Elég hosszú előzetes, egy majdnem elkészült verses színjátékból
Ludus Fajansis
Dívaszelídítő
(misztériumjáték egy nemtő felemás Beyoncé – hasonmásra sikeredett megtestesüléséről)
Komár Homér ébredése
interludium
Sanson de Roland
Türelmetlen közbevágása jogosnak bizonyult, mert sok-sok idő telt el azóta, mióta közbeszólt, ám nem vehetett tudomást róla, mert ő is szunyókált csak a nagy színpadi álmon kívül, így a közönség nem érzékelheti szenderedtét, megébred mint egy Leander rising és szól
költő vagyok
versfaragó segédmunkás
Én, az eddigi író, Komár Homér
költő vagyok
versfabrikáló kisiparos,
óh, nemzet napszámosai, mi,
Fajanszé
a Duna meg plazmacsík
hömpölygő szentanyag
mintha egy nagy-nagy
kisiparos az őszi alkony-eget
mint valami piszkoskék ócska posztót
pásztákra szabta volna széjjel
s közülük egyet a végtelen
mederbe helyezett volna
majd önmagam köré tekeri
ezt az agyamnak mézédes
vizet vízválasztónak
így egyik felem barátom
az álmos Buda a másik
a virgonc kemence Pest
én-hazám szíve meg Budapest
Én, az eddigi író, Komár Homér
Ez az én versem, honnan tudod, babám,
Fajanszé
Én múzsa is vagyok, tán
én csókoltam beléd e sorokat,
Én, az eddigi író, Komár Homér
Kizökkentettél a szerepemből, folytatom,
de ördög itt, belül minden nemes,
nemes vagyok, nemesi családból,
de apai nagyapám, kisiparos,
cipész és maszek,
Sanson de Roland
De mit szól ehhez Hedvig Kotaszek,
na, meg Rosa Luxenburg, a Nemzetközi
Nőnap anyja, a luxushegy rózsája, burkusok
prusszusok réme, préme és kréme,
jujj, meg Liebknecht és a többiek
(a szerepét mondja, de az pont idepasszol,
mert féltékeny lett rám, hogy Fajanszé a múzsám )
Én, az eddigi író, Komár Homér
Mit nekem Hekuba, ide nekem az orosz lányt is,
(Közelítek az acélkék alapon pirosas rózsaszín csíkos mankójú,
jól megtermett nagyon-nagyon formóza
szellemlány – kiváltképp két tőgyére,
a daliás-dudás mellállományra,
és egyetlen virgácsára tekintvést
– tehát a széptermetű nemtő, Fajanszé,
a Beyoncé altergó felé sompolygok)
Fajanszé
Lassan a testtel, nem vagyok orosz lány, Oroszlán Szonja inkább,
Sanson de Roland
Az ember valamiért egy határterületre születik
– a lét és nem lét határán van küldetésünk,
ntológiai szempontból van élő és élettelen anyag és a semmi,
ez a három, ebből kell kifőzni valamit,
arisztotelészi értelemben a holt anyag lehetőségi léte nulla.
Az életjelenségek valamiért áttörnek ezen a hálón,
tehát van egy lét-beáramlás,
ami szüntelenül,
felébreszti az anyagot öntudatlan állapotából,
Én, az eddigi író, Komár Homér
Nekem a lényeg
a metafizikus Krisztus-központúság,
ha visszajön epifániában
önleleplezett Istenemberként
helyre teszi az ideológiákat a padláson.
– Engem vigyen fel a padlásra, toporzékolt J A is,
ki nemet intett e rendnek, a helyretétetlen ideológiáknak,
Az önmegváltó vallások tudom,
férfiasak, az általam nagyra tisztelt
Julius Evola is ezt mondja,
de az én világomban aktív fél, Alany,
csak az Abszolútum lehet, mert hát Abszolútum,
mi csak elszenvedhetjük intézkedéseit, boldog, ha boldog
tárgyai vagyunk annak: alapintézkedései
fennebb összesűríttettek:
Mint egyes tétel:
„Háromarcú Egy
létezésünk kegy,
mint kettes szemelvény:
az Ige testté lett,
a legistenibb isteni tett,“
és nem jöhetünk rá, hogy mi vagyunk a Szuper alany,
mint az általam nagyon kedvelt László András
mágikus szolipszizmusában, mivel mi vagyunk
a nagy Autonhoz képest heteron, a semmi
de, ez a semmi minden lehet, akár Isten is, de
Isten teszi a semmit mindenné,
mert végül Isten lesz minden mindenben, ez a boldog vég.
Fajanszé
Mit hadováltok itt össze fiúk,
ancilla theologiae is vagyok,
a Sánta lány csillagkép, jól látható,
láthatjátok mennyire lesántultam,
sánta vagyok, sánta vagyok,
ennél sántább nem lehetek,
ó, gyerekek, gyerekek, gyerekek,
agyő, kis idea-gárdahadnagyok,
az ideológiák padlása is hozzám tartozik,
illetékes elvtársnő vagyok,
ja, az nem, az a
Rosa Luxemburg,
nemcsak bankokat raboltam, ám,
elloptam a Nemzetközi nőnapot,
jönnek értem, sajnos nem a harangok
és kérdőre von ezért, néhány nem tanult tínó;
Robespierre, Marat és Saint-Juste, konvent
elé idéznek, a kis buta bitangok,
de én nem haragszom rájuk,
aztán gijotin és a nyaktiló
nem megmaradt karom, lábam, uff
én beszélek, a szép Lélek,
vágják mint illő, ahogy rendelé Miló
ahogy jobb karom, bal lábam ment
a lecsóba (miként a milói Vénusz teste mutatja),
hanem a fejem, a fejem, a fejem,
amúgy nem parlament –
áris az a konvent,
ítélet után máris áristom,
ottan pár molekuláris momentom, eszement
pillanat és a szellemlánynak máris szép feje ment.
El ne hagyj, Kharma Drákó illő és kellő
fantomvégtagvágások atyja!
Ezt a világtörvény 4. úgynevezett Miló paragrafusa írja elő.
Én az eddigi író, Komár Homér
Kicsit nő létedre bonyolult vagy, kedves
már nemcsak pazar, bomba, félig fantom tested
nyűgöz le, villanyoz fel,
hanem mostani,
igen húsos, hamvas bőrű,
jó bőr szellemlényed,
szelleme is.
Fajanszé
Meg combom a hatalmas, íves kőrű,
ahogy ömlengsz róla – szinte azt hiszed
a te rost-izom-véredényed –
alsó végtagom kellemetesen
hengeres, vastag, hosszi
felső hányadáról,
testem magányos őrtornyáról
nekem kedvesen
te, kis hamis.
Én, az eddigi író, Komár Homér
Csak azt nem értem,
ha ennyire a törvények híve vagy
miért rabolsz bankot.
Szellemi szellem, nemtő vagy
minek suska tömérdek,
mozgathat fináncos érdek?
Nekünk meg adod a bankot,
mint világtörvény-tisztelő,
azt nagyon tiszteltető,
aranyszőke, világhíres
díva-haj-sörényes fejtető
alatt tündérkedő szárnyas agy,
materializálódott immatéria velő?
(Kezdek elszemtelenedni
fantom karját vagyis a teljesen
üres blézerujjat igyekszek elkapni,
aztán fogdosom és finoman emelgetem,
végül blézerzsebébe helyezem,
ne lengedezzen mint egy harang,
mert kar nélküli vállát hevesen rángatja,
azzal gesztikulál, viszont ő maga és meglevőségei
teljesen nyugodtak,
közben másik kezemmel a comb alakú
semmit simogatom,
e művelet következtében
meglévő combját önkéntelenül megérintem,
ijedten odébb ugrik,
megrázza jobb vállát újra, de még jobban,
mérgesen, úgy hogy kilendül a női zakóujj zsebéből
és varázslatos vállcélzó tehetséggel pofon suhint vele)
Megvolt a testi érintkezés egy testetlen lénnyel, nagyon jól esett,
Fajanszé
Szemtelen,
Én az eddigi író, Komár Homér
De nem szellemtelen,
ám, szemtelen te vagy, legalábbis is egyik takarva,
vajon hova mereng szép szemed remény zöld világa a
tapasz alatt vagy vakfolt?,
reménye látásra holt?,
Fajanszé
Továbbra is szemtelen, sőt még szemtelenebb, (félre)
A másik viszont csillogó smaragd
látja a láthatatlant, az óz(d)i smaragdvárost
a szivárványon túl, lent Budafok-Hárost,
és persze távoli korokat,
Csinos, csíkos mankóm képében sújt le rád a harag,
kardlapként meglapogat,
Küzdj meg velem, dalia… lovag!
(A mankóját fenyegetően kezébe kapja úgy mint valami kardot,
közben egyetlen hústoronyzatos nagy, mégis kecses,
arányos még mindig tűsarkús lábán ballanszíroz és rugóz)
Én, az eddigi író, Komár Homér
Én nőkkel nem harcolok,
harcoljon veled
a kis Roland Sanzon de,
ő mégis csak nagy lovag,
szőke fején föveg
nini, karimáján a comboddal
egyben leoperált löveg,
Mondtam én szép a szemed
az egy, ékes
testednek is éke
s ez nem mellékes,
macska-tarka zöldje;
tán körtefényű jáspis,
ám nem ritka kéke,
nem égi trónus zafír.
Te, te kígyó áspis,
pánsípoljon neked Zamfir!
Sanson de Roland
Én a nőket,
a fogyatékkal élőket
védelmezem,
ezért is lovagi mezem,
nem agyabugyálom,
alássan instálom,
De szerzőkém,
te, sanda kém,
hogy ismerted fel
a mindenség legfitnesz
ibb, legtömörebb, legesz-
ményibb, legpuha-keményebb
hölgy-comb-tornyát
omlasztó golyót,
a mohót,
(Nagyon barokkos föveglengetéssel meghajol,
a löveg a földre hull,
