“… amit a végén felhoztál, nagyon is igaz és tudd meg, hogy szívem valóban meg van osztva “
Szent Gellért Püspök nagyobbik legendája
1.Mindenki
Éjszaka van, a főhőst Mindenkinek hívják, és furcsa álom keríti hatalmába.
Álmában vonaton utazott, viszonylag steril hangulatállapotában bámult kifelé az ablakon, egész lényével rákoncentrálódott a hatalmas tömegű monstrum egyenletes mozgására és gyorsulására.
Kiváló megfigyelőként szemlélte a táj változását, ahogy a külváros összetegelt, romos falait lassan a gyér mezők zavarták a feledésbe, és ahogy a nap végül győzedelmeskedett a felhőkön, ő maga is kezdett felülkerekedni hétköznapi apátiáján.
Ezt az apátiát gyűlölte a legjobban, ami képes volt teljesen megbénítani és minden iránt közömbössé, illetve szükség esetén támadóvá tenni a külvilággal szemben. Legtöbbször olyankor jelentkezett, mikor egyedül érezte magát, de eme őrületében igazából lényegtelen volt kik, vagy hányan vannak körötte, a facsaró szorongás képes volt, hogy Mindenkiből teljesen kizárja a külvilág ugrándozó bábjait. Most viszont a természet és barátságos időjárás hatására kedélyállapota feloldódni látszott és a dombokat, fákat, mezőket figyelve gyermeki könnyedséggel és spirituális világlátással mélázott el bolygónk szemgyönyörködtető felszínén. Ám a boldogságban pancsoló hősünk vizébe iparterületek formájában pisált bele a felnőtt-valóság huligánja. A növényzet összetett, organikus, ugyanakkor zseniálisan megkomponált egészét, szinte megalázta az ember- alkotta betonkocka: mintha egy Van Gogh festményt Hello Kitty matricákkal ragasztanék tele. Képtelenek vagyunk már társadalmi szempontból jót alkotni-gondolta.
Itt tartunk…
. Itt tartott a szemgolyója is, ahogy a retinájában hirtelen újra ott vibráltak a színes google betűk, a plakátról virító nő alakja az idegeibe égette magát, az orrát facsarja még a ragasztó szag, amit néhány hontalan csempészett az orrába a pályaudvar felé tartó villamos utasterében és a mobilja folyamatosan rezgeti a zsebét és ezzel emlékezteti a temérdek kötelességre.
Nem őrjítő ez a fröccsöntött káosz? Mert az, mert még káosznak sem jó, de határozottan dühítő.
De itt álljunk meg, lázadás helyett, lazítás képpen mesélek az előzményekről.
Szóval Mindenki nem volt öreg, sőt ami azt illeti, húszas évei elejét taposta, túlkésőn született ahhoz, hogy a még meggyötört diktatúrán edződött generáció magába fogadja, túl korán ahhoz, hogy a számítógép-agyú, televízió függők, interneten szoptatottak társadalmához sorolja magát.
Ő valahol a peremvidéken foszforeszkált, a digitális és az analóg ritka kombinációjaként.
Ez a peremvidék a megye szélén volt és főhősünk régen látogatta már ezt a terepet. Meghívásból tartott ide. A családja régen gyönyörű kertes házban élt, ebben nőt fel ő is és gyakran gondolt erre az időszakra, elmerengős, bortól borús, szabad perceiben. Nem a tipikus gyerekkort visszasíró felnőtt hiszti rohamokra gondolok, nem, hősünket nem ez zavarta. Ott az életének azon távoli pontján valakinek érezte magát, nem kellett külön utakon járnia, megvolt a helye az életben, amely jól láthatóan haladt egy meghatározott irányba, egy sorsa volt, egy világa, egy szerepe.
A vonaton, gondolatain szörfözve elbóbiskolt, s mikor felriadt, nem tudta eldönteni hol van, illetve a hét mely pontján tart a világ naptára, iskolába vagy munkába tart e éppen, melyik barátnőhöz, életének mely szakaszából megismert barátjához.
A tudatosodás perce következett, az ébredés legnehezebb szakasza és a lassan megálló szerelvény elhagyása után, elindult a megadott cím irányába.
A környék barátságtalan volt, sötét, koszos, mindenki el tudja képzelni.
A megérkezés pillanata két földbegyökeredző lábat eredményezett, nyoma sincs a régi hangulatú kellemes otthonnak, nincs napsütés, kert vagy fák, csak egy panelház vasbeton tekintete köszöntötte.
A kapucsengőhöz lépve rohamozta meg a zavarodottság és rémület első igazi turnusa: az édesanyja és édesapja neve külön volt szedve és két külön lakásba költöztek be, még az emelet is különbözött.
Ezt nem tudta mire vélni, hiszen bizonyára jelentették volna neki, ha elválnak, és ami azt illeti Mindenkit nem is lepte volna meg, hiszen réges-rég elhidegültek egymástól.
Sosem látta őket, még gyermekként sem boldogan összeölelkezve, nem látta őket együtt örülni, emlékeiben is így darabolódtak fel a szülői emléktömbök: van anya, van apa, de nem anyaapa.
A nevek listáját fürkészve arra lett figyelmes, hogy a legtöbbjüket ismeri valahonnan, bár nem igazán tudott mindenkit személyes intenzív emlékhez társítani, de ott volt a sorban élete első barátnője: a mai napig görcsben van a gyomra, ha eszébe jut a lány és a férfiúi birtokló- büszkeségtől harciasra puffadva, dördül rajta át villámszerűen a gondolat, hogy éjszakánként mással fekszik egy ágyban.
Ott volt egy barátja a régmúltból, akivel csúnyán összevesztek egy balul elsült üzleten és inkább nem is szőtte magában tovább a véletlen találkozás lehetőségének esetleges következményeit.
A következő lakás tulajdonosa, szülőfalujának lelkipásztora, aki kiváltképp szívesen foglalkozott a kis Mindenkivel, de a nagy Mindenki túl gyenge volt hozzá, hogy leragadjon egy helyen, és ez nem csak a három dimenzióra vonatkozott, hanem a lelki élet átláthatatlan sokszögére is.
Az idegrendszere görcsbe rántotta gyomrát, amikor gyermekkorában elhunyt unokatestvérét pillantotta meg a harmadik emelet, egyetlen férfi lakosaként (rajta kívül csak cserbenhagyott exbarátnők neveinek tömkelege díszelgett a névlistán).
Munkahelyének főnöke volt a következő a sorban, aki egyre nyomatékosabban környékezi a kirúgással, az egyetemi professzora, akinek hetek óta lóg a szakdolgozatával, az edzője, akit fél éve nem látott és faképnél hagyott a csapattal együtt, egy idősebb nő, akivel viszonyt kezdett, az kezét ígérte neki, de hősünk egy szó nélkül lelépett és folytathatnánk a sort.
Azaz folytatnám, de Mindenki itt omlott össze a zavaros emlékek folyamatosan alakváltó monstruma alatt.
Tenyereit az arcára fektette, megdörzsölte a szemeit, de nem volt ereje kinyitni őket az ösztönös művelet, még ösztönösebb folytatásaként, csak arra tudott gondolni, hogy képtelen lesz bemenni ebbe a panelból összeeszkábált emlékcsarnokba és szembesülnie azokkal a személyekkel, akiket leginkább lelki szemei előtt sem kívánt látni.
Lassan nyíltak fel a pupillák és megdöbbentően tapasztalta, hogy a külvilág megváltozott és nem az utcán egy ajtóban, hanem egy háztetőn találta magát és a környezetet megvizsgálva a különös panelház tetején.
A pánikroham kerülgette intenzív zsibbadás és szívverés kíséretével, amikor föleszmélt, hogy a tetőről lenézve nem látja a város fényeit, nincs horizont, eltűnt a perspektíva.
Lehunyta szemeit, majd a légzésére koncentrált, ahogy azt a keleti küzdősportok tanítják, és ahogy tanulta ő is általuk. Az első pillanatokban csak még görcsösebbé válik az ember, majd a szívverés elkezd lassulni, a levegő vétel is egyenletesebb lesz és elönt a teljes nyugalom.
Zihált, egyre elviselhetetlenebbé vált teste engedelmetlensége, érezte, hogy az őrület kipattanásáig nem kell már sokat várnia, ezért nem árt rendre kalapálnia önmagát, hirtelen föleszmélt és megértette: Nyugalom van, ez itt a cél, a lehető legtökéletesebb helyen van. Most végre felülkerekedett mindenen, minden esemény az életéből, a talpa alatt van bezárva egy szétosztott házba minden emléke külön-külön kis szobákban, mint az elméjében, minden személyhez egy másik történetet tud kötni, egy másik világot és saját személyiségének más-más darabjait. Nem eresztheti őket össze egy családias közegbe, az csak gyermekkorban megoldható, amikor az ember csak egy adott közeget ismer és még sehonnan nem menekült el, hogy újra alkossa önmagát, mert idővel mind elkezdjük felhúzni magunkban a panel falait.
Mindenki viszont úgy érezte, hogy ebben a pillanatban felettük áll, a tájat nem látja csak a sötétséget, csak új saját maga létezik, amelynek végtelen sok irányultsága van még.
Boldogan élt, amíg meg nem halt-ezt általában mindig hozzátesszük egy győzedelmes mese befejezésénél, de mi van akkor, ha az rögtön a siker pillanata után történik?
Talán ezt nevezzük tragédiának.
Ugye mindenki ismeri azt az érzést, amikor álmunkban minden ok nélkül zuhanni kezdünk? Amikor gyermek volt és felriadt apja mindig azzal vigasztalta, hogy fiatal korában ő is gyötrődött ettől a bizarr álomklisétől, de az öregedéssel és felnőtté válással megszűntek a zuhanások is.
Mintha az ember zsenge, ifjú tudatállapotában még tisztában lenne a legfontosabb bölcsességgel: a zuhanással. Azzal a legijesztőbb mozgástípussal, amely megszabadít mindentől, ami az emberi hiúságot táplálja, mert ha a mélybe kerülünk, akkor csak magunk vagyunk, nincs veszteni valónk és csak itt találkozhatunk össze leggyengébb és legijesztőbb énünkkel. A csúcs után mindig jön a mélyrepülés, ha görcsösen ragaszkodunk a megszerzett legmagasabb pozícióhoz, akkor önmagunk ellentettjévé válunk.
Zuhanás közben nagymamája jutott eszébe. Még óvodás korában minden szombat délután nála szundikált. Ahogy az ágyon feküdt elalvás előtt a plafont és a polcokat bámulta, mígnem tekintete egy falon függő kisméretű feszületre nem tévedt és feltette a mindenkit foglalkoztató kérdést: “ki az a bácsi a kereszten?”A nagyanyja elmesélte, röviden és tömören a mindannyiunk által jól ismert történetet, majd az álom elnyomta mindkettőjüket. Mindenki Jézusról álmodott, de csakis a haláláról és egyáltalán nem fogta fel tragédiaként. Sőt ami azt illeti, ha a későbbiekben a megváltóról esett szó ő mindig a kereszthalált hangsúlyozta, ami akkor számára elég feleslegesnek tűnt és pont ez volt benne a vonzó.
A cselekedet értelmetlen mivolta, hiszen valaki, akit követ a nép, királyként vonul be Jeruzsálembe, csodákat tesz és legyőzi a benne kísértő sátán mindhárom formáját a pusztában, attól elég fura, hogy önmagán felülkerekedett csodálatra méltó lényét, a farkasoknak dobja.
De gyerekek jegyezzétek meg, a csúcson kell abbahagyni!
Ha valaki már legyűrte saját gonosz énjét, megszerezte a legnagyobb kincset, attól a legnemesebb cselekedet, ha nem hajlandó élni vele, és persze mennyire igaza volt.
Végül is mit fejlődött volna a többi nyomorult, ha megszabadítja egész Jeruzsálemet és mindenki boldogan él örökkön-örökké? A jólét szüli a legprecízebb erkölcsi züllést.
Tehát Mindenki, ott saját panelházának és személyiségének legtetején a mélybe vetette magát.
2.Valaki
Valaki csipás szemeit nyitogatta, gyötrődve a kellemetlen szájszagától, fájó fejétől és kiszáradt szájától, a zuhanás érzése hirtelen riasztotta fel, majd ugyanazon lendülettel csapódott vissza feje a bárpultra, a másnaposság a gondolkodás eltompítását eredményezi, ez pedig néha gravitáció formájában funkcionál. A csapos a nevén szólítgatta, hogy térjen magához. Nehezen tudatosult benne a saját tulajdon neve, már nem ő volt a mindenki csak egy pontja a nagy egésznek és a zárt pupillák előtt az egész ijesztő Föld nevű panelház, innen nincs hova zuhanni, csak a kocsma padlójára, de attól nem leszünk nemesebbek.
Mindenki fölállt és hazaindult, hogy tovább cipelje a másnaposság keresztjét és megkeresse saját Golgotáját (minden valószínűséggel egy WC formájában meg is találta).
Elég régóta volt már az ital rabja és ezen a hajnalon megfogadta (mint már annyiszor), többet nem nyúl a pohárhoz és közben azon gondolkodott, miért érzi magát részegen közelebb Istenhez.
A válaszra pedig reméljük, hamarosan rádöbben: mert elvágja a fölös mellékágakat az agyban, mert pár pillanatra nem koncentrálsz a kétkedésre, csakis Isten valódi lényére, mert amikor bántunk valakit az adrenalin visszaadja az önbecsülésünk. Amikor a tizenéves kislány félrefésült hajjal megvágja az ereit, a fájdalomtól érzi, hogy életben van és hogy egy érző lény, nem csupán egy myspace link, mert amikor ostoba embereken nevetünk a talk-show-ban, élvezzük, hogy mi különbek vagyunk, mert amikor megcsaljuk azt, akit szeretünk, egy pillanatra rádöbbenünk mennyire fontos, mert már nem megszokás lesz, hanem újra ember, akit félünk, hogy elveszítünk.
Mindenkinek megvan a saját peremvidéke és ezen az elátkozott helyen mindig a helyes ellentettjét cselekedjük, de az ember sötétben bolyong, ha a házak eltakarják a napot, ezen az elátkozott helyen, csak a bűnben találjuk meg Istent.
“Ha meg van osztva, akkor beteg”
Szent Gellért Püspök nagyobbik legendája