Észak-európai kalandozásra, (egyelőre elhalasztott) skandináv körutazásra készülve a térség a 9. és a 13. század között élt uralkodóinak névsorát böngésztem nemrég. I. (Szőke) Harald, I. (Véreskardú) Erik, I. (Jóságos) Haakon, II. (Szürkeköpenyes) Harald, III. (Előkelő) Olaf, III. (Csupaszlábú) Magnus, II. (Nagyszájú) Sigurd, I. (Púpos) Inge, VI. (Törvényalkotó) Magnus, II. (Papgyűlölő) Erik, V. (Hosszúlábú) Haakon ült többek között a norvég trónon ebben az időszakban. A dán, majd a svéd királyságba átlépve, s immár csupán a félhivatalos történelmi megnevezéssé vált mellék- és ragadványneveket sorolva Kékfogú, Hegyesszakállú, Nagy, Jó, Felejthetetlen, Bárány, Győztes, Öreg, Rőt, Magas néven megkülönböztetett koronás fők intézték országaik ügyeit, feleltek Isten után az elsőként jó- vagy balsorsért.
Tér és idő fentebbi behatárolása bizonyos szűkítésekkel-tágításokkal kiszabhatja Bánki Éva Fordított idő című regényének kereteit is. Az ő egyébként plasztikusan egyénített alakjai ugyancsak kaphatnának a jellem-alaphangra húrozó „eposzi állandó jelzőket” – vagy inkább balladai megkülönböztetéseket: Kéregevő, Halálraszületett, Nyoszolyaválasztó, Rab, Belenyugvó, Létfakasztó. Míg a jelen írást kezdő történelmi névsor valamennyi tagja férfiút idézett meg, az iménti, jellemzőnek vélt kitalációk részben nőket illetnek, másrészt nem feltétlenül egy személyt, mivel a mérhetetlen ínség miatt a hamar elfogyó kéreg rágcsálása, mások esetében a már születéskor sorsukba kódolt rabság, nem természetes halál kisebb-nagyobb közösségeket követel magának.
Nagyszabású história vízióval van dolgunk, olvasmányok és ismeretek alapján megalkotott szcenikus látvánnyal, a fantázia révén tovább emelt-bontott látomással. Remek regénnyel, a Theatrum Mundi epikai változatával. A középkor fiktív-komprimált szeletének megteremtésével, egyben olyan gyönyörű írásmű-vízjellel, mely gazdag képzettársításainak köszönhetően a jelen lapját is azonosítja. Leginkább talán a hajó ábrájával. Bánki könyve irgalmatlan, pokoli, sötét – de mintha mindig a világosság felé tartaná magát, és a derengő fényben mintha leginkább a „Navigare necesse est, vivere non necesse” (Hajózni szükséges, élni nem) jelmondatának attribútuma, a gálya vagy a vitorlás jelenne meg emblémaként. A címlap – Csilléry Orsolya zöldbe, barnába, vörösbe színezett rajza – is vonalak uralta hajót ábrázol, oromfaragványán asszonyfejjel. Az önmagába hullámzó, forgó, visszatérő végtelen klasszikus vizuális jeleivel a végtelen vízen.
A Fordított idő lebilincselő mű, vetekszik a felnőtteknek és az ifjúságnak szánt legjobb magyar és világirodalmi kalandregényekkel (mert a mesemondás különféle korosztályokat célba vevő vonásai és vonatkozásai sem hiányoznak belőle), mégis a történet a legroppanékonyabb összetevője. Egyszerre túl bonyolult és túl egyszerű. Folyton bővül, sokszor újrakezd, elsietetten is összegez. Hat plusz egy nagyobb egységbe osztott számos (saját címekkel ellátott) alfejezete szintén erre a tördeltségre, füzérességre utal. (Az átfogó szelvények – álljon itt listájuk a szószerkezetek beszédessége kedvéért –: Várva várt és gyűlölt gyerekek; Ahol az ébrenlét véget ér; Normandia, nem felejtelek el; Szerteszét; A jövőre emlékezni; Hazafelé; Ki? Hol? Mikor? – Utószó; s néhány „novella”: Az idő messze van; A szél gyökere a tenger; Szabad vagyok, és mégis meghalok; Többes szám, ismeretlen személy; Örömmel tönkremenni; Az időgép; Allah ezermestere; Látni több, mint meghódítani; Haza, haza).
A nem feltétlenül üdvös epizodikusság magyarázata tán abban rejlik, hogy a történetmondó egyrészt jóval többet tud – és tud kitalálni –, mint amit elmond. Miközben a főleg a lovagregény mintáit követő és parafrazáló román néha ott is bonyolít eseményein, ahol elkerülhető lenne, hagy olyan narratív tereket, amelyekbe még beférkőzhetett volna. Igaz, több éven át íródott munkáról lévén szó, nem kérhetjük rajta számon (ha két hét alatt keletkezett volna 2015-ben, akkor sem kérhetnénk), hogy például a konfliktusai szempontjából evidens migrációs kérdésekkel nem foglalkozik még intenzívebben. Hiszen a normannoktól a mórokig számos náció lép színre. Észak dél ellen, mert dél észak ellen; észak észak ellen is, és dél persze dél ellen. Szinte minden égtáj ontja csapatait, seregeit, védve és/vagy terjesztve társadalmi eszméit, vallását, kultúráját, a mások szabadságát semmibe véve a saját szabadsága érdekében, érdeke szabadságával. (Részint felesel állításunkkal, hogy a regény utolsó tényleges sorai így hangzanak: „…testvéri szeretettel várjuk országod betelepülni kívánó alattvalóit. // Riolda, a Nyugati szél szigetének királynője”. Nem elhanyagolgató, hogy Bánki kezén leghatékonyabb prózapoétikai szekvenciák, motívumok egyike, a szigetmotívum az utolsó szószerkezetben is megjelenik, a ,királynő’ kettőzött verbalitása mellett. Ahol hajó, ott sziget; ahol sziget, ott hajó.)
A regény hősnője az ifjú Riolda, bár gyakran el-elhagyjuk őt, hogy másfelé tekintsünk, másokkal ismerkedjünk, a krónikás meditációiba és kommentárjaiba merüljünk. A centrális nőalak tündér és boszorkány, angyal és pária. Tündérboszorkány, angyalpária. Leány létére olyan – a középkorban a ritkábbnál ritkább – kreatúra, aki semmivel sem hátrébb való a korabeli férfiuralmú szocietások (népek, népcsoportok, etnikai és nyelvi szigetek, érdekközösségek, családok) hím egyedeinél. Csoda, hogy életben marad, él; és életet adva el tudja hitetni (már amennyire a Fordított időben bármi hihető és elhihető), hogy az élet: csoda. Bánki Éva lírai tónusoktól sem idegenkedve, néha a bizarrságig merészkedve rétegezi mind teljesebbé a nevében a királynő jelentést hordozó Riolda figuráját. (A névetimológiáról a nem feltétlenül szükséges, kissé terjengős-magyarázkodó Utószó informál. Huszonöt éve a posztmodernek számára csemege volt az ilyesfajta műhelyvallomások fabrikálása, a – Parti Nagy Lajos remek szavával – valódisítványok létrehozása a hamisítványok, hamiskodások, hamukák oldalvizein. Nem biztos, hogy manapság a regény állítólagos/valóságos előzménysora, a Patrick de Mela nevéhez kötött, sehol meg nem lelhető alapmű, az egyetemi hallgatók: Csóka Kata, Orseolo Judit – csakis hölgyek? – által készített és többek közt a neten publikált „fordítás-részletek” különösebben felkavarnának. A regény kicsengése után nélkülözhető lenne az utószóbeli lecsengetés. Viszont nem ártott volna egy-két eligazító szó: Csilléry Orsolya a fejezetcímek mellé illesztett ikonikus bélyegrajzai milyen rend[szer] szerint ismétlődnek, újulnak. Szerkezeti és szövegkapcsok-e?)
A krónikás mozgat egy „belső” krónikást is, (a szintén, de másképp, „tudományosan” beszélő nevű) Illighaent. Ravaszak ezek az ómentől ihletett nómenek, mert Heribert Illig, a „fantomközépkor”, „kitalált középkor” elméletének német tudósa helyett (ha nem postázná a nevét az Utószó) például egyszerűen a ,beteg’ (ill), sőt a ,káros’ sugalma is felébredhetne „illighaenileg”. Mit higgyünk el krónikásunk krónikásának, mit nem? Hiszen a könyv vége felé e derék, bölcs és kortalan ember sorsát illetően arról értesülünk, hogy „Illighaen, az idő ura, számtalan nemzedék tanítómestere belepusztul egy cádizi sikátorban a saját árulásába” – de ettől még életben is marad, alighanem. A múlt idejű és a jelen idejű előadásmód keverése (akárcsak a tényleges – gondolatjelekkel kezdett – párbeszédek és a dőlt betűvel érzékeltetett dialógusok, hosszabb-rövidebb belső monológok, reflexiók váltogatása, az iróniát ritkán nélkülöző egyéb stílusfogások sokasága, a pompás névadás hálója vagy egy-egy hirtelen vaduló nyers szó) kikezdi a valóságtartalmakat, illetve tartalmat ad a valótlanságoknak. Ebben a konstruált régi-új Európában („milyen örök a régi új”, sóhajtotta elég régen egy verse refrénjét az újabban már nem efféléket sóhajtó költő Tandori), e (nem csak) középkori regénymindenségben a legfőbb bizonyosság az elbizonytalanítás. Százötven oldallal az előbbi idézet előtt bukkanunk eme négy rövid bekezdésre/kérdezz-felelekre: „Illighaen megrántotta a vállát. Ezen a szigeten bármi lehetséges. // – És kik azok a szorgok? Talán valami háziállatok? // – Ha most mindent elmesélek neked, akkor mi okod lenne, hogy segíts nekem? // Illighaen elmosolyodott: a szegénység nemcsak képzelegni tanít, hanem gondolkodni is”.
A Middle Age, a Mitteralter újrafeltérképezése, a szuverén középkori hősnő életre hívása, a valóságból és álomból tömbösített, masszív, véres és hívogató öreg euro-kontinens nagyközeli és nagytávoli plánja, a lovagregény műfaji megújítása: mind-mind hozadéka, erénye, érdeme a már eddig is „dekameronista” író, a középkor- és trubadúrlíra-tudós Bánki Éva alkotásának. De ki ne felejtődjék a szegénység-szolidaritás, a mélynyomor szociológiája. „Kenyéren és vízen?” Az itt sokak számára sokszor dúskálás lenne.
A könyv cselekménymezejét nem cserkésztük be, és nem is tesszük immár, mert mindez csupán félreértelmezésekhez vezetne. Ami persze nem lenne baj, hiszen a félreértelmezés mint értelmezés fontos szerepet játszik a koncepcióban. A félreértelmezés is az ész erőfeszítése vagy csele (de „kinek az esze” lép működésbe? – ez is megfejtésre vár, mint olvassuk). Hinni kell a hihetetlennek e mű lapjain felgyűlt halmazában, keresni az utat az összetorlódott idősíkok, burjánzó anakronizmusok titkos összefüggéseiben. Vajon a név szerint említett Allah vagy Jézus Krisztus segít ebben? Vagy egyikük sem? Vagy ketten együtt? Vagy valaki más, kollégájuk? Esetleg a közelmúltban tartózkodási helyet váltó Eco…?
Szegény Illighaen, egyszer tényleg előveszi a betegség. Nem kínálkozik más gyógyír, mint a Hákim nevű figura szárított fügéből, gránátalmából, málnaszörpből kotyvasztott piros italát hörpinteni föl egy üvegcséből. Kétszer ismétlődik a sor a varázsszer nevével: „Hákimonixfordiháj. Csak hinni kell benne”.
Csak hinni.
Mintha ha az olyan könnyű lenne.
Tarján Tamás
Bánki Éva: Fordított idő
Jelenkor/Libri Kiadó, 2015
275 oldal, kötve 3490 Ft
(Első megjelenés: Új Egyenlítő)