Én nagy kerülőutakkal érkeztem a tengerhez. Bár a hajdani Budapest-Fiume-expressz egyik legendás állomásán születtem, először nem Abbáziában vagy Fiumében, hanem a Tejo partján, Lisszabonnál láttam meg a tengert.

Nem is volt olyan könnyű a nyolcvanas években kijutni az Adriára. A sínek megvoltak, a vonatok szakadatlanul robogtak Zágrábba és Rijekába, de Balatonszentgyörgy után már egyenfrizurás tisztek szállták meg a kocsikat, hogy kifaggassák az utasokat: Hova utazik? Kije-mije lakik Nagykanizsán? Hány napig marad a határsávban?

A tenger túl volt rajtunk. De elvágva a parttól, több száz kilométerre az Adriától Nagykanizsa mégis tengeri város maradt. Hiszen soha nem heverte ki az adriai piacok elvesztését, hogy impozáns pályaudvara szinte elhagyatva és feleslegesen ásítozik a zalai dombok közepén. Fiumében engem néhány utcarészlet a nagykanizsai belvárosra emlékeztet, mintha a „gabonahajókkal” a tengert járó kanizsai kereskedők fiumei mintára akarták volna a városunkat szépíteni.

Délen szabadság, nyitottság, a szentlélek szavára még emlékező tengeri szél, itthon kopottság, szűkösség, szorongó félálmok. Ne nevess, ne sírj, ne idegeskedj! Mit szólnak a szomszédok!? Mi-lesz-így-belőled? A dél felé száguldó vonat sípja – mint a szelet, Maestralnak hívták az expresszvonatot is – minden gyerekkori rémálomba belehasított, ritmust adva ezzel a félelemnek. Máig szentül hiszem, hogy a mi városunk „kanyarodójában” húzta meg Péterfy Jenő a ravaszt, hogy itt támadta meg az őrült lány Esti Kornélt, hogy nagy ügyefogyottan itt csókolták meg először egymást a szerelmesek: a Fiume felé tartó nászutasok, a mester feleségét elszöktető iparoslegények, a kalaposlányokkal kiruccanó katonatisztek…

Képeslap-emlékezetté halványodó századforduló. közhelyek! És mégis, hogy féltem az ezerszer is elolvasott „vonatos” Esti Kornél-novellától! De mitől is féltem? Hogy majd rám ugrik egy ismeretlen fiú a tenger felé száguldó vonaton? Vagy – szörnyű kimondani, de még elképzelni is – én leszek az, aki a kerekek ütemes zajától felhevülve ráugrik egy ismeretlenre? Hogy megszégyenülök, és soha nem érkezem meg?

Aztán pincérek, hordárok, bámészkodó nénik közt lökdösődve, hatalmas daruk és óceánjárók közt először megpillantva a tengert, láttam, hogy a tenger nem a „jók” kiváltsága. Egyébként Lisszabon is „magyar kikötőhely”, innen és Sevillából indultak a mindezidáig legsikeresebb értelmiségi kirajzás résztvevői, a XVII-XVIII. századi magyar jezsuita misszionáriusok. Hogy aztán Latin-Amerikában hidakat építsenek, folyókat szabályozzanak, iskolákat igazgassanak és szálkás latin betűikkel feljegyezzék az indián írásokat. Mert hiszen Magyarország sokszor üzente az alacsony származású fiataloknak: kívül tágasabb. Talán ezért is van a kikötő szónak magyar nyelvben egy kicsit bús konnotációja: a kikötőkből elindulni szokás, és nem visszatérni.

Ám mi nem búsulni jöttünk Horvátországba, hanem fagyizni, fürdeni, megmártózni a tengeri szélben, szellőzni egy kicsit! A múlt panoptikumszerű helyreállításától már úgyis eliszonyodtam. Az első nap órákat töltöttem Abbázia, ennek az orosz milliárdosok pénzén felújított mesevárosnak a híres Angolparkjában, mígnem arra neszeltem fel, hogy tökéletesen egyedül vagyok egy simulacrum-valóságban. És talán számítógép vezérli a föld alatt kapaszkodó gyökereket, talán egy szoftver ellenőrzi a percenként felcsapó madártrillákat, rám kényszerítve így egy precízen kimért, de álságos, és ebben a tökéletes formájában soha nem létezett múltat.

Fiume – szerencsére – egészen valóságos város. Itt olyan mély sebeket ejtett a szocializmus, hogy egyetlen befektető vagy elmés látványtervező sem vesződne a felújításával. Próbálom a brigádtrappban a tenger felé igyekvő, a kinyúlt fürdőruháikban a hullámok közt lubickoló horvát néniket összevetni a velhákkal, a tősgyökeres portugál hölgyekkel, vagy a régi, kalapos-nyakkendős őnagyságákkal, akik a régi fényképeken merengenek. De hiába próbálom.

Pedig a horvát asszonyok is hagyománytisztelők. Ha nem a strandra nyargalnak, akkor az unokáikat terelgetik a templomokban vagy „mély gyászt öltve”, sétafikálnak a városban. Fekete cipő, hőségtől nyúlós fekete nejlonharisnya, fekete blúz, fekete szoknya, fekete minden – ilyet is csak gyerekkoromban láttam…

Ám hova lett a régi fény, a város régi eleganciája! A hajdani Fiume választékosságát dicsérő, a város mostani elszlumosodásán kesergő útikönyvek tágabb összefüggésekbe ágyazzák a tengerben pancsoló, öreg nénik látványát. Fiuméből „Jugoszlávia foglya”, ízig-vérig szocialista nagyváros lett, erre az emlékeztet a sok nyugdíjas fizikai munkás, és a város történelmi dombjait, levendulával benőtt udvarait körbeölelő paneltenger. Meglehet, nekem is úgy kéne éreznem, hogy a hogy a konyhaablakukból a Kvarner-öböl pompájában gyönyörködő nyugdíjasok tőlem veszik el a kilátást?

De nem érzem úgy. A társadalmi szegregációra való törekvés nem is volt mindig a nemzeti gondolkodás része. Lang Jakab, II. Rákóczi Ferenc udvari orvosa neves fürdőhelyek közelében curatoriumokat, lábadozókórházakat szervezett a beteg bakáknak is. És ha az úri közönséget Stubnyafürdőn nem zavarták az „üdülő” parasztbakák, akkor mért zavarnának a békés horvát nénik minket?

Persze a frusztráló békék, vereségek és kiegyezések, az osztályönzés és az előítélet nagyon hamar véget vetettek a legrokonszenvesebb és leghaladóbb curatorium-hálózatnak… És nemcsak a társadalmi és harctéri sebeket egyaránt orvosló gyógycentrumoknak, hanem a társadalmi szolidaritás parancsának. Fiume, a „kijárat az Adriára” a soha meg nem valósult nagy- vagy inkább kis-birodalmi álmok kikötője, ahol a fiatalok megitták életük első olaszos tejeskávéját és megismerkedtek a szerelemmel, ugyanaz a város, ahol hajóra zsuppolták a szegényeket. A legnagyobb önkéntes kivándorlás különös módon épp a legtávlatosabb gazdasági fejlődés korában következett be. Hogy ők, a kilátástalanság miatt a „rengő tengert” választó szegények milyennek látták Fiumét, hogy ők megkóstolták-e a híres olasz tejeskávét, hogy találkoztak-e a korzón Esti Kornéllal, azt nem jegyezte fel az emlékezet. Pedig találkozhattak, hiszen valamilyen úton-módon nekik is el kellett jutni a vasútállomásról a kikötőbe.

A sors ne ismerne tréfát? Dehogynem. Az ábrándos Fiume leghíresebb szülötte nem egy formabontó magyar költő, nem egy elegáns, de azért szecessziósan”botrányos életű világutazó, hanem Kádár János. A magyar hagyomány elposványosítója ebben a csodálatosan ellentmondásos városban született.

De ne fájdítsuk magunkat! Nézzünk inkább a sirályokat! Milyen otrombák, ahogy a mólón tipegve fel-alá rikácsolnák, ám megszépülnek, mihelyt kitárt szárnyakkal rábízzák magukat a légáramokra. Talán azért röpdösnek annyit, hogy a csúfságukból kiváltsák magukat. És mi sem azért ábrándozunk, hogy a választékosságunkkal elbűvöljünk másokat, hanem hogy egyszer – a földön botorkálva is – beteljesítsük végre a dolgokban rejlő lehetőségeket.

„Botorkáljunk” hát végig a panelrengetegen, és ismerkedjünk meg a lépcsőházak előtt hűsölő, a tengeri szellő jótékony hatását élvező öreg bakákkal! A Lang Jakab Kuratórium öreg ösztöndíjasai nem örvendenek feltétlen népszerűségnek a városban. Figyeld, milyen durván szólnak be az Esti Kornél nyomában bódult lepkék módjára köröző lányoknak.

Mert nagy a tülekedés, nagy a lárma a lenti utcákban. Hosszú időbe telt a Pittsburgh környékén szétszóródott munkásokat, a latin-amerikai vízügyeseket mind hazahívni. Hol fog ennyi temérdek ember elférni? De itt egy fagyi – pisztácia, csoki, velencei álom, mandula – vagy te jobban szeretnél egy jeges kávét? Ha fagyiból van velencei álom, akkor mért nincs hirtelen szeszély is? Vagy örök szenvedély? De ma nem érnek rá a cukrászok, az expresszvonatok ontják az utasokat, az utasok a korzón egymás sarkát tapossák, jó, ha győzik vaníliafagylalttal. Fiume szabad város (több neve is van, mint a férjes asszonyoknak), és fél Kelet-Közép-Európa idetart, hogy megmártózzon a tengeri szélben, eszmét, nyelvet csereberéljen.

Mi-lesz-így-belőled? Mit szólnak majd a…?

Mit szólnának? Itt szabadon kiválhatsz, szabadon elvegyülhetsz.

De bármekkora is a lárma, az a kamaszálmok mélyéből érkező éjjeli expresszel csak ketten érkeznek. Az idősebbik nő csodálkozva forgatja a fejét, pedig rájuk se hederít senki, itt aztán senkinek sem kell szégyenkeznie. Kipp-kopp, kipp-kopp… nevetségesen kopott, gurulós bőröndjeik nagyot koppannak a köveken.

Nocsak! Az őrült lány és az anyukája. Lassan mindenki hazatér ide.