Az úton kapott egy üzenetet tőle, kérlek, még adj tíz percet, de már ott volt a tömbháznál a sarkon. Elmosolyodott. Biztos zuhanyozik.            Fellépett a tömbház bejáratához vezető négy lépcsőfokon, és az ajtóhoz lapult, hogy ne verje az eső. Így várt pontosan tíz percet, aztán felhívta, noha becsengethetett volna, tudta a lakás számát, kívülről megtanulta a címet, emlékezetébe véste a térképet. Nagy nehezen felvette.
– Várjak még három percet az ajtóban, amíg megszusszansz egy kicsit?
– Jaj, nem, nem, dehogyis…
– Bocs, borzasztó pontos vagyok.
Amíg beszéltek, hallatszott, hogy szöszmötöl valamivel.
– Szóval akkor hányas csengő? Huszonmennyi?
– Húsz. Nulla kettő nulla, és utána nyomd meg a C-t.
A lakás a negyediken volt, de inkább a lépcsőn ment fel, hogy adjon neki még egy kis időt. A harmadikon hallotta, hogy kinyitja az ajtót. A francba, mekkora erőfeszítés lenyelni a lihegést.
A fiú mezítláb állt az előszoba hideg csempéjén, ő meg elképzelte, hogy pár másodperce a lábából felszállt a gőz. Szappan illata áradt belőle.
– Szia.
– Szia.
– Adhatok egy puszit? – kérdezte a lány, miután belépett.
Mindkét zárra ráfordította a kulcsot.
– Minek adnál puszit?
– Hát csak úgy, hogy boldog új évet kívánjunk egymásnak. – Közben levette a cipőjét, anélkül, hogy lehajolt volna.
– Ja, persze. Simán. Bocs, nem vagyok képben, ami az ilyesmit illeti.
Nagy óvatosan megpuszilták egymás arcát, aztán átadta neki a zacskót.
– Tessék, itt a fenevad. Négy kiló.
– Hú, szuper. Alig várom.
– Szerintem folyik az a zacskó…
– Már meg is van pucolva?
– Ki van belezve, de a pikkelyeit nem szedtem le. Nem volt időm. De megpucolom most, ha akarod.
Valahányszor hazament a szüleihez, mindenki azzal nyaggatta, hogy hozzon halat, mintha a Duna ott folyt volna el a kapujuk előtt, és néha a partra vetett volna egy tele zacskót. Sok ilyen kérést elengedett a füle mellett, de tudta, hogy ő mennyire szeret főzni, az édesvízi hal pedig valami különleges lett volna, amit még nem kóstolt. Főleg a bors[1].
Nem is tudod, milyen jó együtt főzni azzal, akihez ragaszkodsz. Anyádnak erről fogalma sincs. Az apja vette meg a halat, ő kísérte ki az állomásra, amikor indult. Még a vonatra is felszállt vele, hogy feltegye az ülése fölé a csomagot. Ő mulatott rajta, kifelé tolta a fülkéből: Siess, nehogy elinduljon. Az apja az ablakon át még mutogatott, Aztán felhívsz, hogy elmeséld!
Az előszobából a nappaliba mentek, aztán onnan a nagyszobába. A villanykapcsoló egy könyvespolc mögött volt, a fiú figyelmesen benyúlt, és eloltotta a csillárt, a helyiségben csak egy sárgás fényű lámpa maradt égve. Az ágy a fal egyik kiszögellése mögött volt, amit nehéz, piros bársonyfüggöny választott el a helyiség többi részétől, de az most félre volt húzva. Az ágy, milliméterre megvetve, úgy várt ott, mint egy áldozati oltár.
Előrement, mutatva az utat a konyha felé, ahol elkezdte sorra kibontani az öt zacskót, amibe a lány otthon a halat becsomagolta, nehogy kifolyjon valami. Végül egy nyálkás, halszagú ponty maradt az asztalon, kisebb annál, mint amit elképzelnél, ha azt hallod, négy kilós.
– Milyen kár, hogy vannak pikkelyei. Én nem tudom megpucolni.
– Hagyjad, majd én megcsinálom – mondta erre a lány.
A fiú odadobta a halat a kagylóba.
– Szanaszét fog repülni itt…
– Aha… gyere a fürdőbe. A kádhoz!
Szétnézett egy tálca után, közben a fiú keresett egy kést, aztán letérdelt, bekapcsolta a bojlert, hogy legyen meleg víz. Valahányszor meleg vízre volt szüksége, ki kellett nyitni egy csapot, de elég nehezen hozzáférhető helyre volt szerelve. A berendezés a konyhában volt, ősréginek nézett ki, és szörnyű hörgő hangot adott. A lakást még a nagyszüleitől örökölte.
– Hol van a fürdő?
Megint a fiú vezette, ő meg ment utána a halas tálcával. A tálca piszkos volt, évszázadok pora rakódott rá, úgy szedte ki a szekrényből. Átvillant az agyán, hogy megjegyezze, elkelne egy nő a háznál, de nem mondott semmit. Igazából nem is hitte, hogy szüksége lenne egy nőre, csak viccnek szánta, de lehet, hogy neki nem esett volna jól, ha figyelmezteti a szanaszét hagyott mosatlan edényekre. Habár azt bizonygatta, hogy egész nap takarított.
A folyosó szűk volt, a fürdő kicsi, a fiú kinyitotta az ajtót, ő meg átcsúszott mellette, megérintette. Úgy érezte, mintha kinyújtaná utána a nyakát, hogy beszívja az illatát.
Beletette a tálcát a kádba, aztán lehajolt, és elkezdte lekaparni a pikkelyeket, ahogy otthon látta. Az apja a Duna túlpartján is alig talált eladó halat, Karácsony és Vízkereszt között nem jár halászni senki. Ezt Tulceáról hozták, a Deltából van, kisebb és zömök, nem olyan karcsú, mint amiket errefelé találni. És a súlyának is tökéletesnek kellett lennie, ha túl nagy, akkor csak idegeskedsz, míg elkészíted, ha túl kicsi, nincs semmi íze.
Tisztán emlékezett rá, hogy nem vágyott feltétlenül arra, hogy Paulhoz felmenjen, de egyszer megemlítette őt otthon a reggelinél, csodálattal beszélt róla, amíg várták, hogy felforrjon a víz az elektromos kannában, és az apja sietett halat szerezni. Még aznap.
A pikkelyek könnyen leváltak, és nem repültek semerre. A kád fölé hajolt, aztán eszébe jutott, hogy ő ott van mögötte, meg az is, hogy mindig be kell hajlítania a térdét, ha le akar hajolni, úgyhogy behajlította a térdét. A blúza felcsúszott, a dereka csupasz maradt, valószínű, hogy egy kicsit a bugyija is látszott, Paul pont oda nézett.
Visszament a hallal a konyhába, a fiú meg ott maradt, hogy kimossa a kádat. Aztán bekapcsolta a zenét. A nappaliban nagy hangszórók voltak, nyitva hagyta az ajtót, hogy mindenhova hallatszódjon. Az erkélyen a szélcsengő nekiütődött az ablaknak.
Felvonultatta eléje a fűszeres zacskóit meg dobozkáit, folyton a véleményét kérte, neki fogalma sem volt az egészről, nem volt érzéke az ilyen kombinációkhoz, mindent ráhagyott. Paul adott egy-egy falatot neki, kérte, hogy kóstolja meg, ügyelve, hogy mindig az ujjaiba is belekapjon. Amikor elment mellette, megfogta a csípőjét, mintha tovább akarná tenni, amikor pedig odaállt a kagylóhoz, hogy elmosson ezt-azt, érezte, hogy tényleg a tarkójánál áll, és beszívja az illatát. Tudta róla: vadász. Látta már akcióban, amikor többen voltak együtt sörözni, és érezte, amikor csak kettesben maradtak. Mégis valahogy mindig semleges terepen voltak, de most, noha nem emlékezett rá, hogy ide akart volna jönni hozzá, minden ilyen gesztusa mérhetetlenül hízelgett neki. Még soha nem hagyta, hogy ennyi horoggal fogják. Paul rendkívül biztos volt a vonzerejében, ami őt is biztossá tette a magáéban. Kezdettől fogva ő volt a tökéletes férfi, és továbbra is az maradt. A tökéletes férfi pedig nem vágyhat másra, csak egy igazán jó nőre.
– Mivel kell savanyítani a borsot? – kérdezte Paul.
– Hát borssal.
– Nincs borsom.
– Citrom?
– Az sincs.
– Zöld szilvával!
– Ezt a furfangot.
Kicsit elgondolkodott.
– Rendes hallevest nem lehet csinálni?
– Nem igazán.
– Van itt egy nonstop, biztos van olyan zacskós bors. Lejössz velem…? Nem, inkább maradj itt, nehogy odaégjen valami.
– Nem, inkább maradj te, és lemegyek én. Hol van?
Elmagyarázta kétszer, és megismételtette vele. Nem éppen az utcasarkon volt.
Kikísérte az ajtóig, kinyitotta, és csak akkor zárta vissza, mikor már egy emelettel lejjebb járt.
A Batiștei és a Vasile Lascăr kereszteződésénél eltévedt, egy jó darabig ment a rossz irányba. Rájött, hogy nem nagyon hasonlít arra, amit Paul leírt, úgyhogy visszament a kereszteződésig, ahol egy fiatal lány az átjárónál várt. Zöld volt a lámpa, sehol egy autó, de ő csak ott állt. Megkérdezte, hol van a Quick Deli, és a csaj megmutatta. Egy perc múlva megszólalt a telefon. Paul hívta.
– Merre vagy?
– Na mi van, hiányzom?
– Fő a bors.
– Hiáááányzom… Hát eltévedtem, de megmentett egy prosti.
– Miért, mit mondott?
– „Arrafelé.”
– És hol vagy?
– Szerintem már látom.
– Jó, ha unatkozol, hívj fel.
És letette.
Amikor elért az üzletig, be akart nyitni az első ajtón, amit meglátott. Bent egy nő a csempét mosta fel éppen, keresztülnézve rajta, pedig integetett az utcáról. Felhívta Pault. Légy szíves, menj még pár lépést. Tovább is van egy ajtó.
A polcok labirintusában nehezen találta meg a zacskós borsot, aztán a kasszánál, amíg az aprópénz között keresgélt, megint felhívta. Na, sikerült?
Kiszaladt az esőbe, a szemébe húzta a kapucnit, az egyik kezében a piros zacskós bors, a másikban a telefon, szorosan tartotta ezt a telefont, amiből bármelyik pillanatban megszólalhatott Paul megnyerő hangja, ami tökéletesen, akcentus nélkül artikulálta a sztenderd nyelvváltozatot. Alig várta, hogy másnap elmesélhesse, már kész mondatai voltak, az apjának fogalmazta meg őket, aki biztatta, hogy ne szalassza el a találkozást ezzel a fiúval. Mindegy, mi lesz belőle. Legalább szakmai szempontból. Egy kapcsolatokkal teli kapcsolat volt, és nem éppen fiú, mert vagy tíz évvel idősebb volt nála.
Az útkereszteződésben kicsit tétovázott, a lány már nem volt ott.
Az étel éjjel kettő körül készült el, a hal istenien nézett ki. Paul el volt ragadtatva, de az ő csodálattal teli megjegyzéseivel mintha nem lett volna megelégedve, kicsit csalódottnak tűnt. Ő már más alkalommal is említette, hogy nem őrül meg a különleges ételekért, főzni sem nagyon főz, inkább más dolgoknak szenteli az idejét.
– Gyakrabban kellene meghívnod – mondta, miközben a nappaliban megterítettek, a szőnyegen.
Nagyon kevés ételt tett a tányérjára, és kérte, hogy ne sértődjön meg.
Evés után zenét hallgattak, beszélgettek, kicsit kutakodott a holmija között, nézte a könyveket, a DVD-ket, és örömében felkiáltott, ha talált valamit, amit ő is szeretett.
Aztán leült a fotelbe, és előredőlt, a laptop a kicsi asztalkán volt, más zenét keresett. Paul föléje hajolt, a súlya jelentős részét a bal vállára engedve.
– Ezt szereted?
– Igen… nem tudom… nem ismerem. Legyen az, amit te akarsz.
Paul a szájával az övéhez közeledett:
– Amit én akarok?
Adott neki egy gyönyörű Spiderman-csókot, addig tartott, amíg már nem bírta ebben a kényelmetlen helyzetben, aztán felállt, és azt mondta: milyen jó.
Táncoltak egy kicsit, és Paul odahúzta az ágyhoz. Leült az ágyra, és elkezdte kicsatolni a tripla övcsatot, de nem látott jól, kicsit kínlódott vele, ő meg nevetett és lebegett, pedig csak egy ujjnyi bort ivott meg. A tenyere közé fogta az arcát, és jól megnézte Pault, arra gondolt, milyen lesz majd együtt bemenni a kapun otthon. Az én valakim abból, hogy „megismerkedtem valakivel”.
Végül csak sikerült megbirkóznia a csattal, lehúzta a cipzárt is, meg a farmerét bugyistól, mindenestül. Az arcán hirtelen undorodó grimasz jelent meg.
– Jaj, ne, szőrös.
Ő felnevetett. Őszintén nevetett. Nem beszélhet komolyan.
– Hát természetes, hogy szőrös.
Ápolt, tiszta szőr volt.
– Nem, nem, így nem lehet, ezt meg kell oldani.
Felállt, kézen fogta, és a fürdő felé húzta, ahol egy polcról levette a saját borotvagépét.
– Ha akarod, én megcsinálom, állj csak be a kádba.
– Hagyjál, na…
Kirántotta a kezét, visszament a szobába, ledobta magát a fotelbe, teljesen összezavarodva. Nem tudta, mihez kezdjen. Nem tudta, mit szeretne, minek örülne, ha megtörténne.
Ő is kijött utána, leült a másik fotelbe, vele szembe. Az arcvonásai súlyosak voltak. Üzleti tárgyalást vezetett.
– Hadd magyarázzam meg, miért nem jó, ha szőrös.
– Hűha, most jön az oktatás?
– Miért, nem akarsz tanulni?
– Szóval te ilyen vagy, ilyen oktató? Meg majd előrángatod a sötét múltam árnyékait?
Az azért nem jó, ha szőrös, mert akkor a simogatások ott így meg úgy, neki is jobb, sőt, főleg neki, ha nem szőrös, mert ez meg az, végül is meggyőzte. De egyedül csinálja.
Deréktól lefelé meztelenül, terpeszben a hideg kádban, ahogy a borotvagép különböző sebességeit próbálgatta, még abba kapaszkodott, amit a vicces résznek nevezett. Végül is nem olyan nagy dolog, amit kért, hogy teljesen lenyírja. Igen, vicces volt. Csak miután vagy három-négy napig rágódott rajta, és megbeszélte pár barátnőjével, akkor jött rá, hogy minden oka meglett volna a dühre. Soha nem a megfelelő érzés ébredt fel benne, folyton eltévesztette őket.
Mikor elkészült, ki akarta mosni a kádat, de a zuhanyt nem lehetett mozgatni. A kagyló alól kivett egy kicsi vedret, amibe be volt áztatva pár rongy, azokat kivette, és vizet töltött a vederbe, hogy úgy öblítse le a kádat. A víz hideg volt, mint a jég, de nem ment ki, hogy megkérje, hogy engedje meg a meleg vizet. Több időbe telt kitisztítani a kádat, mint maga a szőreltávolítás művelete.
Felöltözött, visszament a nappaliba, ahol ő az ágy szélén várta. Megint kibontotta az övcsatot, ez alkalommal sokkal gyorsabban, és megint lehúzta a nadrágját, bugyistól, mindenestül. Megérintette, megszagolta. Tökéletes.
Ő lehajolt, a nadrágja hátsó zsebéből elővett egy óvszert.
– Mit akarsz azzal?
– Legyen kéznél.
És odatette az ágy fejéhez.
– Inkább anélkül, jó?
– És ha terhes leszek, majd utánad küldöm postán?
Mert Paul egy időre külföldre készült.
Úgy tett, mintha nem hallaná. Magához húzta az ágyban.
Ami következett, az néhol szép volt, néhol furcsa, de a lánynak egy idő után már csak unalmas és idegesítő, túlságosan elhúzódott. Már nem jutott eszébe semmi új, amivel álcázhatná, hogy elment a kedve. Amikor a fiú lejjebb csúszott, a fejét a lába közé tette, és elkezdett mindenféléket csinálni, úgy érezte, rászakad az ég. Jaj, ne, ő is akarni fogja. De úgy tett, mintha nem értené. Megpróbálta eltolni onnan, összeszorította a combját, és felhúzta magához. Így feküdtek egy ideig. A lány sajnálta őt, és bűntudata volt, hogy nem segíthet neki valahogy.
Felkönyökölt, és szájon csókolta Pault. Lassan, szépen, tudta, hogy jól csókol.
– Milyen jó, amit a száddal csinálsz – mondta ő. – És milyen jó lenne, ha ott lent is ezt csinálnád. Hogy neki is örömet szerezz.
És „rá” mutatott.
„Ő”, persze, mert itt most „róla” van szó.
A lány felült az ágyon, és kimondta a leghatározottabb szótagot aznap este.
– Nem.
Ettől mindketten kicsit zavarba jöttek.
– Sajnálom, de nem megy. Nem most. Nem tudom, talán majd később… vagyis egy idő múlva. Először meg kell tanulnom megbízni benned. Mielőtt… mást is csinálunk.
– De miért nem akarsz neki is örömet szerezni? Nézd csak, megmutatom. Figyelj – (felkönyökölt, óvatosan megfogta a nemi szervét) – ilyen csodálatos a szerkezete…
Tovább beszélt és magyarázott, mintha akkor teleportálták volna oda egy teljesen más film forgatókönyvéből, a lány már nem hallotta, nem dolgozott fel semmilyen információt, csak a száját nézte, ahogy lenémítva mozog. És egyszerre meghallotta a végszót: És mi lenne, ha lenyelnéd, és még élveznéd is? Vagyis az élveznéd az itt egy rendezői utasítás volt, mert Paul tudta, hogy hogyan kell az eseményeknek kibontakozni, ő meg nem tudott soha semmit.
Erőt vett rajta a szorongás. Aztán az agyában bolyongó impulzus lassan megtalálta az útját az arcizmai felé, elmosolyodott azon, hogy milyen nevetséges a világ az összes nevetséges emberrel együtt. (Csodálatos a szerkezete, azt mondja.) Majd ismét a szörnyű félelem. Hogy az ő valakije abból, hogy „megismerkedtem valakivel” éppen most semmisítette meg minden más komponensét, és lefokozta a szexuális szolgáltatások dimenziójára. Hogy az egész a világ hatalmas összeesküvése volt, hogy a világ – az ő minden tevés-vevésével együtt, amit aznap este végbevitt – nem akart mást, mint hogy ebbe a helyzetbe juttassa őt, hogy a nagy végkifejlet nem volt más, mint hogy egy idegen ágyban kössön ki, a szájában egy pénisszel.
Mert ő másképp nem tud elmenni.
Ami neked kell, az kint van az út szélén! De ez a hangsor, ez az információlánc (0010111000 nulla nulla egy nulla n-u-l-l-a bíp bíííííííp) az áramkörökben csak másnap aktiválódott.
Hátat fordított neki, és összegömbölyödött, hol keressen menedéket ebben az idegen házban?
A fiú meg a hátán feküdt, a feje lelógott az ágy szélén, a keze a hasán, az erekciója még mindig megoldatlanul, kifakadt:
– Még egy jó vacsorának sem tudsz örülni, nem értesz a szexhez, van egyáltalán, amit élvezel ezen a világon?
Ő még jobban összehúzta magát:
– Hallgass, kérlek szépen, nem is ismersz…
– Hogy lehetnek az emberek ilyen közönyösek egymás iránt…? Hogy lehet neked ennyire mindegy, hogy mire vágyik, aki itt van melletted…? Hogy élhetünk így a világon, hogy így elmegyünk egymás mellett, mintha a másik nem is létezne?
Egyszerre minden kozmikus méreteket öltött.
– Úgy teszel, mintha én lennék minden boldogtalanságod forrása…
– És tudod mit? – mondta, miközben visszafordította a lányt a hátára, és durván rámászott. – Nézd meg, lehet így is.
Néhányszor még belenyomta, nem tartott sokáig. Ki tudja, mi úszott abban a spermában, honnan mit szedett össze. Már nem számított, hogy fájdalmat is érzett, és hogy egy tévelygő elektromos rezgés az agyában homályosan arra utasította, hogy ellenkezzen.
Ott maradtak az ágyban egymás mellett, de a fiú még mindig nem töltötte ki teljesen a dühét.
– Te tényleg nem fogtad fel, mennyit nyújtottam neked ma este? És én mit kaptam cserébe?
– Nem tudtam, hogy így számon tartjuk…
Rájött, hogy olyasvalakivel van dolga, akit érzékeny férfinak neveznek. Vagyis valaki, akit iszonyúan könnyű kiábrándítani, bármilyen artikulált hang jött volna ki a száján, biztos, hogy elcseszett válasz lett volna, Paulnak megvoltak a maga világméretű csalódásai, amióta csak létezett az univerzum. Vékony jégen járt. Pedig a saját áldozata, amit meghozott, hogy felajánlja neki a puszta jelenlétét, az valóságos volt: éjszaka kettőkor kellett ennie abból az átkozott halból, ami – a legkomolyabban! – tényleg nagyon finom volt, de nem eshetett jól, ha ilyen alkalmatlan pillanatban teszik elé, mert akármit evett este hét után, az másnap reggelig egy gombócként a torkában maradt, ami azt jelentette, hogy nem tudott reggelizni, és ha nem reggelizett, nagyon megéhezett még a szünet előtt, és korgott a gyomra, ami igazán szörnyű volt, mert abban a hermetikusan lezárt irodában mindenki magába merülve dolgozott. Ráadásul korán kellett kelnie, mert messze lakott, két óra volt az út a munkahelyéig. És persze, hogy ő is nyújtott neki valamit, csak nem tudta, hogy számon kell tartani, mennyit is.
Az apjának csak egy jó hónapra rá mesélte el, mert kétségbe volt esve, hogy még mindig nem tudja, hogyan kellett volna éreznie magát, sem akkor, sem azután, és azzal a meggyőződéssel, hogy hasznos lenne megtudni egy olyan férfi véleményét, aki már megélt egyet s mást. Az apja fel volt háborodva, nem is várta meg, hogy befejezze a történetet, káromkodott arra a gazemberre, és meghagyta neki, hogy küldje el az ördögbe. És ő megkérdezte: De mi az az ár, amit meg kell fizetni, ha együtt akarsz lenni valakivel? (mert még mindig őrzött Paul számára néhány szuperlatívuszt). Mondd meg te, apa, mi ennek az ára, mert lehet, hogy csak kényes voltam, és nem akartam megadni az árát. Az apja pedig, egy hosszú szünet után, amíg magában összeszámolta, hogy életében mi mindennek fizette meg az árát, és talán kicsit könnyes szemmel, azt mondta: De hát ingyen kéne legyen.
Felkelt az ágyból, bement a fürdőbe. A víz olyan hideg volt, hogy amikor először hozzáért, úgy érezte, késpengék vágnak a húsába. Gyorsan megmosakodott az ujjai hegyével, és találomra elvett egy törülközőt. Visszament a szobába, hogy összeszedje a ruháit, és amikor lehajolt az ágy fejénél, hogy felvegyen valamit, Paul megragadta a karját, és maga felé húzta.
– Gyere, még próbálkozzunk. Mintha még akarná egyszer.
Ijedten elhúzta a kezét.
– Már majdnem felöltöztem, és nagyon késő van. Holnap dolgozom.
A hangszóróból ugyanaz a néhány szám kezdett ismétlődni negyedszerre vagy ötödszörre.
Összeszedte a tányérokat a szőnyegről, és kivitte őket a konyhába, aztán a halas tálcát is. Kézzel evett egy darabot, finom volt és hideg.
Még egyszer szétnézett a szobában, hogy nem felejtett-e ott valamit, aztán kicsit megrázta a vállát, mert úgy tűnt, elaludt.
– Hallod, én megyek, jó?
Nem mondott semmit, de a szája sarkából kisarjadt egy vigyor.
Fogta a táskáját, felvette a cipőjét, de amikor ki akarta nyitni az ajtót, észrevette, hogy fent is, lent is be van zárva, a kulcscsomót meg nem látta sehol. Először aggodalmasan, aztán pánikba esve kereste.
Visszament Paulhoz.
– Gyere, nyisd ki, nem találom a kulcsot.
Ő meg, még mindig vigyorogva, azt mondta:
– Ott van valahol, nézd meg jobban.
Megint kiment az előszobába, és tovább kereste, aztán visszament hozzá. A kabátja zsebében a telefonján tartotta a kezét.
– Nincs meg, gyere, kérlek.
Nagy nehezen feltápászkodott, meztelenül kiment az ajtóig, mindenhol kereste, és nem találta. Visszament a szobába, belenyúlt a farmerje zsebébe, és visszajött a kulcscsomóval.
– Bocs – fújta az arcába, miközben kinyitotta az ajtót.
A lány kilépett az ajtón, és közben a fejében özönleni kezdtek a mondatok, egymásra halmozódtak a jelenetek, a befejezés különféle változatai, anélkül, hogy tudta volna, vajon ez valóban a befejezés volt-e. A fiú ott maradt meztelenül az ajtóban, utána nézett, ő meg egy emelettel lejjebb hallotta, ahogy a zárban megfordul mind a két kulcs.

András Orsolya fordítása

Lavinia Braniște: Escapada. In: Uő.: Escapada. Iași: Polirom, 2014. 27-39.

[1] Savanyú leves, ill. az ízesítésére használt cibere.