Mit lehet mondani Petőfiről? Az első és az utolsó költőről, a magyar történelem bevalott krisztusi figurájáról. Dekonstruálható-e, szükséges-e dekonstruálni ezt a messianizmust? Értjük? Értik? Értitek? (Mármint a kérdést.) Egyáltalán mit jelent a jelen számára, bármelyik jelen számára, ha van Messiás?

Van: mi módon? Kísértet? Úgy van: nem tudjuk, miként van, kicsoda. Az olvasót (minden magyart) és az akadémiát ugyanúgy csapja be. Számtalan arca közül melyik lenne az igazi?

/ Bizonyos (?), hogy nincs igazi arca, legalábbis nem bizonyítható, hogy van. /

egy: nem egy, számtalan Petőfink van. Mindenki bír Petőfivel (egy névvel és egy képpel, daguerreotype-el), minden magyar, még akkor is, ha már nincs, vagy nem lehet tudatában, hogy magyar. Mi a magyar? Mi? Mi a szösz? Nos, Petőfi a Joly-Joker. Mindannyiunkkal behelyettesíthető. Petőfi fontosabb, mint magyarnak lenni, sőt, fontosabb, mint Magyarország. Petőfié után „magyarország” nevét nyugodtan írhatjuk kisbetűvel. Sok Petőfi van, mind birtoklunk egy képet róla, ami szükségszerűen nem lehet ugyanaz, mégsem igaz, hogy petőfieink alapvetően különböznének egymástól. Minden Petőfi-kép visszavezethető egy Petőfi-képre, ami viszont nem vezethető le semmiből. Mindenhonnan Petőfihez jutunk, de nem tudjuk, hová jutottunk. Mind Petőfi vagyunk. Ő tökéletesen osztódik, azonosíthatatlanul mindig más, mint önmaga, alapvető heterogenitása arra utal, hogy egyáltalán nincs is. Vagy van? Petőfit nem kell sem tanulni, sem tanítani, hanem a helyes út a jövőhöz: Magyarország alakuljon Petőfivé.

Várakozás kísértetre, eljövetelre: a múltból érkező egy jövőre vonatkozó parancsot közöl velünk, minden örökség tartogat ilyen parancsokat: Esküdjetek – mondja Hamlet. Esküszünk – feleljük, és nem Petőfi, nem Petőfi feleli, hanem mi: Petőfi.

Petőfink: ki ez a mi, akik nem léteznénk nélküle? Petőfink van, vagy Petőfinek vagyunk? Néz, de nem látjuk? Nem illik a többi közé, minden sor(á)ból kilóg. Kölcsey, Széchenyi, Petőfi – nem illik a sorba, érezzük, ő egészen más. Mindenki, a többiek, vigasz lehet számunkra, reménység, talán több is. De ő más, nem vigasz, nem reménysugár. A szeretethez hasonlít: a szeretetet nem lehet szeretni, nem lehet megérteni, nem lehet kimeríteni. Csak akkor hal meg, ha mi is meghalunk, mindig velünk együtt hal meg. Petőfi fontosabb bennünk magunknál – ha meghalunk, Petőfi hal meg, túlélhetetlen, túlírhatatlan. Az Atya meghalhat, a Fiú nem !? A Fiú Nem. A Fiú nem. A Fiú: NEM.

/Utánajárunk például, hogy hány Petőfi Sándor utca van Magyarországon, illetve a magyar vagy egykor magyar lakosságú területeken, feltérképezzük Petőfi sírjait, előtűnéseit, jelenéseit, föltámadását, újratemetését, újra-föltámadását, s az itt megjelenő fenomén tulajdonságait. Nem a hagyományozódást, a Petőfi-epigonokat, a Petőfi-laudációkat, a Petőfi-újraértelmezéseket, hanem Petőfi árnyképeit, alteregóit, a hasonmásokat, a Petőfi-vírust, bizonyos értelemben tehát halhatatlanságát kutatjuk./

A Petőfi-kép nem rendelkezik semmilyen kézzelfogható materialitással, még olyan értelemben sem, ahogyan egy képernyőn látható jelenet. Úgy tűnik, a Petőfi-képnek nincsen médiuma, hiszen a szövegeket többnyire nem olvassuk, vagy ha olvassuk, félreértjük, miközben maga a kép ugyanaz marad. Megvizsgálandó annak lehetősége, hogy a Petőfi-kép eleve benső(vé tett), evidens, mielőtt evidensé válna. A Petőfi-képet nem látjuk és nem olvassuk: van, mielőtt látnánk és olvasnánk.

Nem Petőfi képével, hanem árnyképével kívánnánk itt foglalkozni, a látszatok valóságosságával, a látszatok világosságával.

Szóval, mégegyszer: mit akart? Mit akarunk? Általa, vele, nélküle? Jó költő és rossz politikus? Rossz költő és jó politikus? Mi az, hogy költő? Mi az, hogy politikus? Mi az: Petőfi.