ez most egy ilyen mél

a nő hajléktalannak nézett a kasszában
hát tényleg úgy nézek ki
tökig beöltözve, három pulóver, kötött sál, irhabunda, prémcsizma, sísapka,
mint akinek mindene magán van
pedig süt a nap és csiripelnek a madarak
még jó, hogy a fürdőlepedő nem volt a fejemen, amit az inhalálások közt napokig hordtam
és akkor még a nagy hátizsák
meg a vászonszatyor vállra akasztva, az is fullos
a sapka alatt szemüveg, lassan újra emelkedő láz
elbizonytalanodó járás, amit csak a bevásárlás rögzít
a hajléktalanok valószínűleg ritkán szoktak ekkora bevásárlást csinálni
be kéne vennem a paracetamolt megint
nem megvárni, hogy újra rámtör a láz
lassan megyek, nehéz ez a szar
bazmeg ez a cipelés
eleve ha az ember napokig bent van, utána mindig egészen szürreális kint
mintha szédülnék kicsit és a fény
már a dm-ben észrevettem, milyen furcsán megyek
szokatlan volt a gravitáció
mintha félig lebegtem volna, de közben meg mégis teljesen suta,
„botromász” (ez anyám szava volt)
a medencém valahol a levegőben lógva siklik előre, a talpaim meg mintha nem gördülnének normálisan
ide teszek is gondolatban egy post-itot, alkalomadtán majd eszembe juttatom magamnak, ha kell,
aha, testemlékezet, ilyen volt az a menés!
fáradt vagyok
pedig csak a sarokra jöttem
ilyen lehet az öregeknek
elmennek a boltba és elfáradnak,
de örülnek, hogy süt a nap
és hunyorogva nézegetik, amit életük nagy részében elfelejtettek nézegetni
és „felfedezik”, az utcát például
mi a nagy szart fedeznek fel, csak kibaszottul sajnálják magukat és elönti őket a félelem
jó, akkor most anélkül, hogy jelentés-mániába esnénk:
ha úgy van, ahogy a táncban, vagy eleve, ahogy a színpadon, hogy minden egyes mozdulatnak, minden egyes tettnek, rezdülésnek, mindennek jelentése van – nem feltétlenül reprezentáció értelemben –
tehát, ha esetleg így van az életben is,
akkor mit jelent, hogy meg kellett állnom a negyedórás távolságból félúton hazafelé sírni ezen a padon, a hátizsákot le sem téve, izzadtan, a szatyorból kiálló póréhagymákkal, a tizenkettes wc-papírral meg a nyitott baracklével?
mit jelent, hogy ennyi idősen itt lakom, így lakom, bevásárolok, lázas vagyok, két napja közönség előtt táncoltam, david nem jutott be az előadásra, hajléktalannak néz a kasszásnő,
mit jelent, hogy engem ez a legkevésbé sem érdekel?
hogy képes lennék akár a törölközővel a fejemen is itt ülni és megállíthatatlanul, végtelenhosszan sírni a napban?
leveszem a szemüvegem, máris öt dioptriával kevesebb a kurva világ
a cipelés, ó, a cipelés! minden bevásárláskor eszembe jut, hogy –
igazán vicces, hogy pont bevásárláskor, de persze, érthető, holott nem kizárólagos apropója lenne –
mit jelent az, hogy az előadás után egyedül utazom haza tök betegen a város másik végébe,
és még azon a napon is én kúrálom annak az egyetlen embernek a lelkivilágát, aki a táncot látta,
de aki magától nem képes annyit mondani, hogy szuper volt, köszi, örülök neki?
és mért van ez basszus MINDIG így? mért, hogy én akkor is egyedül vagyok, amikor az én napom van?
ohohó és most menjünk át fülesbe
mit jelent itt ez a kerek kis tér és hogy magamban beszélek?
mit jelent a tiszafa intenzív sötétzöldje a büchnerwegen?
hogy elszórtam magamat, éveket?
hogy nem abba invesztáltam, amibe kellett volna?
célok, valóságmegfelelések, melyik hova fejlődött alul? hova nyomorodott? hova nyomorítottam, hova nyomorították?
keressünk felelőst, legalább annyi kis mulatság legyen
mindent azonnal meg kéne tenni, amitől a pszichológia olyan gondosan óv
az lenne a kezdet
jó könyv az a kapitány-testvéreké, hiába
kár, hogy nem olvastam korábban normálisan
bár valószínű rajtam az se segített volna
vagy most ez is csak öngyűlölet
más szóval önsajnálat
a nagy belső motiváció meg közben, mint egy máglya, amire ömlik az olaj –
miért csak az én kérdésem az, hogy „hogyan segíthetek”?
ezt a kérdést nekem mért nem teszi fel soha senki?
de az hagyján: mért veszem én ezt így természetesnek?
a maximum, hogy a kérdésre kegyesen válaszolnak
„megengedik” vagy épp kijelentik, hogy mit képzelsz! és azzal kérkednek, hogy nem segíthetsz, hahaha!
a betölthetetlen, a soha be nem hozható dolgok
„ne aggódj, senki se fog épp téged szeretni”
de én mégis szeretem, aki ezt írta –
akkor ez már ellenpéldának számít, beckett?
ez az egész naaaaaaagy hajcihő, haccacáré
azért a nulla egész nulla-nulla-nulla-nulla-nulla-nulla-nulla-nulla-egy nanométernyi kis jóért,
amihez eleve szét kell esni, szétveretődni, péppé darálódni, hogy finomságában fölfoghassuk?
mit jelent, hogy alig találkozik az ember valami kevés jóval, bármi legyen is az, azonnal száz kilométert kell hátrálni tőle, falat húzni, betonbunkert, kerítést és szkafandert fel,
különben – ez törvényszerű – eszetlenül nagy szívás lesz?
a fejem tiszta forró
ha hazaérek, beveszem a paracetamolt
az öregek elmennek előttem
lassúak, de én még lassabb vagyok
maradok a padon
tényleg jó, hogy süt a nap, de ma mégsem tudok hinni se neki, se az égnek,
pedig felhőtlen
egy héj, vagy kéreg, lassan visszakeményedik, ami az előbb még olvadva folyt
sajnálnom kéne? az üres bokrokat bámulom
egyre biztosabb lesz,
hogy
nemsokára
fel fogok állni
és
el fogok indulni
és
haza fogom cipelni a táskákat
a póréhagymával a wc-papírral
és
útközben meg fogom inni a ragadós baracklét

március

ma a copy shopba menet annyira váratlanul jó idő volt,
le kellett húznom a kabátom cipzárját,
és erre eszembe jutott, ahogy anyám mesélt a születésemről,
„már nyitott kabáttal lehetett menni”
„már sütött a nap és fújt az a jó márciusi szél”;
ezeket minden alkalommal elmondta
így emlékezett az időre, amikor születtem
és most én is, aki sokkal idősebb vagyok, mint anyám volt az én születésemkor,
lehúztam a kabátom cipzárját,
sőt, a sálat is levettem,
nyitott kabát, igen! szél! nap! az én időm!
ó, nemsokára!
nevetnem kellett, egyrészt, mert örültem, másrészt meg azon is, hogy nevetek
ugyan mitől kerekedett ilyen jó kedvem?
a születésem örömünnep mivolta, na igen, ha magamra nézek – de ezt most hagyjuk
bekapcsolhatnánk ide egy-két beckett-idézetet
sőt -képet sőt egész szöveget vagy színdarabot
vagyis: az alapkérdés: mért megyek nevetve az utcán?
mért gondolom, hogy nekem szól mindez,
hogy a világ rám készül,
mint akkor, anyámon át,
és most, anyám szavain át,
az idő,
megérkezve sok-sok év után váratlanul
az én-előttemből az én-utánamba
egy éppen olyan tavasz, egy éppen olyan márciusi hét
miközben még csak azt se tudhatom biztosan, hogy hát tényleg éppen olyan-e,
valahonnan mégis: ráismerek
hé, világ! vársz?

(Illusztráció: Nils Gleyen: The Triumph of the Bulb)