Már volt

 

Hangod bennem visszhangot ver,
üres barlang, kongó emlék.

Csillag magja vagy,
gravitációd vonz.
Hamuvá égek.

Rólad álmodtam,
s elloptam a pillanatot.
De a büntetés már vár.
Gyűlölt ébredés. 
 

Homályos fények
az esőtől maszatos
piszkos sötétben.

Ujjaim közül
leslek meg téged
észrevétlenül.

Álomba ringat
az esőcseppek hangja
nekem énekel.

Ajkaink között
elveszik a levegő.
Érzéki csere.

Az éjszaka és te
a sötétbe hívtok.
Nincs szükségem fényre.
Roppanó levél

lassított felvételen,
mint az életünk.

A nyár „lényege”
még itt táncolt, de ma már
csak illatgyertya.

Törött pillanat
kattan csak önmagában,
mint egy rossz óra.

Elfelejtettem
önmagam lenni veled,
most emlékezem.

Elillant álmok
megtört akarat elfoly-
tak a szavaim.

Elengedtem a
kezed, elveszett lettem.
Bolyonganék még.

Csak pörögnek a
képek a telefonon
álomba ringat.

Poros napsugár
a kezemen táncot jár,
egy valós ábránd.

– Ott a mese, nézd!
A valóság tükrében.
– Hadd érintsem meg!

 

(Illusztráció: Mia Tavonatti: Metamorphosis)

Vélemény, hozzászólás?