Kellemes, nyár végi szellő borzolta fel Laurena haját. Szeretett kilépni a levegőtlen kastélyból. Ilyenkor úgy érezte, szabad, mint a madarak, melyeket annyira csodált. Hallgatta vidám, néha panaszos éneküket. Ezek a dalok ismerősek voltak számára, hiszen a boldogságot nem ismerte. Tizenkét esztendős volt, mikor apja, Poitiers grófja bemutatta neki vőlegényét, az akkor húszéves Renaud-t. A férfi barátságosnak tűnt, míg Laurena meg nem látta azt az összetéveszthetetlen mosolyt ajkán. Az ifjú, aki harmad szülött volt családjában, alig várta, hogy Laurenával együtt megkapja a kislány hozományát. A mosolyt egyedül a lány vette észre, míg öreg édesapjának egyre jobban megtetszett leendő veje. Nem csoda, hiszen az ifjú szellemes volt, imádott vadászni, s híres volt gyengédségéről. Mielőtt Renaud elhagyta a kastélyt, leguggolt Laurena mellé.

– Alig várom, hogy közelebbről is megismerhessem, kisasszony – búgta bariton hangján. A kislány félelmét látva felnevetett, s kilovagolt szürke lován.

Erre visszaemlékezve, Laurena maga előtt látta a magas, izmos férfit, aki képes volt minden nőt elcsábítani a francia udvarban. Hosszú, hullámos, fekete haja kísértésbe hozta még a legtisztább asszonyt is. A lány mégis félt a közelgő házasságtól.

Elmerengve közelgő jövőjén, sétálni indult, egyedül. Meg sem állt, míg ahhoz a forráshoz nem ért, ahol édesanyja életét vesztette. Senki nem tudta, milyen betegség tört rá, hiszen nagyon fiatal volt. Poitiers grófja ötvenévesen házasodott újra, és feleségül vette a huszonöt éves özvegy Anne-t. Csodának tartották Laurena érkezését. Anyja egy-két évvel Laurena születése után halt meg a forrásnál, ahová, ha tehette, Laurena mindig ellátogatott.

Mikor odaért, szoknyáit elrendezve leült a fűbe.

– Holnap férjhez megyek, édesanyám – suttogta maga elé. Remélte, hogy anyja meghallja.

– Bár itt lennél velem, s felkészítenél! – mondta. Félt, sőt rettegett esküvőjétől. Rossz érzései voltak. Tudta, hogy sosem lesz képes szeretni Renaud-t.

„Mintha csak tegnap lett volna…” kezdte el a merengést:

„Maga mögé ültetett a lován. S csak száguldottunk. Olyan érzés volt, mintha repülnék. Egyenrangúként bánt velem, úgy, ahogy még senki sem. Mindenkinek a szemében csak egy eszköz vagyok. Vagy a pénzszerzéshez, vagy a jó házassághoz. Szerettem Robert-et. Egy fiatal lány naiv szeretetével. Azt hittem, hogy a szerelem mindent legyőz. De rá kellett döbbenem, hogy a nőknek semmi esélyük sincs a boldogságra. Robert egy angol lord fia volt. Azért érkezett Franciaországba, hogy megerősödjön. Elsőszülött volt, s emellett igen beteges. Az itteni levegő sokat javított egészségén. Boldogok voltunk. Azt ígérte, beszél apámmal a házasságról. Mikor apám tudomást szerzett románcunkról, visszaküldte Angliába. Nekem azt mondta, hogy Robert-nek már van menyasszonya, s édesapja soha nem egyezne bele ebbe a házasságba. Fél esztendeje már, hogy nem láttam. Eleinte írtunk egymásnak, de később ráeszméltem, hogy leveleink csak még fájdalmasabbá teszik különválásunkat. Két hónapja nem írtam neki, s amit tőle kapok, zokogva elégetem.”

Laurena nem figyelt a külvilágra. Könnyei egyre csak patakzottak szeméből. Lassan álomba sírta magát.

Patadobogásra ébredt. Felemelkedett a fűről, s ijedten vette észre, hogy a hold már magasan jár. Szoknyáit megemelve szaladni kezdett.

„Már biztosan keresnek. Renaud, és apja, egy feleségén keresztül meggazdagodott kereskedő, már biztosan megérkezett.” Futott, amilyen gyorsan csak tudott. Így is majd egy órájába került, mire megpillantotta a kastély körvonalait. Ekkor közelebbről hallotta a lódobogást. Nemsokára meg is pillantotta a lovat. A sötétben nem ismerte meg a lovast, akinek csuklya takarta el az arcát. A csuklya lehullott, mikor a lovas átugrott egy kidőlt farönköt. Laurena megpillanthatta azokat a fekete fürtöket, melyeket már négy éve nem látott, s melyektől rettegett. Remélte, hogy a lovas nem vette észre, s megbújt egy fa árnyékában.

– Nocsak! – mondta Renaud. Megállította lovát a pataknál, leszállt, s megveregette az állat nyakát. Majd maga is mohón inni kezdte a vizet.

Laurena befogta száját, hogy a férfi nehogy meghallja légzését. Szíve olyan hangosan vert, hogy félő volt, a férfi meghallja. A lány hátra felé indult. Ismert egy keskeny ösvényt, mely a kastélyba vezet. Lábujjhegyen lépkedett. Nem vett azonban észre egy kis faágat, melyben elbukott. Halk sikoly tört elő torkából, melyet rögtön kezével tompított. A férfi meghallotta a csöndben a lány hangját.

– Van ott valaki? – kérdezte fennhangon. Laurena eldöntötte, nem válaszol. Hadd higgye a férfi, csak egy állat volt. Nem számolt azzal, hogy a férfi már igen tapasztalt volt a női sikolyok terén.
– Megsérült, hölgyem? – kérdezte, s elindult Laurena felé.

– Nem, nincs semmi bajom. Nyugodtan folytassa az útját – kiáltott ki a lány a fa mögül. Megpróbált felállni, de olyan rosszul esett, hogy bokája megsérült. Felszisszent, s visszaesett a földre. Lehajtotta fejét, s némán azért imádkozott, hogy az ifjú továbblovagoljon.

– Szerintem segítségre lenne szüksége – hallatszott a férfi hangja, túl közelről. Laurena lassan megemelte fejét. Nem is emlékezett, hogy Renaud ennyire szemrevaló férfi. Arca csak pár centire volt a férfiétől.

– Köszönöm, de egyedül is boldogulok – mondta a lány. Hangjában sértettség lapult.

– Jöjjön, felül a lovamra, s hazaviszem, ahol beborogathatja a bokáját. Úgy látom csúnyán megdagadt – mondta, és közben megemelte a lány bokáját, s a lány nagy megdöbbenésére, lehúzta cipőjét, majd harisnyáját.

– Hogy merészeli?… – csattant fel Laurena, ám Renaud egy intéssel elhallgattatta. Óvatosan karjába vette a duzzogó lányt, s elindult a lova felé. Felültette a lányt, majd maga is felszállt mögé. Laurena csak ekkor döbbent meg igazán. A férfi, egy számára vadidegen lányt csak úgy átkarol, s maga elé ültet. Laurena most kezdte el sejteni, hogy miért lesz nehéz ez a házasság. A gondolatra dühös lett, s mérgét egy nagy sóhajjal eresztette ki.

– Nagyon fáj? – kérdezte a férfi. A lány válaszul csak vállat vont. Nem volt kedve vőlegényével bájcsevegni.
– Maga igazán nehéz eset, hölgyem. S emellett igazán gyönyörű is. – Az utolsó mondatot belelehelte Laurena fülébe. Laurena nem tartotta magát gyönyörűnek. Igaz, apja mindig dicsérte külsejét, s eszét, ő mindig csak arra gondolt, hogy szülői elfogultság. Haja, bármit tett is, egyenes maradt. Színe azonban valóban kivételes volt. Aranyszőke, s mikor a nap megcsillant rajta, vöröses színben pompázott. Alakja kecses, s emellett nőiesen telt volt. Valójában elégedettnek kellett volna lennie külsejével. Ő mégis tartott tőle.
– Tudja, mikor először megpillantottam, olyan ismerősnek tűnt az arca. Ám biztosan emlékeznék egy ilyen szép hölgyre, – s karjait szorosabbra fonta a lány körül.
Míg a többi fiatal lány már kacéran flörtölt volna, addig Laurena tovább duzzogott leendő férje karjaiban.
– Éppen a kastélyba tartok. Elviszem oda, majd ott ellátják – mondta, és gyorsabb tempóra ösztökélte lovát. Ez azt eredményezte, hogy Laurenának meg kellett kapaszkodnia a férfi karjaiban. Renaud megfeszült a nyeregben, s Laurena maga előtt látta a férfi kéjes mosolyát, mellyel négy évvel ezelőtt megajándékozta.
A kastélyhoz érve a kapus először Laurenát látta meg. Meg sem kérdezve, ki az ifjú a lány mögött, kinyitotta a kaput, s meghajlással üdvözölte.
– Kisasszony, a gróf úr már mindenhol kerestette. A könyvtárban ül, s addig nem hajlandó aludni térni, míg a kisasszony biztonságba haza nem tér. Engedélyével, előreszaladnék, hogy értesítsem – szólt a kapus. Laurena csak bólintott, s kihúzta magát a nyeregben.
– Kisasszony? – kérdezte pajkosan megmentője. Laurena úgy tett, mintha nem hallotta volna a megjegyzést. Miután a férfi megállította lovát, leugrott. Megfeledkezett dagadt bokájáról, s a földet éréstől éles fájdalom hasított lábába. Egy pillanatra úgy érezte, elájul. Mégis, büszkeségének hála, úrrá lett a fájdalmon, s egyenes háttal, bebicegett a kastélyba.
Tudta, hogy a férfi követi őt. Érezte magán mohó pillantásait, melyekkel méregette.
A könyvtárszoba ajtajánál rövid időre megállt, s mély lélegzetet véve bekopogott. Várta, hogy apja beinvitálja. Senki sem szólt a szobából. Lassan, nehogy Renaud utolérje, benyitott.
Apja, az idősebb Olivier de Poitiers, egy kényelmes széken ült, szemben az ajtóval. Vele szemközt, egy nála fiatalabb férfi foglalt helyet. Laurena belépésére mindketten az ajtó irányába néztek.
– Lányom!
– Édesapám! – szólt Laurena elvékonyodott hangon, s apja felé nyújtott kezéhez térdelt. Megcsókolta kezét, s térdelve nézett apja izzó szemébe.
– Minek köszönhetjük, hogy megvárattad vendégünket? – kérdezte.
– Elaludtam a forrásnál… – súgta a lány, hogy csak apja hallja.

Ebben a pillanatban lépett be Renaud az ajtón. Bokáját összecsapva meghajolt a két idősebb férfi felé, s Laurenára kacsintott. A lány lesütötte szemét.
– Fiam! Csak holnapra vártunk – mondta a fiatalabbik férfi, s felkelve a székből, megszorította fia kezét.
– Tudom, apám. Hamarabb végeztem az udvarnál. Szerencse, hogy most jöttem – mondta, s Laurena felé tekintett.
A lány, lassan megemelte fejét. Mikor tekintete összetalálkozott a férfiéval, fejét elfordítva a könyvespolcokat kezdte vizsgálgatni.
– Gróf úr! – köszönt Renaud a rangidős férfinek. A gróf felkelt a székből, s botjára támaszkodva, elindult az ifjú felé.
– Örömmel tölt el, hogy végre itt láthatlak. Érzem, nincs már túl sok időm hátra, ezért boldog vagyok, hogy lányom egy megbízható férfi irányítása alá kerül.
– Ígérem, nem fogok csalódást okozni – mosolyodott el az ifjú.
– Bemutatom a lányomat, Laurena de Poitiers kisasszonyt – mondta Olivier. Laurena némán felkelt, s nőiesen meghajolt a két férfi felé. Bokája, melyet szoknyájával próbált eltakarni, eközben égett a fájdalomtól. A lány már csillagokat látott tőle, de erőt vett magán, s egy pisszenés nélkül tűrte a szemlét. – Mi a véleménye róla, de Segre úr?
Kérdését most idősebbik vendégéhez intézte.
– Bájos. Igen csinos teremtés. Látom a szemeiben, hogy a fiam nem fog unatkozni mellette – mondta, s harsányan felnevetett. A gróf és Renaud is csatlakozott hozzá.
Laurena ismét lesütötte szemét. Félt, hogy kínzói megpillantják arcán a pírt. Engedélyt kért a távozásra, majd pukedlizve elhagyta a szobát. A kilincs kattanása után is hallotta a férfiak élcelődését. Nem bírta tovább. Zokogva sietett fel szobájába, ahol nevelőnője aggódva pillantgatott ki az ablakon. A nőt meglátva megtorpant, és sietve letörölte könnyeit.
– Galambom! Úgy aggódtam! – kiáltott fel Marie. – Merre jártál? De hiszen csupa sár vagy. Az arcod… Miért sírtál? Bántottak? Megtámadtak?
– Most ne… – kérte Laurena. A nevelőnő ekkor abbahagyta a kérdezősködést. Végigsimított védence haján, melyre olyan büszke volt, s csendben vetkőztetni kezdte. Meglátta a lány dagadt bokáját, s megjegyzések nélkül, elégedetlen pillantásokkal kisérve borogatást tett rá.
– Reméljük, holnapra elmúlik. Annyira nem súlyos… – mondta magának.
A lány fáradtan rogyott az ágyra. Marie halkan dúdolni kezdett. Laurena nyugodtabb lett, s egy szép álom reményében átadta magát a fáradtságnak.

Felfrissülve ébredt. Egy rigó szállt ablakpárkányára, s vígan énekelt neki. Laurena teljesen elfelejtette előző napi bánatát. Még az esküvőről is megfeledkezett. Odalépett az ablakhoz, s kihajolt rajta. Egy nem várt alakot pillantott meg alatta.
– Éppen itt az ideje, hogy felkeljen. Még átalussza a menyegzőnket! – kiáltott fel Renaud de Segre. Hangjára felfigyelt a kastély népe is. A férfiak mosolyogva, a nők pedig kuncogva folytatták munkájukat.
Laurena, elvörösödve menekült vissza ágyába. Tiltakozásképpen magára húzta lepedőjét.
– Kisasszony? Ébren van? – kérdezte Marie. Laurena felsóhajtott. Kibújt ágyából, és hagyta, hogy a nevelője felsegítse rá fehér, csillogó ruháját. Még hátra volt fejdísze, mikor nővére benyitott szobájába.
– Húgom! – mondta, s Laurena felé sietett. A lány, mit sem törődve Marie tiltakozásával, nővére nyakába borult. Nővére, aki egy gazdag földesúrhoz ment feleségül, boldogan nézett kishúga szemébe. Nagy volt közöttük a korkülönbség, mégsem gátolta őket a pletykálkodásban és az összetartásban. Sylvie de Paule most töltötte be harmincötödik esztendejét. Két csodálatos fiú anyja volt.
Az esküvőre egyedül érkezett, mivel férje üzleti úton volt Párizsban.
– Milyen gyönyörű szép hölgy lett belőled – csodálkozott el Sylvie. Laurena elpirult, de nővére elől nem rejtette el arcát.
– Hidd el, tényleg így van – mondta a nő, látva Laurena kétkedését.
– Érzem, bajba fog sodorni – mondta halkan a lány.
– Hogy érted ezt? A szépség sosem lehet átok. Érkezésemkor találkoztam Renuad de Segre úrral, s igazi úriember. Szerintem örülnöd kéne, hogy ilyen csodálatos férjed lesz. Szellemes, és nem utolsósorban gyönyörű.
Erre a jelzőre Laurena összevonta szemöldökét, mire Sylvie pirult el.
– Tudom, nem használunk ilyen kifejezést a férfiakra, de őrá nem tudsz mást mondani.

– Elismerem, valóban szemrevaló – mondta Laurena. – Sok fájdalmat fog még okozni ez a szépség.
– Ne törődj vele. A kicsapongásokat, ha erre gondolsz, senki nem akadályozhatja meg, s senki nem ítélheti el. Én is szemet hunyok felettük. Te leszel az egyetlen felesége. Te szülsz neki törvényes fiú utódokat.
Laurena csak bólintott. Ő nem csak egy elismert feleség akart lenni. Szerelemre vágyott.
– Marie, felraknád a fejdíszemet? – kérte a lány. A nevelőnő könnyezve helyezte el a fejdíszt. Tudta, hogy a mai nappal védence felnő. Soha nem lesz már szüksége az ő tanácsaira.
– Ne sírj, drága Marie. Azért még fogunk találkozni – mondta. Átölelte Marie-t.
– A bátyáim is itt vannak?- fordult Sylvie felé.
– Csak Jean jött el. Oliviernek dolga akadt az udvarnál – mondta. Mindketten tudták, hogy Oliviert csak az érdekli, hogy megörökölje a grófságot. Soha nem vett részt családi ünnepségeken. Csak akkor ment haza, ha az érdek úgy kívánta.

Laurena elszomorodott. Igaz, hogy nem számított bátyja megjelenésére, de reménykedett benne. Nem értette Oliviert. Mikor ő kislány volt, idősebbik bátyja volt a leglelkesebb védelmezője. Sokszor meglátogatta, s ő tanította meg lovagolni is. Nevetésük mindig vidámságot csalt szomorú apjuk arcára. Jean is kedves volt hozzá, de Jean más volt. Ő mindenkivel kedves, vidám és játékos. Oliviert mindig bosszantotta öccsének meggondolatlansága és komolytalansága. Ő csak nagyon kevés embert tisztelt, vagy szeretett. Felesége nem tartozott ezek közé. Az asszony fiatal, üde és forró vérű volt. Olivier nem tehetett ellene semmit. Az asszony gyermekkel sem ajándékozta meg, s előreláthatóan nem is fogja. Nemrégiben, ugyanis a király is szemet vetett ifjú feleségére.
– Szegény bátyám… – sóhajtott Laurena.
– Ne sajnáld! Ha több gyengédséget adott volna Isabellenek, akkor nem menekült volna más férfiak karjába – mondta Sylvie. Ő nem ismerte Oliviernek a kedves oldalát. Vele mindig hidegen bánt. Senkinek sem mondta, hogy neki ez mekkora fájdalmat okoz. Még húgának sem. Mindig úgy tett, mintha Olivier nem tartozott volna a családba. Fiatalkorában irigykedett Laurenára, mert Olivier, láthatóan mindenkinél jobban szerette. Most azonban már belátta, hogy húga, ismerve a jó Oliviert, még nála is jobban szenved.
Laurena némán megszorította nővére karját, majd szoknyáját megemelve, kiment a szobából. Marie szorosan mögötte, szemeit törölgetve.
Sylvie, néhány pillanatig élvezte az egyedüllétet. Laurenára gondolt, s házasságára. Elképzelte, ahogy húga, karjában egy csecsemővel várja. A gondolatra megrázta fejét.
– Nem… Hihetetlen, de úgy érzem, nem illik hozzá egy anya szerepe – mondta halkan. Megfordult, és vállat vonva lesietett a kápolnába.

Az esküvőre eljöttek a közeli szomszédok, valamint Laurena testvérei. Nem volt nagy ünnepség, de senki nem várta, hogy az legyen. A vőlegény harmad szülött, a menyasszony pedig csak egy késői házasságból született lány.
Laurena nem érzett semmit. Nem volt izgatott, s boldog sem. S ami leginkább bántotta, szerelmesnek sem érezte magát. Arcára mosolyt erőltetve vonult végig a padok között, hogy végül odaérjen Renaudhoz. A férfi minden báját bevetette. Fehér fogai elővillantak mosolya alól. Testét a legdrágább anyagok fedték, s nyakában egy drága medál lógott. A medál közepére egy zafír követ rakott készítője, melyen meg-megcsillantak a fények. Mikor Laurenát először meglátta, szemei felcsillantak, s ajka egyik sarka mosolyra húzódott.
Laurena, felismerve a gyűlölt mosolyt, szíve szerint elszaladt volna. Azonban nem akarta apját szégyenbe hozni. Észrevette a medált, melynek színe hasonlított az ő szemének színére. Összezavarodott. Tudta, hogy nehéz élete lesz a férfi mellet, aki híres volt hódításairól, de mikor meglátta az ékszert, elbizonytalanodott. „Lehetséges lenne, hogy megszeressen?” kérdezte magától.
Renaudt kéjes örömmel töltötte el a lány bizonytalansága. „Könnyű lesz megszelídíteni” gondolta, s már előre örült a sok álmatlanul töltött éjszakának.
Laurena megállíthatatlanul közeledett az oltár felé. Észrevétlenül egyre lassabban haladt. De így is odaért Renaud mellé. A férfi, felé nyújtotta karját, hogy a lány rátámaszkodva, könnyen letérdelhessen. Laurena dacosan megtámaszkodott, majd elengedte a kart. Szemeit a papra függesztette, aki belekezdett a szertartásba. Az eskü közben, arca kifejezéstelen maradt. Elgondolkozott, mi történne, ha „nem”-mel válaszolna a pap kérdésére. De apja iránti tisztelete erősebb volt.