Most nincsen séta, még
Egyébként egyszerűen múlttörténetből a sétát úgy szoktam volt nevezni, hogy “sétabéka”. Magyarázata, vagy ahogyan a trubadúrjaim mondták, razója nincsen ám, csak a sétabéka van. Illetve nincs. Mert ’odakinn’ tömegneurózist veszek le a levegőből, nem szeretek kimenni otthonról, illetve végigrohangálom az országot, szóval melyik napon hogyan.
De, barátaim! Mesélni azért szeretnék. És most Alexandre Kojève-ről, akit franciásan Kojevnikoffnak hívtak, oroszországi fiatal értelmiségi volt, és megindult hazulról. Mintegy másfél évtizeddel később, mint kedves mestere, a szintén Alexandre, de Koyré. Már itt két szálon megy a rövid elbeszélés, azért, mert ragaszkodnunk kell élettörténetek faktualitásaihoz. Koyré az I. világháború idején indult meg, akkor még a cári Oroszországból, és hogyne Németföldön ment volna keresztül. Belehallgatott a Logische Untersuchungen Husserljébe (szerintem rettenetesen unta és nem értett belőle semmit sem), majd kikötött Párizsban. Ott bevitték francia (!) katonának, a saját honfitársaira lőtt a lövészárokból, majd nagy szerényen megkapaszkodott az École Pratique des Hautes Études-ön, ami nagyon nem a Sorbonne volt ám, szóval ilyen pesti ELTÉs (többnyire képzelt) presztízzsel nem rendelkezett. És akkor az 1920-as években az École-on (ahol később a Nagy Roland Barthes mondott sok fontos mondatot) találkozott az Étienne Gilsonnal, legott alapítottak egy vallásfilozófiai tanszéket. De kedves jó olvasóim, szóval ekkora nyitottságot, ilyet sajnos kies (vagyis gyönyörűséges) honunkban Ti nem.
Az 1920-as években Alexandre Koyré sok mindennel foglalkozott, de főleg két dologgal. Az egyik a koraújkori, vagyis XVI. század közepi heterodoxális protestantizmus volt. Végigolvasta – kitűnő németesként – Sebastian Brandtot, Caspar Schwenckfeldet, Paracelsust, de csak azért, hogy előkészítse első nagy monográfiáját: La philosophie de Jacob Boehme, Jacob Böhme filozófiája. A teuton filozófus. A másik dolog a nem is olyan régen felfedezett “ifjúkori” Hegel volt, és Koyré a fiatal, még teológus és már filozófus Hegel szövegeiről tartott előadásokat.
1933-ban történt, hogy egy másik exuláns, Alexandre Kojève megjelent a Körben, a cercle-ben. Ő is Oroszországból jött (nem, már Szovjet-Oroszországból), csak nem Husserlen unatkozott, hanem Heideggerért lelkesedett. Koyré akkor nagyon menekülni akart magától, átadta a katedrát fiatal honfitársának és elment a kairói egyetemre tanítani. Később az Amerikai Egyesült Államokban kötött ki, váltott, szerintem konzekvensen: elkezdte a koraújkori tudományt a maga vallástörténeti és metafizikai háttere felől vizsgálni (manapság Koyré-nek reneszánsza van, kis szaktudományos reneszánsz, de újjászületés, holott ő a Wiedergeburt eszmetörténésze volt). És akkor 1933-tól Alexandre Kojève átvette az École-ban a Vallásfilozófiai Tanszék egyik katedráját, s meghirdette óráját Hegel első hosszabb terjedelmű könyvéről, A szellem fenomenológiája című könyvéről. Évekig nem merte világossá tenni, hogy csak egy ateista Hegelt tud konzisztensen értelmezni.
1933-at írunk. Alexandre még pocsékul tud franciául, tőmondatokban beszél, de filozófiát. Lehet, hogy a XX. századi filozófiatörténetet író Vincent Descombes túloz, de azt hiszem, nem nagyon, amikor azt írja, hogy “A francia filozófia negyvenöt éve című könyvben az áttekintés Kojève Franciaországba való megérkezésével kezdődik, ezzel a Berlinen át jött emigráns orosszal, aki bedobta Hegelt Franciaországba.” És akkor Descombes: “Munkámat (a XX. századi francia filozófiatörténeti áttekintést – Sz. Cs., J.-J. R.) az 1933. évvel kezdetem, mivel úgy hittem, innen számolhatni a XX. század legelső nemzedékét. A megelőző gondolkodók, mint Bergson, még a XIX. századhoz tartoznak. A harmincas években kezdődött meg, hogy elkezdtek Németországból eszmék bejönni. Kojève jól jelképezi ezt a mozgást…” (Entretiens avec Le Monde. 1. Philosophies, Intr. de Christian Delacampagne, Paris, 1984, 42. p.).
Elkezdődnek az előadások, nem lehet tudni még semmit a hatásukról. Pierre Macherey, az À quoi penser la littérature? Exercice de philosophie littéraire című, szerintem mélységesen okos könyvében (a címe magyarul: Mire gondol az irodalom? Irodalomfilozófiai gyakorlatok) mesél az előadásokról: kis terem volt ám, de idővel ott ült Queneau és Bataille, Lacan, Breton, Merleau-Ponty, Weil, Raymond Aron, Pierre Klossowski és mások. És az orosz exuláns kulcsszavakat mond bele a légtérbe: “a ráismerés vágya”, “az életre-halálra vívott harc”, “praxis”, “negativitás”, “kielégülés”, “bölcsesség” (Pierre Macherey: Divagations hégéliennes de Raymond Queneau, in:À quoi pense la littérature?, Presses Universitaires de France, Paris, 1990, 55. p.).
No mármost, barátaim, ekkor még nem volt francia nyelven Phänomenologie des Geistes (közkedvelt rövidítéssel: PhG), mert ezt az 1940-es évek elejére fogja csak elkészíteni Jean Hyppolite. Alexandre bevitt egy német nyelvű fenomenológiát, és néhány passzust felolvasott belőle: de úgy ám, hogy a lehető legvilágosabb nyelvre fordította le, ráadásul szinonímákat vitt bele a textusba. Hát én ilyenre csak XVIII. századi protestáns hermeneutáktól emlékszem. És az elején csak a Tanár Úr jegyzetei maradtak fönn, az első másfél usque két évből, mígnem valaki beültetett egy hölgyet, aki gyorsírással jegyezte az elhangzottakat. Ami a hatást illeti: a történelem nevű híg-sár-vér-takony-megalapozhatatlanság befejezése valóban a Hegelé, és tényleg A. K. erősítette föl (a szellemileg igen nívótlan Fukuyamát, kérem, hanyagolják). Azután mindenféle nyelven – a japántól a szerbig – e Hegel-kommentár, ami jóval több holmi kommentárnál – elhíresült, de Magyarországon nem (két éve megvan nyelvünkön a félezer oldal fordítása, “talán ma még meg is talállak”, csak várni kell, már megint, egy kicsit). Paul Ricoeur (Temps et récit, II.) és mások sokszor elmondták a Fenomenológia Hegeléről, hogy “vulgáris” időfogalma volt. Nos, a történelemvég lehet, hogy hamis, de nagyon érdekes gondolatán túl (azért kell lezártnak tekintenünk, hogy át tudjunk tekinteni rá és rajta) engem ösztönöznek az idő és az örökkévalóság kibékíthetetlenségéről szóló Alexandre-Wilhelm Friedrich gondolatok, de legfőképpen az, hogy ez a mindjárt kétszáz éves szöveg – az utolsó oldalak a mítikus jénai csata napján keletkeztek ám – mennyire mostani.
Ráadásul: Dunát lehet rekeszteni az akár baloldali Fenomenológia-értelmezésekkel. De A. K. olvasatában van valami nagyon különös. A német csizmák még nem tapodnak a Champs Élysées-n, amikor 1939-ben véget érnek az előadások, sőt örökbékeszerződés van, a francia értelmiség hihetetlenül naív. Nem akarja előzetesen elhinni, ami rá vár. És akkor a kis teremben ülő Raymond Queneau (aki végighallgatott mindenféle filozófiát, Descartes-tól a Puetsch-féle gnózisig), a Gallimard kiadó tótumfaktuma, megszervezi a “tanárúr” Hegel-könyvének a kiadását. Alexandre átnézi a visszaírást a gyorsírásból, néhány jegyzetet beleilleszt a szövegbe (egy olyant is, kísérteties volt fordítani, amely a sztálini gulágot legitimálta: az új időkhöz nem igazodókat nem, nem öljük meg, csak holmi átnevelő tábor, mert éljen a megjavulás). De ami a fantasztikus: könyve ugyan Marx-idézettel kezdődik, de egyetlen lényeges hivatkozása van a szövegtengerben, Heidegger. És annyira várta a Lét és Idő 2. kötetének a megjelenését (néha én is szoktam várni rá!). Szóval a Fenomenológiát nem egyszerűen ontologizálva olvasta, hanem Marxon és Heideggeren keresztül, egyszerre.
Azt hiszem, életünk napjai visszahozhatatlanok.
És most egy fordítás:
ALEXANDRE KOJEVE
BEVEZETÉS HEGEL OLVASÁSÁBA
Előadások A szellem fenomenológiájáról
Elhangzottak 1933-tól 1939-ig az École des Hautes Étude-ön,
összegyűjtötte és kiadta Raymond Queneau
2. kiadás
Gallimard, Paris, 1947.
fordította Szigeti Csaba
“Uraim! Jelentős korszakban élünk, olyan forrongásban, amikor a Szellem nagy lépést tett előre, túllépett korábbi konkrét alakján és újra tett szert. A mostanáig használt fogalmak és eszmék egész tömege tűnik el, a világ béklyói leoldódnak és úgy foszlanak szét, mint egy álomkép. A Szellem új kitörése van készülőben; elsőként a filozófiának kell üdvözölnie megjelenését és elsőként neki kell vizsgálnia, mialatt mások tehetetlen ellenállásukban hozzátapadnak a múlthoz, és megjelenéséhez a többség öntudatlanul bámész tömeget szolgáltat. De a filozófiának kell, miután felismerte benne azt, ami örök, főhajtást tennie előtte.
(Hegel: Jénai előadások, zárszó)
“A bátorság az igazsághoz, a szellem hatalmába vetett hit a filozófia legelső feltétele. Az embernek, minthogy Szellem, úgy lehet és kell magát tekinteni, mint aki méltó mindarra, ami a legmagasztosabb. Soha nem becsülheti túl szellemének nagyságát és hatalmát. S ha ez a hite megvan, semmi nem lesz eléggé súlyos és nehéz ahhoz, hogy ne nyíljon meg előtte.”
(Hegel, 1816.)
A KIADÓ JEGYZETE
Elnézést kérünk azért, hogy e mű szerkezete enyhén kusza. Magvát azok a jegyzetek alkotják, melyek Alexandre Kojeve úr 1933 januárja és 1939 májusa között az École pratique des Hautes Étude-ön (5. szekció) tartott Hegel vallásfilozófiája című előadásairól készültek, s voltaképpen A szellem fenomenológiája kommentált olvasatát adták. Most az Alexandre Kojeve úr által átnézett jegyzeteket adjuk közre; a szerző jelenlegi elfoglaltságai nem tették lehetővé, hogy megírja azt a Bevezetés Hegel olvasásába című munkát, amit vártunk tőle.
Az előadásokat évenként kiegészítik Az École des Hautes Études Évkönyvében közölt összefoglalók. Ráadásul az 1937-1938-as tanév első három előadását, valamint az 1938-1939-es évben elhangzottakat teljes szövegükben adjuk egy közlésre rendelkezésünkre bocsájtott gyorsírásos változatból.
Végül a “bevezető helyett” című részben A szellem fenomenológiája IV. Fejezet A egységének kommentált fordítása található, amely Alexandre Kojeve úr szignatúrájával a Mesures1939. január 14-i számában jelent meg.
A függelékben Kojeve úr egyéb szövegeit gyűjtöttük össze:
I. – Négy előadás a való dialektikájáról és a fenomenológiai módszerről.
II. – Két előadás a halál eszméjéről Hegel filozófiájában.
III. – A szellem fenomenológiájának terve (a részekre osztás a tervben nem mindig egyezik meg az 1937-es, negyedik kiadásban Hoffmeister által adott felosztással – a hivatkozások erre a kiadásra vonatkoznak; ráadásul e terv lehetővé teszi a hivatkozást J. Hyppolite fordítására).
Az olvasó, ha nem kívánja párhuzamosan követni a Fenomenológia szövegét, olvassa el a Bevezetőt, majd az Összefoglalást az 1937-1938-as év szövegeinek elején és az első két Függeléket.
Raymond QUENEAU
BEVEZETŐ HELYETT (1)
Hegel… erfasst die Arbeit als das Wesen, als das sich bewahrende Wesen des Menschen.
KARL MARX
1. A szellem fenomenológiája IV. fejezet A Egységének (címe: “Az Öntudat önállósága és függősége: Uralom és Szolgaság) kommentált fordítása. A kommentárt szögletes zárójelben dőlt betűkkel adjuk. A kötőjellel ellátott szavak egy-egy német kifejezésnek felelnek meg. (Újraközlés a Mesures 1939. január 14-i számából.)*
* Az előadásokban szereplő Hegel-idézetek magyar fordításánál a következő kiadást vettem alapul: Hegel: A szellem fenomenológiája. Fordította Szemere Samu, Akadémiai Kiadó, Budapest, Első kiadás 1961, Változatlan utánnyomás 1973. Az előadások oldalszám-hivatkozásai is erre a magyar kiadásra vonatkoznak. Ami az Uralom és szolgaság-rész újrafordítását illeti, Kojeve fordításban megnyilvánuló újraértelmezése miatt nem vehettük át változatlanul Szemere Samu szövegét, jóllehet Kojeve újrafordításának fordításakor tekintettel voltunk Szemere Samu szövegére. A német eredetivel való összevetéshez a következő kiadást használtuk: G. W. F. Hegel: Werke in zwanzig Banden 3, Phanomenologie des Geistes. Auf der Grundlage der Werke von 1832-1845 neu edierte Ausgabe, Redaktion Eva Moldenhauer und Karl Markus Michel, Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1970. (Sz. Cs.)
/Az ember Öntudat. Önmaga tudata, önnön valóságának és emberi méltóságának tudata, s lényegénél fogva ebben különbözik az állattól, aki nem lép túl az Önérzékelés egyszerű szintjén. Az ember akkor jut öntudatára, amikor – “legelőször” – kimondja: “Én”. Az embert “eredetén” keresztül megérteni annyi, mint a szavakon keresztül feltárult Én eredetét megérteni.
Márpedig a “gondolkodás”, az “értelem”, a “felfogóképesség” stb. elemzése – általánosítva: egy “megismerő alany” vagy lény szemlélődő, passzív kognitív magatartásából soha nem derül ki az “Én” szó, következésképp az öntudat, vagyis az emberi valóság születésének miértje és mikéntje. A szemlélő ember “elmerül” abban, amit szemlél; a “megismerő alany” “eltűnik” a megismert tárgyban. A szemlélődés a tárgyat tárja fel, nem az alanyt. A tárgy, nem pedig az alany az, ami a megismerés aktusában és aktusán keresztül – vagy még pontosabban aktusaként – megmutatkozik neki. A szemlélt tárgyban “elmerült” ember csak a Vágyon keresztül “vonatkozhat” magára: például az evés vágyán keresztül. Egy lény (tudatos) Vágya az, ami e lényt mint Ént konstituálja, aki mint ilyen annak kimondásában tárul fel, hogy “Én”. A Vágy az, ami a (valódi) megismerésben önmaga által önmagának feltáruló Lényt átalakítja egy a tárgytól különböző és vele “szembenálló” alany által egy “alanynak” feltáruló “tárggyá”. Az ember a “saját” Vágyában és vágyán keresztül – vagy még pontosabban vágyaként – konstituálódik és tárul fel – önmagának és másoknak – Énként, a te-től lényegénél fogva különböző és a nem-Énnel radikálisan szembenálló Énként. Az (emberi) Én egy – vagy a – Vágy Énje.
Tehát az emberi lény maga, az öntudattal bíró lény magában foglalja és előfeltételezi a Vágyat. Következésképp az emberi valóság csak a biológiai valóság, csak az állati élet bensejében képződhet ki és maradhat fenn. Ám amennyiben az állati Vágy az Öntudat szükséges feltétele, egyúttal nem elégséges feltétele is. E Vágy önmagában csak az Önérzékelést konstituálja.
A tudattal ellentétben, mely passzív nyugalomban tartja az embert, a Vágy nyugtalanná teszi és cselekvésre készteti. Miután a Vágyból született, a cselekvés a kielégülésre tör, és nem vihető másként végbe, csak a “tagadáson”, a romboláson vagy legalább a vágyott tárgy átalakításán keresztül: hogy például az éhséget kielégítsük, az ételt “el kell pusztítanunk”, vagy mindenesetre át kell alakítanunk. Ílymódon minden cselekvés “tagadó”. A cselekvés az adottat messze nem hagyja úgy, amint van, hanem lerombolja; ha nem létében, akkor legalább adott alakjában. Az adotthoz viszonyítva minden “tagadó-negativitás” szükségszerűen cselekvő. De a tagadó cselekvés nem tisztán pusztító. Mivel ha a Vágyból a kielégülésért megszületett cselekvés elpusztít egy objektív realitást, e pusztításban és e pusztítás által megteremti egy szubjektív realitás helyét. Például a lény, aki eszik, egy az övétől különböző realitás megszüntetésével, egy realitás saját realitássá alakításával, egy “idegen”, “külső” realitás “belsővé tételével”, “beolvasztásával” megteremti és fenntartja saját realitását. Általánosítva: a Vágy Énje űr; valóságos, pozitív tartalomra csak azon tagadó cselekvésen keresztül tesz szert, mely a vágyott nem_én “beolvasztásával”, átalakításával és elpusztításával a Vágyat kielégíti. S a tagadáson keresztül megképződött Én pozitív tartalma a tagadott nem-Én pozitív tartalmának függvénye. Ha tehát a Vágy egy “természeti” nem-Énen alapszik, az Én maga is “természeti” lesz. Az ilyen Vágy cselekvő kielégítésével megteremtett Én ugyanolyan természetű lesz, mint azok a dolgok, amiken a Vágy alapszik: “dologias” Én lesz, pusztán eleven Én, állati Én. És e természeti tárgytól függő természeti Én magának és másoknak csak mint Önérzékelés tárulhat fel. Soha nem fog eljutni az Öntudathoz.
Tehát ahhoz, hogy létezzék Öntudat, szükséges, hogy a Vágy nem-természeti tárgyon alapuljon, olyan valamin, ami túllép az adott realitáson. Csakhogy az egyetlen dolog, ami ezen az adott valón túllép, maga a Vágy. Mert Vágy Vágyként véve, vagyis kielégítése előtt voltaképp csak feltárult semmi, csak irreális üresség. Miután a Vágy egy üresség feltárulása, egy bizonyos valóság hiányának jelenléte, lényegénél fogva nem más, mint a vágyott dolog, de más, mint egy dolog, mint egy adott és statikus reális valami; örökké megmarad az önmagával való azonosságában. Az a Vágy, mely egy másik Vágyon alapul, Vágyként véve, a tagadó és beolvasztó cselekvésen keresztül meg fogja teremteni azt, ami kielégíti, egy lényegét illetően más Ént, mint az állati Én. Ez az Én, mely Vágyakból “táplálkozik”, létében maga is Vágy lesz, melyet saját Vágyának kielégítésében és kielégítésén keresztül teremtett. S minthogy a Vágy az adottat tagadó cselekvés révén valósul meg, eme Én léte maga cselekvés lesz. Ez az Én nem lesz – mint az állati “Én” – “azonos” vagy egyenlő önmagával, hanem “tagadó-negativitás” lesz. Fennmaradása a létezésében az Én számára a következőt fogja jelenteni: “nem annak lenni, aki (statikus és adott lényként, természeti lényként, “veleszületett jellemként”), és az lenni (vagyis azzá válni), aki nem”. Így ez az Én önmaga műve lesz: az lesz (a jövőben), akivé a tagadáson keresztül vált (a jelenben) abból, aki volt (a múltban), miután ez a tagadás annak tekintetében ment végbe, akivé válni fog. Ez az Én a maga létében intencionálissá válik, kifejlése akaratlagos, előrehaladása tudatos és szándékolt. Ez a számára adatott adottnak (aki ő maga) a transzcendálási aktusa. Ez az Én egy (emberi) individuum, szabad (szemben az adott valóval) és történeti (önmagára való vonatkozásában). És ez az az Én, és csak ez az az Én, mely önmagának és másoknak Öntudatként tárul fel.
Az emberi Vágynak egy másik Vágyra kell alapulnia. Ahhoz, hogy emberi Vágy létezzék, az szükséges tehát, hogy mindenekelőtt meglegyen az (állati) Vágyak sokasága. Másként fogalmazva, ahhoz, hogy az Öntudat az Önérzékelésből megszülethessék, ahhoz, hogy az emberi valóság megképződhessen az állati valóság méhében, szükséges, hogy ez a valóság lényegénél fogva megsokszorozott legyen. Az ember tehát csak hordán belül jelenhet meg a földön. Ez az oka, hogy az emberi valóság csak társadalmi lehet. De ahhoz, hogy a horda társadalommá váljon, a Vágyak megsokszorozódása egyedül nem elegendő; szükséges még, hogy a horda minden egyes tagjának a Vágyai a többi tag Vágyain alapuljanak vagy legyenek képesek alapulni. Ha az emberi valóság társadalmi valóság, a társadalom csak mint a kölcsönösen Vágyakként óhajtott Vágyak egésze emberi. Az emberi vagy pontosabban: antropogén Vágy, mely egy szabad és individualitásáról, szabadságáról, történelméről és végső soron történetiségéről tudó történelmi individuum, – tehát az antropogén Vágy abban különbözik az állati (a csupán eleven és csak életének érzékelésével bíró, természeti lényt konstituáló) Vágytól, hogy nem egy adott, “pozitív”, valós tárgyon alapszik, hanem egy másik Vágyon. Így például a férfi és a nő közötti kapcsolatban a Vágy csak akkor emberi, ha az egyik nem csupán a testre vágyik, hanem a másik Vágyára, ha “birtokolni” vagy “beolvasztani” akarja a Vágyként vett Vágyat, vagyis ha “vágyott” vagy “szeretett” akar lenni, vagy pontosabban: elismert a maga emberi értékében, individuális emberi valóságában. Ráadásul a természeti tárgyon alapuló Vágy csak annyiban emberi, amennyiben “közvetítődik” az ugyanarra a tárgyra alapuló másik Vágyon keresztül: emberi arra vágyni, amire a többiek vágynak, mert ők erre vágynak. Ílymódon egy biológiai szempontból tökéletesen haszontalan tárgyra (mint egy érdemrend vagy az ellenség zászlaja) vágyni azért lehet, mert mások vágyának tárgyát képezi. Egy ilyen Vágy csak emberi Vágy lehet, és az emberi valóság mint az állatitól különböző valóság csak azon cselekvés révén teremtődhet meg, mely az ilyen Vágyakat kielégíti: az emberi történelem a vágyott Vágyak történelme.
De ezt a – lényegi – különbséget félretéve az emberi Vágy hasonló az állati Vágyhoz. Az emberi Vágy is arra irányul, hogy tagadó, esetleg átalakító vagy beolvasztó cselekvés révén kielégüljön. Az ember Vágyakkal “táplálkozik”, miként az állat valóságos dolgokkal. És az emberi Vágyait cselekvő kielégítéssel megvalósító emberi Én ugyanannyira függ a “táplálékától”, mint az állati test a magáétól.
Ahhoz, hogy az ember valóban emberi legyen, hogy lényegi és valóságos módon különbözzön az állattól, szükséges, hogy emberi Vágya ténylegesen fölébe kerekedjen állati vágyának. Csakugyan, minden Vágy Vágy egy értékre. Az állat számára a legfőbb érték állati élete. Az állat valamennyi Vágya végső elemzésben annak a vágynak a függvénye, hogy életét megőrizze. Tehát az emberi Vágynak felül kell múlnia a megmaradásnak ezt a vágyát. Másként fogalmazva, az ember csak akkor “bizonyul” emberinek, ha kockáztatja (állati) életét emberi Vágya függvényeként. E kockáztatásban és ezen keresztül teremtődik meg és tárul fel az emberi valóság mint valóság, e kockáztatásban és ezen keresztül “bizonyul” valóságnak, vagyis mutatkozik meg, mutatja meg magát, igazolódik és adja bizonyítékát annak, hogy lényegileg különbözik az állati, természeti valóságtól. S ez az oka annak, hogy ha az Öntudat “eredetéről” beszélünk, szükségszerűen az élet (egy lényegét tekintve nem az élethez kapcsolódó cél érdekében tett) kockáztatásáról beszélünk.
Az ember akkor “bizonyul” emberinek, amikor emberi Vágya kielégítéséért – vagyis azért a Vágyáért, ami egy másik Vágyára alapul – életét kockáztatja. Mert egy Vágyat vágyni annyi, mint azt akarni, hogy önmagunk helyébe e Vágy által vágyott érték lépjen. E helyettesítés nélkül csak az értékre, a vágyott tárgyra vágynánk, és nem magára a Vágyra. Egy másik Vágyát vágyni végső elemzésben annyi, mint vágyni arra, hogy az az érték, ami vagyok vagy amit “megjelenítek”, e másik ember által vágyott érték legyen: azt akarom, hogy az én értékemet mint az övét “ismerje el”, azt akarom, hogy engem mint önálló értéket “ismerjen el”. Másként fogalmazva, minden emberi, antropogén Vágy, az Öntudat, az emberi valóság generátora végeredményben az “elismertség” vágyának függvénye. És az élet kockáztatása, melyen keresztül az emberi valóság “valónak bizonyul”, kockáztatás egy ilyen Vágy érdekében. Az Öntudat “eredetéről” beszélni annyi, mint szükségszerűen az “elismertségért” halálig vívott harcról beszélni.
A puszta fennsőbbségért vívott halálos harc nélkül soha nem lettek volna emberi lények a földön. Ténylegesen az emberi lény csak egy másik Vágyon alapuló Vágy függvényében képződik ki, vagyis – végeredményben – az elismertség vágyának függvényében. Az emberi lény tehát csak úgy képződhet ki, ha e Vágyak közül legalább kettő ütközik egymással. S mivel egy ilyen Vággyal rendelkező mindkét lény kész elmenni a végsőkig kielégülésének hajszolásában, vagyis kész élete kockáztatására – s következésképp kész veszélybe sodorni a másik ember életét – azért, hogy magát a másikkal “elismertesse”, azért, hogy magát legfőbb értékként rákényszerítse a másikra, – ezért találkozásuk nem lehet más, mint halálos harc. És az emberi valóság csak ilyen harcban és harcon keresztül keletkezik, fejlik ki, valósul meg és tárul fel önmagának és másoknak. Tehát csak mint “elismert” valóság valósul meg és tárul fel.
Mindazonáltal ha minden ember – vagy pontosabban az éppen most emberi lénnyé vált minden lény – ugyanígy viselkedik, a harcnak szükségszerűen az egyik vagy egyszerre mindkét ellenfél halálához kell vezetnie. Nem volna lehetséges, hogy az egyik engedjen a másiknak, hogy a harcot a másik halála előtt abbahagyja, hogy “elismerje” a másikat, ahelyett, hogy magát “ismertetné el” a másikkal. De ha ez így volna, az emberi lét megvalósulása és feltárulása lehetetlen lenne. Ez nyilvánvaló mindkét ellenfél halála esetében, miután az emberi valóság – lévén lényegénél fogva Vágy és cselekvés a Vágy függvényében – csak állati élet méhében születhet meg és maradhat fönn. De ugyanez a lehetetlenség fennáll abban az esetben is, amikor az ellenfeleknek csak az egyike hal meg. Mivel ővele az a másik Vágy enyészik el, amelyre – hogy emberi Vággyá legyen – a Vágynak alapulnia kell. A túlélő, mivel nem “ismerhető el” a halálon keresztül, nem képes megvalósítani magát és nem képes feltárulni a maga ember-voltában. Ahhoz, hogy az emberi lét mint Öntudat megvalósuljon és feltáruljon, nem elegendő, hogy a születő emberi valóság megsokszorozott legyen. Még az is szükséges, hogy e megsokszorozottság, e “társadalom” két lényegileg különböző emberi vagy antropogén magatartást foglaljon magában.
Ahhoz, hogy az emberi valóság mint “elismert” valóság képződhessen meg, szükséges, hogy a két ellenfél a harc után életben maradjon. Csakhogy ez csupán azzal a feltétellel lehetséges, ha e harcban különbözőképpen viselkednek. A szabadság másra vissza nem vezethető, váratlan és “levezethetetlen” aktusain keresztül kell egyenlőtlenekként megképződniük ebben a harcban és ezen keresztül. Egyikőjüknek, anélkül, hogy “predesztinálva” lenne rá, félnie kell a másiktól, engednie kell a másiknak, meg kell tagadnia, hogy életét az “elismertség” vágyának kielégítéséért kockáztassa. Le kell mondania vágyáról és a másik vágyát kell kielégítenie: “el kell ismernie” a másikat, anélkül, hogy ő maga a másik által “elismertetne”. Csakhogy így “elismerni” annyi, mint a másikat Urának ismerni el s magát mint az Úr Szolgáját ismerni és ismertetni el.
Másként fogalmazva, megszületése állapotában az ember soha nem korlátok nélküli. Szükségszerű és lényegi módon vagy Úr, vagy Szolga. Ha az emberi valóság csak a társadalmiból eredhet, a társadalom – legalábbis eredetében – csak úgy emberi, ha magában foglalja az Uralom elemét és a Szolgaság elemét, az “önálló” létezőket és a “függőben lévő” létezőket. Ez az oka annak, hogy az Öntudat eredetéről beszélni annyi, mint szükségszerűen “az Öntudat önállóságáról és önállótlanságáról, az Uralomról és a Szolgaságról” beszélni.
Ha az emberi lét csak abban a harcban és harcon keresztül keletkezik, mely az Úr és Szolga közötti viszonyhoz vezet, e lét progresszív megvalósulása és feltárulása csak eme alapvető társadalmi viszony függvényében mehet végbe. Ha az ember nem más, mint a jövője, ha emberi léte a térben időben vagy időként való lét, ha a feltárult emberi valóság nem más, mint az egyetemes történelem, úgy e történelemnek az Uralom és Szolgaság közötti interakció történelmének kell lennie: a történelmi “dialektika” az Úr és a Szolga “dialektikája”. De ha a “tézis” és az “antitézis” szembenállásának csak a “szintézisben” történő megbékélésen belül van értelme, ha a szó szigorú értelmében vett történelemnek szükségszerűen van végső határa, ha az ember emberré válásának e végsőben kell kiteljesednie, ha az ember tudományának rendelkeznie kell egy végérvényesen és egyetemesen érvényes igazság értékével, – az Úr és a Szolga közötti interakciónak végül el kell jutnia saját “dialektikus megszűnéséhez”.
Akárhogy áll is a dolog, az emberi valóság a létezésben csak mint “elismert” valóság keletkezhet és maradhat fenn. Csak miután valaki más, mások, és – szélsőséges módon – mindenki más “elismerte”, lehet az emberi lény valóságosan emberi: úgy önmaga, mint mások számára. És csak “elismert” emberi valóságról beszélve állapítható meg emberinek nevezett igazság a szó tulajdonképpeni és szoros értelmében. Csak abban az esetben, ha az ember képes a beszédén keresztül a valóságot feltárni. Ez az oka annak, hogy ha az Öntudatról, az ember önmagáról való tudatáról beszélünk, a következőt kell mondanunk:/
Az Öntudat annyiban és azáltal létezik önmagában és önmagáért, hogy (önmagában és önmagáért) egy másik Öntudat számára létezik; vagyis csak mint elismert-entitás létezik.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Az elismerésnek ezt a tiszta fogalmát, vagyis az Öntudat megkettőződését a maga egységén belül most abból az aspektusból kell szemlélnünk, ahogy kifejlődése megjelenik az Öntudatnál. /Tehát nem a filozófusnál, aki erről beszél, hanem az önmagáról tudattal bíró embernél, aki egy másik embert elismer vagy ő elismerszik egy másik által./
Ez a kifejlődés először kinyílvánítja a két Öntudat egyenlőtlenségének aspektusát /vagyis annak a emberének, akik az elismertségért megküzdenek egymással/. Vagy más szavakkal, kinyílvánítja a középfogalom /ami a kölcsönös és viszonos elismertség/ átcsapását a két szélső-pontba /az a két ember, aki megmérkőzik egymással/; ők, szélső-pontokként véve, egymással szembenállnak, s következésképp úgy, hogy az egyik csak elismert-entitás és a másik – csak elismerő-entitás. /Mindjárt az elején az az ember, aki el akarja ismertetni magát egy másikkal, a maga részéről semmiképpen nem akarja elismerni őt. Ha sikeres, akkor tehát az elismerés nem lesz kölcsönös és viszonos: ő el lesz ismerve, de nem fogja elismerni azt, aki őt elismerte./
Az elején az Öntudat egyszerű-vagy-osztatlan Magáért-való-lét; önmagával-azonos ama aktus révén, mely kizár magából mindent, ami más /,mint ő/. Lényegi-valósága és abszolút dologi-tárgya ezért van: Én /mindentől elszigetelt és mindennel, ami nem Én, szembenálló Én/. És ebben a közvetlenségben, vagyis Magáért-valóságának ebben az adott-létében /vagyis nem teremtő aktív folyamat által kitermelődve/ az Öntudat egy partikuláris-és-elszigetelt entitás. Az, ami számára más, mint ő, a számára lényegi-valóságtól-megfosztott dologi-tárgyként létezik, a negatív-entitás jellegével megjelölten.
De /az általunk tanulmányozott esetben/ a más-entitás is egy Öntudat; egy emberi-individuum mutatkozik meg egy emberi-individuumnak. Közvetlen-módon mutatkozva meg ezek az individuumok egymás számára a közönséges dologi-tárgyak létmódjával léteznek. Önálló konkrét-alakok, az állati-élet adott-létében elmerült Tudatok. Mert állati létként itt az egy-adott-létként-létező dologi-tárgy határozódott meg. Ezek olyan Tudatok, melyek egymás számára még nem teljesítették be az abszolút absztrakciónak azt a /dialektikus/ mozgását, mely minden közvetlen adott-lét megsemmisítésének aktusában áll és abban, hogy ne legyen semmi más, csak az önmagával-azonos tudat tisztán negatív-vagy-negáló adott-léte.
Más szavakkal, ezek olyan entitások, melyek még nem nyilvánultak meg egymásnak tiszta Magáért-való-létként, vagyis Öntudatként. /Amikor két “legelső” ember először mérkőzik meg egymással, az egyik a másikban csak állatot lát, egyébiránt veszélyeset és ellenségeset, és ennek megsemmisítéséért cselekszik, nem azért, hogy önálló értéket megjelenítő önmagáról tudó lény legyen./ Ugyan mindkét emberi-individuum szubjektíve-bizonyos önmagában; de nem a másikban. És ez az oka, hogy saját magáról való szubjektív-bizonyossága még igazság nélküli /vagyis még nem tár fel valóságot; vagy más szavakkal – egy objektíve, interszubjektíve, ekként univerzálisan elismert, tehát létező és érvényes entitás/. Mert szubjektív-bizonyosságának /annak az eszmének, amit önmagáról magának kialakít, annak az értéknek, melyet magának tulajdonít/ igazsága semmi más nem lehetne, csak az, ha saját Magáért-való-léte önmaga számára mint önálló dologi-tárgy nyilvánulna meg; /tehát szükséges, hogy a külső objektív valóságban megtalálja azt a belső eszmét, amit önmagáról magában kialakított/. De ez az elismerés fogalma szerint csak úgy lehetséges, ha a másik számára végrehajtja (pontosan úgy, ahogy a másik hajtja végre az ő számára) a szóbanforgó Magáért-való-lét tiszta absztrakcióját: mindegyik egyfelől a saját tevékenységén, másfelől a másik tevékenységén keresztül hajtja végre.
/A “legelső” ember, aki először találkozik egy másik emberrel, már abszolút, önálló értéket és valóságot tulajdonít magának: azt mondhatjuk, embernek hiszi magát, aki rendelkezik a lét “szubjektív bizonyosságával”. De bizonyossága még nem tudás. A magának tulajdonított érték illuzórikus lehet; a belőle fakadó eszme talán téves vagy esztelen. Ahhoz, hogy ez az eszme igazság legyen, az szükséges, hogy objektív valóságot tárjon fel, vagyis egy olyan entitást, mely nem csak számára létezik és érvényes, hanem még rajta kívül más valóságok számára is. A szóbanforgó esetben az embernek, hogy valóban valóságosan “ember” legyen és ennek tudja magát, az önmagáról magának kialakított eszmét rá kell kényszerítenie másokra (ideális határesetben: mindenki másra). Vagy még inkább: azt a (természeti és emberi) világot, melyben nincs elismerve, olyan világgá kell átalakítania, melyben ez az elismerés bekövetkezik. Az ellenséges világnak ezt az emberi terv szerinti átalakítását olyan világgá, mely összhangban áll e tervvel, “cselekvésnek”, “tevékenységnek” nevezzük. E – lényegénél fogva emberi, mert humanizáló, antropogén – cselekvés azzal az aktussal veszi kezdetét, hogy rákényszeríti magát a “legelső” szembejött másikra. És mivel ennek a másik emberi lénynek (vagy pontosabban annak, aki ez akar lenni, aki ennek hiszi magát) ugyanígy kell tennie, ezért a “legelső” antropogén cselekvés szükségszerűen a harc formáját ölti: magát embernek tartó két lény közötti halálos harc formáját; az ellenfél által az “elismerésért” indított tiszta tekintélyharc formáját. csakugyan:/
Az Öntudat tiszta absztrakciójaként vett emberi-individuum kinyílvánítása abban áll, hogy tárgyi-vagy-dologi létmódjának tiszta tagadásaként mutatkozik meg; vagy más szavakkal, megmutatja, hogy önmagáért lenni, embernek lenni annyi, mint nem kötődni semmilyen meghatározott létezéshez; annyi, mint nem kapcsolódni a létezés egyetemes elszigetelt-partikularitásához mint olyanhoz; annyi, mint nem kapcsolódni az élethez. Ez a kinyílvánítás kettős cselekvés: a másik cselekvése és az önmaga által kifejtett cselekvés. Amennyiben ez a cselekvés a másik cselekvése, mindkét ember a másik halálára törekszik. De a másiknak ebben a cselekvésében megtalálható a második aspektus is, tudniillik az önmaga által kifejtett cselekvés: mivel a szóbanforgó cselekvés magában foglalja a cselekvő saját életének kockáztatását. A két Öntudat viszonya tehát olymódon határozódik meg, hogy magukat – ki-ki önmagát és egyik a másikát – az életre-halálra menő harccal igazolják.
/”Igazolják” magukat, vagyis bizonyítékokat készítenek, vagyis objektív vagy univerzálisan érvényes és elismert igazsággá alakítják át azt a tisztán szubjektív bizonyosságot, amit mindegyikük saját értékeként birtokol. Mivel az emberi valóság csak az elismertségért folytatott harcban és az életnek a harcban magában bennefoglalt kockáztatása révén teremtődik és képződik meg. Tehát az ember igazsága vagy valóságának feltárása előfeltételezi a halálos harcot. Ezért van az, hogy/ az emberi-individuumoknak vállalniuk kell a harc megindítását. Mivel a szubjektív-bizonyosság igazságának rangjára kell emelniük azt, hogy maguknak önmagáért való létük van, s ezt mindkettőjüknek meg kell tennie a másikban és önmagában. És kizárólag az élet kockáztatása az, ami igazolja a szabadságot, igazolja, hogy nem az adott-lét /a nem tudatos és szándékolt cselekvéssel teremtett lét/, hogy nem a közvetlen /természeti, az (adottat tagadó) cselekvés által nem közvetített/ az, amiben az Öntudat megjelenik, igazolja, hogy nem az állati-élet kiterjedtségében elmerült lét az, ami – számára – a lényegi-valóság, hanem ellenkezőleg, hogy nincs semmi benne, ami – számára – eltűnő konstitutív-mozzanat lenne. Másként mondva, csak az élet kockáztatása igazolja, hogy az Öntudat semmi más, mint tiszta Magáért-való-lét. Azt az emberi individuumot, aki merte kockáztatni életét, talán persze el lehet ismerni emberi-személynek. De önálló Öntudatként nem érte el az elismert-lét igazságát. Tehát szükséges, hogy mindkét individuum célja a másik halála legyen, ugyanúgy, mint saját élete kockáztatása is. Saját lényegi-realitása /ami a saját valósága és saját elismert emberi méltósága/ a maga számára mint egy más-entitás /mint egy másik ember, aki nem ismeri el őt s aki ennélfogva független tőle/ manifesztálódik. Ő önmagán kívül van /mindaddig, amíg a másik be nem “hódol” neki, ezzel ismerve be, ezzel tárva fel, hogy elismerte őt, így mutatva meg azt is, hogy függ tőle, hogy nem tökéletesen más, mint ő/. Meg kell szüntetnie önmagán-kívül-való-létét. A más-entitás /aki ő/ itt egy adott-létként-létező és változó-és-sokszoros-módon /a természeti világ által/ megbéklyózott Tudat. Csakhogy saját más-létét neki mint tiszta Magáért-való-létet, vagyis mint abszolút tagadó-negativitást kell szemlélnie. /Ez azt jelenti, hogy az ember csak annyiban emberi, amennyiben rá akarja kényszeríteni magát egy másik emberre, el akarja ismertetni magát általa. Már a legelején, amikor a másik még ténylegesen nem ismerte el, ez a másik az, aki a cselekvésének a célja, saját értéke és emberi méltósága e másiktól, e másik által megtett elismeréstől függ, ez a másik az, akiben a saját életének értelme sűrűsödik. Ő maga tehát “önmagán kívül” van. De számára a saját maga értéke és a saját maga valósága a fontos és ezeket önmagában akarja birtokolni. Tehát “más-létét” meg kell szüntetnie. Vagyis el kell ismertetnie magát a másikkal, rendelkeznie kell magában azzal a bizonyossággal, hogy ő egy másik által elismert lény. Csakhogy kezdetben benne állati jelleget lát. Ahhoz, hogy tudja, ez az aspektus egy emberi valóságot tár fel, meg kell látnia, hogy a másik is el akarja magát ismertetni s hogy ő is kész kockára tenni, “tagadni” a maga állati életét a saját emberi magáért-való léte elismertetéséért vívott harcban. Tehát “provokálni” kell a másikat, rá kell erőltetni a tiszta, halálos tekintélyharcot. S miután ezt megtette, hogy ne öljék meg, neki kell megölnie a másikat. Ilyen feltételek közepette az elismertségért vívott harc tehát csak az egyik ellenfél halálával zárulhat le – vagy mindkettejük halálával egyszerre./ De ez a halál által igazoló aktus megszünteti azt az igazságot /avagy feltárt objektív valóságot/, ami benne feltűnni látszott; s ugyanezen keresztül megszünteti önmaga szubjektív-bizonyosságát általában. Mert ahogy az állati-élet a Tudat természeti pozíciója, vagyis az abszolút tagadó-negativitástól megfosztott önállóság, úgy a halál a Tudat természeti tagadása, vagyis az önállóságától megfosztott tagadás; a tagadás tehát az elismerés megkövetelt jelentése híján való. /Vagyis ha a két ellenfél elpusztul a harcban, a “tudat” tökéletesen megszűnik; mivel halála után az ember csak lélektelen test; a halott legyőzött nem ismeri el a legyőző győzelmét. Tehát a győztes saját lényébe és értékébe vetett bizonyossága tisztán szubjektív marad és így nincs “igazsága”./ Igaz, a halálon keresztül megképződött annak szubjektív-bizonyossága, hogy mindketten kockára tették életüket és mindegyikük megvetette magában és a másikban az életet. De ez a bizonyosság nem képződött meg azok számára, akik kiállták ezt a harcot. A halálon keresztül megszüntetik ebbe az idegen entitásba, a természeti létezésbe helyezett tudatukat. Vagyis megszüntetik önmagukat. /Mivel az ember csak annyiban valóságos, amennyiben egy természeti világban él. Ez a világ persze “idegen”; az embernek “tagadnia” kell, át kell alakítania, küzdenie kell ellene, hogy megvalósítsa magát benne. De e világ nélkül, e világon kívül az ember semmi sem./ És magáért /vagyis: tudatosan és egyébként az emberek világától függetlenül/ létezni akaró szélső-pontokként megszűnnek. De épp ezáltal a változatok játékából eltűnik a lényegi konstitutív-elem, tudniillik az egymással szembenálló meghatározottságok szélső-pontokba történő felbomlásának aktusa. És a középfogalom egy halott egységbe omlik össze, mely halott, csupán adott-lényekként-létező és nem egymással szembenálló szélső-pontokra bomlik fel /mindkettő egy olyan cselekvésben, cselekvés által és cselekvésért, melynek során az egyik megpróbálja “megszüntetni” a másikat önmaga tételezéséért, és a másikat megszüntetve próbálja meg tételezni magát/. És a kettő egymást nem adja és egymást nem fogadja vissza egymásnak a tudaton keresztül. Ellenkezőleg, csak annyit tesznek, hogy különböző-módon egymástól mint dolgoktól kölcsönösen megszabadulnak. /Mivel a halott már csak tudat nélküli dolog, az élő közönnyel fordul el tőle, miután a maga számára már nem várhat tőle semmit./ Gyilkos cselekedetük az elvont tagadás. Ez nem ama tudat által /végrehajtott/ tagadás, mely olyképpen szüntet meg, hogy őrzi és fenntartja a megszüntetett-entitást, aki ezáltal túléli a tulajdonképpeni-megszüntetett-létet. /Ez a “megszüntetés” “dialektikus”. “Dialektikusan megszüntetni” azt jelenti: megőrizve megszüntetni a megszüntetettet, amely megtisztul e megőrző megszüntetésben és megszüntetés által vagy e megszüntető megőrzésben és általa. A dialektikusan megszüntetett entitás a maga, az adott (“közvetlen”) természeti entitásra jellemző esetleges (és értelem híján levő, “esztelen”) aspektusában: de fennmarad belőle, ami benne lényegi (és jelentő, jelentéssel bíró); a tagadás által ekként közvetítve megtisztul vagy “értőbb” és megérthetőbb létmódba emelkedik, mint egyszerű és tiszta, pozitív és taktikus adottságának közvetlen valósága, mely nem teremtő, vagyis az adottat tagadó cselekvés eredménye.
A Harc emberének semmire nem jó, ha megöli ellenfelét. “Dialektikusan” kell megszüntetnie. Vagyis meg kell hagynia az életét és a tudatát, s csak az önállóságát kell elpusztítania. Csak mint vele szembenállót és ellenében cselekvőt kell megszüntetnie. Másként mondva, le kell igázni őt./
Ami az Öntudat számára e /gyilkos harc során szerzett/ tapasztalatban megképződik, az az, hogy az állati-élet neki ugyanolyan lényeges, mint a tiszta Öntudat. A közvetlen Öntudatban /vagyis az “első” emberben, aki még nincs “közvetítődve” a másikkal a harc teremtette kontaktus révén/ /az elszigetelt ember/ egyszerű-vagy-osztatlan Énje az abszolút dologi-tárgy. De a mi számukra /vagyis a szerző és e sorok olvasója számára, akik olyannak látják az embert, amilyennek végérvényesen ki fog képződni a beteljesült társadalmi inter-akció révén a történelem végén/ vagy benne ez a dologi-tárgy, vagyis az Én az abszolút közvetítés, és ennek lényegi konstitutív-eleme a fennálló autonómia. /Vagyis: a valóságos és igazi ember a másokkal való inter-akciójának eredménye; Énjét és önmagáról kialakított eszméjét a cselekvése függvényében elért elismertség “közvetíti”. És igazi önállósága az, ami e cselekvés erőkifejtésén keresztül a társadalmi valóságban fennmarad./ Ennek az egyszerű-vagy-osztatlan egységnek /ami az elszigetelt Én/ a felbomlása az első tapasztalat eredménye /amit az ember “első”, még gyilkos harcából szerzett/. E tapasztalat által a következő tételeződik: egy tiszta /vagy “elvont”, miután előállt az állati lét “absztrakciója” a harc kockázatán keresztül: – a győztes/ Öntudat, és egy olyan Tudat, mely /miután élőhalott lett belőle/ nem tisztán magáért létezik, hanem egy másik Tudat /tudniillik a győztes tudata/ számára is, vagyis amely egy-adott-létként-létező Tudatként létezik, vagy más szavakkal, olyan tudatként, mely a dologiság konkrét-alakjában létezik. A két konstitutív-elem lényegi: – miután már a legelején egyenlőtlenek és szembenállnak egymással és még nem adatott /cselekvésükből/ az egységükre való reflexiójuk, a Tudat két, egymással szembenálló konkrét-alakjában léteznek. Az egyik az önálló Tudat, mely számára a lényegi-valóság a Magáért-való-lét. A másik a függésben lévő Tudat, mely számára a lényegi-valóság az állati-élet, vagyis egy másik-entitás számára való adott-lét. Amaz az Úr, emez a Szolga. /E Szolga az a legyőzött ellenfél, aki az élet kockáztatását nem vitte végig s aki nem tette magáévá az Úr eme elvét: győzni vagy meghalni. Elfogadta a másik által engedélyezett életet. Tehát e másiktól függ. A halálnál többre becsüli a szolgaságot, s életben maradva ezért él Szolgaként./
Az Úr a magáért létező Tudat. És már nem csupán a Tudat /elvont/ fogalma, hanem olyan magáért létező /valóságos/ Tudat, amelyet önmagával egy másik Tudat közvetít. Tudniillik egy olyan Tudat, mely az adott-léttel, vagyis a dologisággal mint olyannal szintézist alkotó lényegi-valóságához tartozik. /E “Tudat” a Szolga, aki – hozzátapadva állati életéhez – egy a dolgok természeti világával. Miután megtagadta élete kockáztatását a tiszta tekintélyharcban, nem emelkedik túl az állaton. Tehát önmagát ilyenként fogja fel, s őt az Úr is ilyennek tekinti. De ami a Szolgát illeti, ő az Urat annak méltóságában és emberi valóságában ismeri el és ennek megfelelően viselkedik. Az Úr “bizonyossága” tehát nem pusztán szubjektív és “közvetlen”, hanem egy másik, a Szolga elismerésén keresztül objektivált és “közvetített” bizonyosság. Míg a Szolga még “közvetlen”, természeti, “vadállati” lény marad, addig az Úr – harca révén – már emberi, “közvetített”. Következésképpen viselkedése is “közvetített” vagy emberi, úgy a dolgokkal, mint a más emberekkel szemben; miután e mások számára csak Szolgák./ Az Úr a következő két konstitutív-elemre vonatkozik: egyfelől egy dologra mint olyanra, vagyis a Vágy dologi-tárgyára, másfelől arra a Tudatra, mely tudat számára a dologiság lényegi-entitás /vagyis a Szolgára, aki a kockáztatás megtagadása miatt egy szinten van azokkal a dolgokkal, melyektől függ. Ezzel szemben az Úr e dolgokban nem lát mást, mint egyszerű eszközt vágya kielégítéséhez. És vágyának kielégítése során e dolgokat elpusztítja./ Lévén, hogy 1. az Úr, az öntudat fogalmaként véve, a Magáért-való-lét közvetlen vonatkozása, s lévén, hogy 2. immár egyúttal mint közvetítés létezik, vagyis mint olyan Magáért-való-lét, amely magáért-valóként csak egy másik-entitás által létezik /mivel az úr csak azáltal Úr, hogy Szolgája van, aki Úrként ismeri el őt/, az Úr 1. közvetlen-módon vonatkoztatja magát mind a kettőre /vagyis a dologra és a Szolgára/, s 2. a másik által közvetített-módon mindkettőre. Az Úr közvetített-módon vonatkozik a szolgára, tudniillik az önálló adott-léten keresztül. Mert a Szolga éppen ehhez az adott-léthez van kapcsolva. Ez az adott-lét az ő lánca, melytől nem tud elvonatkoztatni abban a harcban, amelyben – emiatt – függőként tárul fel, olyanként, akinek a dologiságban van az önállósága. Ezzel szemben az Úr az a hatalom, amely uralkodik ezen az adott-léten. Mert a harcban feltárta, hogy számára ez az adott-lét csak negatív-entitás. Lévén, hogy az Úr az a hatalom, amely uralkodik ezen az adott-léten, s hogy ez az adott-lét az a hatalom, amely uralkodik a másikon /vagyis a Szolgán/, az Úr ezt a Másikat – ebben a /valóságos vagy cselekvő/ szillogizmusban – uralma alatt tartja. Az Úr ugyanígy közvetített-módon vonatkozik a dologra, tudniillik a Szolga által. Öntudatként véve általában, a szolga maga is negatív-vagy-tagadó módon vonatkozik a dologra és /dialektikusan/ megszünteti azt. De – számára – a dolog egyúttal önálló. Ezért ő a tagadó-aktusán keresztül nem juthat a dolog megsemmisítéséig tartó végére /ahogyan a kész dologgal az úr teszi, amikor “elfogyasztja”/. Vagyis a dolgot csupán átalakítja a munkával /: fogyasztásra előkészíti, de ő maga nem fogyasztja el/. Ezzel szemben az Úr számára e közvetítésen keresztül /vagyis a Szolga munkáján keresztül, aki az “első anyagot”, a természeti dolgot (az Úr számára) fogyasztásra átalakítja/, a dologi-tárgy tiszta tagadásaként, vagyis Élvezetként a közvetlen vonatkozás /a dologra/ létrejön. /miután az összes erőfeszítést a Szolga tette meg, az Úr már csak élvezi azt a dolgot, amit a Szolga előkészített számára, s “tagadja”, megsemmisíti azt, amikor “elfogyasztja”. (Például: a teljesen elkészített ételt megeszi.)/ Ami nem sikerült a Vágynak /vagyis a Harc “előtti” elszigetelt embernek, aki egyedül találja magát a természettel s akinek vágyai közvetlenül alapulnak ezen a Természeten/, az sikerül az Úrnak /akinek a vágyai a Szolga által átalakított dolgokon alapulnak/. Az Úr a végére jut a dolognak és kielégül az Élvezetben. /Tehát az Úr a Természettel szemben kizárólag egy másiknak (a Szolgájának) a munkája miatt szabad és ennek következtében elégül ki. De csak azért Ura a Szolgának, mert előzetesen – életét a tiszta tekintélyharcban, melyben mint ilyenben nincs semmi “természeti”, kockáztatva – felszabadul a természet és saját természete alól./ A Vágynak ez nem sikerül a dolog önállósága miatt. Ezzel szemben az Úr, aki a Szolgát a dolog és önmaga közé helyezte, ezáltal csak a dolog önállótlanságának aspektusával társul és tisztán élvezi azt. Ami a dolog önállóságának aspektusát illeti, ezt átengedi a Szolgának, aki a dolgot munkával átformálja.
E két konstitutív-elemben képződik meg az Úr számára egy másik Tudat által elismert-léte. Csakhogy ez utóbbi Tudat e két konstitutív elemben nem-lényegi-entitásnak tételezi magát: nem-lényeginek egyrészt a dolog megmunkálási-aktusában, másrészt abban a függőségben, amiben egy meghatározott létezéssel szemben találja magát. Ez a /szolgai/ Tudat egyik esetben sem képes úrrá lenni az adott-léten és nem képes eljutni az abszolút tagadásig. Ebben tehát adva van az elismerés-aktusnak az a konstitutív-eleme, mely abban áll, hogy a másik Tudat mint Magáért-való-lét megszűnik, s így maga teszi meg azt, amit a Másik Tudat tesz őellene. /Vagyis: nem egyedül az Úr az, aki a Másikban Szolgát lát; e Másik is ennek tekinti önmagát./ Az elismerés-aktus másik konstitutív-eleme szintén bennefoglaltatik a vizsgált kapcsolatban; e másik elem az a tényező, hogy a második Tudatnak /vagyis a szolgai Tudatnak/ e cselekvése nem más, mint az első Tudatnak /vagyis az Úr tudatának/ a saját cselekvése. /Miután a Szolga csak az Úrért, csak az Úr vágyainak kielégítéséért és nem a maga vágyaiért dolgozik, az Úr vágya az, ami a Szolgában és a szolgán keresztül munkál./ Az Úr számára a Magáért-való-lét az egyedüli lényegi-valóság. Ő a tiszta negatív-vagy-tagadó hatalom, amelynek a dolog semmi, s következésképp az Úr és Szolga kapcsolatában ő a tiszta lényegi cselekvés. Ezzel szemben a Szolga nem tiszta cselekvés, hanem nem lényegi cselekvés. Mivel ahhoz, hogy autentikus elismerés jöjjön létre, még szükség lenne a harmadik konstitutív-elem meglétére, mely abban áll, hogy az Úr is megtegye azt önmaga ellen, amit a másik ellen megtesz, s hogy a Szolga is megtegye azt a Másik ellen, amit önmaga ellen megtesz. Az Úr és Szolga kapcsolata által tehát egyenlőtlen és egyoldalú elismerés született meg. /Mivel ha az Úr a Másikat Szolgaként kezeli, ő maga nem viselkedik Szolgaként; és ha a Szolga kezeli a Másikat Úrként, ő maga nem Úrként viselkedik. A Szolga nem kockáztatja életét és az Úr dologtalan.
Az Úr és Szolga közötti kapcsolat tehát nem tulajdonképpeni elismerés. Hogy ezt belássuk, elemezzük a kapcsolatot az Úr nézőpontjából! Az Úr nem az egyetlen, aki Úrnak tekinti magát. A Szolga is ennek tekinti őt. Tehát valóságában és emberi méltóságában el van ismerve. De ez az elismerés egyoldalú, mivel ő a maga részéről nem ismeri el a Szolga valóságát és emberi méltóságát. Tehát őt olyasvalaki ismeri el, aki ő nem ismer el. És ebben áll helyzetének elégtelensége – és tragikuma. Az Úr harcolt és életét kockáztatta az elismerésért, de csak számára értéktelen elismerést nyer el. Mivel csak úgy juthat kielégüléshez, ha az elismerés olyantól jön, aki méltónak ismeri el őt az elismerésre. Az Úr attitűdje tehát exisztenciális zsákutca. Egyrészt az Úr csak azért Úr, mert vágya nem egy dologra alapul, hanem egy másik vágyra, az elismertség vágyára. Másrészt miután ennek következtében Úrrá válik, Úrként vágynia kell arra, hogy elismert legyen; s ilyenként csak akkor lehet elismerve, ha a Másikat Szolgájává teszi. De számára a Szolga egy állat vagy egy dolog. Tehát egy dolog “ismeri el” őt. Ílymódon vágya végső soron egy dologra alapul, és nem – miként kezdetben látszott – egy (emberi) Vágyra. Az Úr tehát rossz irányba tévedt. A harc után, mely belőle Urat csinált, ő már nem az, akivé e harcra vállakozva lenni akart: nem egy másik ember által elismert ember. Tehát: ha az ember csak az elismertség révén elégülhet ki, az az ember, aki Úrként viseli magát, soha nem lesz kielégült. S mivel – kezdetben – az ember vagy Úr, vagy Szolga, a kielégült ember szükségszerűen Szolga lesz; vagy még pontosabban az lesz kielégült, aki Szolga volt, aki keresztülment a Szolgaságon, aki “dialektikusan megszüntette” saját szolgaságát. – Csakugyan:/
Ílymódon a nem lényegi /vagy szolgai/ Tudat – az Úr számára – az a dologi-tárgy, mely az önmagáról való szubjektív-bizonyosság igazságát /vagy feltárult valóságát/ alkotja /mivel Úrnak lenni csak úgy “tudhatja” magát, ha mint ilyen ismerteti el magát a Szolgával/. De nyilvánvaló, hogy e dologi-tárgy nem felel meg a maga fogalmának. Mivel abban, amiben az Úr kiteljesítette magát, számára valami egészen más képződött meg, mint egy önálló Tudat /mivel ő egy Szolga jelenlétében létezik/. Nem ilyen önálló Tudat jutott neki, hanem épp ellenkezőleg, egy függő Tudat az, ami a számára létezik. Tehát szubjektíve nem bizonyos Magáért-való-létében mint igazságban /vagy mint feltárult objektív valóságban/. Épp ellenkezőleg, igazsága a nem lényegi Tudat; és ez utóbbinak nem-lényegi cselekvése. /Vagyis: az Úr “igazsága” a Szolga; és ennek Munkája. Csakugyan, mások csak azért ismerik el Úrként az Urat, mert Szolgája van; és az Úr élete a szolgai Munka termékeinek elfogyasztásában áll, abban, hogy e Munkából és e munka révén él./
Következésképp az önálló Tudat igazsága a szolgai Tudat. Igaz, ez utóbbi először mint önmagán kívül létező és nem mint az Öntudat igazsága jelenik meg /mivel a szolga nem önmagában ismeri el az emberi méltóságot, hanem az Úrban, akinek a létezésétől a Szolga függ/. De ahogyan az Uralom azt mutatta, hogy lényegi-valósága a megfordított-és-téves-képe annak, ami lenni akar, úgy a maga kiteljesülésében – feltehetően – a Szolgaság is az ellenkezőjévé válik annak, mint ami közvetlen-módon az. Mint magába visszaszorított Tudat, áthatja majd önmaga bensőjét és hamissá-válását megfordítva valódi önállósággá válik.
/A kiteljesedett, tökéletesen szabad ember, aki végérvényesen és teljesen kielégül abban, ami, az ember, aki tökéletessé lesz és bevégződik ebben a kielégülésben és általa, az a Szolga lesz, aki saját szolgaságát “megszüntette”. Ha a dologtalan Uralom zsákutca, a munkás Szolgaság ezzel szemben minden történelmi, társadalmi, emberi haladás forrása. A Történelem a dolgozó Szolga történelme. S hogy ezt belássuk, elegendő szemügyre venni az Úr és Szolga közötti kapcsolat (vagyis a “legelső” történelmi, társadalmi, emberi érintkezés legelső eredményét), nem csak az Úr, hanem a Szolga nézőpontjából is./
Csak azt láttuk, mi a Szolgaság az Uralomhoz viszonyítva. De a Szolgaság Öntudat is. Most tehát azt kell megvizsgálni, hogy ez micsoda önmagában és önmagáért. Már a legelején az Úr az, aki a lényegi-valóság a Szolgaság számára. Számára tehát az önmagáért létező önálló Tudat az igazság /vagy feltárult valóság/, ami ugyanakkor számára még nem létezik benne magában. /A Szolga alárendeli magát az Úrnak. Becsüli, tehát elismeri az emberi szabadság “önállóságának” valóságát és értékét. Csakhogy saját magában nem leli megvalósulását, csupán a Másikban találja meg. Ez előnyt jelent számára. Miután az Úr nem ismerheti el azt a másikat, aki őt elismeri, zsákutcában van. Ezzel szemben a Szolga elejétől fogva elismeri a Másikat (az Urat). Tehát elegendő számára, ha rákényszeríti magát a másikra, ha elismerteti magát vele, amivel létrejön az a kölcsönös és viszonos elismerés, ami egyedül képes az embert teljesen és végérvényesen megvalósítani és kielégíteni. Természetesen ahhoz, hogy a Szolga ilyenné váljon, meg kell szűnnie Szolgának lenni: transzcendálnia kell magát, meg kell “szüntetnie” magát mint Szolgát. De ha az úrnak semmi vágya – és semmilyen lehetősége – nincs arra, hogy mint Urat megszüntesse magát (mivel ez számára azt jelentené, hogy Szolgává válik), a Szolgának tökéletesen érdekében áll, hogy megszűnjék Szolgának lenni. Egyébként a belőle Szolgát csináló harc tapasztalata az önmegszüntetés aktusára, önmagának, adott Énjének, a szolgai Énnek a tagadására ösztönzi. Természetesen a legelején az adott (szolgai) Énjével összeforrt Szolga nem rendelkezik ezzel a “negativitással”. Ezt csak az Úrban látja meg, aki azzal, hogy életét kockáztatta az elismerésért vívott harcban, megvalósította a tiszta “tagadó-negativitást”./ Mindamellett benne magában csakugyan megvan a Szolgaságnak a tiszta tagadó-negativitásból és a Magáért-való-létből jövő igazsága /vagy feltárult valósága/. Mert ezt a lényeget megtapasztalta magában. E szolgai Tudat ugyanis nem ezért vagy azért, nem egyik vagy másik pillanatban félt, hanem a saját /tulajdon/ lényegi-valósága miatt a maga egészében. Mert érezte az abszolút Úrtól, a haláltól való félelmet. A szolgai Tudat e félelemben belsőleg feloldódott; teljességgel megreszketett önmagában, s minden ami-szilárd-és-állandó megremegett benne. Mivel ez a tiszta egyetemes /dialektikus/ mozgás, minden fennálló-stabilnak ez az abszolút folyékonysága nem más, mint az Öntudat egyszerű-vagy-osztatlan lényegi-valósága, az abszolút tagadó-negativitás, a tiszta Magáért-való-lét. E Magáért-való-lét így létezik e szolgai Tudatban. /Az Úr beledermedt Uralmába. Nem képes túllépni magán, megváltozni, továbbfejlődni. Győznie kell – és Úrrá válnia s ilyenként helytállnia – vagy meghalnia. Megölhetik; de átalakítani, átnevelni nem lehet. Számára az Uralom az a legfőbb adott érték, amin nem képes túllépni. Ezzel szemben a Szolga nem akart Szolga lenni. Azért válhat azzá, mert nem akarta kockáztatni életét azért, hogy Úr legyen. A halálos félelemben megértette (anélkül, hogy méltányolta volna), hogy semmilyen rögzített és szilárd, adott állapot nem merítheti ki az emberi létezést. “Megértette” létezése adott állapotainak “hívságát”. Semmi megrögzített nincs benne. Készen áll a változásra; ő a létében változás, transzcendencia, át-alakulás, “nevelődés”; önnön lényegében, önnön létezésében eredetétől fogva történetivé vált. Egyrészt nem forr össze azzal, aki; az adott állapot tagadásával transzcendálni akarja magát. Másrészt van egy elérendő pozitív eszménye: az önállóság, a Magáért-való-lét eszménye, amit még szolgaságának kezdetén az Úrban lát megtestesülni./ A Magáért-való-lét e konstitutív-eleme a szolgai Tudat számára is létezik. Mert az Úrban a Magáért-való-lét az ő dologi-tárgya. /Olyan tárgy, melyet a Tudat kívül levőnek, vele szembenállónak tud s melyet fel akar venni magába. A Szolga tudja, hogy ez a szabad levés. Azt is tudja, hogy ő nem szabad, de azzá akar válni. És ha a Harcnak és a herc eredményének a megtapasztalása a Szolgát fogékonnyá teszi a transzcendenciára, a haladásra, a Történelemre, az Úr szolgálatában ledolgozott szolgai élete valósítja meg ezt a fogékonyságot./ Ráadásul a szolgai Tudat nem csupán egyetemes feloldódás /feloldódása mindannak, ami rögzült, szilárd és adott/ általában véve: az Úr szolgálatában objektíve-valóságos-módon /vagyis konkrétan/ bevégzi ezt a feloldódást. A szolgálatban /egy másik (az Úr) szolgálatában végzett kényszerű munkában/ megszünteti minden egyes partikuláris-és-elszigetelt konstitutív-elemben ragaszkodását a természeti létezéshez; és a munkán eltávolítja magától ezt a létezést. /Az Úr dolgozni kényszeríti a Szolgát. S miközben dolgozik, a Szolga a Természet urává válik. Mivel ő csak azért vált az Úr Szolgájává, mert – a legelején – a Természet szolgája volt, összeforrt vele és a fennmaradási ösztönnek behódolva alárendelte magát törvényeinek. A munkával Úrrá válván a Természeten a Szolga felszabadul a maga természete, a saját ösztönei alól, amik a Természethez kötötték s amik az Úr Szolgáját csinálták belőle. Miközben a Szolga felszabadul a Természet alól, a munka felszabadítja önmaga alól, a saját szolgai természete alól: felszabadul az Úr alól. A nyers, adott, természeti Világban a Szolga az Úr szolgája. A munka által átalakított technikai Világban abszolút Úrként ő uralkodik – vagy legalábbis egy napon ő fog uralkodni. És ez az Uralom, mely a munkából, az adott Világ és e Világban adott ember progresszív átalakulásából születik, egészen másféle lesz, mint az Úr “közvetlen” Uralma. A jövő és a Történelem tehát nem a harcos Úrhoz köthető, aki vagy meghal, vagy a végtelenségig fennmarad a maga önmagával való azonosságában, hanem a dolgozó Szolgához. A Szolga, miközben munkájával átalakítja az adott Világot, transzcendálja az adottat és azt, amit benne ez az adott meghatároz; túllép magán és túllép az Úron is, aki az adotthoz úgy kötődik, hogy – mivel nem dolgozik – érintetlenül hagyja azt. Ha a Szolga számára a harcos Úrtól való félelemben megtestesült halálfélelem a történelmi haladás sine qua non feltétele, akkor kizárólag a Szolga munkája az, ami a haladást megvalósítja és teljesíti./
Mindamellett az abszolút hatalom érzése – amit a Szolga általában érzett a harcban és a /félt Úr/ szolgálatának különös-alakjaiban érez – még csak magában végbement feloldódás. /A hatalom eme érzése, vagyis a félelem, az Úrtól való rettegés nélkül az ember soha nem lenne Szolga s ennélfogva soha nem érhetné el végső kiteljesedését. De ez a “magában való”, vagyis objektíve valóságos és szükséges feltétel nem elégséges. A kiteljesedés (ami mindig tudatában van önmagának) csak a munkában és a munka által érhető el. Mivel az ember csak a munkában és a munka által tudatosíthatja teljesen annak a tapasztalatnak a szükségességét, értékét és jelentőségét, amire a számára az Úrban megtestesült, abszolút hatalomtól félve tett szert. Csak miután már dolgozott az Úrért, érti meg az Úr és Szolga közötti harc szükségességét, a kockáztatás és a velejáró félelem értékét./ Így, jóllehet az Úr keltette félelem a bölcsesség kezdete lenne, csak azt mondhatjuk, hogy e félelemben a Tudat önmaga számára létezik; noha még nem Magáért-való-lét. /A halálfélelemben az ember tudatára ébred a maga valóságának, értékének, és ez számára egyszerű élettény; és ez az egyetlen, ami “komolyan” számít a létezésben. De még nem ébredt tudatára önállóságának, értékének és szabadsága “komolyságának”, a maga emberi méltóságának./ De a munka által a Tudat önmagához jut. Igaznak tűnt ugyan, hogy a dologra való nem-lényegi vonatkozás aspektusa az, ami a szolgai Tudatra esett /a munkában, vagyis/ abban a konstitutív-elemben, amely az Úr tudatában a Vággyal kapcsolódik össze; azért tűnt így, mert ebben az elemben a dolog megtartja önállóságát. /Úgy tűnt, hogy a munkában és a munka által a Szolga ki van szolgáltatva a Természetnek, a dolognak, az “első anyagnak”, míg az Úr, aki beéri azzal, hogy elfogyasztja és élvezi a Szolga által előkészített dolgot, tökéletesen szabad a Természettel szemben. De ez valójában egyáltalán nincs így. Természetesen/ a Vágy /az Úr vágya/ magának tartotta fenn a tárgyat tagadó tiszta aktust /a tárgy elfogyasztását/ és – ugyanezen keresztül – magának tartotta fenn méltóságának-és-önmagának zavartalan érzését /érezve az élvezetben/. De ez a kielégülés maga ugyanezen okból nem más, mint elenyészés; merthogy hiányzik a dologi-vagy-tárgyi oldal, vagyis a szilárd-fennállás. /Az Úr, aki nem dolgozik, nem hoz létre semmi szilárdat a külső világban. Csak feléli-elpusztítja a Szolga munkájának termékeit. Így élvezete és kielégülése tisztán szubjektív marad; ezek csak számára érdekesek és csak ezek által juthat az elismertséghez; ezeknek nincs “igazságuk”, nincs, nincs mindenki számára feltárult objektív valóságuk. Bár ez a “fogyasztás”, az Úrnak ez a dologtalan élvezete, mely a vágy “közvetlen” kielégítéséből ered, legfeljebb némi gyönyört képes adni az embernek; de soha nem adhatja meg a teljes és végérvényes kielégülést./ Ezzel szemben a munka gátolt Vágy, feltartóztatott elenyészés; vagy nás szavakkal formál-és-képez. /A munka át-formálja a világot és civilizálja, képezi az Embert. Az embernek, aki dolgoznia akar – vagy dolgozni kénytelen -, gátolnia kell ösztöneit, amik arra késztetik, hogy a “nyers” tárgyat “közvetlenül” elfogyassza. És a Szolga csak úgy dolgozhat az Úrért, vagyis egy olyanért, aki már, mint ő, hogy közben a saját vágyait elfojtja. Tehát miközben dolgozik, transzcendálja magát, vagy ha úgy tetszik, képezi magát, “művelődik”, “szublimálja” ösztöneit, miközben gátolja őket. Egyrészt ő nem pusztítja el a dolgot akként, amiként az adva van. Azzal, hogy előbb munkával átformálja, el is halasztja a dolog pusztulását; fogyasztásra alkalmassá teszi, vagyis – “megformálja”. A munkával átalakítja a dolgokat és egyúttal ő maga is átalakul: magát átalakítva, magát képezve alakítja a dolgokat és a Világot; s a dolgokat és a Világot átalakítva magát képezi, alakítja át. Ílymódon/ a dologi-tárggyal való negatív-vagy-tagadó kapcsolat e tárgy valamely alakjában és valamely maradandó-entitásban képződik ki, mert épp a dolgozó számára a dologi-tárgynak önállósága van. E negatív-vagy-tagadó középfogalom, vagyis /a munka/ alakító cselekvése egyúttal nem más, mint a Tudat tiszta Magáért-való-létének elszigetelt-partikularitása. És ez a magáért-való-lét a munkán keresztül behatol abba, ami a Tudaton kívül, a megmaradás elemében van. A munkás Tudat tehát ezáltal az önálló adott-lét olyan szemléletéhez jut, mely benne önmagát szemléli. /A munka terméke a dolgozó alkotása. Ez tervének, gondolatának megvalósítása: így ő az, aki e tervben és e terv által megvalósítja magát s ennélfogva a terméket szemlélve önmagát szemléli. Mivel e mesterséges termék egyúttal ugyanolyan “önálló”, ugyanolyan objektív, ugyanolyan független az embertől, mint a természeti dolog. Tehát az ember mint ember objektíven a munka által és csak a munka által valósítja meg magát. Valóságosan és objektíven csak egy mesterséges tárgy előállítása után több és más ember, mint egy természeti lény; és szubjektív emberi valóságának tudatára csak e valóságos és objektív termékben ébred rá. Tehát az ember csak a munka által valóságosan természeten-túli lény és van tudatában valóságának; dolgozván ő “megtestesült” Szellem, történelmi Világ, “objektivált” Történelem.
Tehát a munka az, ami az állatból embert “alakít-vagy-képez”. Így a “kialakult-vagy-képzett” ember, a befejezett és befejezettségénél fogva kielégült ember szükségszerűen nem Úr, hanem Szolga; vagy legalábbis az, aki átesett a Szolgaságon. Csakhogy nincsen Szolga Úr nélkül. Az Úr az antropogén, történelmi folyamat katalizálója. Ő maga aktívan nem vesz részt ebben a folyamatban; de nélküle, a jelenléte nélkül e folyamat nem volna lehetséges. Mivel ha az ember történelme a munkájának történelme, és e munka csak azzal a feltétellel történelmi, társadalmi, emberi, ha a dolgozó ösztöne vagy “közvetlen érdeke” ellenében megy végbe, a munkának valaki más ellenében kell végbemennie, és kényszerű, a halálfélelem által kikényszerített munkának kell lennie. Ez a munka és csak ez a munka szabadítja fel, vagyis humanizálja az embert (a Szolgát). Egyrészt e munka teremt objektív való Világot, olyat, mely nem természeti világ, hanem kulturális, történelmi, emberi Világ. És csak ebben a világban él az ember olyan életet, mely lényegénél fogva különbözik attól, amilyet az állat (és a “primitív” ember) él a Természet kebelén. Másrészt e munka mentesíti a Szolgát attól a félelemtől, ami őt az adott Természethez és saját veleszületett állati természetéhez köti. A Szolga az Úr szolgálatában félelemben végzett munka révén szabadul meg attól a félelemtől, ami alávetette őt az Úrnak./
Csakhogy /a dolgot munkával/ formáló aktusnak nem csak az a pozitív jelentése van, hogy a tiszta Magáért-való-létként vett szolgai Tudat a maga számára egy-adott-létként-létező-entitásként képződik ki benne /vagyis a munka még más dolog, mint az a cselekvés, melynek révén az ember egy lényegét tekintve olyan emberi technikai világot teremt, mely ugyanúgy valóságos, mint az a természeti Világ, melyben az állat él./ A /dolgot munkával/ formáló aktusnak még van egy, a szolgai Tudat első konstitutív-elemével, tudniillik a félelemmel szemben munkáló negatív-vagy tagadó jelentése. Mert a dolog formálásában a Tudat saját tagadó-negativitása, vagyis Magáért-való-léte dologi-tárgyként /vagy Világként/ számára csak azáltal képződik meg, hogy /dialektikusan/ megszünteti a vele szembenálló, egy-adott-létként-létező /természeti/ formát. Csakhogy épp ez a dologi-vagy-tárgyi negatív-entitás az az idegen lényegi-valóság, amely előtt a szolgai Tudat reszketett. Ezzel szemben most ez a Tudat /a munkában és a munka által/ elpusztítja ezt az idegen negatív-entitást. Önmagát mint ilyen negatív-entitást helyezi a szilárd-fennmaradás elemébe; s e Tudat ezáltal képződik ki önmaga számára, válik magáért-valóan-létező-entitássá. A szolgai Tudat számára az Úrban a Magáért-való-lét egy más Magáért-való-lét; vagy még pontosabban, a Magáért-való-lét itt kizárólag számára létezik. A félelemmel a Magáért-való-lét /már/ őbenne létezik. De a /munkával történő/ formálásban számára a Magáért-való-lét mint a sajátja képződik meg, s arra a tudatra jut, hogy ő magában- és magáért-való. A forma /a Tudat által szemlélt terv-vagy-gondolat/, azáltal, hogy /a Tudatból/ kihelyezett /és – a munka által – a Világ objektív valóságába beillesztett/ lesz, a /munkás/ Tudat számára nem válik valami más-entitássá, mint aki ő. Mert épp ez a forma az ő tiszta Magáért-való-léte; és e Magáért-való-lét a számára e formában igazságként képződik meg /vagyis tudatos, feltárult objektív valóságként. A dolgozó ember a munka által ténylegesen átformált világban felismeri a saját alkotását; benne megpillantja saját emberi valóságát; benne felfedezi és mások számára feltárja ember-voltának objektív, először elvont és teljességgel szubjektív, magáról kialakított elgondolását/. Eme aktus által, mellyel önmaga újra visszatalál önmagához, a /munkás/ Tudat saját értelemmé-vagy-akarattá válik; és éppen a munkában válik azzá, ahol csak idegen értelemnek-vagy-akaratnak látszott. –
/Valódi önállóságát, autentikus szabadságát az ember csak azután éri el, miután átment a Szolgaságon, miután túljutott a halálfélelmen a valaki más szolgálatában végzett munka révén (és számára e valaki más testesíti meg ezt a félelmet). Tehát az elején a felszabadító munka szükségszerűen a mindenható, minden valóságos hatalmat birtokló Úr szolgálatában végzett kényszerű munka./
/A magában lévő Tudatnak/ ehhez a reflexiójához mindkét konstitutív-elem egyaránt szükséges /a következők: először/, a félelemé és /másodjára/ a szolgálaté általában, ugyanúgy, ahogy a /munkával/ megművelő-formálás. És egyúttal mindkettő egyetemlegesen szükséges. /Egyrészt/ a szolgálat és az engedelmesség fegyelme nélkül a félelem megáll a formális területén és nem terjed ki a létezés tudatos objektív-valóságára. /Nem elegendő, hogy féltünk, sőt az sem, hogy beláttuk, a haláltól féltünk. A félelem függvényében kell élnünk. Csakhogy így élni annyit tesz, mint szolgálni valakit, akitől félünk, valakit, aki gerjeszti és megtestesíti a félelmet; egy Urat (reális, azaz emberi avagy “szublimált” Urat – Istent). És szolgálni egy Urat – annyit tesz, mint engedelmeskedni törvényeinek. E szolgálat nélkül a félelem nem volna képes átalakítani a létezést; és a létezés így soha nem tudná túlhaladni a félelemmel átitatott kezdeti állapotot. Egy másikat szolgálva, magunkat külsővé téve, a többiekkel összeforrva szabadulunk fel a halál gondolata által keltett leigázó rettegés alól. Másrészt/ A /munkával történő/ megművelő-formálás nélkül a félelem belső-vagy.benső és néma marad, s a Tudat nem képződik meg önmaga számára. /A való objektív Világot átalakító munka nélkül az ember nem képes önmagát valóságosan átalakítani. Ha megváltozik, változása “benső”, tisztán szubjektív, csupán számára feltáruló, “néma” marad, nem terjedve át másokra. Így e változás az embert őrültté vagy bűnözővé alakítja át, akit előbb vagy utóbb semmissé tesz a természeti és társadalmi objektív valóság. Egyedül a munka – mely végezetre az objektív Világot összhangba fogja hozni az e világot már kezdetben túllépő szubjektív eszmével – nyílvánítja semmisnek az őrület és a bűntény elemét, amit minden ember magatartása felvesz, aki a félelem szorításában megpróbálja túlhaladni az adott Világot, amelytől fél, amelyben félelemmel áthatottnak érzi magát s amelyben ennélfogva nem lenne képes kielégülni./ De ha a Tudat az elsőrendű abszolút félelemérzés nélkül formálja /a dolgot a munkával/, akkor csak hiú-vagy-üres saját értelme-vagy-akarata van. Mert a forma avagy e Tudat tagadó-negativitása nem magában-való tagadó-negativitás. S ennélfogva formáló-aktusa nem adhatja meg neki önmagának mint lényegi-valóságnak a tudatát. Ha a Tudat nem állotta ki az abszolút félelmet, hanem csupán enyhe félelmet érzett, akkor a negatív-vagy-tagadó lényegi-valóság a számára külső-entitás maradt, és /saját/ szubsztanciáját e lényegi-valóság nem hatotta át teljesen. Mivel e Tudat a természeti tudat valamennyi betöltődését-vagy-beteljesülését nem ingatta meg, e Tudat még – magában-valóan – a meghatározott adott-léthez tartozik. Ráadásul csupán elszigetelt-és-partikuláris-entitásokra kiterjedőként szemlélve e forma nem /egy/ egyetemes képző-alakzat; nem abszolút Fogalom. Ellenkezőleg, e forma olyan ügyesség, amely csak néhány dolog fölött uralkodik, s nem pedig az egyetemes hatalmon és az objektív-vagy-dologi lényegi-valóság egészén.
/Az az ember, aki nem érezte a halálfélelmet, nem tudja, hogy az adott természeti világ az ő számára ellenséges, nem tudja, hogy megölésére, semmivé tételére tör, hogy alkalmatlan arra, hogy őt kielégítse. Tehát ez az ember alapjaiban megmarad az adott Világgal való összeforrottságában. Legfeljebb “megreformálni” szeretné a Világot, vagyis részleteiben megváltoztatni, partikuláris átalakításokat tenni rajta, anélkül, hogy lényegi jellegén változtatna. Ez az ember reformerként, sőt konformistaként “ügyesen” fog eljárni, de soha nem valódi forradalmárként. Csakhogy az adott Világ, melyben él, az (emberi vagy isteni) Úrhoz tartozik, és ebben a Világban ő szükségszerűen Szolga. Tehát nem a reform, hanem a Világ “dialektikus”, sőt forradalmi megszüntetése szabadíthatja fel és – ennélfogva – elégítheti ki. Csakhogy a Világnak ez a forradalmi átalakítása előfeltételezi a “tagadást”, az adott Világ nem-elfogadását a maga egészében. És ennek az abszolút tagadásnak a kezdete nem lehet más, mint az az abszolút rémület, amit az adott Világ, vagy még pontosabban az kelt, ami – vagy aki – e Világot uralja, e Világ Ura. Csakhogy az az Úr, aki (akaratlanul) előidézte a forradalmi tagadás vágyát, nem más, mint a Szolga Ura. Az ember csak akkor képes felszabadulni a Világ alól, mely nem elégíti ki, ha ez a Világ a maga teljességében sajátjaként egy (valóságos vagy “szublimált”) Úrhoz tartozik. Csakhogy amíg az Úr él, mindig alávetettje lesz annak a Világnak, melyben ő az Úr. Mivel az Úr az adott Világot csak élete kockáztatásával és ezen keresztül transzcendálja, kizárólag a halála az, ami “megvalósítja” szabadságát. Tehát amíg él, soha nem jut el ahhoz a szabadsághoz, amely az adott Világ fölé emelné. Az Úr soha nem képes kiszakadni abból a Világból, melyben él, s ha e világ elpusztul, vele pusztul ő is. Egyedül a Szolga képes transzcendálni az (Úrnak alávetett) adott Világot és ő nem pusztul el. Egyedül a Szolga képes átalakítani azt a Világot, mely formálja őt és belerögzíti a szolgaságba és képes egy általa formált Világot teremteni, melyben szabad lesz. S a Szolga ezt csak kényszerű és az Úr szolgálatában végzett, félelemmel teli munkával éri el. Persze a neki elvégzett munka egyedül őt nem szabadítja fel. De miközben a munkával átformálja a világot, a Szolga önmagát formálja át és így olyan új objektív feltételeket teremt, melyek lehetővé teszik számára, hogy újrakezdje az elismerésért folytatott felszabadító Harcot, amit kezdetben még a halálfélelem miatt elutasított. S így végső soron az összes szolgai munka nem az Úr akaratát valósítja meg, hanem a Szolga – először öntudatlan – akaratát, aki – végül – sikerrel jár ott, ahol az Úr – szükségszerűen – megbukik. Éppen az először függő, szolgai és behódoló Tudat valósítja meg és tárja fel végeredményben az autonóm Öntudat eszményét és ezzel saját “igazságát”./