűntudatot érez. Ennek a bűntudatnak lett aztán az állat felmagasztalása egyfajta kompenzációja. A táplálkozás, a tejivás mindig részesülés a másik (a Másik) testéből, bizonyos értelemben alávetettséget jelent, egyben az ember állatvilágban való benne létének szimbóluma is ez. [B. Cs.]

A NYOLCADIK: Darvasi László: Én semmi nagyon vidám országom (vers) [Alföld]

 Az aktuálpolitikát közvetlenül tárgyaló versek a lehető legritkább esetben bírnak komoly művészi értékkel, hiszen ezek többnyire csak vers formában megírt publicisztikák. Darvasi László Én semmi nagyon vidám országom című költeménye azonban több és más ennél. Bár az egyes utalások (például az áprilisi választásokra, a politikai rendszer működésére) jórészt könnyen beazonosíthatók, a szerző mégis briliáns módon szétírja ezeket, és általánosabb síkra emeli országkritikáját. Ugyanakkor lehetetlen is lenne publicisztikává írni át a szöveget, hiszen az mindvégig megmarad a költészet többértelműségében, játékosságában, filozofikusságában. A rendszer, amit a vers megír, voltaképp egy nem-rendszer, semmit sem mondó, de mindent mondó üresség, amely önmagát járatja, és tragédiája éppen abban rejlik, hogy önmagán túllátni nem képes, hiányzik annak reménye és ethosza, „hogy a vályúnál tovább tart a világ”.  [B. Cs.]

A HETEDIK: Dienes Eszter: Emlék (vers) [ESŐ]

Az Eső című folyóirat minden számában fókuszba helyez egy-egy régi szöveget (többnyire verset), amelyhez kortárs írók és költők írnak kapcsolódó műveket. A 2022. nyári számban ez a kiemelt szöveg Dienes Eszter, 2014-ben elhunyt kunhegyesi költőnőnek egy költeménye, amelyben gyerekkori emlékek elevenednek meg. A felező hatosokban írt vers (amelynek ritmusa így tehát egyebek között Kosztolányi Ilonáját idézi) a szegénységnek, nyomornak, kiszolgáltatottságnak állított emlékmű, mégis élő és játékos szöveguniverzum, amely a rosszban ott rejlő szépséget is előhívja. Az alkoholizmus, a megesett gyereklányok, az abortusz, a testi-lelki elmaradottság világa ez, de amelyet valahogy mégse lehet elviselhetetlennek érezni. Dienes földije, Jenei Gyula kitűnő esszében emlékezik meg erről a különös versről, amelynek verszenéje – például a következő sorokban – messzire kíséri az embert:

Tarisznyás koldusok
félrevert szombatok,
kocsmagőz zátonyán
megfogant angyalok.

[B. Cs.]

A HATODIK: Hirsch Máté: A dán királyfi továbbtanulási lehetőségeiről (vers) [Apokrif]

Hirsch Máté Shakespeare halhatatlan művének inspirációját mentette át korunkba, a mai fiatalok és szüleik nagy dilemmáira vetítve. Földrajzi és tartalmi vonatkozásban egyaránt visszautal a Shakespeare-drámára, szókészlete remek érzékkel ötvözi a szépirodalmi stílust a szlenggel. A vers humoros, mi több, ironikus, görbe tükröt tart elénk. A karrierlehetőségek szerinti mérlegelés elegyedik itt az érdekekkel és a financiális szempontokkal. Saját tervezgetéseinket és szempontrendszereinket látjuk viszont egy „irodalmi játék” keretein belül, a világirodalom egyik legnagyobb klasszikusában tükröződve. [E. D.]

AZ ÖTÖDIK: Ahmed Hamdi Tanpinar (próza) [Apokrif] (Szőllősy Balázs fordítása)

A szöveg rendkívül sokrétű. Egyszerre tárja fel a keleti és a nyugati kultúra különbségeit, az „élet” szó átélésekből táplálkozó jelentésváltozásait, az idővel való bensőséges viszonyunkat és azt, hogy egyes újonnan megalakuló szervezeteknek milyen küzdelmeket kell folytatniuk önnön létjogosultságuk megszerzéséért. Megtudhatjuk, hogy az órák vagy késnek vagy sietnek, más lehetőséggel nem állhatunk szemben, két egyformán járó óra nincs: ebben az idő relativitásának gondolata is körvonalazódni látszik. A szöveg fikciós világában az órák  időjelzései közti különbségek büntetést vonnak maguk után. Azonban egy másik póluson azt látjuk, hogy az életünket mégsem a mérhető idő határozza meg, sőt inkább az óra kerülhet szimbiózisba a testünkkel,  a csuklónkra felhúzva. Sőt a szerelembeesés pillanata is egészen kívül esik a mért időhöz kötődő szigorúságon. Az írás egy memoár, végső soron egy apológia, amely az Időszabályozó Intézet tevékenységét és vezéregyéniségét, Halit Ayarcit veszi védelmébe. [E. D.]

A NEGYEDIK: Márton László: “Minden lépéssel reszkírozzuk a hasraesést”. Elbeszélői formák Örkény István írásművészetében (előadás-szöveg) [Tiszatáj]

Márton László egy „elbeszélői trükköt” tulajdonít Örkény írásainak, jelesül a szerző felől a közlés minimumát, az olvasói részről pedig a képzelet maximumát. E két pólus összjátéka hozza létre bennünk a maradandó Örkény-olvasmányélményeket. Így ütközik a valóság és a valószerűtlenség is. Márton László felhívja a figyelmet az Egypercesek műfaji sokféleségére, amely olykor műfaji bizonytalanságot is jelent. A szerző Örkény nagy írói nyereségének tartja — a hadifogság kényszere ellenére is — az egyre bővülő ismeretek köret, amely mindenekelőtt ember-és helyismeretet jelent az ő esetében, illetve a nagypolgári környezetet, amely a lerombolás után is Örkényé maradhatott. Ezzel szemben a veszteség az alkotói évek időveszteségét jelenti nála. A részletező leírások mellőzése Márton László szerint nem purizmus, hanem a közelség illúziójának és a távolság valóságának feszültsége. Erre még örkényi nyelvújító példát is hoz a szerző. Márton László kitér Örkény írásainak társadalmi és kulturális hatásaira, a hatásmechanizmus kibontakozására, valamint annak korlátaira. Különösen érdekes a Hrabal és Örkény közötti párhuzam, amelyet a regényírás ambícióiba ágyaz bele. A szerző úgy véli, Örkény „regényhiátusát” éppen írói nagysága okozhatta. S ki tudja, talán a befejezettségben, a teljes lekerekítettségben van valami középszerű.

Úgyszintén remek Fazekas Sándor recenziója Bödőcs Tibor Mulat a manézs című könyvéről. A rövid ajánló felvillantja Parti Nagy Lajos hatását, a diktatúra nyelvre gyakorolt elnyomását, s értő módon tekinti át Bödőcs kötetének főbb kérdéseit. [E. D.]

A HARMADIK: Jónás Tamás: Kívülálló (novella) [ESŐ]

Jónás Tamás 13 részből álló novellája egy harmincas éveiben járó férfi útkereséséről, világban való bolyongásáról, drogfüggőségéről szól. Az egyes részek nem időrendi sorrendben követik egymást, még alapos olvasással sem lehet teljesen egyértelműen eldönteni, hogy melyik esemény melyik után jött. Ennek nyilvánvalóan az is oka, hogy a történetet a főszereplő perspektívájából látjuk és éljük meg, akinek tudatában összezavarodik az idő. A novella igazi értéke mindazonáltal a bemutatott világ részletszépségeinek bámulatosan érzéki leírásában rejlik. Nosztalgikusan felidézett jelenetek sorjáznak egymásra, és az olvasó érzékeit elzsongítja a feltárulkozó élet titokzatos, romlott édessége. [B. Cs.]

A MÁSODIK: Wislawa Szymborska: Nem-olvasás (vers, Zsille Gábor fordításában) [Székelyföld]

A vers Proust köré épül, jobban mondva Proust és a mi, olvasástól távolodó, rohanó, csapongó életünk köré.

„Hosszabban élünk,

de kevésbé pontosan,

rövidebb mondatokkal.” — így hangzik a jogos vád, amelyet bizonyos mértékben mindannyian magunkra vehetünk. Életünk felgyorsulása az ingerek megsokszorozódásával párosul. Így őrzünk meg az „emlékek helyett állóképeket”, mert nincs időnk elidőzni a szépségnél, a tartalomnál. Proust pedig hét kötetnyi „kegyelem” — nem kivonatolható. Vajon össze tudjuk-e egyeztetni akár Proust írási sebességének korlátozott gyorsaságát a mi rohanó életünkkel, „ötödik sebességbe” kapcsolt írásunkkal? [E. D.]

AZ ELSŐ: Babiczky Tibor: A pillanatok (vers) [Alföld]

Három vers is olvasható Babiczky Tibortól a júliusi Alföldben, és ezek szegről-végről mintha rokonai is lennének egymásnak. A három közül filozofikus szépsége miatt választottam A pillanatok címűt. „Mindent felold az idő” – ez a mondat kétszer ismétlődik meg a viszonylag rövid, tízsoros versben, nyomatékosítva az elmúlás (Kronosz) mindennél hatalmasabb erejét. Mégis, az emberi törekvések folyamatosan arra irányulnak, hogy legyőzzük az időt, és meg tudjuk szeretni a pillanatokat, amíg itt nem hagynak minket. A formájukban távolról a hexametert is megidéző sorok melankolikus gyengédséggel szólnak arról, ami valószínűleg valamennyiünk egyik legfőbb problémája: hogy semmi sem örökkévaló.

[…] És mégis a rendet felrúgni születtünk,
sírni, röhögni a szenvtelen órák vonulásán

[B. Cs.]

 

Forrás: Szófa

Pszichedelikus terápia V.

Szofinak

 

Rosszul teszem fel a kérdéseket,
mikor múltam ázott kartondobozait darabolom.
Puhák, nyákosak, mára ízléstelenek.
Sokáig őrizgetem a lomokat.
Kiábrándult az emberért és miatt vagyok:
dagályos képességeinek határa apályos természete.
Leibniz tolla végét rágcsálom, és rágcsálom,
és nagy duzzogva csak rágcsálom…

Sohasem leszek boldog,
de mindig kiszolgáltatott – gyenge gyilkolni.
Hiszen nem lehetek felelőtlen: a teljességgel tartozom
példát mutatni mindazoknak, akik megkárosítanak.
Ők azok, akik a tiszta szobába rondítanak,
mikor Istennél vendégeskednek.

Versek Gauguinnel

 

Arlésiennes (Mistral) – Dans le jardin de l’hopital d’Arles – Arles-i asszonyok a népkertben, a misztrál

Misztrál? Talán a hűvös északnyugati szél?
Netán végig söpör a hangulatokon árokká mélyítve ráncokat
Bizonyára… Aztán tovaszáll…

Vagy nem?

Csupa létroncsoló fájdalom-zuhatag omlik szanaszét
Talán túlvilági körmenetet élnek át valakik
Itt e sanyarú önsanyargató üvöltést követelő érzelmi nyomorlétben
Efféle ordítást esetleg már csak a denevérek hallhatnak meg
Ultrahang csend motoszkál
Minden Emberitől elzárt arcok lelki álarcosbálja
A mélységekben önemésztő depresszió-cimboraság vihog
Kiegyezés-kísérletek megoldhatatlanságokkal paroláznak
Minden lelki mezsgyét áttör az elviselhetetlen magány-egyhangúság
Fakír-fakó arcokkal olvadva le az életről
Lélek misztrál atonális bulijának kába mélységében
Civilizációs társadalmi orkán süvít szakadatlan
Kibírhatatlanul üres kongásokkal
Mint midőn kiborulnak a szeméthalmokkal teletömött fémkukák
Tátongó szájukból gondolati bűz-zaj áporodott párája száll
Önerjesztést fakasztó belső felrobbanásokkal
Egyre gyorsabban pulzáló tehetetlenségben

De ők csak némán vonulnak és vonulnak tova valahová
Némaságukban őszintén
De ha megszólalnának hazugság-harangokat kongatnának
Ki nem hazudik?
Tán csak az elzárt néma arcok nem
Visszanyelt szavakba szorulnak
Lépteikben nesztelenség kopog
Elhagyott-feledett élet-díszletek emléke ropog
Mint sárgára fagyott kéve-oszlopok égbe kiáltó kétségbeesés-lángok
Kőből szőtt zöldgyep halott torzó-szökőkút romok
Elhagyott ember nélküli pad egykori szerelmektől roskatag
Az úton tüskés zöldfal-remény paca rikítva virít
Vörösbe izzó veszedelmes kerítés-nyilak kísérik
Naphalálból születő árnyéktalanságba
Kendőlepel szemfödéllel
Élve meghalva
Lelkek misztrál-tánácával

Ahová lépnek ott nincs tovább…

Megjegyzés: Úgy tűnik, többféle címe ismert a képnek. A festmény, mely jelenleg az Art Istitute of Chicago tulajdonában van, az „Arlésiennes (Mistral)” címmel van ellátva, a francia cím kórházkertet jelent, a magyar a „népkert” fogalmát alkalmazza, a misztrál kifejezést is feltüntetve.

 

IA ORANA MARIA – Üdvözlégy Mária

Mámorító aranyflitter-eső zizeg égen át a földig
Megdöbbenés-virágok nyílnak asszony arcokon
Kezek tapadnak egymáshoz önkéntelen imára
Odafenn isteni csendes ég mosolyog
Buja virágözön-csillagok fénylenek
Bokrok alján megszentelt neszek suhannak
Épp felszállni készül a hírt hozó angyal
Elvégezte amit az örök világ lényei reá bíztak
Szárnyairól virágözön-harmatot hullajt
Szeretetből ácsolt béke-csodát remélget nagy naivan
Az imádó asszonyok földre szállt kék égen állnak
Lábukkal taposás helyett csak lebegnek lelkükkel szállnak
Mély belső csendességben egész lényükkel imádnak
Hiszik hogy e világ egy tarkán mámoros életvidám oltár
Melyre nem kerülhet más áldozat csak banán mangó és égre visszaszálló madár
Az élet boldog nyugalomban hullámzó édes ízű öröm-várakozás
Ahol a gyermek s minden más lény egyetlen határtalan álmodás

A büszke Anya arcán fanyar mosollyal áll
Barnás-sárgás árnyékokban villódzó fensége szeretet-szoborrá vált
Pillantása piszkos-tiszta gondolataidba szúrva néz át rajtad
Zavarja bűneidet melyekről oly makacsul hallgatsz
Te aki vérgőzös civilizációs tócsák erőszak csapdáiban Európában porladsz
Önmagad harácsoló ego-rabja vagy
De nem haragszik rád neki idegen az a fajta agy
Legfeljebb sejti hogy „onnan” – mint eddig – semmi jót sem várhat
Gyermekét vállára ülteteve védve cipeli
Bal lábacskáját két kéz béklyójában tartva figyelmezteti
„Maradj gyermek maradj itt velem amíg csak lehet
Én már sejtem mi vár rád ha rólam leereszkedel
Veszett ügy az élet máshol sok helyen – mondta egy idevaló idegen…
Ő Gauguin aki megfestett engem…”
A gyermek fejét anyja fejére hajtva mintha mindezt tudná
Fél pillantásával félve egész szégyenvilágot látva át
A pantokrátor-tekintet tőle még messze jár
Persze ez is gyarmat így lehet ide is kellene már
Az égig érő gótikus pálmafák honnan is tudnák
Ők csak csobbanó tengervizet nevetgélést talpak tánc-dobogását és a furulyaszót hallják
S midőn csendes béke érzettel emelkedik fel a hajnali pára
Benne megfürödve szólal meg a szelíd emberiség örökös sóhajtása
IA ORANA MARIA – IA ORANA MARIA
Fehér liliomos köntös vörösében szótlansággal üzeni
Az Édenkertben is lehet üdvözülni nem kell égi karavánnal mennyekbe szállni
Hiszen ITT van az a hely, ahol „Őáltala, Ővele és Őbenne” virulva élhetsz
Hold- és Napkorong – fonódásokból glóriás örömöket nyerhetsz
IA ORANA IA ORANA – üdvöz légy üdvöz légy
Ne is mondj mást ez éppen elég
És mégy egy szeretet-varázsszót a legszentebb Asszonyról
MARIA MARIA IA ORANA MARIA!
Ennyi a boldogság ennyi az élet.

 

(Illusztráció: Paul Gauguin)

Részlet Batári Gábor verses drámájából

Elég hosszú előzetes, egy majdnem elkészült verses színjátékból

 Ludus Fajansis 

Dívaszelídítő

 (misztériumjáték egy nemtő felemás Beyoncé – hasonmásra sikeredett megtestesüléséről)

 

Komár Homér ébredése

 interludium

 Sanson de Roland

Türelmetlen közbevágása jogosnak bizonyult, mert sok-sok idő telt el azóta, mióta közbeszólt, ám nem vehetett tudomást róla, mert ő is szunyókált csak a nagy színpadi álmon kívül, így a közönség nem érzékelheti szenderedtét, megébred mint egy Leander rising és szól

költő vagyok
versfaragó segédmunkás
Én, az eddigi író, Komár Homér
költő vagyok
versfabrikáló kisiparos,
óh, nemzet napszámosai, mi,
Fajanszé
a Duna meg  plazmacsík
hömpölygő szentanyag
mintha egy nagy-nagy

kisiparos az őszi alkony-eget
mint valami piszkoskék ócska posztót
pásztákra szabta volna széjjel

s közülük egyet a végtelen
mederbe helyezett volna
majd önmagam köré  tekeri

ezt az agyamnak mézédes
vizet vízválasztónak
így egyik felem barátom

az álmos Buda a másik
a virgonc kemence Pest
én-hazám szíve meg Budapest
Én, az eddigi író, Komár Homér
Ez az én versem, honnan tudod, babám,
Fajanszé
Én múzsa is vagyok, tán
én csókoltam beléd e sorokat,
 Én, az eddigi író, Komár Homér
Kizökkentettél a szerepemből, folytatom,
de ördög itt, belül minden nemes,
nemes vagyok, nemesi családból,
de apai nagyapám, kisiparos,
cipész és maszek,
Sanson de Roland
De mit szól ehhez Hedvig Kotaszek,
na, meg Rosa Luxenburg, a Nemzetközi
Nőnap anyja, a  luxushegy rózsája, burkusok
prusszusok réme, préme és kréme,
jujj, meg Liebknecht és a többiek
(a szerepét mondja, de az pont idepasszol,
mert féltékeny lett rám, hogy Fajanszé a múzsám )
Én, az eddigi író, Komár Homér
Mit nekem Hekuba, ide nekem az orosz lányt is,
(Közelítek az acélkék alapon pirosas rózsaszín csíkos mankójú,
jól megtermett nagyon-nagyon formóza
szellemlány – kiváltképp két tőgyére,
a daliás-dudás mellállományra,
és egyetlen virgácsára tekintvést
– tehát a széptermetű nemtő, Fajanszé,
a Beyoncé altergó felé sompolygok)
Fajanszé
Lassan a testtel, nem vagyok orosz lány, Oroszlán Szonja inkább,
Sanson de Roland
Az ember valamiért egy határterületre születik
–  a lét és nem lét határán van küldetésünk,
ntológiai szempontból van élő és élettelen anyag és a semmi,
ez a három, ebből kell kifőzni valamit,
arisztotelészi értelemben a holt anyag lehetőségi léte nulla.
Az életjelenségek valamiért áttörnek ezen a hálón,
tehát van egy lét-beáramlás,
ami szüntelenül,
felébreszti az anyagot öntudatlan állapotából,
Én, az eddigi író, Komár Homér
Nekem a lényeg
a metafizikus Krisztus-központúság,
ha visszajön epifániában
önleleplezett Istenemberként
helyre teszi az ideológiákat a padláson.
– Engem vigyen fel a padlásra, toporzékolt J A is,
ki nemet intett e rendnek, a helyretétetlen ideológiáknak,

Az önmegváltó vallások tudom,
férfiasak, az általam nagyra tisztelt
Julius Evola is ezt mondja,
de az én világomban aktív fél, Alany,
csak az Abszolútum lehet, mert hát Abszolútum,
mi csak elszenvedhetjük intézkedéseit, boldog, ha boldog
tárgyai vagyunk annak:  alapintézkedései
fennebb összesűríttettek:

Mint egyes tétel: 

„Háromarcú Egy

létezésünk kegy,

mint kettes szemelvény:
az Ige testté lett,
a legistenibb isteni tett,“

és nem jöhetünk rá, hogy mi vagyunk a Szuper alany,
mint az általam nagyon kedvelt László András
mágikus szolipszizmusában, mivel  mi vagyunk
a nagy Autonhoz képest heteron, a semmi
de, ez a semmi minden lehet, akár Isten is, de
Isten teszi a semmit mindenné,
mert végül Isten lesz minden mindenben, ez a boldog vég.
Fajanszé
Mit hadováltok itt össze fiúk,
ancilla theologiae is vagyok,
a Sánta lány csillagkép, jól látható,
láthatjátok mennyire lesántultam,
sánta vagyok, sánta vagyok,
ennél sántább nem lehetek,
ó, gyerekek, gyerekek, gyerekek,
agyő, kis idea-gárdahadnagyok,
az ideológiák padlása is hozzám tartozik,
illetékes elvtársnő vagyok,
ja, az nem, az a
Rosa Luxemburg,
nemcsak bankokat raboltam, ám,
elloptam a Nemzetközi nőnapot,
jönnek értem, sajnos nem a harangok
és kérdőre von ezért, néhány nem tanult tínó;
Robespierre, Marat és Saint-Juste, konvent
elé idéznek, a kis buta bitangok,
de én nem haragszom rájuk,
aztán gijotin és a nyaktiló
nem megmaradt karom, lábam, uff
én beszélek, a szép Lélek,
vágják mint illő, ahogy rendelé Miló
ahogy jobb karom, bal lábam ment
a lecsóba (miként a milói Vénusz teste mutatja),
hanem a fejem, a fejem, a fejem,
amúgy nem parlament –
áris az a konvent,
ítélet után máris áristom,
ottan pár molekuláris momentom, eszement
pillanat és a szellemlánynak máris szép feje ment.

El ne hagyj, Kharma Drákó illő és kellő
fantomvégtagvágások atyja!

Ezt a világtörvény 4. úgynevezett Miló paragrafusa írja elő.
Én az eddigi író, Komár Homér
Kicsit nő létedre bonyolult vagy, kedves
már nemcsak pazar, bomba, félig fantom tested
nyűgöz le, villanyoz fel,
hanem mostani,
igen húsos, hamvas bőrű,
jó bőr szellemlényed,
szelleme is.
Fajanszé
Meg combom a hatalmas, íves kőrű,
ahogy ömlengsz róla – szinte azt hiszed
a te rost-izom-véredényed –
alsó végtagom kellemetesen
hengeres, vastag, hosszi
felső hányadáról,
testem magányos őrtornyáról
nekem kedvesen
te, kis hamis.
Én, az eddigi író, Komár Homér
Csak azt nem értem,
ha ennyire a törvények híve vagy
miért rabolsz bankot.
Szellemi szellem, nemtő vagy
minek suska tömérdek,
mozgathat fináncos érdek?
Nekünk meg adod a bankot,
mint világtörvény-tisztelő,
azt nagyon tiszteltető,
aranyszőke, világhíres
díva-haj-sörényes fejtető
alatt tündérkedő szárnyas agy,
materializálódott immatéria velő?
(Kezdek elszemtelenedni
fantom karját vagyis a teljesen
üres blézerujjat igyekszek elkapni,
aztán fogdosom és finoman emelgetem,
végül blézerzsebébe helyezem,
ne lengedezzen mint egy harang,
mert kar nélküli vállát hevesen rángatja,
azzal gesztikulál, viszont ő maga és meglevőségei
teljesen nyugodtak,
közben másik  kezemmel a comb alakú
semmit simogatom,
e művelet következtében
meglévő combját önkéntelenül megérintem,
ijedten odébb ugrik,
megrázza jobb vállát újra, de még jobban,
mérgesen, úgy hogy kilendül a női zakóujj zsebéből
és varázslatos vállcélzó tehetséggel pofon suhint vele)
Megvolt a testi érintkezés egy testetlen lénnyel, nagyon jól esett,
Fajanszé
Szemtelen,
Én az eddigi író, Komár Homér
De nem szellemtelen,
ám, szemtelen te vagy, legalábbis is egyik takarva,
vajon hova mereng szép szemed remény zöld világa a
tapasz alatt vagy vakfolt?,
reménye látásra holt?,
Fajanszé
Továbbra is szemtelen, sőt még szemtelenebb, (félre)

A másik viszont csillogó smaragd
látja a láthatatlant, az óz(d)i smaragdvárost
a szivárványon túl, lent Budafok-Hárost,
és persze távoli korokat,

Csinos, csíkos mankóm képében sújt le rád a harag,
kardlapként meglapogat,

Küzdj meg velem, dalia… lovag!
(A mankóját fenyegetően kezébe kapja úgy mint valami kardot,
 közben egyetlen hústoronyzatos nagy, mégis kecses,
arányos még mindig tűsarkús lábán ballanszíroz és rugóz)
Én, az eddigi író, Komár Homér
Én nőkkel nem harcolok,
harcoljon veled
a kis Roland Sanzon de,
ő mégis csak nagy lovag,
szőke fején föveg

nini, karimáján a comboddal
egyben leoperált löveg,

Mondtam én szép a szemed
az egy, ékes
testednek is éke
s ez nem mellékes,
macska-tarka zöldje;

tán körtefényű jáspis,
ám nem ritka kéke,
nem égi trónus zafír.
Te, te kígyó áspis,
pánsípoljon neked Zamfir!
Sanson de Roland
Én a nőket,
a fogyatékkal élőket
védelmezem,
ezért is lovagi mezem,
nem agyabugyálom,
alássan instálom,

De szerzőkém,
te, sanda kém,
hogy ismerted fel
a mindenség legfitnesz
ibb, legtömörebb, legesz-

ményibb, legpuha-keményebb
hölgy-comb-tornyát
omlasztó golyót,
a mohót,
(Nagyon barokkos föveglengetéssel meghajol,
a löveg a földre hull,

Huszonnégy óra

 

A dátum kijelölve.
A hintó is készen áll.
Fémes fala kicsit
sem barátságos.
Gondolom már sok
hozzám hasonlót látott.
A motozáson is
túlestem már.
Előbb a ruhát nézték át,
majd jött a
testüregvizsgálat.
Hang szűrődik befelé.
Talán az
utunkat tervezik.
Hozzám
sem szólnak,
de ugyan miről is
beszélhetnénk:
jól tudjuk,
hova tartunk s miért.
Most láttam a
nap ragyogó sugarait,
lehet, hogy utoljára.
Végérvényesen
elzárnak mindentől.
Hosszú volt az út.
Olyan kilenc óra
tájékában
megérkeztem.
A rácson túl
őrszemek
pásztázzák minden
mozdulatom.
A kégli nem éppen
luxus: egy ágy,
egy toalett.
Próbálok pihenni,
viszont nem jön
álom a szememre.
Pedig nem
vagyok rossz alvó.
Megpróbálok
elszámolni a
megmaradt
lelkiismeretemmel.
A heves szívverésem
figyelem.
Pedig a félelem még
nem kerített hatalmába.
Elnehezedik a szemhéjam.
Máris reggel.
Felkelek.
Megkapom
az utolsó
reggelinek nevezett
kotyvalékot.
Van
lehetőségem
a családdal
beszélni.
Az az igazság,
nincs, akivel beszélhetnék.
– Behívjuk a káplánt?
Bólintottam.
Csuhája az arcába
volt húzva,
természetesen
nem jött egyedül, mivel
azt tiltják a szabályok.
Elmondta, a
szokásos beszédet,
és megkérdezte:
Van-e mit
meggyónnom.
Majd megáldott,
és kiment a szobából.
Fél tizenegy
környéken ismét
hang szűrődött be.
Utolsó ebéd –
szólítottak fel.
Szokásos koszt volt,
amit egyébként is
fogyasztottunk.
Az ebéd után,
következett a
borotválás.
Ezt követően
le kellett
zuhanyoznom,
majd egy
uniformist kaptam.
– Passzolt a
szemem színéhez.
Négy óra tájékában
ismét hallatszott
a parancs – utolsó
vacsora!
Mivel nem volt
különleges
rendelésem,
így tükörtojást
kaptam némi
szalonnával és
pirítóssal, na meg
egy kis zöldséggel.
Nem voltam éhes,
de mondom – ha
már így kitesznek
magukért,
elfogyasztom.
Olyan
öt óra körül
nagy nyüzsgés
hallatszott.
Biztos megérkeztek
a nézők, akik
rezdületlen arccal
végignézik
a haláltusámat.
Utolsó
séta következik.
Bilincsben
visznek
a vesztőhelyre.
Egy perc van
a kivégzésig.
Intenek,
hogy szólhatok,
az utolsó szó jogán.
Megálltam.
,,Na, de fiúk!
Nem túlzás ez,
csak mert
nem hajtottam le
a vécéülőkét?”

 

(Illusztráció: Lilikins: Stone path)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info