A bokrok ébrednek először.
Rebben a bogár, és föleszmél.
Aprón a föld magát megrázza,
s lassan a füvek kinyújtóznak.
Göröngyről göröngyre halad
napi örömök híre.

A víznél szomjasabbak
isznak mindenből, mint a szentek;
hívás ér fényesség felől
emberszabású gyomot, rózsát.
Madarakra széttagolódott,
s csivog a menny.

Már lelkigyakorlatra
elvonultak a fák:
parkot, ligetet, erdőt
láthatatlan ködök
tündén megjárnak,
elhagyva egy-egy darabot
az irgalomból.

Ki férkőzött a méhek bizalmába,
hogy tudunk a tavaszról?
Folyók alá is kertet ültetett,
s most csillagoknak újságolja
a halak virágzását.

Mintha a halál megszűnt volna,
megszűnt a halál. Fény dobog
a rémület testében –
pillangó kél elő a roncsból.

A gondolat nem akar jövőt látni.
Holnap érkezik, aki holnap vált meg.

Valaki ablakon kinéz.
Nincsen szava: a hangot
sírásra tartogatja.

 

(Illusztráció: Eduardo Rodriguez Calzado: Tree of Life)