„És tódul álmaimból a zöld-taréjú, kehely-tökű virág-horda”

Számtalan formában megfogalmazható a kérdés: mi az oka Juhász Ferenc-recepció elakadásának? A tényt, hogy a kortársi kritika ugyanúgy, mint a kortárs költészet nem fordul applikációs igénnyel a hatalmas terjedelmű életmű felé, érdemes komolyan venni. Ez a komolyan vétel legalábbis annyit jelent, illetve jelenthet, hogy az elfordulás gesztusát a kortársi kritika és lírai beszédmódok önmeghatározó gesztusaként (is) értékelhetjük. Ha a lírai hagyomány egy rétege agyon van hallgatva, az legalább olyan sokatmondó lehet, mint az az eset, amikor egy másikhoz való viszony nyílt explikálása zajlik. Persze korántsem biztos, hogy az agyonhallgatás „igazságtalan”, s az sem, hogy a birtokba vétel „igazságos”. Inkább arról van szó, hogy tévútra vezetne, ha a hagyományozódás folyamatait moralizáló kategóriákkal próbálnánk leírni. Jelen esetben is úgy véljük, hogy a kortársi recepció hiányának az uralkodó kritikai diskurzus szintjén nem (vagy bizonyára nem csak, s a „költészettörténet” számára ez a döntő) institucionális okai vannak.

Ebben az esszében csak utalni kívánunk ezekre a „belső”, „immanens költészettörténeti” aspektusokra. Emellett azonban néhány olyan megközelítést is javaslunk, amelyek alapján talán érdemes lesz elgondolkodni azon, hogy „mégis”. Hogy mégis miért „kell”, „érdemes”, de leginkább: mi módon lehetséges olvasni, értelmezni mégis Juhász Ferenc szövegeit. A recepció hallgatása maga is egyfajta értelmezés, például nem értettnek, „érthetetlennek” nyilvánítja a szöveget. Hogy példát is említsünk, sokak szerint Juhász szövegeinek olvasása „túlságosan nagy erőfeszítést” igényel. Ez az ítélet persze többnyire mentegetésként mondatik ki, nagyjából ilyenformán: valójában nem is igényel túlságosan nagy erőfeszítést, ha így meg így közelítünk hozzá. Nyilvánvaló, hogy a tagadni kívánt tétel könnyen a visszájára fordul, érvényes megközelítésként, szempontként tételezve a befogadásban a megértésre fordított több vagy kevesebb olvasói energiát. Egy ilyen ítéletben továbbá rejtetten az is benne van foglalva, hogy az erőfeszítés túlságosan nagy ahhoz mérve, amit „cserébe”, megértésként, esztétikai érték gyanánt kapunk. Ennek a csere-berének, az olvasás és a megértés fölötti „értetlenkedő” alkudozásnak talán mélyebb értelme van. Az „alkudozás” arra utal, hogy még mielőtt tudnánk, hogy mit is akarunk „megvenni”, már jóelőre megvontuk tőle a bizalmat. Aligha dönthető el „jog szerint” e megvonás jogossága vagy jogtalansága. Annál fontosabb lehet a befogadás szempontjából a bizalom megelőlegezésére vagy megvonására magára vonatkozó kérdés. Amikor ugyanis megelőlegezzük a bizalmat, ez többnyire azt is jelenti, hogy már előre értjük, legalábbis elfogadjuk, el tudjuk képzelni, hogy megérthetjük, „hasznosíthatjuk” a bizalomban részesítettet. A bizalom ajándékozásánál nem csak jóindulatot, hanem már egy „előzetes megértést” is adományozunk. Ennek megvonásával viszont, amikor már „el sem tudom képzelni, hogy mi ebben a jó”, a megértendő egyre idegenebbé, „haszontalabbá” válik, egészen odáig, hogy már „figyelembe sem vesszük”, mivel „nem éri meg”. Ezek a hétköznapi megfogalmazások többnyire mentesek a cinizmustól, mondhatni „akárki” vélekedhet így, s éppen ezért feltárhatják egy bizonyos hagyományhoz vagy költői nyelvhasználathoz való viszonyunkat.

Mi lehet ez a már-nem-értett Juhász Ferenc szövegei esetén, amelynek hiányában már nem tudunk bizalmat ajándékozni? Margócsy István nevezetes elemzése[1] egy „grammatika-közeli” választ javasol, mely szerint a hatvanas-hetvenes évek fordulóján történt költészeti paradigmaváltás következményeként a szó mitizálását, a tökéletes szó vagy szavak keresését, a jelzők halmozását, a mellérendelt szerepű metaforák halmozását, illetve a „kimondhatatlan” szaván fogási kísérleteit felváltja egy analitikus, nyelvkritikai szemléletű, sokkal inkább a kimondhatóra irányuló[2], illetve a szintaktikai szervezettséget (vagy szervezetlenséget) centrumba állító költői nyelvhasználat.  Juhász Ferenc „szócsodái” ebben az elképzelésben a „szópoétika” paradigmájának legradikálisabb példái. A főként Nagy Lászlóval, Juhász Ferenccel, de Pilinszky Jánossal és Illyés Gyulával is jellemezhető szópoétikai szemlélet ezek szerint (?) közelebb merészkedik ahhoz, ami – Wittgensteinnel szólva – „kimondhatatlan”, míg a mondatpoétika ezt a kérdést – például Petri György olykor tételes „metafizika”-ellenességéből kiolvashatóan – egész egyszerűen kikerüli, nem tartja érdekesnek.

Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a szópoétika többet mond arról, ami kimondhatatlan – ez amúgy is paradox állítás lenne –, mint a mondatpoétika, sokkal inkább azt (a hitét) mondja el, hogy létezik valami, ami nem mondható – s ez a plusz potenciális fölöslegként amúgy is lényegtelen a mondatpoétika számára, hiszen arról hallgatni illik, sőt kell[3]. Ebben a talán „metafizikai” vagy „esszencialista” szemléletben (a költő az Igét, az egyetlen, az első és igazi szót keresi) az érdekes, hogy valami módon mégis világossá teszi: van, amiről nem lehet beszélni, azaz legalább annyit mégis mond erről a nem mondhatóról, hogy létezik.

Hans Blumenberg Wittgenstein szállóigévé vált mondatához (ti.„…amiről pedig nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”) a következő magyarázatot fűzi: „Itt olyan reliktumról történik mellékes említés, amely, tekintve hogy nem esik a valóság meghatározása alá, úgyszólván otthontalan. Osztozik vele ebben az egzotikusságban a ’világ értelme’, melynek a világon kívül kell rejlenie, sőt a misztikum meghatározása is, amely nem a világ ’milyen’ voltában ragadható meg, hanem abban, ’hogy van’.”[4] Ebből a vázlatos levezetésből úgy tűnik, hogy amit a mai olvasó már nem ért és bizalma jeléül nem ajándékoz Juhász szövegeinek, az a „kimondhatatlan” lenne. Nem tudjuk, mi a „kimondhatatlan”. Blumenberg egy korábbi megjegyzése Quintilianus sokat idézett metaforája kapcsán jobban megvilágítja, hogy a kimondhatatlan, kimondhatatlansága ellenére, mégis hogyan mutatkozhat meg: „Hogy ’kacagó rétről’ beszélhetünk, csakis azért lesz költői szuggesztió, mert az esztétikai evidencia olyasmiből ered, amit ugyan mindenki lát, de nem tud kifejezni. (…) Számolnunk kell vele, hogy a nem-fogalmiság címszava alatt a nem-kimondható dolgok osztálya sem üres.”[5] Ami témánk szempontjából ebből fontos lehet, hogy Blumenberg elemzése a metaforikának (és távolabbról a mítoszkutatásnak) egy olyan koncepciójába illeszkedik, amely számára a metafora nem pusztán a fogalomalkotás megértésének előtere, hanem maga is önálló referenciatartománnyal rendelkezik, sőt a „nem-fogalmiság” körébe tartozó kutatások egyik kiágazása. Ebben az összefüggésben – némileg leegyszerűsítően fogalmazva – a fogalmi gondolkodással állna szemben (?) a nem-fogalmiság teóriája, ezen belül a metaforika. A metaforának itt önálló viszonya van az „életvilággal”, mely nem helyettesíthető veszteség nélkül fogalmi nyelvhasználattal.[6]

Juhász Ferenc költészetéről az eddigi recepció már elmondta (és jóformán csak ezt mondta el), hogy jellegzetességei a metaforikus nyelvhasználat és a mítoszkutatás területei felől közelíthetőek meg, noha az „ősi”, „népköltészeti” műfajok filológusi adatolásánál, illetve a szerző kimeríthetetlen képzelőerejének dicséreténél a metaforák gyártásában nem nagyon jutott tovább. Hogy a metaforánál maradjunk, könnyen meglehet, hogy a „szópoétika” koncepciója mögött, illetve mellette – s ez nem is ellentétes Margócsy István tételével – Juhász Ferenc esetén egy másik alapvető jellemvonás is kimutatható. Ha a metaforák halmozását nem tekintjük a tökéletes, mágikus, első, egyetlen stb. szó (az Ige) – sikertelen (!?) – keresése eredményének, hanem Blumenberg tanácsát követve egy sajátos és az „életvilághoz” fűződő nem-fogalmi, hanem figurális viszony lehetőségének, akkor ez a különbség megint csak nagyon fontos lesz az említett költészettörténeti paradigmaváltás tekintetében is. Nemcsak nyelvhasználati, hanem szó szerint „szemléleti” váltásról is beszélhetünk. Amennyiben az abszolút metafora ugyanazon a nyelvi síkon ’tárgyi predikátummal nem helyettesíthető (Juhász költészetének – és nem csak metaforáinak – nagy része ilyen metaforákból áll), akkor itt egy az „életvilághoz” fűződő sajátos költői viszony elfelejtéséről lehet szó.[7] Hogy mi is ennek a viszonynak a sajátossága és összefüggése a „kimondhatatlannal”, azt Juhász Ferenc legutolsó kötetének legutolsó lapjáról vett szöveggel igyekszünk illusztrálni:

 „…oly könnyű lettem, mint egy

mag-nélküli üres kalász, a szőrtűs kalászcsészék sejttornya üres növényi szív és oly száraz is,

aki pedig vízzé váltam a függve-rothadás keresztjén, egyetlen lábujjakig-érő sárga húgyhólyag,

mint egy szaros tehéntőgy. Oly könnyű lettem, mint egy megfagyott árvaszúnyog, fején két pihe-gejzír

csáptoll-fölszökéssel, s a csápokban a halló-idegjárat a füljárat is fagyott, mint egy üres téli

csigaház, s fagyott a füljáratokban a dobhártya is, mint egy mikro-miniatűr jégpénz, s a testemet

kín-fámról leemelő tudja, hogy oly magányos vagyok halottan, mint élve is, mint az árvaszúnyog

szemei, a miniatűr-csésze kristálycukor-kúpok. Árva, mint az árvaszúnyog csöpp dobhártyája csáp-bojtja

hallóüregében. Ha valaki levesz halálom halálos fájáról: érzi majd, oly könnyű vagyok, mint a

megfagyott árvaszúnyog: mint egy dérből-szőtt csótáros halottas ló. Oly könnyű, mint egy felhő, mint

egy villámtalan, elektromosság-hiány bárányfelhő, mint a hóhullás rácsrendszere, mint a kiszáradt

ugró-combvillám hattyúgép szalmaszöcske, szalma-eres szalma-gépváz, kecskebakként álló szalma-hegedű.”[8]

A hasonlatlánc egyes elemeit az teszi igazán bonyolulttá, hogy a könnyűség „fogalmának” a hasonlat hasonlító részében nem egyetlen elem felel meg (például „könnyű lettem, mint egy kalász”), noha az olvasónak úgy tűnhet, ez is elég lenne ahhoz, hogy megértse, „mennyire könnyű lett”. Ettől tűnik túlságosan „terheltnek” a szöveg. A „könnyűség fogalma” azonban sohasem fedi teljesen azt, amikor valamit könnyűnek érzékelünk, nem beszélve arról, hogy „könnyűség” önmagában, mint fogalom aligha létezhet anélkül, hogy ne képzelnénk valamit még mellé, aminek csak egyik attribútuma az, hogy bizonyos körülmények között könnyűnek tekintjük. A kalásznak továbbá egyáltalán nem „fundamentális” tulajdonsága az, hogy könnyű – lehetne például sárga, vagy érett. Mindenesetre nem feltétlenül a könnyűség jut előbb eszünkbe. Inkább úgy tűnik, hogy a hasonlat hatására tárul fel egy olyan szemlélet, melyben a kalász éppenséggel könnyű, s ezzel egy időben a kalászra vonatkoztatható többi asszociáció elhomályosul. Ebből már az is látszik, hogy ez a figurális szemlélet nem egy általános, akármilyen kalász már előbb is ismert tulajdonsága segítségével mond valamit az általában vett könnyűségről, hanem egy olyan kalászról van szó, amely éppen csak most feltárult könnyűsége tekintetében veendő számításba. A könnyűség „mint olyan” fogalma számára egyáltalán nem is létezik olyan valami, mint kalász, tehát a fogalomtól, ebben az esetben legalábbis, nem juthatunk el a szemügyre vehető világhoz. Hogy a kalász a könnyűség tekintetében veendő számításba, azt is jelenti, hogy bármely más dolog is csak akkor kerülhet egyáltalán utunkba, ha valamilyen tekintetben vesszük szemügyre. Radikálisabban fogalmazva: a valami mint valami struktúrája segítségével tárulhatnak egyáltalán fel számunkra dolgok. Erre alapozva mondhatja Heidegger, hogy a valami mint valami az értelmezés struktúrájaként, és az érzékelést is „megelőzve” a megértés (mint világban-benne-lét) „a priori egzisztenciális struktúrája.”[9]

De Juhász hasonlatában vajon tényleg arról van-e szó, hogy feltárul egy létező, a kalász, mégpedig könnyűsége tekintetében? Az általunk redukált hasonlat így hangzott: „könnyű lettem, mint egy kalász”. Úgy tűnik, egészen pontosan inkább az a létező tárult fel a kalász könnyűsége tekintetében, aki a „lettem” igében van kifejezve. Ez a „valaki” megint csak nem egy általános „beszélő” vagy első személyű „lírai én”, hiszen ő maga is a kalász könnyűsége tekintetében van könnyűként fölfedve. A kalász könnyűsége háramlik át a „lettem”-ben kifejezett létezőre, ezért lehet a beszélő léte mindig valamihez viszonyuló lét, melyben mindkét „valami” szükségszerűen feltételezi egymást. A redukált hasonlat nagyjából így formalizálható: valami: valami mint valami. A tényleges helyzet azonban ennél is sokkal bonyolultabb, amennyiben az eredeti hasonlatot vesszük górcső alá: „oly könnyű lettem, mint egy / mag-nélküli üres kalász”. A két jelző tovább finomítja a kalász megjelenési módját: a kalász abban a tekintetben könnyű, hogy egyrészt „mag-nélküli”, továbbá „üres”. A két jelző között nincsen vessző, ami újabb hierarchikus szintet iktat a hasonlatba: az „üressségnek” egyik lehetséges módja a „mag-nélküliként való üresség”. Nem általában véve üres, hiszen aligha tudjuk elképzelni az ürességet anélkül, hogy ne gondolnánk mellé valamilyen „tartályt”, amiben „nincs semmi”. Olyan üresség ez, ami a „maghiány” szempontjából az, ami, emellett azonban lehetne benne másvalami, például levegő, illetve hiányozhat belőle másvalami, amitől még nem tekintjük üresnek. Itt ugyanaz áll, ami a kalász könnyűsége kapcsán: az „üresség fogalma” a figurális „értelmezésen” alapszik. A végeredmény: a mag-nélküliség tekintetében üres kalász tekintetében könnyű a „lettem” szubjektuma, ahol a hasonlat célba ér.

Ám, s ez fontos különbség lehet: a hasonlat legtöbbször „célba ér”, s legtöbbször a beszélő szituáltságát jellemzi a fenti módon. Félrevezető lehet Margócsy István megállapítása, hogy Juhász Ferenc „szócsodái” „magános szemantikai egységként funkcionálnak, s kizárólag szemantikai műveletek eredményeként jöttek létre”[10], illetve hogy a metaforák itt ekvivalens mellérendelések. A képeket értelmező fogalmak, az azokat értelmező képek és fogalmak… stb. komplex szemantikai hálózatot hoznak létre, amely ugyanakkor hierarchikus és többnyire a beszélő instancia áll a hierarchia csúcsán, a képek az ő „állapotát”, ha tetszik, „hangoltságát” magyarázzák. Másrészt mindezt a hierarchikus jelentésfeltárást, vagy ahogy mások fogalmaznak: „leltározó számbavételét a dolgoknak az atomoktól, a sejtektől a világmindenségig”[11] éppenséggel a szintaktikai viszonyok úgymond „normális” kezelése teszi lehetővé azzal, hogy nem akasztja meg a „konvencionális” jelentéstulajdonítás folyamatát az olvasói figyelmet örökösen a szintaktikai (és ezáltal szemantikai) törésekhez utalva vissza – bár ennek Margócsy István koncepciója megint csak nem mond ellent.

A pusztán fogalmi szintű vagy szintaktikai értelmezés Juhász versében azért is mond csődöt, mert az értelmezési sort[12] folyamatosan „fogalmi törések” szabdalják. Egyáltalán nem biztos, hogy a részben fogalmi, részben figurális elemekből alkotott „mag-nélküliség” fogalmától eljuthatnánk a puszta „üresség” fogalmáig, ahogyan az „üresség” puszta fogalma sem vezet tovább a „könnyűség” fogalma felé. Egy puszta fogalomtól egy másik puszta fogalomhoz csak figurális áttételek beiktatásával építhetünk hidat, sőt magukhoz a fogalmakhoz is figurális aktusok útján jutunk el. De mit is jelent „figurális aktus” útján fogalmakhoz jutni ebben az értelemben? Úgy tűnhet ugyanis, hogy már előbb rendelkeztünk a „könnyűség” fogalmával, amelynek tekintetében feltártuk a „kalászt” mint létezőt, amelynek tekintetében a beszélőt… stb. Csakhogy Heidegger azt állítja, hogy a gondolkodás „mint-struktúrája” nem pusztán egy „módszer”, hanem a világban-benne-lét fölfedhetőségének a priori feltétele. Azaz: természetesen már a vers olvasása előtt ismertük a könnyűség fogalmát, ahogyan természetesen maga a szerző is ismerte, mielőtt hozzá fogott volna a szöveghez. De a könnyűség fogalmához egyáltalán csak egy olyan szemlélet (netán: „hangoltság”, „diszpozíció”) révén lehet eljutni, amely előbb figurálisan „lát”, majd közvetlenül ezután homályba borítja azt, amit látott. A fogalmak tehát egy potenciális felejtési folyamat eredményei, de ez nem jelentheti egy ideális és letűnt költői ősállapot feltételezését, amennyiben nem akarjuk azt a romantikus elképzelést hirdetni, hogy a költő, amikor verset ír, a csillagos éggel vagy az istenekkel társalog. Ez egy újabb mítosz lenne, amely, fogalomként legalábbis, implikálná, hogy már nem látjuk, amit mondani akarunk. Ebben az esszében talán megelégedhetünk annyival, hogy, miként a hasonlatban a képeket, úgy a fogalmakat és a képeket is egymásra kopírozza és felcseréli a költői nyelv. Adorno mondása szerint („a mitikus az értelmetlennek értelemként való celebrálása”[13]) Juhász Ferenc képhasználata talán így jellemezhető: a képeknek fogalmakként való celebrálása. Ez talán úgy is belátható, hogy nyilvánvalóan Juhász Ferencnek egyik legszimplifikáltabb szóképét választottuk elemzésre.

Az általunk választott idézetből azonban egy további sajátossága is megvilágosodhat Juhász nyelvszemléletének. Kétségtelen, hogy ebben a szemantikai hálózatban egymással ekvivalens metafora-bokrokat is találunk, ám az is, hogy a két vagy több metafora, vagy más szókép ekvivalenciájáról tett kijelentés csak szintaktikai-funkcionális értelemben érvényes kijelentés, hiszen a metaforák nem fordíthatók le egymásra, éppen ez egyik legfontosabb konstitutív tulajdonságuk. A „szemantikai ekvivalencia” értelmetlen meghatározás lenne, hiszen két szó sohasem jelenti ugyanazt. A szintaxis tekintetében (és csakis ebben) viszont valóban beszélhetünk egyenértékű variánsokról, de ez a lehetőség az egyenértékűség „fogalmi metaforáján” alapul, mely fogalmi metafora pedig azon, hogy homályba borítja, elmossa, a figurális szinten jelentkező alapvető különbözőséget.[14] Hogy ezek a kérdések Juhász Ferenc szövegeinek olvashatósága kapcsán nyilvánvalóan fölvethetők, vagyis a névadás, a metafora, figurális és fogalmi nyelv összekapcsolódásának, tágabban – Rousseau-val szólva – a „nyelvek eredetére” vonatkozó kérdés, az elsősorban nem azért van, mert Juhász „ősi motívumokat”, „archaikus műfajokat” stb. „idéz meg” és épít szövegébe, hanem mert nyelvhasználata (!) a figuráció és a fogalmiság viszonyának nyelvelméleti szempontból is alapvető problémakörében gyökerezik. Margócsy gondolatát, hogy Juhász „szócsodái” a „Szó” transzcendentális értelmezéséből következnének a szintaktikailag ekvivalens variánsok, illetve a mitikus „hangnem” összefüggésének sejtetésével árnyalhatjuk tovább. Ebből az is világosabbá válhat, hogy ez a „hangnem” éppenséggel egy meghatározott szintaktikai követelményen – az egymással ekvivalens variánsokon – legalább annyira alapszik, mint a „szó-metafizikán”. Újra Blumenberget idézzük: „A mitológiai hagyomány, úgy tűnik, a variációra s a kiinduló állomány ebben manifesztálódó kimeríthetetlenségére épül, amiképpen a zenei variációk témáját is az jellemzi, hogy a felismerhetőség végső határáig változtatható. A mítosz azon jellegzetessége, hogy még a variánsokban is megőrződik, hogy felismerhető marad, anélkül, hogy ragaszkodna a formula érinthetetlenségéhez, az érvényesség speciális móduszának bizonyul.”[15] Szó, szintaxis, mítosz, zene összefüggése Juhásznál természetesen ennél pontosabb elemzést igényelne (a szakirodalomban is „megemlítették” már), a kérdések komoly, és érvényes fölvethetőségéhez azonban, talán kimondhatjuk, nem fér kétség.

Végül: vajon lehetséges lenne, hogy a „szópoétika” „fogalmi törései” a Heidegger-i értelemben vett jelenvalólét alapszerkezetéhez tartoznak, s ezért nem hogy megakasztanák, hanem ezek teszik lehetővé az értelmezést, a világnak lehetséges és jelentéses „egészként” való feltárását, míg a „szintaktikai törések” már az értelmezésben mint a Heidegger-i értelemben vett „beszéd” származtatott móduszában gyökereznek? A „szintaktikai törések” következtében az egyetemesség „eszméje”, „mítosza”, „álma” így nem csak nem létezik, hanem már fikcióként sem gondolható el, hiszen a szintaktika felszíni repedései már nem engednek közel a metaforikus, nem-fogalmi és a fogalmi síkok termékeny összjátékához. Hiszen Margócsy István írja: „a szó (egy szó) sosem létezhet, még absztrakcióként felfogott szótárban sem, mondatok nélkül, mondatokon kívül…”[16]. E szerint a világ jelentéses egészként való feltárása már azért sem lehetséges, mivel a jelenvalólét pusztulásával már értelmetlen lenne a világ mineműségére vonatkozó kérdés, mivel a világ csak a jelenvalólét feltárultságaként és feltárásaként világ.

Az egész világ együtt pusztul a jelenvalólét pusztulásával, ennek a jelentésvilágnak így egyszer, s mindenkorra vége szakad. És tényleg… Újabb törés. Ahogy az idén nyolcvan éves Költő beszéli utolsó kötete utolsó lapjának utolsó soraiban, a „Nagyszombati codex” kézírással való magáévá-lemásolása után, hogy már a kérdés is rossz, hogy „hiszen” akkor aztán tényleg, de tényleg „mindennek vége”:

Borbély András

---