1. – A címről
Ha költők vagyunk, ma, mivel a világ az, ami, számos kérdés vetődik fel Önökben, ezeket Önök vetik fel, és nem nagyon tudják, miként válaszoljanak rájuk. Például:
– A költészet még lehetséges?
– A költészet nem valahol másutt van?
– A mai költészet miért annyira nehéz?
– A költészet micsoda?
et cetera
E kérdések némelyikét rendberakom a fejemben, azt válaszolom, amit válaszolok, vagy nem válaszolok, ahogy jön.
Nem a költészet nevében válaszolok. A magaméban válaszolok, én, aki
– költő vagyok
– mint ilyen várom el magamtól a választ
– úgy vélem, a költészet folytathatja a folytatás gyakorlatát
– hiszen nincs kizárva, hogy lenne még költészet
et cetera.

A egység – előzetesek

2. – A nemzetekről, a költészetről
Néha néhány távoli vagy közeli országban megkérdi valaki: van francia költészet?
(értsd: van még költészet Franciaországban? (értsd: jól tudjuk (az önök újságjai mondják), hogy Franciaországban már nincsen irodalom; és Ön Franciaországból jön! és költőnek mondja magát! ezt hogyan magyarázza meg?) – mit válaszolhatnék? nem felelek semmit)
Általánosabban fogalmazva, ha X egy ország, akkor mit jelent „X költészete”?

3. – Eine Nationale Poesie?
Osnabrück, 1993. november 27.

1.
1.1. Családomba a telefon csak 1945-ben vonult be. Tizenkét éves voltam. Félelmetes és idegen készülék volt, mint egy minden kétséget kizáróan ellenséges istenség. Apám a hívásra sem vette föl, ő egyáltalán nem használta. Anyámnak jutott az ördögűzés szerepe. De igazából sosem sikerült a hatalmába kerítenie. Évekkel később, amikor elköltöztünk Carcassonne-ból, ahol a háború előtt éltünk (emlékeztetnék arra, hogy volt egy háború 1939 és 1945 között), Párizsba jöttünk lakni, s egy napon anyám kapott egy telefonhívást egy régi barátnőjétől, még azelőttről, vidékről. Röviden beszéltek, kicserélték a híreket családról, gyerekekről, és mielőtt befejezték volna, anyám azt mondta: „most ne teljen el olyan sok idő, hogy nem beszéltünk egymással! Írd föl a telefonszámomat!”, „igen, igazad van, diktáljad!”, kezdte mondani a barátnő. Ekkor mind a ketten nevetésben törtek ki.

1.2. Ami engem illet, én sem jutottam sokkal tovább ennek az eszköznek a megszelidítésében. Akkor is, amikor Hamburgból hívtak, hogy megkérdezzék mostani előadásom címét, egy pillanatra elfogott a pánik. Miközben a hihetetlen távolságra gondoltam, amelyen keresztül a hang ilyen valószerűtlen módon eljut a fülembe, a hangomból kiérezhető kérdő bizonytalansággal, hirtelen azt feleltem: „nemzeti költészet?”. Így történt, hogy ez a cím merült föl bennem, és ráadásul németül tökéletesen alkalmasnak találom, következésképp alkalmazom is, a germán dolgokban szinte teljesen műveletlen kiejtésemben: „Eine nationale Poesie?”

1.3. A következőképpen járok el. Először rákérdezek a nemzet eszméjére. Másodjára fölteszem a kérdést, hogy a költészetnek mit lehet kezdenie a nemzettel. Többé-kevésbé megmaradok a kérdő módnál, miután sok feleletem nincsen; ami nem akadályoz meg abban, hogy határozottan nyilatkozzam, mint akárki.

2.
2.1. Néhány év óta Franciaország, meg kívánván mutatni, hogy nem orrolt meg Németországra a közös újabb történelmükben fölmerült bizonyos félreértések miatt, kölcsönvette tőle a fasiszta irányultságú politikai mozgalom elgondolását, melynek neve Nemzeti Front lett és a vezérét (kellett egy vezér) Le Pennek hívják.

2.2. A Nemzeti front egyik kényszerképzete: „Franciaország a franciáké!”, vagy még pontosabban: „Maradjunk meg magunk közt és őrizzük jól a legelőket!” Túl sok az idegen Franciaországban, mondják, elárasztanak minket, mint régen az arabok, akiket Martel Károly (a Nemzeti Front egyik tiszteletbeli tagja) 732-ben legyőzött Poitiers-nél. Föleszik a kenyerünket, lerombolják egyéni és társadalmi biztonságunkat. Röviden, „Letörnek népet és hazát, / Bosszut állnak ifjon s gyönge lányon”. Legalábbis szimbolikusan.

2.3. Tehát meg kell szabadulnunk az idegenektől.

2.4. Ekkor azonban akad egy probléma. Ha hazaküldjük az idegeneket, ez azt jelenti, hogy tisztán és vitathatatlanul meg tudjuk különböztetni a franciákat, akiknek itthon kell maradniok. Jó. Ki egy francia?

2.5. Elgondolkodván e kérdés fölött a Nemzeti Front a vezére tolmácsolásában (kell egy vezér, aki mindenki nevében beszél) javasolta a francia ember definícióját.

2.6. Le Pen Definíciója: Francia az a férfi vagy nő, akinek mindkét szülője francia.

2.7. Fellelkesedvén ezen a definíción, az itt következő költeményt szereztem, melyet már több nyelvre lefordítottak (ami nem túl gyakori), büszkén mondom, németre is.

2.8. Figyelem: a költeményt nagyon gyorsan kell mondani!

2. 9. Költemény:
Le Pen francia?
Ha Le Pen francia volna, ez Le Pen definíciója szerint azt jelentené, hogy Le Pen definíciója szerint Le Pen anyja és Le Pen apja szintén francia, Le Pen definíciója szerint, ami azt jelentené, hogy Le Pen definíciója szerint Le Pen anyjának az anyja, miként Le Pen anyjának az apja, miként Le Pen apjának az anyja, nem feledkezvén meg Le Pen apjának az apjáról sem, Le Pen definíciója szerint francia, s következésképp Le Pen anyjának az anyjának az anyja, miként Le Pen anyjának az apjának az anyja, miként Le Pen apjának az anyjának az anyja és Le Pen apjának az apjának az anyja francia kellett hogy legyen Le Pen definíciója szerint s ugyanígy és ugyanezért Le Pen anyjának az anyjának az apja, miként Le Pen anyjának az apjának az apja, miként Le Pen apjának az anyjának az apja és Le Pen apjának az apjának az apja francia kellett hogy legyen, még mindig ugyanezen definíció, a Le Pené szerint
amiből gond és Le Pen segítsége nélkül, az érvelést követve arra következtethetünk, hogy
vagy létezik a franciák végtelenje, akik franciáknak születtek Le Pen definíciója szerint, Le Pen definíciója szerint franciákként éltek és haltak meg az idők kezdetétől fogva, vagy pedig
Le Pen nem francia, Le Pen definíciója szerint.
Jacques Roubaud, provanszál

2.10. Kénytelen voltam így aláírni: „provanszál”, mivel én nem francia vagyok, hanem többé-kevésbé provanszál, mindenesetre néhány nemzedékre visszamenőleg ez vagyok. (Szívesen számítanám az őseim közé a trubadúr Rubaut-t, de még nem sikerült a hiányzó összes láncszemet megtalálnom a leszármazásomban.)

2.11. Az alternatíva második ága, tudniillik hogy Le Pen a saját definíciója szerint nem francia, nemrégiben világos megerősítést nyert. Amikor New Yorkban voltam a St Mark’s Place Poetry Projectjének felolvasásán, a végén valaki adott egy Le Pen márkájú töltőtollat. Ahogy vizsgálgattam, láttam, hogy „made in Japan”. Quod erat demonstrandum.

3.
3.1. A „provanszál” szó új kérdéshez vezet. A rögvest vázolandó helyzet a bolygó több pontján előfordul, de én egy – legalábbis mostanság – viszonylag kevésbé égető példát választottam ki rá.
3.2. Nem olyan régen – a Berlini Fal összeomlásakor, aminek még senki nem kezdeményezte az újjáépítését (kevésbé konkrétan látható megfelelője a tőle alig különböző határokon most egyre szilárdabb (a francia „konkrét” szót az angol „concrete” szóhoz közelítve értem); ezt nevezik Schengeni Egyezménynek) – a moldvai parlament kinyilvánította abbéli szándékát, hogy kiválik a haldokló Szovjetúnióból, és az egész világ előtt kihirdeti teljes és tökéletes szuverenitását és függetlenségét. Mindenki helyeselte, helyesli. Helyeseljük. So far so good.

3.3. Kevéssel ezután egy gagauz delegáció jelent meg a moldvai parlament előtt, hogy autonómiát kérjen. Mint Önök valamennyien tudják, a gagauzok olyan török keresztények, akik Moldáviában élnek; mintegy 150 000 gagauz van és 3 millió moldáv. Az arányok tiszteletre méltó elméletét követve azt mondhatnánk, számukat tekintve a gagauzok úgy viszonylanak a moldávokhoz, ahogyan a moldávok a franciákhoz.

3.4. A moldávok válasza nem váratott magára: „Nyet” (moldávul). És a tettet a szóhoz igazítva a moldávok buszokon Gagauziába vonultak jókora husángokkal (nyilván nem rendelkeztek automata fegyverekkel és Warren Christopher, az amerikai szenátus, Irán, az Új Oroszország és a hadviseléshez szükséges fegyverek passzolásában jártas egyéb országok még nem vették tervbe (ugyanazon konfliktus mindkét oldalával rokonszenvezve) a felfegyverzésüket) és kellő komolysággal végigverték ezeket a lázadókat.

4.
4.1. Most egy kissé visszamegyek az időben az 1939-1945 közötti évekre. Apám ezekben az években azok közé tartozott, akiket Franciaországban „ellenállóknak” neveznek (és akiket a megszállók seregei „terroristáknak” hívtak). A nemzeti kérdésről vallott eszméimen egészen bizonyosan rajta hagyta a nyomát az ő tanítása, az ő példája.

4.2. Nem vagyok „nacionalista”, vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem tekintem magam annak. De apámtól megtanultam azt, amit egy manapság kevésre becsült szóval hazafiságnak nevezünk. És bizonyos fokig, azt mondhatnám, látensen, megmaradtam hazafinak: a rasszizmus, az idegengyűlölet, a „löpenizmus” iránti mély ellenszenvemnek, egy bizonyos jelenlegi francia közvélekedés adott állapota miatt érzett szégyenemnek legalább részben kétségkívül ez az oka.

4.3. E szembeállító különbségtétel a felfogásomban átvitele annak a szembeállító különbségtételnek, amelyet Sloterdijk javasolt „értekezés a cinikus észről” című munkájában a tulajdonképpeni cinizmus és a között, amit „künizmus”-nak nevez, vagyis – a lehető legegyszerűbben – az olyan ember között, aki föntről lefelé, és az olyan között, aki alulról fölfelé néz.

4.4. A hazafiságot szükségesnek tartom a nemzetben, ha egy másik nemzet megszállta. És a napnál is világosabban ez a helyzet állt elő a tökéletesen megszállt Franciaországban mind apám és barátai, mind de Gaulle tábornok számára.

4.5. De tűrhetetlennek tartom a nacionalizmust akkor, amikor másféle értelemben van jelen. S a kis és közepes nagyságú nemzetek saját kisebbségeik tekintetében, ráadásul mintegy öntudatlanul, sajnos elég gyakran egyszerre érvényesítik mind a két szellemi beállítódást.

5.
5.1. Most pedig kövessük a költészet iránymutatását! A nemzetnek mit lehet kezdenie a költészettel?

5.2. Franciaországban, legalábbis a második világháború alatt (koromnál fogva hivatkozom rá minduntalan; nagyapai korba értem és nyolc hete az is vagyok) létezett egy olyan költészet, amely nyíltan követelte a kettő összekapcsolását, a „nemzeti köteléket”. Ezt „az Ellenállás Költészetének” nevezték. Egyik legnevesebb képviselőjét Louis Aragonnak hívták és egyik illegális verseskötetének ez volt a címe: A szövegben franciául. E költészet egyik szintén illegális antológiáját így nevezték: A költők becsülete. Költeményeket írni franciául a Megszállás ellen annyit jelentett, mint Franciaországért írni, ami ebben az elgondolásban becsületes dolog volt.

5.3. Aragon egyik régi barátja, a szürrealista Benjamin Péret hevesen ellenezte ezt a bújtatott egyenlőségjelet, kijelentve, hogy a költészetnek nincsen dolga a nemzettel, és írt egy pamfletet, A költők becstelenségét. A bizony kemény háborús éveket az amerikai kontinensen töltötte, így a dolgok nem tisztázódtak.

5.4. Ma úgy érzem, mindkét álláspontban van igazság. Egyrészt az úgynevezett ellenállásos költőknek okuk volt azt tenni, amit tettek (és néhány szövegük, itt Robert Desnosra gondolok, kétségkívül sokkal érdekesebb, mint amilyeneket a szerencsétlen Péret írt ugyanezekben az években), és mint Shakespeare Brutusa, becsületes emberekként viselkedtek.

6.
6.1. De ami ezekben a „költemények”-ben létrejött, az elsődlegesen, alapvetően nem költészet volt. A költészetet átjárta mindaz, amit máskülönben nem lehetett kifejezni, aminek tilos volt hangot adni. Ez az oka annak, hogy a költemények eme létmódja nagy közönségre talált, s nyilvánvaló, hogy az újra megtalált béke idején e létmód egycsapásra megszűnt.

6.2. Ugyanez a jelenség egyébként régóta előfordult számos diktatúrában. A költészet, mely direkt vagy rejtett módon hangot ad annak, amit nyíltan nem lehet kimondani, nem más, mint az a költészet, amit „népi”-nek vagy „nemzeti”-nek nevezünk. De meglehetősen nemtelen dolog a költészet dicsőségét és közkedveltségét a népek szerencsétlenségére alapozni.

6.3. Azon dolgok közt, melyek gyakran csak így válhatnak kimondhatóvá, természetesen ott van az elnyomott kisebbségek nemzeti törekvése. A világköltészet számos nagy neve ezt és csak ezt képviseli.

6.4. Azok, akik őket kívánják teljesen külsődlegesen utánozni, megpróbálván „az áldozatokért szót emelni”, a jobbik esetben csak szimpatikus és fölösleges szavakat gyártanak, a legrosszabb esetben nagy semmiket csinálnak. Naponta látunk erre példákat (és nem csak a költészetben), ha megnézzük, mi történik Bosznia-Hercegovinában.

7.
7.1. Első válaszom tehát a következő: a költészet nem a nemzettel kapcsolódik össze, hanem a nyelvvel. Tehát: Eine nationale Poesie? – ennek semmi helye.

7.2. Védelmezhetném válaszom pozitív felét, azt tudniillik, hogy minden költészet szubsztanciális kapcsolatban áll valamely nyelvvel, a nyelvekkel, a nyelvezettel, amennyiben a költészet az összes formális és nem formális, jelenlegi és történeti, individuális és kollektív vonatkozásában a nyelv, a nyelvek, a nyelvezet emlékezete. Erre itt nincs sem tér, sem idő. (lásd később ugyanezeken a lapokon).

7.3. Így hát beérem a legdurvább megfogalmazással.

7.4. Ugyanakkor az elmondottak után sem hagyhatok fel azzal, hogy erről beszéljek.

8.
8.1. Miért? mert hiába követeljük, ahogy most tettem, a költészet autonómiáját, és hiába ruházzuk föl azzal a fontos funkcióval, amit (ahogy én elgondolom) egyesegyedül töltene be, hogy a nyelv emlékezete legyen, ha már nincs többé költészet, s egy adott nyelven írt költemény esetében hiába, ha ez a nyelv már nem létezik.

8.2. Ez itt egy kérdés, érinti a nemzet kérdését, kibogozhatatlanul összefonódik vele, újra és újra előjön.

9.
9.1. Mostanság sokat foglalkoznak Franciaországban az agrárkultúrával és az „agrár” nélküli kultúrával (két általánosan érdekes tárgy. „Ha kultúráról hallok beszélni”, mondja egyik barátom, „mindig a falusi „kultúrcikkek” felirat jut eszembe”). Ennek az az oka, amit GATTnak nevezünk. Vannak gattosok (a partizánok) és vannak antigattosok (akik gyakran nem kevésbé gátoltak).

9.2. Az antigattosok kivételezést követelnek a kultúra számára, mivel szerintük a kulturális termékek nem olyanok, mint a többi termék. A gattosok fütyülnek rájuk, és azt mondják, hogy a kulturális termékek olyanok, mint minden más termék, meg hogy az antigattosok merevek, ráadásul termékeik megítélésében bizonytalanok, így tehát mesterségesen kívánják védeni azokat. Vannak aztán a félig-gattosok: a félig-gattos a kulturális specifikum kompromisszumos megoldását javasolja, ami bármit jelent és az ellenkezőjét, ahogyan ez lenni szokott.

9.3. Ha a GATT problémáját, amit középiskolás koromban Kulturkampfnak neveztek, átvisszük az imént vázolt helyzetre, azt mondhatni, hogy a gattosok olyanok, mint a nagyoroszok (akik napjainkban észrevehetően visszavonulót fújnak (nem hittem el, hogy csak szavakban! ekkor még szó se volt csecsenekről – 1995), az antigattosok meg olyanok, mint a moldávok, és a költészet a gagauzok nem túl irigylésre méltó helyzetében van (míg Franciaországban az okszitánok sorsában osztozik (és ezért van az, hogy néhány okszitanista barátom vad gattos) (tartok tőle, hogy illúziókat táplálnak))).

10.
10.1. Ha a kérdést csak a költészet (és a költők) érdekei felől vizsgálom, úgy látszik, első menetben külön kell választani a költészet sorsát az irodalom többi részétől, vagyis elsősorban a piackorszak nagy irodalmi formájának, a regénynek a sorsától.

10.2. A profitelvű társadalom, ahogy – nem tudom, miért – a piacgazdaságot nevezik, mellyel – Margaret Thatcher megkapó szófordulata szerint – senki sem szállhat szembe („you cannot beat the market”) (e szép szófordulat talán csak a thatcheri apokrifok része, de szépen mondta, aki mondta), szóval a profitelvű társadalom planetarizálódásában bizonyos, hogy a regény sokkalta fontosabb a költeménynél.

10.3. A regényírók nyilvánvalóan igen érdekeltek a piac határtalan és általános kiterjeszkedésében. E pozíciót nemrégiben egy Vargas LLosa nevű politikus védelmezte, akiről azt mondják, regényíró, s akinek az angol sajtóban volt alkalma hosszasan értekezni erről (én itt olvastam; csak angol napilapokat olvasok és főleg a Times-ot), s amint hírlik, egyúttal a francia sajtóban is. Semmi kétség, ezt a cikket sokfelé lefordították.

10.4. Odafordulván a franciákhoz (vagyis valójában Franciaország jelenlegi és korábbi kormányához, politikai pártjaihoz és nyomásgyakorló csoportjaihoz, a nagy agrárkultúrosokhoz és a cirkusz kis szakértőihez) ledarálta a leckét a szabadság nevében, de Flaubert és Proust nevében is, akiknek nincs szükségük támogatásra, hogy eljussanak az egyetemes közönséghez. És blablabla és blablabla. Önök maguktól is képesek rekonstruálni az érvelést.

10.5. De ezt nézzük meg kicsit közelebbről! A piacok általános megnyílása, ami tény (a Gattizmusról folytatott vita azért komikus, mert nyilvánvaló, hogy ezen a területen a tények alaposan túlmentek rajta), a költészet helyzetét még bizonytalanabbá teszi.

10.6. Márpedig a költészet egy egészen sajátos fajta határsorompóba ütközik (és ez az egyik oka annak, hogy a szabadság = szabadkereskedelem azonosítása számomra hazugnak és hipokritának tűnik), olyan sorompóba, melynek óriási gazdasági kihatásai vannak. A nyelvek határáról kívánok beszélni, a fordítás szükségességéről, melynek költsége jelentősen korlátozza a nyelvi transzportot más nyelvekbe.

10.7. E problémára két megoldás van. Az első radikális: a költészet kiiktatása a meghatározó nyelvekből.

10.8. A második megoldás valójában meglehetősen közel áll az elsőhöz és elvezethet az első megoldás határáig, sőt azon túl is: a fordítási nehézségek kiiktatása az általános uniformizálás segítségével, a költői kifejezésmódok hozzáigazításával az egyetemes uralkodó nyelvhez, ami az angol.

10.9. Természetesen ezen a módon a költészet csak viszonylagos túléléshez jut, mivel a költészet az egyes nyelveken, nemzeteken belül az eltűnés felé halad, de nem ezt akarom most megvitatni.

11.
11.1. Ám akkor nézzük meg, hogy mi történt és mindinkább mi történik a regény esetében. Ugyanezek az erők úgy hatnak és fognak hatni rá, hogy az egyetemes regény csak egyetlen változatra áll be, az angol nyelven írott regényre. A bármilyen nyelvi vagy formai megértésbeli nehézséget jelentő összes francia regény nehezen lesz lefordítható, az esetek többségében óriási erőfeszítés nélkül lefordíthatatlan, s ezzel azt akarom mondani, hogy gazdaságilag lefordíthatatlan lesz.

11.2. Ma inkább elmondhatjuk, mint bármikor, hogy két, egymással összefonódott mozgás hatására – egyfelől az irodalom piacának univerzalizálódása, másfelől ezzel párhuzamosan azoknak a „részeknek” a gyors pusztulása miatt, melyek még megmaradtak az írás területén – az uniformizálódás démona diadalmaskodik. Az egyre növekvő arányú, a beszámolói hitelességet kínáló regények tökéletes fölcserélhetőségét alig kendőzi el némi halovány változatosság. E regények természetesen főként földrajzi vagy pontosabban turisztikai érdekességűek. A regény mundializációját nyelveinek, szerkezeteinek, formájának egyre növekvő lokalizálhatatlansága kíséri.

11.3. A piacgazdasági regény eszménye ma a határok nélküli lét, vagyis az, hogy eljuttatható legyen mindenhová anélkül, hogy beleütközne az olyan költséges és lassító akadályokba, mint a fordítás és az újjáteremtés nehézségei, a nyelvek egyedisége. Az érzékelhető eltérések ebben az összefüggésben felszíniek, kozmetikai jellegűek. Az aszpirin csak ugyanazt a kémiai összetevőt tartalmazhatja a világ összes gyógyszertárában, bárhogyan is változzon a címke a vásárló orra előtt. Az irodalmi aszpirintermék kora jő. Egyébként nem biztos, hogy a regény – dicséretes erőfeszítések ellenére – mindig képes alkalmazkodni e helyzethez, még akkor sem, ha valami mássá alakul át, például útibeszámolóvá.

12.
12.1. Egyébiránt nem csak a költészetet, nem csak a regényt, nem csak általában az irodalmat érinti ez a gyors iramú folyamat.

12.2. Ahogy az imént előadtam a dolgokat, vagyis ahogy belehelyezkedtem egy franciául író költő nézőpontjába, meghódolva a regény gazdasági fölénye előtt, ami egyéb dominanciáknak hódol be, melyeket itt fölösleges lenne előszámlálni s amelyek mindegyikét egyetlen nyelv dominanciája sújtja (és a nemzetállamok – és egyébként a moldávok is a maguk domináns nyelvével – gyerekes megregulázásokkal nem fogják kikerülni ezt a fejlődést) -, minderre mondhatnánk persze, hogy „és akkor mi van?”.

12.3. Mondhatnánk, hogy maguk a nyelvek az angol nyelv javára szorulnak háttérbe (hogy némiképp háttérbe szorulnak, az világos), s hogy mindaz, ami a nyelv művészetének számít, továbbra is nyugodtan kibontakozhat, ki is fog bontakozni az egyetlen és egyetemes nyelv, az angol nyelv terében. Nincs több gagauz költészet (vagy olyan kevés van, hogy ez nem számít), nincs több moldáv regény, de van költészet, van regény, bár angolul (sok író a világban máris úgy ír, mintha ez az állapot beállt volna; és sok olvasó ugyanígy tesz).

12.4. De én úgy gondolom, a nyelvek visszalépése a legerősebb javára egyenértékű lesz magának az uralkodó nyelvnek a lezüllésével. Nem nehéz meglátni (és csakugyan elkerülhetetlen egyszerre a kulturálisnak nevezett termékek szabadpiaci szerveződése, ugyanakkor az ellenállás nélküli dominancia helyzete is) az ízléstelenség és a közönségesség növekvő piacát magában az angol világban.

13.
13.1. Akkor? Most átalakítom a címet kitevő kérdésemet: nem „Eine nationale Poesie?”, hanem egy hosszú kérdéssorozat, mindegyik kérdés ugyanarra a mintára: „költészet franciául?”, „költészet németül?”, „költészet gagauz, mohawk vagy okszitán vagy szuahéli vagy tamil vagy latin nyelven, vagy egyszerre több nyelven, vagy egy képzeletbeli nyelven, vagy…?”.

13.2. És legalább hipotetikusan a következő „pozíciót” követelném ki magamnak: a rendelkezésünkre álló husángokkal ütni azt, aki erősebb, annak a nevében, aki gyengébb. Megerősíteni a költészet túlélési lehetőségét a regény dominanciája ellenében, a regényét a riport vagy az útikalauz ellenében,… a francia nyelvű költészetét az angol nyelvű költészet uralma ellenében (aminek egyetlen tisztességes módja fordítások készítése és az angol vagy amerikai költészet kiadása franciára fordítva, de mintegy francia költészetként, ugyanolyan igényesen komponálva, mintha mi magunk írtuk volna, és ekként mutatva fel, vagyis a „kétnyelvűség” szervilizmusa és mentegetődzés nélkül), de az okszitán, vagy a korzikai, vagy a breton, vagy az elzászi, vagy a pikárd vagy a baszk költészetét is a francia költészet ellenében; et cetera; and so on; und so weiter.

13.2. Szeretném rendületlenül elkötelezni magam a piaci területek meghódításáért vívott harcban és szeretnék egyetemes költővé válni. Ebben a szellemben készítettem egy költeményt, mely meglehetősen kényelmesen kelhet át minden határon. Van egy hosszú és egy rövid változat. A rövid változat rövid, de a hosszú változat nagyon hosszú. Így csak a rövid változatot olvasnám fel. Ez egy szonett, de ez a provinciális megnevezés könnyedén figyelmen kívül hagyható japánra fordítás esetén.

13.4.
Az Élet : szonett
Pierre Lussonnak

0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1

0 1 1 0 1 0 1 1 1 0 0 1

1 0 1 0 1 1 1 0 1 0 0 1

1 1 0 0 1 1 0 0 1 1 0 1

0 0 0 1 0 1 0 0 0 1 0 1

0 1 0 1 0 1 0 1 1 0 0 1

0 1 0 1 1 1 0 0 1 0 0 1

0 1 0 1 0 1 0 0 0 1 0 1

0 1 0 1 0 1 0 0 1 0 1 1

0 1 0 1 0 1 0 1 0 1 11

0 0 1 0 0 1 0 1 0 1 0 1

0 0 0 1 0 1 0 0 1 0 0 0

0 0 0 0 0 1 1 0 0 0 0 1 0 1

0 0 0 0 0 1 0 0 0 0 0 0 0

13.5. Végezetül: tehetném, de nem akarom fölösleges harcokra elfecsérelni időmet. Továbbra is egész egyszerűen az vagyok, aki voltam, és nem tehetek mást, mint hogy megmaradok annak, aki vagyok

14.

Jacques Roubaud, matematika-
és költeménycsináló.

4. – GAZDPROFról, MIASZÁMról és VILFIDről
Hárman vannak.
Három szereplő.
Sokszor, sokszor és egyre többször avatkoznak bele az életünkbe.
Leginkább kétneműek.
Az első neve GAZDPROF úr-asszony, és ez a profitgazdaság tulajdonneve.
Mindenfélét csinál (nagyon aktív). Semmi szükség e tevékenységek felsorolására.
Egyik legszilárdabb terve a minket foglalkoztató területen: Lezárni a nyelveket, mint egy akna járatait. (Ez bányajogi kérdés.)
MIASZÁM többnyire a szövetségese. (Lehetne másként is; de nem vagy kevéssé áll így a dolog.)
MIASZÁM = MInden Azonnali SZÁMátvitele.
MIASZÁM az információs autósztrádákon köröz. (A költészet főleg gyalogos; végső esetben biciklire ül.)
Hogy képességeinek szabad gyakorlásában GAZDPROF, s hogy szabad kibontakozásában MIASZÁM biztosítva legyen, VILFID úrhoz-asszonyhoz kell folyamodniuk.
VILFID = A VILágFalu IDeája. (Olykor Bush ex-elnökkel szólva gyakran mondják így: Global Village.) (GAZDPROF a seriffi poszt várományosa.)
Hárman vannak; és (potenciálisan) uralkodnak a világ fölött.

5. – A két nyelvről
Bizonyos országokban létezett egy nyelvféleség: pontosabban a nyelvnek egy igen sajátos használati módja, ezekben az országokban. Úgy hívták, bükkfanyelv.
A hivatali beszédben virágzott, a (nagyon hivatalos) napilapokban, a (hivatalosan) kiadott íróknál.
Egészen középszerű volt; merev, ronda.
A bükkfanyelv nem illik GAZDPROFhoz; sem MIASZÁMhoz; még kevésbé VILFIDhez;
Ezek kedvelik a nem merev, a simulékony nyelvet; a nem hivatalit, a nem hivatalosat; az újságokon, a televízión keresztül szabadon terjedő, a nem előírásos nyelvet,…
Ezt a nyelvet nevezzük jobb híján müzlinyelvnek!
A müzli-nyelv lágy, gumiszerű, középszerű, ronda.
Márpedig a költemény többé-kevésbé láthatatlan GAZDPROF, MIASZÁM, VILFID számára.
GAZDPROF: költemény? Ne röhögtessen!
MIASZÁM: a költemény? A mikroelektronoktett!
VILFID: költemény? Miért nem egy rövid dal a mazsoretteknek?
Írhatunk-e költeményt müzlinyelven?, kérdem én.
Regényeket igen; naponta adnak ki müzlinyelvű regényeket.
De költeményt?
Ki tudja?

6. – Bükkfanyelv, müzlinyelv, vers
A bükkfanyelv szerette a szabályos verset;
szerette a rímet.
A szabályos vers szabályozott volt;
jól rendezett, a rím megfontolt.
A müzli-nyelv nem szereti a szabályos verset
Nem szereti a rímet.
A müzli-nyelv a szabad világ nyelve
egy szabad világé
a szabadság nyelve.
A szabadság határtalan
ha még kell ide (bizonyos ideig, mondja GAZDPROF, MIASZÁM és VILFID) költemény, legyen verses (ne kavarjunk), bár
A müzli-nyelvben a versnek szabadnak kell lennie
Kell hogy legyen vers a költemény schengeni fajtájából
és a világfalu-fajtából
szabad
a művészi különbségeken túl összecserélhetetlenül fölismerhető a sorvadó dialektusok között (semmit sem utál jobban GAZDPROF, mint azt, hogy a világ helyrehozhatatlanul plurális)
A müzli-költemény nem ismer (intézményes) megkötéseket
A müzli-költemény nem rímes
A müzli-költemény verssora magának való
Ez egy hivatalos verssor
Minden költő átveszi anélkül, hogy gondolna rá.
A kerek világon mindenütt fölismerszik
A világfalu összes folyóiratának lapjain
E verssor a müzli-költemény gyártási jegye.
A neve? VESSZVERS.
VilágEgyetemeS Szabad VERSsor.
A VESSZVERS rámegy a sorra
(de lágyan, udvariasan, erőszakosság nélkül)
A VESSZVERS a szavak változó mennyiségű, jelentős hányadát felhasználja, de ez a Gauss-görbe szerint eloszlik a világ publikációinak egészében
Et cetera

7. – VESSZVERSEBB (HITVÁNYABB) ÉRTELMET ADNI A TÖRZS SZAVAINAK
Egy bizonyos időszakban, ami nem is volt oly rég (bizonnyal még pontosabban meg lehetne határozni), az emberek (vagyis a müzli-nyelv technikusai, bizonyos hírlapírók, televíziósok, stb.) elkezdték a szürrealizmus szót egy olyan új értelemben használni, hogy Breton sem ismerhetett volna rá; s főleg a szürrealista jelzőt, ami az általuk beszélt beszédmódon belül abszurd, mélységesen ostoba, különös és nevetséges tartalmat kapott; egyszóval azt mondták: „ez szürrealista”; de e kifejezésnek semmi köze az őrült szerelemhez.
Tudom, és a nyelvészek elégedetten ismételgetik, hogy fölösleges és nevetséges szembeszállni a szavak értelmében beálló ilyenfajta „eltolódásokkal”. A nyelv anyagában végbemegy az, ami végbemegy; jól van ez így. Háborogni mit sem ér. Az újkeletű szürrealizmus szó értelmének átalakulása, semmi kétség, visszafordíthatatlan. Legyen!
Attól kell tartanunk, hogy itt elsekélyesítésről van szó.
Akik a kifejezést legelőször „felkapták”, nem voltak képesek megérteni, hogy e szót eredetileg becsmérlően, gúnyosan ejtették ki a francia (és nem csak a francia) nyelvű költészet egy egészen ragyogó időszakában. Meglehetősen jellegzetes műzli-cinizmussal éltek. Néhányan, akik kicsit később jöttek, azt ismételgették, hogy nem voltak tudatában a szürrealizmus szó első értelmének, de ők betegek voltak, hiszen a tudatlanság a lélek súlyos betegsége; vigyázniuk kellett volna magukra.
Majd, igaz, fellépett a „Panurge birkái” effektus.
A nyelv elhasználódik, ez biztos. De a kiuzsorázás bizonyos mértékű gyorsulása a televízió mindenütt jelenvalóságának a következménye, ugyanúgy, ahogy a tévében megszólalók természetes vagy gerjesztett hülyesége is következmény.
A nyelv televíziós kezelése nyelvi vandalizmus.
A nyelvmüzli felhigított és lenyelt szavai elvesztik minden átláthatóságukat
.
– Ez ilyen.
– Ki kényszeríti arra, hogy részt vegyen ebben a lezüllesztésben?
– Mindenki ezt csinálja.
– Ami nem válasz.
– „Mindenki” pétainista volt 1940-ben…
Talán meg kell tanulni garasoskodva bánni a szavaival, úgy bánni a müzli-nyelvvel, ahogy a bükkfanyelvvel kell.
(A nyelv egyre gyorsabb eróziója megelőlegeződött már a hatvanas és a hetvenes évek politikai és „elméleti” területein: szöveg, élvezés, fasizmus, etcetera; e szavakat ismételgették a „teoretikus” ajkak ennek kapcsán, annak kapcsán, ennek vagy annak kapcsán; azt mondták: a mondatrend fasiszta; a test textuális, etcetera. Az értelem csökkenése begyorsult.)

8. – Az amerikai költészet Helen Vendler pápasága idején

0. Egy kis történelem (gitárkivonatra)
Könyörtelenül lezáródó évszázadunk ötvenes éveiben az amerikai költészet a belső és a külső észrevehetetlenség figyelemre méltó fokára hágott. A tizes, húszas, harmincas és negyvenes évek legtöbb újat hozó költői (Gertrude Stein, Zukofsky és más Objektivisták, William Carlos Williams, Mina Loy, Charles Olson és a többi Black Mountain) gyakorlatilag nem-olvasottak-nem-közöltek voltak, olykor a szerzők lemondtak az írásról, pedig meg sem haltak, etc. etc.
Nekünk innen, Európa ódon karosszékeiből úgy tűnt, semmi olvasni- és tanulnivaló nem történik az USA területén.
Csak azok a dolgok értek el hozzánk, amiket akadémikus dolgoknak tekintettünk (e szó Franciaországbeli kettős jelentésében: egyetemi és minden eredetiség híján való). Volt valami költői, de szánalmas, gyönge, áporodott és szirupos „establishment” ebben az akadémizmusban.
Egyik nyáron, tegyük fel, 1957-ben, hirtelen robbanás tört ki: a költészet megjelent a szóbeszédben, újra felfedezték; a hatvanas években egy igazi „aranykor” jött; olyan káprázatos volt, hogy fénye valamivel később még hozzánk is eljutott.

0.1. Mindez jól ismert.

0.2. Telt-múlt az idő.
Egy pillanatnyi megingás, majd az akadémizmus visszanyerte erejét. A költőknek néhány nehezen visszautasítható lehetőséget nyújtott: ösztöndíjakat és felolvasásokat és konferenciákat és „creative writing” kurzusokat és irodalmi díjakat és egyéb etceterákat. Először félig kitárt karjaiba fogadott mindenkit (válogatás nélkül), aki a kortárs amerikai költészetet erősítette. Ez bizonyos időn át titokban folyt.

0.3. Majd egy szép napon az akadémizmus színre lépett.
Megsokszorozta a felelősségteljes kritikai elemzéseket és a komoly antológiákat, így kerülvén el a költők egyébként bájos fantáziájában és naív egocentrizmusában (szerinte) benne lakozó különféle aberrációkat (e költők listáját Önök is elkészíthetik).

0.10. Végül arra vetemedett, hogy elgondolása számára megkaparintva a New York Review of Books-ot és a nagy egyetemek tanszékeit, törvényeket hozzon. Fölállította az amerikai költészet parancsoló érvényű „kánonját” (a nevek!) és megalkotta a leírásra és értékelésre alkalmas „fogalmakat”. Így zajlott le a helyfoglalás az akadémián.

0.11. Az e funkcióra esélyes számos jelölt között volt egyvalaki, aki ma is meghatározó figura (annyira, hogy még az angolok is ismerik, ami mindent elárul). Én Helen Vendlernek neveztem el. És ez az oka annak, hogy az amerikai költészetről szóló mostani, rövid, „csillagászati távcsővel végzett megfigyelésem”-nek éppen ezt a címet adtam.

0.12. Azt írtam, hogy egy első részről van szó. Talán.

1. Kingsley Porter, a Harvard egyetem professzora

1.1. Ilyen tehát ebben az időszakban a Times Literary Supplement (TLS) 1994. február 18.-i száma szerint, amiből tájékozódtam, Vendler asszony „pozíciója”. Rendkívül jól helyezkedik, hogy a kritikusi magisztrátust gyakorolhassa. Figyelemre méltó energiát feccöl bele a dologba.

1.2.1993-ban – és ez az, amivel kiérdemelte a TLS három teljes oldalát – Angliába jött, hogy szép akadémikusi szavakat hozzon, Eliot-előadásokat tartva (Eliot? meglepő!) a kenti egyetemen. Ezeket az előadásokat még a mondott év során kiadta a Faber kiadó (az „establishments” között léteznie kell a kölcsönös segítségnyújtásnak: ez a természettörvényük). Az előadások egyike – könnyedén szárnyaló változatában (mondja a TLS) – váltotta ki érdeklődésünket (az enyémet, hiszen e kiadvány szorgalmas olvasója vagyok).

1.3. Szövegében Vendler asszony lelkes, egyszerre izzó és nagyképű dicshimnuszt zeng egy költőről (nem „költőnőt” írok, és a politikai korrektség érdekében azt javaslom, tartsuk fenn a „poet” új francia szót a másik nem költői számára), tehát egy feltűnően akadémikus költőről, akit Rita Dove-nak hívnak.

1.4. Dove asszony karrierjének „profilja” tipikus: fekete, közel jár a negyvenhez és ez idő szerint az USA Koszorús Költője (olyan poszt ez, melynek betöltését évente megújítják, s a cím viselőjét hajdan az alig feltűnő „A Kongresszusi Könyvtár Költészeti Tanácsadója” címmel illették). Tehát hivatalos költőről van szó Vendler asszony pártfogoltjainak soraiból (és megfelel mind az etnikai, mind a szexuális, mind a politikai illendőségnek (mindamellett nem tocsog bennük, és ezt Vendler asszony nem győzi hangsúlyozni a PC, a „Political Correctness” „túlzásairól” szólva (a PC a műzli-nyelv egyik „balos” változata, amit a „liberális” változat képviselői bükkfanyelvnek minősítenek; mekkora tévedés!))).

1.5. Előadásában Vendler asszony fölfedezteti velünk Rita Dove költői útját, egyaránt osztogatva dicséretet és olykor elmarasztalást (meg kell őrizni a hierarchiát a kritikusok és a művészek között: az előbbiek fent, az utóbbiak lent, már ha jóknak találtatnak; ezután már csak a költők jönnek), aprólékosan elmagyarázva, hogy a költemények mit akarnak mondani, de még azt is, hogy mit nem mondanak el teljesen kielégítő módon. Így egy „Geometria” című költeményről, a végének a legvégén, egy olyan „alacsony” szövegkommentárból, ami miatt minden PHD-jelölt belepirulna a szégyenbe (és azt hiszem, egy női jelölt még inkább) a következőket tudjuk meg:

1.6. „The almost inhuman elation felt by the young girl at the end of „Geometry” can be better understood… (thus): once the theorem is proved, an incessant anxiety is given momentary relief, and the soul is briefly untethered, relieved from the confining pressure of internal cognitive difference” (az a már-már embertelen ujjongás, amit a kislány a „Geometria” végén érez, talán jobban érthető a következőképp: ekkor a bizonyított teoréma, a folyamatos szorongás pillanatnyi enyhüléshez jut, a lélek, egy pillanatra lerázva a jármot, felszabadul a belső kognitív differencia bebörtönző nyomása alól). Wow!, ahogy némelyek mondanák.

1.7. Megjegyzés: európai csillagvizsgálómból figyelve Vendler asszony prózáját komolyan zavarosnak találom, Dove asszony költeményét minden kétségen felül közepesnek; de most nem e kommentár néhány sora a tárgyunk. Nem szeretnék belemenni egy egyáltalán nem szórakoztató ítélkező párbeszédbe: – ez nem szép! – annyira szép! – nem, nem szép! stb.

1.8. Engem az a két bekezdés érdekel, amely igen jellemző módon tanúskodik az akadémikus kritika költemény- és költői forma-felfogásáról, ama felfogásról, melyben az általa támogatott költők is osztoznak.

2. Pejeril

2.1. A vendleri előadás dicshimnuszt zeng egy hosszú dove-iánus költeményről (különlegesnek minősíti), melynek címe „parsley” („persil”) s amelynek címét egy lábjegyzet megmagyarázza. A jegyzet „egy incidensre (sic – J.R.) utal a haiti földmunkások életéből a Dominikai Köztársaságban Rafael Trujillo diktatúrája idején, aki 1937-ben (s itt Vendler idézi Dove-ot) „közülük 20 000 ember lemészárlását rendelte el, mivel ezek nem tudták kiejteni az ’r’ hangot a spanyol ’perejil’ szóban, ami persilt jelent”.”

2.2. Dove asszony költeménye többek között arra vállalkozik, hogy bevigyen minket Trujillo diktátor fejébe, rávilágítván azokra az okokra, melyek őt ilyen barbár cselekedetre vezették. Feltételezi egy persil színű (tehát nem fehér) papagáj létezését, aki a diktátor anyjának a kedvence volt. Trujillo, „akit megindított anyja halála és szüntelenül azt hallotta, hogy a papagáj a nevét az anyja hangján ismételgeti, fiúként úgy érezte, megszégyenítik azok az emberek, akik e vidékről jönnek és nem képesek helyesen kiejteni a szót, mely azt szimbolizálja, aki őt a világra hozta”. Amikor egy nő fiat szül, a falvakban egy persilszálat tűznek a kalapjára).

2.3. És Vendler asszony konklúzió gyanánt, a költemény eme része kapcsán megmagyarázza nekünk: „Bizonyos spanyol szavakat (Trujillo) tábornok folyamatosan áterotizáltnak érzett az anyjával való összekapcsolódásuk miatt, és a nyelv úgy kínozta, mint egy költőt: ölt tehát, hogy megvédje az anyai becsületet”.

2.4. És ezért halt meg 20 000 cukornádvágó munkás! Ezek a „költői imaginációk” a lehető legundorítóbb módon köpik le az 1937-es haiti tetemeket.

3. Rita Dove és a költői formák

3.1. Amikor nem Trujillo tábornok gondolatainak és cselekedeteinek interpretálása foglalkoztatja, Dove asszony a költeményében szóhoz juttatja a népet. A „Parsley”-ben van egy rész, „A nádaratók dala”. Ehhez az énekhez a haiti parasztok által, mint tudjuk, szorgosan gyakorolt és alkalmazott, különleges költői formát választ: a villanellát („kötött formájú költemény, mondja a Robert, a 16. század végétől, versszakai három sorból és refrénből állnak, a költeményt egy négysoros zárja”).

3.2. Először arra gondolt, magyarázza a hölgy (a Black American Forumnak 1986-ban adott interjújában), hogy a magának Trujillónak szentelt résznél egy másik formát választ, mely jól mutatná az ellentétet a (villanelláit éneklő) nép és a diktátor között. E forma a sestina lett volna.

3.3. És itt egy kiegészítő vonás jelenik meg, az a (masszívan a tudatlanságon alapuló) nyilvánvaló megvetés, amit e költő (és Vendler asszony, aki lelkesen helyesel) a költői formával szemben érez, ugyanis: lemond erről a második választásról, az „arisztokratikus” sestina megválasztásáról, mivel – mondja ő – számol azzal, hogy ez túlságosan „playful” ((playful = pajkos, virgonc, incselkedő a Robert and Collins szerint) a tárgy súlyát tekintve (jó lenne, ha valaki odaadná Dove és Vendler asszonyoknak Pierre Lartigue Csigavonalas írás című, a sestina-formának szentelt könyvét, mert ebben a hölgyek olvashatnának néhány „pajkos, virgonc és incselkedő” példát Arnaut Danieltől, Dantétől, Petrarcától,… és Elizabeth Bishoptól).

4. Zárásképp

4.1. Visszafogom magam. Volna még jó néhány csodálatos idézet.

4.2. Pusztán a következőt tenném hozzá: előadásában Vendler asszonynak van egy NEE-je, egy Nagy Elméleti Elgondolása (olyan kritikus ő, aki gondosan kirakja a NEE-fegyvergyűjteményét a piacon). Ez az elgondolás abban áll, hogy – néhány fiatalkori botlás ellenére, amit a kritikusnak fel kell tárnia és (pa- és ma-)mai módon ki kell javítania – Rita Dove költő azt az igazi jómodort képviseli, ahogyan a „black American writer”-eknek viselkedniök kell (természetesen a költészetben). És az erre a gondolatra összpontosuló, páratlan lírai hevületében előadását a hölgy a következő, szavakkal ki sem fejezhető perorációval zárja:

4.3. „When Whitman remarked… that the Muse had left Greece, and had come to inhabit America… he might have foreseen that in one of her incarnations this American Muse would be one with the terrifying Medusa-face of slavery – but a medusa who would become, by taking her liberty into her own hands, and offering herself to a prophesied recognizing love, an American icon of the beautiful.” (Egy ilyen gyönyörű zárás nyilvánvalóan lefordíthatatlan, s én csak egy méltatlan, közelítőleges változatot adhatok: „Amikor Walt Whitman azt mondja, hogy a Múzsa elhagyta Görögországot és eljött, hogy Amerikában telepedjen le, talán előre látta, hogy az Amerikai Múzsa egyik megtestesülésében a rabszolgaság Medúza-fejével találkozunk: de egy olyan Medúzával, aki – kezei közé ragadván szabadságát és átadván magát a megkülönböztetést nem ismerő szeretet próféciájának (whatever that may mean – J. R.) -, a szépség amerikai ikonjává válik.”
Senki nem mondhatná jobban.

9. – A költészet már nem lehetséges
„Auschwitz után már nem lehetséges a költészet.”
És a bélyeggyűjtés?
igen?
nem?
De Ön kap levegőt, ugye?

10. Néhány szó, mely mára tökéletesen értelmét vesztette számomra
„A költészetnek a gyakorlati igazságot kell megcéloznia”
„A költészetet nem egyvalakinek, hanem mindenkinek csinálnia kell”
„Rendben van én útálom a polgáruralmat
a zsaruk és a papok uralmát
…….
Köpök a normálisnál csököttebb ember alakjára
Azokra akik jobban szeretik a költeményeimet ennél a
Költészetkritkánál”
Etcetera

11. – Egy költemény Pauline Cutting-nak
(Prológus egy luxemburgi felolvasáson 1987. május 24.-én)

1. Azzal kezdeném, hogy megerősítem, amit csak egyetlen, de annál jelentősebb pontban jegyeztem meg: nevem éppenséggel Jacques Roubaud. Azért mondom, hogy minden félreértést elkerüljünk közöttünk, vagy Önök és e költőtalálkozó szervezői között.

2. A beszédre kapott időmet a következőképpen használnám föl: prológus (éppen ezt hallják), majd néhány költemény.

3. Utolsó párizsi koncertjének végén Thelonious Monk így válaszolt egy tolakodó újságírónak: „Igen, nagyon örültem, hogy itt játszhattam. Szeretnék még visszatérni Önökhöz, Los Angelesbe.”
4. Remélem, nem lepem meg és nem bosszantom föl Önöket, ha azt mondom, hogy Luxemburg szerény kiterjedésű ország. Ugyanez érvényes a költeményre. A költemény a világban szerény terjedelmű tevékenység. Persze nagyon fontos azoknak, akik csinálják, de szerény. Találkozónk tehát sajátosan passzol a dologhoz.

5. Most következzék első médiás költeményem… Egy címből, hat sorból és kommentárból áll:
Egy költemény Pauline Cutting-nak
E költemény Pauline Cutting-nak szól
És senki másnak
Önök nem tudják, kicsoda Pauline Cutting
Sem azt, hogy e költemény miért neki szól
Önök nem értik ezt a költeményt
Azt javaslom, tájékozódjanak.
kommentár

6. Két dolog közül az egyik áll fenn:
– Önök vagy pontosan tudják, hogy kicsoda Pauline Cutting, és a költemény ebben az esetben nem ad tudtul semmit.
– vagy nem tudják, hogy kicsoda Pauline Cutting, és a költemény ebben az esetben sem ad tudtul semmit.

7. Költeményem pontosan ezért médiás költemény.

8. Mivel hivatása szerint e költemény médiás, az összes médium számára szereztem: napilapok, rádiók, televíziók számára. Ezek mostanáig szerényen, vagy mondhatnám, egyáltalán nem haraptak rá.

9. Ha Önök nem tudják, hogy kicsoda Pauline Cutting, két dolog közül az egyik áll fenn:
– vagy azt gondolják, hogy Pauline Cutting nem létezik, e költeményen kívül Pauline Cutting nincsen. Ebben az esetben költeményem bizonyos fokig elvont médiás költemény. Ha Önök e szerény tevékenység, a költészet ismerőinek szerény táborába tartoznak, abba a táborba, amely már olvasott rólam vagy hallott rólam beszélni (megerősítem Önöknek, hogy a nevem Jacques Roubaud), akkor ezen nem lepődnek meg, mivel tudják, hogy olyan költő vagyok, akit formalistának mondanak.

10. De ha azt gondolják, hogy Pauline Cutting létezik és hogy ebben a költeményben van némi törekvés a tartalomra (így tehát nem tökéletesen médiás), akkor két dolog közül az egyik áll fenn:
– vagy komolyan veszik a költemény utolsó sorát és tájékozódnak (körülbelül 1 százalékra becsülhető azon személyek aránya, aki hasonló körülmények között nekiállnak tájékozódni, és ez az oka annak, hogy – amennyiben e költeménynek van tartalma – kiváló anyag minden médium számára).

11. – vagy pedig nem tájékozódnak, és e hipotézis esetén egészen gyakorlati okokból visszatérhetünk az előző esethez.
kóda
Ha ez a költemény egy létező személyé, ha Pauline Cutting létezik, akkor politikai értelme van. De a szokványostól nagyon elütő módon politikai: nem egy fecsegő változat arra, amit mindenki tud, hanem egy belépés abba, amit sajnos, senki nem tud.
pótlólagos kommentár (1995. április).
– Ha Önök 1987-ben nem tudták, hogy ki volt Pauline Cutting, kevés az esély rá, hogy azóta megtudták volna.
– Ha Önök tudták, akkor azóta minden bizonnyal elfelejtették.
De semmi okot nem látok arra, hogy bármit változtassak ezen a költeményen.

 

Éditions Stock, 1995
fordította Szigeti Csaba