Az ablaksáv karcsúságán autók riadt fényei cikáznak. Úgy tűnik, mintha felületté válna az utca éjszakája, az ezernyi összehangolt mozdulat. Csak a távoli zajok vallanak arról, hogy mindez mélység és titok. Közben ismeretlenek sétálnak el a ház előtt. (Pedig olyan helyen, ahol ez a szöveg íródik, ahol minden csupa rejtély és kaland, senki sem ismerős, legföljebb láttuk valahol, valamikor, de semmi több.) Mi láttuk, esetleg, akik azt is megcsodáltuk, amint a karcsú ablakszárny kitárul, s mintegy tavaszi illatban kivirágoznak a törékeny szálúak, melyek kerekded fényt tartanak, ilyenkor, novemberben. A törékeny szálúak, melyek kerekded fényűkkel megvilágították a ház előtti néhány idegent, akik e szövegre, ez írásra kiválasztattak. Néhány kockás ing, gallér, az eső ellen. Mert esik. Már három álló napja esik. Akkor is permetezte az ablaküveget, amikor őket megláttuk. Az esőcseppek lassan folytak a keret alá. Aláfolytak. Kellemes és egyben megnyugtató látvány volt, amint hajlongó törzsek simogatták, kavarták föl a sárgában játszó fényköröket. Az ablaküvegen, amelyen esőcseppek folytak a keret alá, és ahol autók riadt fényei cikáztak.

Nemcsak azért csupa rejtély az ablaküveg távolba látó felülete, mert idelátszik a torony, melynek ablakai dermedt csöndet és halk neszezést, állhatatlan csoszogást egyaránt rejthetnek. Ha ez eltűnne, a szívdobogás reményteljes izgatottsága nyilván vándorlásba fogna, s új rejteket keresne. A torony persze a helyén marad, a rézsút világító távoli fényszóró némileg érinti is. Nem fonja körbe, mint a halványzöld kiszögelléseket az épületek oldalszárnyain, csupán érinti. Mintha ez elég volna, hogy megszelídítse a látványt, s megfossza rémült magasától. Pedig éppen ellenkezőleg: így válik dermesztően közelivé a seszínű téglasor egyenetlen, kúszó mozdulatlansága. Közelivé és hihetetlenül távolivá egyaránt: éppen ez kölcsönzi titkát, melyet megfejteni legalább annyira lehetetlen, mint megfeledkezni róla. De nem lehet elégszer hangsúlyozni, nemcsak a toronytól rejtélyes az itteni csillagtalan éjszaka s a fülledt levegőjű helyiség, ahol a szöveg lassacskán íródik, hanem mindattól, ami filmbe és képzeletbe illik. Egyszerre. Mindkettőbe. Az esőcseppek permetezte ablaküvegtől, a fehér, bár némi élénkséget igénylő sápadt kerettől és a karcsú szálúaktól, melyek kerekded fényűkkel megvilágították a guggoló bokrokat. (A sárgában játszó fényköröket hajlongó törzsek simogatták.

Az ablaküvegen, ahol autók riadt fényei cikáztak, s esőcseppek folytak a keret alá. Megállíthatatlanul.) Az ismeretlenek csak néhány szót váltottak. Egymással. Hallani nem lehetett. Nem az izgatott szívdobogás miatt nem hallottuk őket: Nem is kellett hallani. Csupán kiválasztattak e szövegre, ez írásra, és ekképpen jelentek meg a ház előtt. Így és nem máshogy. Sorsuk egyszerivé vált, megismételhetetlenné, s mégis leíródik, megjelenik. Pár kockás ing, (talán piros) gallér – az eső ellen. Mert esett. Már három álló napja esett.

A kerekded fényeket hajlongó törzsek simogatták. Az ablaküvegen, ahol riadt mozgolódás folyt, s folytak az esőcseppek is lefelé, a keret alá. Távolról fényszóró világított rézsút.

A nyugalmas órákat nem kellett kivárni, elérkeztek maguktól is. A fülledt levegőjű helyiség mintha vonzotta volna őket. S megérte ébren maradni addig, amíg a karcsú ablakszárny kitárul, s felületén áttetsző, igazgyöngy nagyságú porszemeket görget. Mintegy játékos lassúsággal. Kimérten. Aztán valóban csönd következett: a felhőkbe burkolózott éjszaka mélységes csöndje: titok és hallatlan ígéret, meg némi melegség a szív körül. Reményteljes dobogás.

A három idegen a torony közelébe ért. Még nem kerültek ki látókörünkből; az ablak négyszögletű biztonságába húzódtunk, s figyeltük őket. Amint elhaladnak a ház előtt, a guggoló bokrok tövében, a nyálkától csillogó járdán, s a torony felé indulnak. Lassú léptekkel. Az egyenetlen fal elmosódó-sötét ablaka, mely még inkább kísértetiesnek tűnt a torony magasában, néma mozdulatlansággal osztotta két össze nem illő részre a seszínű téglasort. Füst szállt fel a súlyos, álomterhes levegőbe, s ahelyett hogy oszladozott volna, váratlanul megrekedt a fényszórók kereszttüzében, s finom puhaságában könnyed lebegésbe kezdett, akárcsak a tündérhaj egy leheletnyi sóhajtól. Halk kopogás hallatszott az úton, ahol riadt autók cikáztak, s sárgába hajló vonalvezetést rajzoltak fürkész tekintetünk elé.

A levegőbe, ahol elnehezült füstfelleg engedett a fokozatosan átható, erősbödő derengésnek. Pillanatok varázsa volt ez, magával ragadó hangulat, amint az eső egyhangú patakzása változatlanul ömlött végig a széles úton. S nem lehetett tudni, abbamarad-e valaha. Számunkra persze örömtelibb lett volna az érzékelhetetlen ismétlés végeláthatatlan csöndje, ami csak az idegeneknek tűnhetett zavart keltő, s nemsokára megszűnő, az álmok mélységébe visszahúzódó morajlásnak. Némi levélhullásnak, kínos-kelletlen közjátéknak, ami pusztán átmenet…
A járdaszegély is csillogott már. A kőlapok között résnyi szünetek mutatták sötét színűket.

A léptek a torony irányába vezettek. Félreértést nem tűrve, mintha ott majd megfejthetné titkát a három idegen, akit még soha nem láttunk, csak most. A három inget rubinszínű hártya fedte be. Az eső ellen, mely már három napja áztatta a téglás ház környékét. Az ablakszárnyakat, ahonnan csöndesen figyeltünk. A guggoló bokrok tövében karcsú járda húzódott. Úgy tűnt, mintha felületté válna az utca, a riadtan cikázó autók sárgában játszó vonalvezetése. A halk kopogás.

(Talán csak a tavaszi illat tette – novemberben, talán csak elbódított, s olybá tűnt, hogy a gyöngéd fényköröket hajlongó törzsek simogatják az ablaküvegen.)

Élénk virágzással, illatfelhőben érkezik Hyvinkee [e.: Hüvinké]. (Helytelen volna s túlzás eljövetelről vagy megváltásról szólni most, amikor minden csupa tavasz és napfény. Nyoma sincs ébredésnek; a ferdén metszett, aranyporos sziklafal csillog. Nem tespedtséget követő kellemes-bódító hajnal, nem a körforgás újabb s csupán átmeneti, beköszönő állomása, s nem is szeszély – hormontáncoltató, kéjesen váladékozó –, hanem mindeddig ismeretlen, öntudatlanságba vesző nyilallás a lágyékban. A közeli vízfelszín hangtalan.) /span>

Tehát: Élénk virágzás, illatfelhő az érkezés. Bíborszín leplek, a kövek perzselő érintése. A kopoltyúszerű levélzuhatag szétnyílik a közeledő indakar előtt.

Hyvinkee: a név varázsa, a hangok furcsa kapcsolódása, bűvköre, amiről el kéne feledkezni, de nem lehet. A tagolás, mint két ruhadarab közt a fedetlen bőr, csábít; elővillan, s a láthatatlan irányába utal. Oda, ahova mindenkor igyekszik a beteljesülni képtelen vágy, hiszen mit jelentene megpillantani a láthatatlant, a természete szerint bujdosót, meghallani a néma, jelen nem lévő, csöndes, ám mégis hivalkodó egzotikumot?

Csípőtánc, a sebes sodrású folyó alakváltozása, kilépése medréből. A part azonban állhatatosnak mutatkozik, a kifelé tartó mozgás észrevétlen. A megszakított idő, a két áthidalhatatlan távolságban lévő pillanat sercegése (melyekről nem tudni, hogy egyazon világhoz tartoznak-e, vagy talán általuk, visszavonhatatlan átbillenésük nyomán bomlik ki a mindenség). Ütemesen válnak láthatóvá a horizont puha, ujjbegyeket elnyelő párnái, sarkai. A buja növényzet megelégeli az illékonyság látszatát, s így minden testközelivé, valósággá lesz. Hyvinkee hajának finom szálakból szőtt kötele. A test csenevész izomzata védtelenné válik, de úgy, hogy közben változatlan-érintetlen marad. S pontosan itt lakozik a titok, a leheletnyi különbségek (sejtetések) kies rengetegében. Az erotikumhoz, a nyilvánvaló-szembetűnő termékenységhez vezető út elején. A tilalomnál, mely elválaszt, s éppen az elválasztottság által köt össze két távoli, az érintésbe torkolló pillanatot.

A homok testetlen nyomokat őriz. A vízfelszín hangtalan. Enyhén telt, remegő ajkak – emlékezet nélkül. A szekrétum eltüntetésének kényszere nélkül. A kaland feledése, semmibevétele fölös. Egészen egyszerűen: tapasztalan híján. Rebegés az új, mindeddig ismeretlen nyelven. A szavak játékos tagolása. A ferdén metszett, aranyporos sziklafal csillog.

Összeszedné lényének szerteszét heverő jeleit, begyűjtené a napot, s megfigyelné, a kopoltyúszerű levélzuhatag miként nyílik szét közeledő indakarja előtt. Az esemény persze mit sem törődik a szándék eltévelyedésével, vagy egyáltalán azzal, hogy eljövetele várható-e. Szétfeszíti érintetlen nőiességét, anélkül, hogy a bejárat előtt – erejét demonstrálva, kéjesen – egy röpke pillanat erejéig megtorpanna. Erőszakosságot mímel anélkül, hogy valóban erőszakos lenne. Hirtelen következik be, de úgy, hogy valójában várható és kiszámítható.

A hegyoldal ölelésében álmodozni izmos-erős férfikarról. Kérlelhetetlenségről, mely félénk ellenkezésében felismeri a rejtjelezett vágyat, s ágyékcsúcsosodását – kibontva nehéz, aranygombokkal díszített ruhájából – ereje teljében emeli a nap felé. A kopoltyúszerű levélzuhatag kéjesen sóhajt, majd aprókat lélegzik (piheg), akárcsak a fedetlen, lányos keblét bizonytalanul megérintő, majd pedig simogató Hyvinkee. Az erőtlenségben levont szemhéj időnként megrándul. Nem könnyű különbséget tenni szilárdnak hitt valóság és álom között, amikor a lágyékban mindeddig ismeretlen, öntudatlanságba vesző nyilallás jelentkezik. A tárgyilagosság fölszívódik a tapasztalat híján megnevezhetetlen, meleg boldogságként gömbölyödő, fölnyíló testiségben. Rebegés az erotika nyelvén.

A szavakat nem lenne szabad másként, csakis játékosan kiejteni. Tekintettel lenni a hangok szokatlan kapcsolódására, varázsára. Mintha minden alkalom első alkalom volna. Ellenállni a tanulásnak, az emlékezés rejtélyességet fölfüggesztő hatásának. Nem engedni, hogy a mozdulatok mesterségbeli tudásra, jártasságra tegyenek szert. Üldözni a rutint, tudomást sem véve róla. Nem alkalmazkodni az előzetesen fönnálló szokásokhoz, szabályokhoz. Abszolút felejtésre kell tehát gondolni, olyan felejtésre, mely teljes mértékben felold, minden köteléket eloldoz, s így teszi lehetővé az eseményszerűség, az izgalom megjelenését. Mindig új, szétfutó jelentéssel bíró szavakat alkotni, de lemondani a megtartás gesztusáról, arról a vágyról, hogy kész, mindenki számára érthető nyelvrendszer bontakozzék ki.

Hyvinkee: a név legyőzhetetlen mágiája. Perzselő forróság, kövek. Az enyhén telt, remegő ajkak szétnyílnak. Kéjsóhajok ereszkednek a bíborszín leplekre. A peckesen álló bimbókat morzsolgatja. (Ő). Szaporaság. Mintha testet öltene, megjelenne a vágy tárgya: a hegyoldal ölelésében az erős-izmos férfikar. Az ellenkezését legyűrő kérlelhetetlen ágyékcsúcsosodás.

Az esemény mint olyan sohasem jelenhet meg. Hírt ad magáról a horizont puha, ujjbegyeket elnyelő párnáival, halk morajlással, de sohasem jelen idejű. Sohasem érintkezik Hyvinkee hajának finom szálakból szőtt kötelével.

A folyóvíz meghitt csobogása a ferdén metszett, aranyporos sziklafal közelében. Titok honol a megnyílt időben, a két áthidalhatatlan távolságban lévő pillanat között. A buja növényzet, a partszakasz csupa tapintat. (A kopoltyúszerű levélzuhatag takarásában.) Hyvinkee lágyékában a forróság alábbhagy. Átmeneti, bensőséges csönd. A szemhéj kisimul. Kellemes-bódító hajnal.