Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

A háromszavas

Csorba Győző rajongott a filmekért. Kedvenc rendezője Woody Allen volt. Fejből tudott idézni az Annie Hallból bármikor. Munkája miatt azonban nem lehetett elfogult egy alkotóval szemben sem, nem kivételezhetett, mert ha bárhol (akár barátai között is) áradozott egy Allen-filmről, valaki azonnal leszólta a lelkes érveket. Fél hétkor érkezett a konferenciaterembe. Leült arra a székre, mely a legközelebb volt az ajtóhoz. Megigazította zakóját, de annak ujjai még így is túl nagynak tűntek. A Műfaji dekonstrukció a remitizáció tükrében az off-hollywoodi zsánerfilmek paradigmaváltó esztétikumában című értekezlet pontosan hétkor kezdődött. Dezsőnek szakmai kötelességből az egyetemen kellett lennie. A legnevesebb kutatók, leghíresebb esztéták egytől egyig helyet foglaltak a teremben. Dezső kézfejeit összefűzve hüvelykujjait egymás körül mozgatta. Ez az unalom nemzetközi jelzése, így a külföldi szaktekintélyek is messziről látták, neki itt senki sem tud elég érdekeset mondani. A konferencia elkezdődött. Az első előadást egy francia esztéta tartotta. Magas, szikár 70-es férfi. Középen kopasz fejével, könyökfoltos tweed-zakójával és keki színű nyakkendőjével leginkább egy 50-es évekbeli fizikatanárra hasonlított, aki szabadidejében triangulumozik egy kisvárosi Big Bandben, vagy a templomi kórus baritonszekciójának büszke, ámde jelentéktelen tagjai – gondolta Győző.

Az előadásból egy szót sem értett, de úgy érezte, itt az idő, hogy elvégezze, amiért a konferenciára jött, és kipróbálja régi, három szavas elméletét. Mikor a francia befejezte, Győző elkapta azt a rövid, ám belépőjét tekintve tökéletes pillanatot, mikor egy beszéd véget ér, de a taps még nem kezdődik el. Ez a tizedmásodperc nem sok mindenre elég, de Győzőnek ennyi kellett, hogy egy szakma alapjait ledöntse. „Baromság!” – kiáltotta hirtelen. Az egész konferencia egyszerre horkant fel, és a döbbent koordinátor a mikrofonba beszélve kérdezett vissza. „Hogy mondja a kolléga Úr?” „Excusez-moi!” – fordult Győző a franciához, majd folytatta. „Baromság, úgy ahogy van!” „Szóval a kolléga úgy érti, hogy a bináris oppozíciók strukturálatlansága által okozott genre-kérdéseknek nem a preskriptív posztkolonialista elméletek az alapjai?” „Nem, én úgy értem, ahogy mondtam. Ez baromság!” „Hmm… tehát a kolléga szerint az off-hollywoodi nonkonformisták pszeudo-experimentális törekvései nem rejtik a rekonstrukciós diverzivitás alapjait. Érdekes meglátás. Ebbe még nem is gondoltunk bele. Kedves kollega, úgy tűnik már emiatt érdemes volt megtartani ezt a konferenciát. Az ilyen friss, újszerű és megkérdőjelezhetetlen gondolatok viszik előre a tudományunkat. Mit gondol Ön erről?”

Az összes jelenlevő Győzőre nézett, a Mindentudás Egyeteme operatőrei csak Győzőre fókuszáltak, az újságírók köré gyűltek, a terem összes kivetítőjén Győzőt lehetett látni, ahogy komolyan, de magabiztosan ráncolja szemöldökét, krákog kettő rövidet, majd határozottan, teljes tudását bevetve a következőt válaszolja: „Leszarom!” Feleletét óriási, szűnni nem akaró vastaps követte. Mikor az őrjöngő tömeg lecsendesedett, a rangidős professzor odasétált Győzőhöz, leakasztott a nyakából egy medált, mely az akadémiai tagság jele, és Győzőnek nyújtotta. „Hogy hívják Önt professzor Úr?” – kérdezte. „Hívjon Győzőnek.” „Rendben. Győző, amit az imént mondott az elidegenedésről, az egyszerre dönti meg eddigi elméleteinket, és ad nekünk új perspektívákat témánk szakszerűbb kutatásához. Fogadja el az Akadémiai tagságot!”

„Köszönöm, de mennem kell dolgozni!” – mondta Győző és elindult az ajtó felé. „Amúgy tetszik a kecskeszakálla, igazán előnyös!” – bökte oda a főprofesszornak. „Mit akar ezzel mondani?” „Gondolkozzon el rajta! És maguk is, kedves Uraim!” – válaszolta Győző, majd elhagyta a termet. A résztvevők egy darabig csak zokogtak, majd a meghatódottság és a teljes átszellemülés felemelő érzésével folytatták konferenciájukat.

Győző elhagyta a termet. Besétált a földszinti férfivécébe, kinyitotta a bal hátsó fülkét, levette bérelt zakóját, átöltözött és elindult a főépület másodok emeletére. Kivette a raktárból a felmosó szettet. Még két teljes emelettel végeznie kell a munkaidő végéig. „Sohasem lennék egy olyan klubnak tagja, amely elfogad engem tagjának! Győző professzor felmossa a lábatok nyomát, amíg az elidegenedésről vitatkoztok!” – nevetett magában büszkén, hiszen a régi elméletét bebizonyította. Nagyon egyszerű volt Csorba Győző három szavas elmélete: „Elég egy öltöny!”

 

Bejegyzések

A diktatúra poétikája

Herta Müller Lélegzethintájáról

 

Herta Müller írói munkásságát gyakorta értelmezik olyan tanúságtételként, amely a Ceausescu-féle diktatúra történelmi vészkorszakáról tudósít megélt/megszenvedett tapasztalatok révén. Az írónő maga is gyakran hivatkozik ezekre a tapasztalatokra, önértelmező/önéletrajzi esszéiben határozottan felszólít a személyes és politikai kontextusok mentén történő olvasásra/értelmezésre. Ilyen értelemben tehát az életmű domináns olvasási alakzataként a személyes és a történelmi emlékezet, a személyesen megélt, de történelmi jelentőségű traumatizáltság hangsúlyozottan poétikus, inkább a képzelőerőre, mint a faktikus tényekre támaszkodó, de ennek ellenére a „létező diktatúra” realitását, történelmi/társadalmi valószerűségét a fikcióban mégsem feloldó szublimálása kínálkozna. Az a narrációs technika, amit Herta Müller alkalmaz, poetizáltságának hangsúlyossága mellett sem a történelem alternatív elbeszélhetőségeit, a megéltnek sokféle, akár egymásnak ellent is mondó történetekben való multiplikálását részesíti előnyben, mint ahogyan azt a posztmodernnek nevezett szövegek régi és új változatai tennék/teszik. Számára mindaz, ami történt nagyon is egyértelmű, monolitikus, egy tömbből faragott, tehát valóságos. A probléma ennek az egyértelműségnek a nyelvi kifejezésekor merül föl, hiszen – talán ezt vallja Herta Müller – amiről nem lehet beszélni, arról kell igazán beszélni. Szívjószág című regényét például ezzel a mondattal kezdi: „Ha hallgatunk, kellemetlenné válunk, mondta Edgar, ha beszélünk, nevetségessé.”

 

Több oka is van annak, hogy ezúttal mégsem a történelem-emlékezet-traumatizáció tematikája szeretnék közelíteni, s ezzel némiképp ellent is mondanék a Lélegzethinta magyar fordításában olvasható, Dragomán György által jegyzett utószónak, mely szerint a fő kérdés a regényben az emlékezet problémája, illetve hogy a mű ún. „lágerregény” lenne. Mint igazolni próbálom majd, a kérdés ennél talán árnyaltabb, noha kétségtelen, hogy a fenti címkék húzhatóak rá a legkönnyebben a regényre egy tematikus olvasat alapján. 

 

Az első ok, hogy Herta Müller Lélegzethinta című regénye, amellyel tehát foglalkozni szeretnék, csak áttételes értelemben nevezhető önéletrajzi ihletésűnek: Herta Müller édesanyját valóban elhurcolták 1945 után öt évre egy szovjet – ukrajnai ­– munkatáborba, akárcsak Leo Auberget, a regény főszereplőjét, de erről nem nagyon beszélhetett az édesanyjával. A regény tapasztalati anyaga, a „munkatábor-élmények” lényegében Oskar Pastiortól származnak, Herta Müller eredetileg vele együtt tervezte megírni a regényt, Oskar Pastior halála után pedig az általa készített jegyzetek, lejegyzett beszélgetések alapján dolgozott. A német kritikában el is hangzottak olyan vádak a regény kapcsán, hogy a mű nem tekinthető úgymond „hitelesnek” a személyes érintettség hiánya miatt, ellentétben a két másik magyarul is megjelent regénnyel, melyek a romániai diktatúra 70-es, 80-as éveiben játszódnak, s amelyek bevallottan megélt tapasztalatokból is táplálkoznak.

 

A második – és lényegesebb – ok, amiért nem a megszokott irányból közelítek a műhöz, magából a regény nyelviségéből, poétikájából következik. Úgy gondolom, hogy a regény legmélyebb szintjén nem az emlékezés, hanem az érzékelés, az érzékelés időbelisége, a megismerés/tapasztalás folyamatainak, ritmusainak (ön)megfigyelése, valami, amit talán a „térbeliség fenomenológiájának” nevezhetnék, illetve az ezeket a folyamatokat rögzíteni, reprodukálni próbáló nyelv hordozza a fontosabb tanulságokat. Igaz, hogy a regény utolsó lapjain kifejezetten témává válik a lágertapasztalatok hatvan évvel későbbi feldolgozhatósága, de ezekből a leírásokból éppen a retrospektív aspektus hiányzik feltűnően. Mindaz, ami megmarad esztétikai karakterű: („Minden műszak egy műalkotás” – mondja Leo Auberg) és ek-sztatikus jelen-szerűségben van felmutatva: „Az egész koponyámról, mint valami területről vagyok kénytelen beszélni, egy láger területéről.” Egyrészt hiányzik a jelen és a múlt közötti distancia, hiszen minden itt és most van, de anélkül, hogy létezne egy megkülönböztetett én és valami, amire ez az én vonatkoztathatná magát. Másodszor: ez a leírás inkább az intencionalitás fenomenológiai elve mentén halad, nem pedig az emlékezet és identitás kulturális/szociális meghatározottságai szerint. És még egy probléma adódik, ha az emlékezés felől közelítünk: Leo Auberg nem felejt, a felejtés, vagy nevezzük inkább szelekciónak, márpedig feltétele az emlékezésnek. Todorov szerint például az emlékezés az eltörlés és a megőrzés közti közvetítő mechanizmus. Leo Auberg nem közvetít, hanem ismétel, mindig újra és ugyanazt, és ebben az ismétlésben mindig azzá válik, amit ismétel, sőt nem is kell azzá válnia, mert már az: egyszerre végletesen passzív és aktív. Ha valamilyen kulturális gyakorlatot akarunk párhuzamba állítani ezzel a „tudatmunkával”, akkor a katolikus misében az eucharisztia liturgiája inkább megfelelő példa, mint a protestáns istentiszteletben az emlékezés az átváltoztatásra. S így éppen az a lehetőség hiányzik, hogy ami átélt, az történetivé/történelmivé, tehát fikcióvá, elbeszéléssé változzék.

 

Már a regény első fejezetében, ahol ’45 utáni történeti szituáció van körülírva, Leo Auberg reakciója saját elhurcolásának hírére végletesen személyes, sőt „történetietlen”: mivel homoszexualitása miatt eltévelyedettnek bélyegzi magát, és saját testi valóságát, vágyait, szexualitását kénytelen „tiltott dolognak” tekinteni, a deportálás híre tulajdonképpen pozitív lehetőség a számára:

 

 

„A félelem helyett az eltitkolt türelmetlenség munkált bennem. És a rossz lelkiismeret amiatt, hogy a lista, amely kétségbe ejtette hozzátartozóimat, számomra elfogadható állapotnak bizonyult. Attól féltek, hogy bajom esik ott messze. Én olyan helyre vágytam, amely nem ismer.”

 

 

Innen nézve pedig nincs valódi különbség a láger és a „gyűszűnyi kisváros” között, ahonnan elhurcolják: mindkettő azt követeli tőle, hogy tagadja meg saját testét, mindkét közösség a saját élet nivellálására törekszik. Leo Aubergből így már eleve hiányzik az ellenállás a láger rendjével szemben, mivel nem ismer valódi külső nézőpontot, alternatívát a megtagadottság, a saját tiltott létének állapotára, így az úgynevezett „polgári szabadság” sem jelent semmit az ő számára. És az, amit az imént „végletes személyességnek” neveztem, voltaképpen nem valami szubjektív, vagy individuális, hiszen ez a személyesség – jobb szó híján – éppen a személy öntagadását jelenti: az vagyok, aki nincs.

 

A szöveg poétikai szintjén ez a probléma a – Paul de Man így mondaná – tropológiai megfordítások sorozataként jelentkezik, ahol a részletező leírásokban helyet cserél a mondó és a mondott, az érzékelő és az érzékelt, a tárgy és az alany; néhány példa: „A szó tudta, milyen messzire elmentem már.” (10); „Az első, biztosan létező fogkrémemet, amelyet otthonról vittem magammal, úgy hívták: CHLORODONT. Ez a név emlékszik rám.”; „Úgy élünk, ahogy a cement akarja. Ő a tolvaj, ő lopott meg bennünket, nem mi őt.” (40); „Az egész test, de főként az agy, a lapát eszköze. Semmi más.” (90) Az alany tehát minden esetben függő, alávetett helyzetben van: ha beszél, a szavak beszélnek róla, nem ő a szavakkal, ha emlékezik, a tárgyak emlékeznek rá, nem ő a tárgyakra, ha dolgozik, a lapát dolgozik vele, nem ő a lapáttal. Az esztétikai hatáson túl – ami ezt a poétikát a német romantika költőihez és mondjuk Rilkéhez kapcsolja – ezeknek a megfordításoknak itt etikai-politikai, és mondjuk így: spirituális tétje is van. Az érzékelés szintjén (s itt az emlékezés vagy a beszéd is egy módja az érzékelésnek) nem létezik az érzékelő instancia különválása az érzékelttől. Az egymással szembe állított objektum és szubjektum sémája itt érvénytelen, mivel az érzékelő abban van, amit és ahogyan érzékel és sehol máshol, más szóval nincsen tudat tárgy nélkül.

 

Egyfajta, bevallom, nem túl komplikált fenomenológián túl ez az eljárás talán Nietzsche egyik passzusa felől is érvényesnek tekinthető a Túl jón és rosszon című szövegéből:

 

 

„A nép hiheti, ha akarja, hogy a megismerés véghez vitt megismerés, a filozófus így kell hogy szóljon magához: ha elemeire bontom azt az eljárást, amely a ’gondolkodom’ állításában fejeződik ki, egy egész sor vakmerő kijelentéshez jutok, melyeknek megalapozása nehéz, ha ugyan nem lehetetlen, – például, hogy én vagyok, aki gondolkodik, hogy egyáltalán annak egy valaminek kell lennie, ami gondolkodik, hogy a gondolkodás valamiféle tevékenység és okozat egy olyan lény részéről, akit e tevékenység és okozat okának gondolunk, hogy olyasmi, mint az „Én”, van, s végül, hogy az már eleve világos, mit nevezünk gondolkodásnak, – hogy én tudom, mi a gondolkodás. Mert ha én magamban már nem határoztam volna efelől, ugyan min tudnám lemérni, hogy az, ami éppen történik, nem ’akarás’-e talán, vagy ’érzés’?”

 

 

A reflexió szintjén két szélsőséges reakciót válthat ki ez a belátás. Az egyik változat szerint ez végletes függést, a térhez és az adott „objektív” körülményekhez, szavakhoz, dolgokhoz való odaláncoltságot jelent és semmi értelme a szabadságról gondolkodni. Ahogy Leo mondaná: „A láger én vagyok!” A másik a misztikus változat, miszerint egy vagyok a világgal és a világ egy velem, a szubjektivitás, vagyis lényegében a saját test illuzórikusságának lelepleződése egyben szabadulás is az ego cogito börtönéből. Ahogyan Berkeley püspök mondta volt: létezni nem más, mint érzékelve lenni. Ő persze Istenre gondolt, Leo Auberget viszont a tér, a tárgyak, a szavak tartják szemmel, ezért létezik.    

 

Leo Auberg valahol a két szélsőséges változat között helyezkedik el, pontosabban az előbbitől halad fokozatosan a második felé. A Lélegzethinta ezért sem nevezhető egyszerűen lágerregénynek, hiszen egyben egy spirituális szabadulástörténet állomásait is megrajzolja. A regény expozíciója szerint a test például a megtagadott szexualitás, a tiltott vágyak hordozója, ezért eleve a szégyen asszociációja kapcsolódik hozzá. A regény folyamán azonban a test egyre inkább elveszíti szexuális konnotációit és az éhség „lakhelyévé” változik. Leo Auberg most már arra a kérdésre, hogy ki vagy, nem azt válaszolná, hogy „az, aki nincs”, hanem ezt: „éhes vagyok”. Persze az éhség is valamifajta vágyra és ennek a vágynak a teljesíthetetlensége nyomán keletkező űrre, testi ürességre utal, de a szöveg metaforikája szerint – ha a retorikát nem pusztán a szövegre aggatott cicomának vesszük – nem ösztön-szintű vagy fizikai impulzusról van szó, hanem metafizikai vágyról. Az éhség regénybeli neve ugyanis ez: „éhségangyal”. Vagyis a hiány imaginárius lényként „tárgyiasul” – mondanám, ha az angyalokat lehetne, ugyebár, tárgyiasítani. Az éhségangyal, a regény második főszereplője, biztosítja az egyensúlyt egyrészről a saját test puszta eszközszerűsége, a vágyak kielégíthetetlensége, a hús, a kezek, a láb, a száj, a gyomor egyszerű materiális és mechanikus evidenciája, másrészről az imaginárius teljesség tapasztalata között. Hiszen az éhségangyal, vagyis a minden ehetőben és ehetetlenben tárgyiasuló éhség egyben az őrangyal is, s ez Berkeley püspöknek sem volna talán ellenére. Hihetetlenül nehezen megragadható, meditatív egyensúly ez a kinetikus energia hatékony felhasználása, illetve a testről leválasztódott, megszemélyesített éhségképzet között, amit – én azt hiszem –, éppen az oksági elvnek az érzékelés ökonómiájából való száműzése tesz lehetővé – s ez a mozzanat, ami Nietzsche előbb idézett szövegének tágabb kontextusában is kiemelkedő fontosságú lépés:

 

 

„Az oksági elv az éhségangyal kontármunkája. Ha jön, nagyon jön.

Világos, mint az egyszeregy:

1 lapátemelés= 1 gramm kenyér.

Nekem nem volna szükségem a szívlapátra, de az éhségem rá van utalva. Azt kívánom, bárcsak pusztán eszközöm volna a szívlapát. De uralkodóm. Az eszköz én vagyok. Ő uralkodik és én alávetem magam. És mégis ő az én legkedvesebb szívlapátom. Rászorítottam magam, hogy szeressem. Megalázkodom előtte, mert jobb uralkodó, ha engedelmes vagyok, és nem gyűlölöm őt. Hálásnak kell lennem neki, mert amikor a kenyérért lapátolok, elvonja a figyelmemet az éhségről. Mivel az éhség nem múlik el, a szívlapát gondoskodik róla, hogy a lapátolás az éhség elébe tolakodjon. Lapátolás közben a lapátolás az első, másképp nem birkózna meg a test a munkával.”

 

 

Ezen a szinten tehát Leo Auberg számára a munka olyan – nem tudok erre jobb szót – meditatív gyakorlat, mely, ha szabaddá nem is tesz, ahogy a német koncentrációs táborok felirata ígéri, ám mindenképpen egy testi-lelki-szellemi egyensúly, s ezáltal a túlélés lehetőségét nyújtja számára. Innen válik értelmezhetővé továbbá az a már idézett kitétel, miszerint „minden műszak egy műalkotás.”

 

Még két jelenetet fogok fölidézni a könyvből. Az egyik Leo Aubergnek a láger és a falu közötti „hazaútja” az éjszakai sztyeppén, amely ismét olyan felismeréseket tartalmaz, amelyeket semmiképpen sem lehet csak a traumatizáltság, a szenvedés, az erőszak és a megfosztottság képzetei mentén értelmezni.

 

 

„Beszéltem magamhoz, hogy ne imádkozzam:

Az állandó dolgok nem tékozolják önmagukat, nincs szükségük másra, csak egyetlen, örökké változatlan viszonyra a világgal. A sztyeppe viszonya a világgal az, hogy lesben áll, a holdé az, hogy fénylik, a földikutyáé, hogy menekül, a fűé, hogy ringatózik. Az én viszonyom a világhoz az evés. Anyám el sem tudta volna képzelni, hogy … mindössze három évvel később egy éjszakán krumpliemberré változom, és a lágerbe vezető utat hazaútnak fogom hívni.”

 

 

Az éhség tehát, túl a testi kiszolgáltatottságon, olyan „örökké változatlan viszonyként” jelenik meg, amelyen keresztül Leo Auberg megtalálja a helyét a világban, úgyszólván hazajut.

 

A másik jelenet, amit fölidézek, néhány oldallal később az előbbit bontja ki, vagyis a hazajutás, a világgal való autentikus viszony kialakítását, pontosabban e viszony lehetősége meglétének fölismerését boncolgatja. A jelenet lehetséges előzményeihez hozzátartozik, hogy azok a könyvek, amelyeket Leo a lágerbe magával hoz, mint például a Faust, vagy Nietzsche Zarathustrája, már a legelső időszakban érvénytelenné válnak, pusztán arra jók, hogy cigarettapírnak el lehet a lapokat adni. Itt azonban előkerül az egyetlen könyv, amely a munkatáborban körülményei között is megtartja érvényességét. Albert Gion és Leo Auberg a munkatábor egyik pincéjében ülnek az úgynevezett „hallgatópadon” és meditálnak:

 

 

„Karácsonyra kaptam apámtól egy könyvet: Te és a fizika. Az állt benne, hogy minden embernek és minden történésnek megvan a maga helye és ideje. Ez természeti törvény. És ezért mindennek és mindenkinek megvan a létjogosultsága ezen a világon. És minden létezőnek megvan a maga drótja, a MINKOWSKI-DRÓT. Ahogy most itt ülök, fejem fölött függőlegesen feszül a Minkowski-drót. És ha megmozdulok, velem együtt mozdul, együtt hajlik a mozdulatommal. Szóval nem vagyok egyedül. De a pince minden egyes zugának ugyanígy megvan a maga drótja, és mindenkinek a lágerben. És egyetlen drót sem érinti a másikat. Szigorúan elrendezett dróterdő a fejek fölött. Mindenki a dróttal együtt lélegzik a maga helyén.

(…)

Mintha egyáltalán nem volna biztos, hogy itt vagyok, és mintha nem is kéne akarnom elmenni innen ahhoz, hogy ne legyek itt. Ez pedig azért van, mert én mint test az adott helyen, vagyis a pincében egy részecske vagyok, de a Minkowski-drótom miatt egyúttal hullám is. És mint hullám másutt is lehetek, és bárki, aki nincs is itt, együtt lehet velem. Kiválaszthatom, ki legyen az.”

 

 

Amiről itt szó van, talán nem is a meditáció, inkább az imagináció a jó szó. A folytatásban ugyanis kiderül, hogy a „hallgatópadnak” azért ez a neve, mert Albert Gion és Leo Auberg, amikor ide leülnek, nem tudják, melyik filmben vannak éppen. Vagyis a deportáltak munkaszünetben imaginálnak, s ezt, úgy tűnik, meglehetősen élvezik is. Persze hosszas gyakorlatozás eredménye az, amíg Leo Auberg számára az appell meditációvá és önkéntes koncentrációs gyakorlattá válik. De végülis sikerül neki és legszívesebben azt mondanám, hogy a láger szabaddá tette Leo Auberget. Persze veszélyes dolog ilyeneket mondani egy lágerről, úgyhogy inkább idézem Pilinszkyt, aki, azt hiszem, a Minkowski-drótra gondolt, amikor ezt írta:

 

 

„Kimondhatatlan jól van, ami van

Minden tetőről látni a napot.”

 

 

Valami olyasmi ez, ami mindig is izgatott Kertész Imre Sorstalanságának egyik mondata kapcsán, mely így hangzik: „Szeretnék még élni ebben a szép koncentrációs táborban.” Különös ez a negativitás iránti nosztalgia, de – talán – az indokolja, hogy a végletes megfosztottságban, mely a saját énemtől is megszabadít, ami marad, a tárgy, a test, a fogalom, a dolog és a szó eksztatikusan jelenlévő lesz. A testi szenvedés, ahogyan a gyönyör is, csak felfokozott módja annak, ahogyan érzékelünk és érzékelve vagyunk. Nem lehet beszélni róla, mert a tárgyak maguk beszélnek azzal, hogy végül nem mondanak semmit. Az éhség egy tárgy, a szavak is tárgyak, a nyelv munka. Mindez megoszthatatlan, mivel eltűnik abban az Én mögötti részletezhetetlenségben, amely semmi, de amely nem a minden tagadása, hanem szinonimája. Minden más csak fikció.

 

Összefoglalva mondandómat két állítást szerettem volna igazolni: az egyik, hogy a Lélegzethinta az én olvasatomban nem az emlékezés, hanem az érzékelés regénye, ha már feltétlenül címkézni kell. Poétikája nem a történelem fikciósításán, nem is a valóság reprezentációján, vagy az elbeszéltség mikéntjén alapszik, hanem, ha lehet így mondani, az „érzékelés retorikáján”. Leírásaiban dominálnak a taktilis és szaglási ingerek, mégpedig a vizuális, auditív reprezentációk, vagyis a nyelviséggel könnyebben asszociálható ingerek rovására. Azt mondhatnók, hogy a nyelv itt az átélés bőre, és szinte mindegy – ebből a szempontból –, hogy Herta Müllernek voltak-e tényleges lágertapasztalatai, vagy nem.

 

A másik állításom az volt/lenne, hogy a Lélegzethinta nem pusztán „lágerregény” (egyébként is mi az, hogy „lágerregény”?), nem pusztán egy meghurcoltatás krónikája, hiszen egy szabadulás-, megtisztulás-, hazajutás spirituális/metafizikai tapasztalatának állomásai is kiolvashatóak a szövegből. Ezekre példaként az éhségangyal kétértelmű imaginárius/metafizikai képzetét, a sztyeppei fordulatot, illetve a Te és a fizika című könyv szövegbeli jelentőségét említettem meg. Ezek a példák tekinthetők egy felismerés-sorozat állomásainak is, melynek végső kifutása nem csak egy traumatizált tudat drámájának feloldhatatlanságaként értelmezhető, s nem is csak Leo Auberg szabadulás utáni integrálhatatlanságaként a szó szocio-kulturális értelmében – ezek inkább csak következmények, vagy a külső szemlélő előítéletei. Leo Auberg megváltozott érzékelése sokkal teljesebb, intimebb, érzelmesebb viszonyt alakít ki tárgyi környezetével, mint bármilyen, úgynevezett normális tudat. Egy örökké változatlan, de autentikus viszonyt. Ottlik Géza Iskolájából lehet idézni egy erre vonatkozóan is megvilágító részletet:

 

 

„Csak azt tudom, hogy van egy nagyon mély lerakódás a létezésünk alján, a második vagy legfeljebb a harmadik réteg lehet alulról számítva, ami már végleges és változhatatlan, ahol már nem mozdul el az életünk, tehát rossz szó rá, hogy lelassít, hiszen egyáltalán mozdíthatatlan és befejezett. Erős és szilárd tartalom ez az emberben, és nem valamilyen szomorú vagy halott dolog, sőt bizonyos tekintetben éppen ez él igazán, ez az, amit létezésünk folyamán létrehoztunk, amit életre hívtunk életünk anyagából. A többi és a további, a fedélzet rengése-ingása, a külsőbb rétegek, mint ez a mai civil életünk, maradék nyári nagyvakáció.”

 

 

Ezt a világhoz való viszonyt Herta Müllernél a pátosz, a humor, az irónia, a kétségbeesés, a klausztrofóbia, a paródia egyszerre jellemzi. Nem tudom, és nem is akarnám eldönteni, hogy ez a megváltottság vagy a megválthatatlanság tökéletes elfogadásának az állapota. Leo Auberg az asztal alatt talált poros mazsolaszemmel is tud táncolni. „Azután megettem. Utána belém költözött valami messzeség.” – mondja.

Bejegyzések

Budapest, rózsaszín

A reggeli kávé nem hagyja meghalni őket.
Dúlnak, fúlnak, vásnak, fúrnak, igyekeznek.
Ez az utolsó nap, a legutolsó, a legesleg.

 

Hallottad, hogy mit mondott rólad? Hallottad,
hogy meghallotta…? Szűk utcákban laknak, a düh
majd szétfeszíti őket. A fogaik helyén porcelándarabkákat
hordanak. Az ujjaik hegyén elvásott, fénylő, puha
műkörmöket. Minden este fájnak, bevéreznek,
de már nem lehet lefeszegetni őket.

Bejegyzések

Majd megjutalmaz a képzelet… (Patrick de Mela: Fordított)

Illighaen megrázkódott, hol az irigységtől, hol a borzongástól.

De nem volt visszaút. Ez a versekből megismert szerelmi udvar, a sok-sok lágy csípő foglyul ejtette.

Engem nők védelmeznek, mindig a nők: lágy
ruhaujjak, puha-fehér mellek, térdhajlatok, combok.
De lehet-e a szelet felitatni? Vagy vörösbort önten
egy harisnyába? A tengert akarni – csak úgy,
rosszaságból? Szakadékokat kínálsz cserébe, 
rejtelmeket, a női szív titkait. És én barangolhatnék
benned fel-alá, hölgyem, hegyre fel, völgynek le,
hágót, meredélyt kerülgetve: míg te elmeséled
mindenkinek: ezt a fiút is megszelídítette a szerelem.

Az ember nevetne, mikor nem lenne szabad.

Pedig inkább kutatni kéne, kutatni, nyomozni, felderíteni, nem léha versikékbe belemerülni. Hamarosan rövidebbek lesznek a nappalok, könyörtelenebbek a szelek. És ki tudja, ezek a szigetlakók mivel fűtenek?

Talán nem is fűtenek, töprengett Illighaen.

Az Aldobaranhoz: hirdette a következő vers.

Novemberben kiszáll ő is a hintójából: őszvégi csillag,
szerény és mégis szemkápráztató. Megáll az égboltozat
legszélén, figyeli a lázas sürgést-forgást, a szenvedélyes
jövés-menést, ahogy mások, a türelmetlenek kimutatják
a szerelmüket. De mást mond a szív, és mást mond a reggel.

Még vár egy kicsit, aztán visszafordul a jéghideg, az időtlen
semmibe. Én a földön vagyok, ő túl korán érkezett.

Őszvégi csillag, szerény és mégis szemkápráztató… Vajon kik olvassák, vagy kik fogják olvasni ezeket a verseket? Illighaen nem a vérig sértett udvarhölgyekre gondolt, hanem hogy mért volt ez a verscsomó a legszembetűnőbb helyen.

Ahol ő él, a vizek feketék és könyörtelenek.
A jóságos, a csacska nőket már elejtette az éjszaka.
Ki emlékszik már a boldog anyákra, ha az enyészet
felfalta már a testüket? De ő itt van, ő velem van,
nyugtalan ujjai engem cirógatnak.

Vagy csak adósa vagyok még anyámnak. Megitat, 
hogy szomjas legyek. Meggyógyít, hogy megsebezzen.
Meg kell halnom, hogy a fiának nevezzen.

 

Redves, mocskos, félelmetes… De Illighaen nem a versektől ijedt meg, hanem attól, hogy kilobbant a fáklyája, de a falak világítottak – talán szégyenükben. A saját anyjára (nyolc hónappal az ő születése után halt meg) egyáltalán nem emlékezett, de erre a fekete anyára igen.

Kitántorgott a folyosóra, hogy valami alvóhelyet keressen.

A sok kiállhatatlan szokás közül az volt a legutálatosabb, hogy a szigetlakók ott tértek nyugovóra, ahol az álom utolérte őket. Talán a szorgoktól tanulták, töprengett Illighaenn, vagy a köd megrohasztotta őket. Elvackolták magukat a palota konyhájában vagy a romos folyosókon, és nyugtalan álomba merültek.

Nem dolgoznak, nem esznek, ki sem pihenik magukat rendesen.

Pedig férjnek a feleség mellett volna a helye. Az úrnak és úrnőnek az ágyon, a kisgyereknek a bölcsőben, a cselédnek a sarokban. Persze senki nem felelős az álmaiért, de milyen álmokra számíthat az, akit kutyafuttában nyom el az álom? Illighaen kikerült egy hortyogó cselédlányt, egy tátott szájjal alvó öreget, aztán a nagyterem felé lopakodott.

Tanult krónikás volt, de nem akart nyugovóra térni ennyi romlott kézirat között. Meg is fogadta, hogy holnap első dolga lesz beledobni a tengerbe ezeket a gyanús verseket.

Pedig a szigeten nehéz volt betartani bármilyen fogadalmat. Talán az éhezés miatt, vélekedett Illighaen. Reggelre szárított halat esznek, ebédre valami gyanús főzelékből főtt levest, vacsorára egy kis darab kecskesajtot frissen szedett madárbeggyel. És közben hallgatni kell Bandemag király ömlengését: a szigetlakók vendégszeretők, ahogy vendégszeretők… a vér nem válik vízzé, a bátorság talpnyalássá, a hagyomány kecskefossá. A szónoklatok végén vízzel teli kupáját a tudós tiszteletére emelte.

Illihaen már megpróbált tőle érdeklődni a szigetlakókat sújtó betegségekről, Halix király hajdani hadjáratáról, a csillagok itteni állásáról, a sziget nevesebb eseményeiről, de akárha egy vízilovat faggatott volna – egy öreg, bódult vízilovat. A felséges király most nem ér rá beszélgetni, a felséges király most a kislányával kergetőzik. A felséges király most szédül, émelyeg, majd holnap fog a rendelkezésére állni.

A szigetlakók csak birkatejet és poshadt ízű vizet ittak, Illighaen el sem tudta képzelni, miért tűnnek állandóan bódultnak.

Talán az örömtől, töprengett. Hiszen hetente két-három alkalommal felszáll a köd, megtelnek kékes-lilás fényekkel a tócsák, és a napfény boldogan szikrázik, mintha az angyalok kifényesítették volna a felhők mögött. A szigetlakók ujjongva vonulnak le a sziklákra, a szél rózsaszín fergeteget sodort feléjük, és ő, Illighaen sem látta soha a tengert ennyire fiatalnak és magabiztosnak, mint ezekben az órákban. Mintha egy ragyogó asszony lépne ki a hullámokból…  Ilyenkor – hogy jóllakjon a nevetésükkel –  Illighaen is ott ténfergett az öregek háta mögött a parton.

– Ha figyelsz rám, testvér, mesélek valamit!

Illighaen kelletlenül hátra fordult, mire megpillantott egy inas, csapzott fiatal férfit.

Fargein volt az, Halix király fogságba esett hajdani katonája. De azt is jól látta, hogy a napsütésben rózsaszín permet hull végig a sziklákon.

– Gyere hátra most azonnal! Mindent elmondok!

Mindent! Illighaen kelletlenül utána indult. Már sokszor megpróbálta ezt az inas kis katonát szóra bírni, de nem boldogult vele. Nemmm tudom… Nemmmm láttam… Nnnnem emlékszem…

– Gyere hátrébb! Még meglátnak minket!

Kint, a kunyhók között már nyoma sem volt a varázslatnak, vidámságnak vagy tündöklő rózsaszín permetnek. Ahogy nyoma sem volt ajtóknak vagy kerítéseknek. Ezen a nyomorult szigeten bárki beköltözhet a másik életébe. Talán bele is költöznek, talán egymás nevét hordják, gondolta Illighaen.

– Ha segítesz megszökni a lányommal, akkor minden titkukat elmesélem.

A lányommal! Illighaen nagyot nézett. A palota előtti téren gyakran látta a felcicomázott, három-négy év körüli kislányt, Bandemag király büszkeségét.

– Rioldának hívják, ugye? Rioldának hívják azt a kislányt?

– Az az én eleven lányom! – hadarta Fargein. – A születése napján elrabolták tőlem.

Elrabolták? No hiszen! Kinek kell még több éhes száj egy ilyen szigeten?

A szikláknak csapódó permet most mintha megint női alakot öltött volna: női alakot, egy hatalmas, rózsaszín asszonyét.

– Meg kell állapodnunk! – sürgette Fargein. – És neked is segítened kell.

– Ugyan miben? – Illighaennek kényszerítenie kell magát, hogy a partról idehangzó üdvrivalgás közben a katonára figyeljen. – Ugyan miben kéne segítenem? Tán az átokra gondolsz? Arra, hogy erről a szigetről senki sem mehet el?

Fargein dühös lett. A szegények konoksága sugárzott belőle.

– Hogy irányíthatnám a tutajt egy gyerekkel a kezemben? És a pénz! Tudod, milyen fontos a pénz! Egy nagyúr kíséretéhez akarok tartozni Normandiában, hogy fölnevelhessem a gyerekemet.

Nagyúr? Kíséret? Illighaen megrázkódott. A szavak visszavetették az otthon hagyott valóságba.

De talán már túlságosan is megszerettem ezt a szigetet, nyilallt belé.

– És mondd, mi történt Halix király többi katonájával? Ha jól tudom, legalább ötvenen estetek fogságba.

Fargeint megnyugtatta, hogy a saját múltjáról beszélhet.

– Halix király? Ki ne tudná, hogy Halix király bolond volt? Még álmában is folyton átkozódott Ki vagy te, szégyentelen galandféreg? Terohadtanyabaszógennyesszájúszerencsétlen? – Próbálta a király rettenetes rikácsolását utánozni. – Egy férfi, ha ezt hallgatja egy hosszú hajóúton, akkor könnyen megbetegszik. Erős a teste, de azonnal odaadja magát a legelső betegségnek.

Illighaen még soha nem hallott ilyen magyarázatot. Vagy ha hallott is, nem egy katona szájából.

Most már a szedett-vedett kövekből összerakott kunyhók mögött jártak.

– És hogyan tudtak ezek a nyomorultak legyőzni egy hadsereget?

– Hát nem érted? – Fargein megdöbbent. – Ez az ő földjük, az ő szigetük.

– Járványok dúlnak itt? Vagy a foglyok belehaltak valamilyen fertőzésbe?

– A szegénység is betegség – mosolygott Fargein. – Csak az ilyen élőhalottak viselik el. Telente összekapaszkodva alszanak, és néha-néha feltérdelnek, hogy valami fakérget rágcsáljanak. Aztán elfogy a fakéreg is. Én is tudom, talán egymás szagából táplálkoznak.

Egy meztelen lény suhant el a sziklakunyhók között.

– És kik ezek a szorgok? Talán háziállatok?

Fargein megint mosolygott.

– Ha most mindent elmesélek neked, akkor mi okod lenne, hogy segíts nekem? Vagy mi okod lenne, hogy beajánl testőrnek? Sok mindent tudok, de a sok mindent majd csak Normandiában mesélem el.

Illighaen megfordult, és gyorsan lábujjhegyre ágaskodott.

A partmenti sziklák megrezzentek, mintha egy tengerről érkező úrnő most lépne a pallóra a kíséretével. Látni nem látott semmit. De még ebből a távolságból is érezte, mit látnak a többiek.

A felcicomázott kislány kitépte magát Bandemag király karjából, és a partmenti sziklák felé vetette magát: – Anya, anya! – sikoltozott.

Egy világ a képzelet szélén, töprengett Illighaen.

Hát nem lesz könnyű megszökni innen.

– Ne higgy nekik! – dohogott Fargein. – Aki ennyit éhezik, azt megjutalmazza a képzelete.

Csóka Kata fordítása

Bejegyzések

Utolsó felolvasás

 

2012 tavaszán is sikeresen zajlott le a Tréning hét a Károli Gáspár Református Egyetemen. Ennek keretében a KREatív Műhely létrehozta „Első felolvasás” című rendezvényét.

A felolvasó délután két moderátora jó szülők módjára fogadják a közönséget. Hiába, hogy itt az idő elkezdeni a műsort, az egyikük kiszalad a 319-es teremből, egészen le a földszintre. „Minél többen lesznek, annál jobb” – gondolja magában Moderátor Anna.
Az egyetem délutánra már szinte üres, de azt reméli, hogy az aulában még lehetnek olyanok, akik nem értesültek az eseményről. A portáson kívül nem talál senkit. Négy perce késik a felolvasásról, amiért a portás makacsul ragaszkodik a helyéhez. Azt mondja szívesen menne, de ha hosszabb időre elhagyja a helyét, az az állásába is kerülhet.
Visszatérve megbotlik barna, kopott csizmájában a 319-es ajtó küszöbén, annyira megdöbben, mikor meglátja Pesti Ilonkát, az idős, Kossuth-díjas színművésznőt, aki a közönség előtt áll egy Penny Market-es reklámszatyorral a kezében.
– Köszönöm ezt a díjat, nagyon kedvesek vagytok, erről eszembe jut…
– Elnézést művésznő, de Ön mit keres… – szól közbe az ajtóból, még mindig letaglózva Moderátor Anna. Műsorvezető társa Kristóf, a művésznő mellett állva azon gondolkozik, hogy vajon a Facebook-on szerezhetett-e tudomást “Ilona Pesti” az eseményről.
– Ó, hát akkor ezt nem mesélem el, viszont kedveskéim én most átadnám magamnak ezt a díjat – mire kivesz a reklámszatyorból egy Károli-díj feliratú kisebb szobrot. – És nagyon büszke vagyok a kilenc fiatalra, aki itt bemutatkozik, biztosan rengeteget fogunk ma délután nevetni. Emlékszem, amikor együtt szerepeltem egy bohózatban…
A moderátorok kénytelenek hallgatni a beszédét és csak tekingetnek, amikor hirtelen a művésznő nyugdíjas férje beront a terembe, és figyelmezteti, hogy ma már ez a negyedik irodalmi esemény, amin díjat vesz át, ez így nem mehet tovább, nem fog egész nap ő utána rohangálni. Pesti Ilonka sértődötten a két fiatal moderátorra néz, akik tehetetlenek vele szemben. Egy asztalhoz lép, ahol a felolvasóknak kikészített szőlőcukrot felbontja, egy maréknyit a szájába önt, aztán megiszik rá fél üveg vizet. Amennyi cukrot és vizet csak tud, bepakol a reklámszatyrába és férjével együtt elhagyják a termet.

Egy fiatal, hajléktalan költő pénzért próbálja eladni a Kálvin téren az írásait. Adományokat fogad el, a vevőre bízza, mennyit kínál a műveiért. Rongyos dossziéjából választhat az ember témát, az emberi kapcsolatoktól kezdve a történelmi novelláig. Odaad belőlük egy részletet olvasni és ha tetszett, az írás pénzért hazavihető. Több órája áll kint a téren, amikor egy egyetemi tanárral is dolga akad, aki végül azt tanácsolja neki, hogy menjen be az egyetemre a Reviczky utcában, kérdezze a portást merre van a 319-es terem.
– Kíváncsi lennék erre a kis felolvasásra – mondja a költőnek a tanár. – De máshol kell lennem. Maga csak nézze meg azt a műsort… kolléga.
A hajléktalan, koszos költő először megörül a dicséretnek, de eszébe jut, hogy a ‘kolléga’ szót akár ironikusan is használhatta. Miután a portás útba igazította, fölfelé a lépcsőn megbotlik, mikor majdnem neki ütközik egy idősebb nőnek, akivel a férje veszekszik. Valahogy mindkettejüknek mosópor szaga van, de nincs sok ideje ezen gondolkozni, csendben ülőhelyet kell találnia. Moderátor Kristóf elnézést kér az előbbiért, és köszönti a megjelenteket. A költő hiába, hogy megérkezett, még mindig sietősen mozog, és a sorok közt haladva hátizsákja véletlenül nekicsapódik egy néző arcának, mire az rögtön elájul. Miután elhelyezkedett, oldalra néz, szeretné megkérdezni, hogy hanyadik felolvasónál tartanak, de a mellette ülő arcon csapott még mindig nem tért magához. Bosszankodik, amiért ilyen tiszteletlenek egyesek.
A felolvasásokat hallgatva nem tudja eldönteni, hogy a moderátorok előre megbeszélték-e a kilenc tehetséggel a kérdéseket, vagy egyszerűen csak improvizálnak. Sokszor nem ért egyet a kérdésekkel, vagy a felolvasókkal, szívesen közbeszólna és hosszan, elnyújtva közli a belső hangja: „Ez így nem jó, ezt nem így kéne.” Woody Allen Annie Hall című filmjére gondol, hogy bárcsak előhúzhatná a tábla mögül Marshall McLuhan-t, aki némelyik felolvasót jól kiosztaná. Miközben ezek a gondolatok cikáznak a fejében, annyira bele éli magát, hogy szinte látja maga előtt a jelenetet, és vörös fejjel, szélesen mosolyog. Hirtelen megint tapsolnak, ki tudja hanyadik tehetség mutatkozott be, verssel, fordítással, novellával. Most már elhatározza, hogy tényleg nagyon figyelni fog.
Moderátor Anna bejelenti a következő felolvasót.
– Koszos sajtdarabok a zoknimban. Büdös.
Érzed? Akkor induljunk tovább.
Lepkék. Bejön a szobába egy tigris. Fél tőlem. Hova tűnt mindenki? Nyár van és egyedül maradtam. Patakpart és még több sajt a fűben. Hajnali elalvás. Azt mondták nyugodtan.
De kik?
Továbbmegyek. Ugye te is jössz? Süt a Nap. Ez jó, nem hiszed? Én sem. Visszamegyek a szobába. Piros zabpehely.
Nem ízlik? Akkor egyél sajtot.
Újra taps hallatszik, de a fiatal költő ebből egy szót sem értett, és azon gondolkozik, hogy vajon más mit gondol. Kénytelen arrébb fordulni, hogy megnézze honnan jön az a halk zaj, amit már egy ideje egyre hangosabban hall. Valaki meghívta a közeli Mister söröző törzsvendégeit, Frank Zappa hasonmását, Műtős Zolit és az embert aki folyton kutyát sétáltat. Épp egy ócska Szokol rádión hallgatják az aznapi meccset, és már alig várják, hogy vége legyen a felolvasó délutánnak, mert az egyik tehetség az esemény után sört ígért. A költő egyre idegesebb, és már magában beszél. Hirtelen a cipőjére kerül egy szotyihéj. Gyorsan jobbra néz, látja, hogy egy család halkan beszélget mellette, csak most veszi észre őket. A családfő lila zakóban, kék melegítőben osztja szét a szotyit, és osztja ki kislányát Dzsennifert, hogy ne köpjön a bácsi cipőjére. Ő erre zavartan mosolyog, közli, hogy semmi baj, de tudja, ha visszatartja mérgét, az tumorhoz is vezethet, mégis kénytelen. Mögötte horkolnak, mellette ájultan kezd lecsúszni a székről a diák, akit véletlenül talált el a hátizsákjával, a lila zakós férfi és családja továbbra is köpnek rá. „GÓL!” – hallatszik egy hangos felkiáltás a leghátsó sorból.
A moderátorok közlik, hogy következik az utolsó felolvasó.
– Egyszerűen nem bírtam magammal tovább, fogtam egy kavicsot, amivel többször is fejen vágtam magam. Megpróbáltam megrágni, a fogam beletört, de végre éreztem valamit. Mindent megettem az erdőben és megbecstelenítettem a fűzfákat, a nyírfák törzsét pajkosan megharapdáltam. Hazaérve a feleségem fogadott, vacsorára milánói makaróni volt tálalva, de én újra kimentem a szabadba, és a kertből kitéptem és megettem pár éretlen paradicsomot. Bent az irodában nem volt senki, mindenki céges piknikre ment. Persze tudtam, hogy egy újabb orgiát rendeztek kint az erdőben, a hatalmas mellű kolléganőket a kollégák szórakoztatják, engem meg nem hívtak. Elhatároztam, hogy hazafelé az első szembejövőt megerőszakolom. Sötét este volt, rohantam, hogy végre elélvezzem az életet, és fel is bukkant az első alak. Egy öreg, pelyhedző bajszú néni jött az utcán. Más nem volt a közelben, de nem ugrottam rá. Azért nekem is van egy határ.

A szotyizó család mozdulatlanná dermed, az ájult felébred. A Mister söröző alkoholistái most először figyelnek a felolvasásra, a rádiót – amint az utolsó felolvasó végez – megilletődve elzárják. Valaki a közönségből elhányja magát, eddig álomvilágban élte az életét, most úgy érzi felébredt. A legtöbben undorodnak és mosolyognak, a felolvasót figyelik. Elől a sorban az egyik tehetség, egy törékeny, gyönyörű lány remegni kezd, úgy érzi fázik. Moderátor Anna becsukja az ablakot, Moderátor Kristóf feszülten figyeli a közönséget, és meglát egy ideges alakot, a fiatal, hajléktalan költőt rongyos dossziéjával, aki talán vele egyidős. Az arca lángol, még mindig magában beszél, nem várja meg a műsor végét, hanem elnézést kér a mellette ülőktől, és lassan lépkedve, ügyetlenül bukdácsolva a sorok között elhagyja a termet.
Frau Éva, a kilenc tehetség szellemi anyja eddig csukott szemmel, elégedett mosollyal hallgatta végig a műsort. Amint az utolsó felolvasó végzett, szeme kinyílik, és amikor a két műsorvezető közli a közönséggel, hogy műsoruk véget ért, és megkérdezik van-e valakinek kérdése, felugrik:
– Fantasztikus volt! Egészen elképesztőek voltak mindannyian, gratulálok!

 

Bejegyzések

Nem vár

Este kilenc. A székesfehérvári vasútállomáson ülök és sírok. Nem, nem azért, mert szar hetem volt, azt már fel sem veszem. Elég sok szar hetem volt az elmúlt egy évben, aztán mégsem sírtam. Na jó, igazából de, viszont most nem ez a lényeg. Nem, én a piroskát siratom. Annyira el akartam érni, erre tessék. Késett a pesti személy, és ő nem várt meg. Itt hagyott. Elhagyott.
Pedig csak miatta rohantam végig fél Budapesten. Hogy még egyszer, utoljára, így este. Mint annyi régi estén. Például három éve, mikor a kirándulásról mentünk haza. Augusztus közepe volt, mégis, attól, hogy vonat, meg hogy sötét, olyan érzésem lett, mintha tél volna. Tél, és nem is itt, hanem Oroszországban. Farkasordító orosz tél. Anna Karenina. A többiek persze kiröhögtek. Harminc fok van, ne hülyülj. Egyébként éppen azt a regény olvastam egy évvel később, mikor kiderült, hogy felvettek az egyetemre. És onnantól kezdve kalandjaim a piroskával heti rendszerességűvé váltak.
A piroska. Nem tudom, mióta hívjuk így. De illik rá. Régen, úgy emlékszem, még rendes, nagy vonatok jártak Kisbér felé. De valószínűbb, hogy számomra akkoriban a piroska volt a rendes, nagy vonat. Sőt. A Vonat. Az a kis sárgás-piros, egyetlen kocsis. Ha idegen látja, kineveti: „mi ez?”. Pedig a kis piros jó vonat, tiszta, rendes vonat. Pontos, mint az óramű. Jár hóban, jár fagyban. És ami a legfontosabb: a miénk. Kicsi, piros, de a miénk.
Azóta persze sok más vonatot láttam. Szép, új, kéküléses személyvonatokat, öreg, lepukkant gyorsvonatokat, fehér, tágas intercityket, régi, gőzmozdonyos nosztalgiavonatokat, mélyvörös railjeteteket, melyek, mielőtt leszállsz, figyelmeztetnek, hogy ne hagyd fenn az esernyődet, sőt, egyszer Franciaországban még egy olyat is, ami, állítólag, 300-al megy, vagy talán többel is. Mégis, nekem mindig a piroska maradt a Vonat. Pedig az talán még a száz kilométer per órát sem éri el.
Nem tudom, honnan ez a különös vonzalom. Néha még azzal a gondolattal is eljátszom, hogy nem szállok le többé. Keresek egy kényelmes helyet, és ott maradok, örök ingajáratban a két hely között, mint a Szerelem a kolera idején főszereplői. Az emberek egy idő után megszokják, hogy igen, ott az az őrült vonatos lány, és talán, talán, néhány hónap elteltével már nem is fognak félni leülni mellém.
Persze ezt most már nem csinálhatom meg. Holnaputántól csak napi két vonat közlekedik Komárom és Székesfehérvár között. A piroska, hiába utaztak rajta mostanában olyan sokan, megméretett és könnyűnek találtatott. Pontosan úgy, mint két évvel ezelőtt. Akkor még feltámasztották. Erre tessék. Járatkiirtás. Vagyis ritkítás. Póruljárat.
Ülök a székesfehérvári állomáson, késő van, nem jutnék haza máshogy, várom aput, mikor jön már értem. Az állomáson nincs nagy élet – főleg olyanok lézengenek még itt, akik ugyanúgy megjárták, mint én. Egy nő visszaváltja a jegyét: inkább nem vár még másfél órát, elmegy taxival. Két csaj meg egy srác a pesti személyt késte le, éppen az orruk előtt ment el, láttam, ahogy legörbült szájjal néztek utána, mint a kisgyerekek. Egyedül a sarokban ülő öreg, rosszagú férfinak nincs oka panaszra: ő nem akar sehová menni, valószínűleg ez az otthona. Nemsokára megjelenik a felesége is. Két zsemlét hoz, meg egy doboz cigit. Kíváncsi vagyok, kiteszik-e őket, mikor bezárják az épületet. A kisbéri állomáson egy ideig lakott egy pasas, de már nincs ott. Azt mondják, börtönbe került.
Lám, minden vonattal gond van. Késnek, ha viszont az ember késik, hamarabb mennek el. Az egyiket eléred, a másikról lemaradsz, néha célba érsz, néha meg leragadsz egy ponton, és nem tudsz továbbmenni. Ahogy ülök a fehérvári vasútállomáson, kezdem megérteni mindezt. Letörlöm a könnyeim, miközben a piroskára gondolok, mely olyan rondán elszáguldott előlem a jövő felé. Tudom, hogy hamarosan az út végére ér, és megáll az utolsó, sötét állomáson.