Élénk virágzással, illatfelhőben érkezik Hyvinkee [e.: Hüvinké]. (Helytelen volna s túlzás eljövetelről vagy megváltásról szólni most, amikor minden csupa tavasz és napfény. Nyoma sincs ébredésnek; a ferdén metszett, aranyporos sziklafal csillog. Nem tespedtséget követő kellemes-bódító hajnal, nem a körforgás újabb s csupán átmeneti, beköszönő állomása, s nem is szeszély – hormontáncoltató, kéjesen váladékozó –, hanem mindeddig ismeretlen, öntudatlanságba vesző nyilallás a lágyékban. A közeli vízfelszín hangtalan.) /span>
Tehát: Élénk virágzás, illatfelhő az érkezés. Bíborszín leplek, a kövek perzselő érintése. A kopoltyúszerű levélzuhatag szétnyílik a közeledő indakar előtt.
Hyvinkee: a név varázsa, a hangok furcsa kapcsolódása, bűvköre, amiről el kéne feledkezni, de nem lehet. A tagolás, mint két ruhadarab közt a fedetlen bőr, csábít; elővillan, s a láthatatlan irányába utal. Oda, ahova mindenkor igyekszik a beteljesülni képtelen vágy, hiszen mit jelentene megpillantani a láthatatlant, a természete szerint bujdosót, meghallani a néma, jelen nem lévő, csöndes, ám mégis hivalkodó egzotikumot?
Csípőtánc, a sebes sodrású folyó alakváltozása, kilépése medréből. A part azonban állhatatosnak mutatkozik, a kifelé tartó mozgás észrevétlen. A megszakított idő, a két áthidalhatatlan távolságban lévő pillanat sercegése (melyekről nem tudni, hogy egyazon világhoz tartoznak-e, vagy talán általuk, visszavonhatatlan átbillenésük nyomán bomlik ki a mindenség). Ütemesen válnak láthatóvá a horizont puha, ujjbegyeket elnyelő párnái, sarkai. A buja növényzet megelégeli az illékonyság látszatát, s így minden testközelivé, valósággá lesz. Hyvinkee hajának finom szálakból szőtt kötele. A test csenevész izomzata védtelenné válik, de úgy, hogy közben változatlan-érintetlen marad. S pontosan itt lakozik a titok, a leheletnyi különbségek (sejtetések) kies rengetegében. Az erotikumhoz, a nyilvánvaló-szembetűnő termékenységhez vezető út elején. A tilalomnál, mely elválaszt, s éppen az elválasztottság által köt össze két távoli, az érintésbe torkolló pillanatot.
A homok testetlen nyomokat őriz. A vízfelszín hangtalan. Enyhén telt, remegő ajkak – emlékezet nélkül. A szekrétum eltüntetésének kényszere nélkül. A kaland feledése, semmibevétele fölös. Egészen egyszerűen: tapasztalan híján. Rebegés az új, mindeddig ismeretlen nyelven. A szavak játékos tagolása. A ferdén metszett, aranyporos sziklafal csillog.
Összeszedné lényének szerteszét heverő jeleit, begyűjtené a napot, s megfigyelné, a kopoltyúszerű levélzuhatag miként nyílik szét közeledő indakarja előtt. Az esemény persze mit sem törődik a szándék eltévelyedésével, vagy egyáltalán azzal, hogy eljövetele várható-e. Szétfeszíti érintetlen nőiességét, anélkül, hogy a bejárat előtt – erejét demonstrálva, kéjesen – egy röpke pillanat erejéig megtorpanna. Erőszakosságot mímel anélkül, hogy valóban erőszakos lenne. Hirtelen következik be, de úgy, hogy valójában várható és kiszámítható.
A hegyoldal ölelésében álmodozni izmos-erős férfikarról. Kérlelhetetlenségről, mely félénk ellenkezésében felismeri a rejtjelezett vágyat, s ágyékcsúcsosodását – kibontva nehéz, aranygombokkal díszített ruhájából – ereje teljében emeli a nap felé. A kopoltyúszerű levélzuhatag kéjesen sóhajt, majd aprókat lélegzik (piheg), akárcsak a fedetlen, lányos keblét bizonytalanul megérintő, majd pedig simogató Hyvinkee. Az erőtlenségben levont szemhéj időnként megrándul. Nem könnyű különbséget tenni szilárdnak hitt valóság és álom között, amikor a lágyékban mindeddig ismeretlen, öntudatlanságba vesző nyilallás jelentkezik. A tárgyilagosság fölszívódik a tapasztalat híján megnevezhetetlen, meleg boldogságként gömbölyödő, fölnyíló testiségben. Rebegés az erotika nyelvén.
A szavakat nem lenne szabad másként, csakis játékosan kiejteni. Tekintettel lenni a hangok szokatlan kapcsolódására, varázsára. Mintha minden alkalom első alkalom volna. Ellenállni a tanulásnak, az emlékezés rejtélyességet fölfüggesztő hatásának. Nem engedni, hogy a mozdulatok mesterségbeli tudásra, jártasságra tegyenek szert. Üldözni a rutint, tudomást sem véve róla. Nem alkalmazkodni az előzetesen fönnálló szokásokhoz, szabályokhoz. Abszolút felejtésre kell tehát gondolni, olyan felejtésre, mely teljes mértékben felold, minden köteléket eloldoz, s így teszi lehetővé az eseményszerűség, az izgalom megjelenését. Mindig új, szétfutó jelentéssel bíró szavakat alkotni, de lemondani a megtartás gesztusáról, arról a vágyról, hogy kész, mindenki számára érthető nyelvrendszer bontakozzék ki.
Hyvinkee: a név legyőzhetetlen mágiája. Perzselő forróság, kövek. Az enyhén telt, remegő ajkak szétnyílnak. Kéjsóhajok ereszkednek a bíborszín leplekre. A peckesen álló bimbókat morzsolgatja. (Ő). Szaporaság. Mintha testet öltene, megjelenne a vágy tárgya: a hegyoldal ölelésében az erős-izmos férfikar. Az ellenkezését legyűrő kérlelhetetlen ágyékcsúcsosodás.
Az esemény mint olyan sohasem jelenhet meg. Hírt ad magáról a horizont puha, ujjbegyeket elnyelő párnáival, halk morajlással, de sohasem jelen idejű. Sohasem érintkezik Hyvinkee hajának finom szálakból szőtt kötelével.
A folyóvíz meghitt csobogása a ferdén metszett, aranyporos sziklafal közelében. Titok honol a megnyílt időben, a két áthidalhatatlan távolságban lévő pillanat között. A buja növényzet, a partszakasz csupa tapintat. (A kopoltyúszerű levélzuhatag takarásában.) Hyvinkee lágyékában a forróság alábbhagy. Átmeneti, bensőséges csönd. A szemhéj kisimul. Kellemes-bódító hajnal.