Az elbeszélés egy buszvezetőről szólt, aki a járvány idején is nap, mint nap szolgálatot teljesít. Nem állhat le a tömegközlekedés, az maga lenne a vereség, nyílt beismerése annak, hogy feladtuk. Ahogy azonban mind kevesebben utaznak, a buszsofőr egyre értelmetlenebbnek látja a munkáját. Mire az utolsó utasok is elfogynak, s ő egyedül ingázik üres buszával a végállomások között, megérlelődik benne az elhatározás: sorra megáll az üres megállókban, hogy felvegye a nemlétező utasokat. Nem teheti meg, hogy csak úgy továbbhajt. Hátha valahol várja valaki.
Az író még egyszer átolvasta a szöveget, kijavított néhány elütést, itt-ott sutára sikeredett mondatokat tett rendbe, szavakat, kifejezéseket változtatott meg. Végül újra átfutotta az írást, és becsukta a fájlt. A képernyőről Manhattan éjszakai fényben úszó felhőkarcoló-erdeje világította be a szoba sötétjét. Szeretett volna egy nap eljutni még New Yorkba. Éjfél múlt, az ő órája, nem sokkal a farkasoké előtt.
A nappal ellenben, mióta elbocsájtották a munkahelyéről, számára délben kezdődött, és csigalassúsággal vánszorgott vacsoráig az önként vállalt karanténban. (Minek is ment volna a kihalt városba!) Ismét eszébe jutott a buszvezető története, aki azonban nem törődött a járvánnyal, még szájmaszkot sem viselt. (Ugyan minek!) Nem küldték el a cégtől, vitte haza a fizetését, legalább ennyi előnye volt annak, hogy a tömegközlekedés ilyen körülmények között sem állt le. Meg az, hogy nem kellett a sok köcsög úrvezető miatt idegeskednie. Egyébként naphosszat ugyanaz az unalmas meló, fel-alá, akár tömve a busz, akár üres. Tőle az egész emberiség kipusztulhatott volna.
Az egyik történet magasztos vagy megható, ki hogyan olvassa. Bizakodással tölt el, néhány olvasó szeméből könnyet fakaszt. A másik lehangoló, mélyen elgondolkodtat. De egyik sem igaz. Az igazság valamikor éjfél és kora délután között születik. Ám akkor rendszerint épp az igazak álmát alusszuk, vagy nincs időnk elgondolkodni az élet dolgairól.