Középiskolás koromban sokat szavaltam. Az utolsó dobásom Pilinszky Apokrifje volt. Éreztem a lehetetlenségét annak, hogy ezt a verset el lehessen, el tudjam itt mondani. Ez a kiszikkadt, száraz versvilág, a lángra kapott emberi szférának ez a maradék égésterméke közvetíthetetlenül idegennek tűnt egy olyan közegben, melyben rendületlenül kapaszkodni illett a túlélés ösztönébe, a kisebbségi helytállás patetikus, hordalékos éthoszába. És a természeti díszletezés is: sűrű zöldjével, a medencét gyűrűként körülölelő hegyeivel (biztonság vagy a tekintet erőszakos, szemhatárt szűkítő lehatárolása?), a földutak maradék patriarchális biztonságával, hol csak a földművesek jártak vállukon kaszával, villával, gereblyével, kapával – mintha mind közül épp ezek egyenesen az Úr színe elé vezetnének. S mintha béke lenne és rendben minden.
A versvilág mozdulatlansága, nominális szerkezetei ugyanakkor valami rejtélyes irónián keresztül illettek a szavalók görcsös testtartásához, a test mellé leszorított karhoz és a merevre regulázottan iskolai színpadra (kínpadra?) állított törzsektől koreografikus szándék nélküli egyenetlenséggel (vagy épp valamilyen rettenetes guillotine-koreográfia szellemében) elütő, róluk egyre lelógó, betanult egzaltáltsággal hangsúlyozgató szavalófejekhez. Nem játék és felszabadulás volt a versmondás, hanem „tartás”, „kiállás” példamutató üzenet „helytállásról”, a szülőföld iránti hűségről és egyebekről, amiknek nem annyira a témája tűnik most a leginkább kérdésesnek, hanem az árnyalatok és a hangsúlyok gazdagságát nélkülöző görcs és mesterkéltség, a szavaló test merev kánonja, a regula, a ragaszkodás, a rend, a béke színfalai mögött bujkáló lefolytott erőszak. Kicsit mintha ők, igen, a versmondók lennének „tagolatlan kosáremberek”, kiket „tehetséges fiataljainkként” prezentált és osztályozott a helyi zsűri.
A bevezető körökön sikerült is határozott fölénnyel tovább jutni, aztán a nemzetközinek nevezett (valójában az „egyetemes magyarság” középiskolásainak színe-javát felsorakoztató) végjátékban kíméletlenül megbuktam. A produkciót a remetei temetőben gyakoroltam be délutánonként, agyamat hasogatta a nyári nap, a temetőben kedvesen külön parcellába temetett öngyilkosok domborulatai között találtam magamnak árnyékot, ahonnan a szöveg mondása közben a folyópartra lehetett látni. Nem messze a parttól a sík mezőn egy aprócska lombú vadalmafa is bojtosodott, s még ha nem is volt olyan, magamban mégis sikerült „lefordítani” ezt a fát azon vesszőnyi fák egyikére, melyek olyan sötéten állnak „a haragos ég infravörösében”. Akkor már tudtam: a lényeg, hogy nem szabad semmit túlhangsúlyozni ebben a versben, no apocalypse, not now, vagyis mindig. Az elhasználódott világ közönyös tárgyiságát kell „színre vinni”, az elvándorlás és hazatérés rettenetes értelmetlenségét úgy, hogy az egész egyszerre kapjon hangsúlyt. Éreztetni a Mórija fölperzselt humuszába süppedt szenes kövek súlytalanságát. A valós tájban, ahol gyakoroltam, csak az égető nap hasonlított talán egy kicsit arra, amit a vers megkövetelt. (Jóval később a magyarországi Alföldön utazva a vonatból láttam olyan „levelenkénti szálkás kicsi erdőket”, melyekről megint Pilinszky-szövegekre kellett gondolnom.)
A döntőbe azonban nem sikerült magammal vinni ezt a „fordítást”. Egész az utolsó pillanatig készen álltam, de ahogy elkezdtem a szöveget, bekapcsolt az a hírhedt automata, a szám kattogni kezdett, ormótlan betonkavaró, fröcskölt, locsogott a szájüregben a nyál, a memóriám ipari gépsorként, obszcén rendetlenségben vagyis begyakoroltan értelmetlen rendben dobálta ki a sorokat. Mire a végére értem, halálosan untam az apokalipszist, a remetei temetőt, önmagamat, a „nemzetközi egyetemes magyart” és mindazt, amit elképzeltem a versről, magamról meg a világról. Sőt az Apokrif szövege is összezsugorodott, mint egy elkopott cipősarok, mint egy elhalt, bennrekedt embrió. Egyszóval elhasználódott bennem a szöveg, tárggyá vált, benne az elhasználódott világégéssel együtt.
Ad 1: szavalatom tökéletes fércmunka lett, tehát vannak fordíthatatlan tapasztalatok, vagy legalább számomra elmondhatatlan versek, s ez a képtelenség bizony nem a képességek hiányán múlik, meredekebb lehetetlenségről van itt szó. Ad 2: nincsenek örök értékek, s örök tanulságok, ilyesmikre képtelenek vagy kevesek vagyunk. Ergo: soha többé nem fogok szavalni, nem megyek a színészképzőbe, mert ha elmondani nem is, de valamiképpen sikerült kihordani, egészen pontosan bennhordani, testembe beleásni ezt a szöveget, ezt a lángnyomos kavicshordalékot, aminek nincsen többé szüksége elmondásra, minden elmondás csak paródia lehet – s ez legalább tanulság.
Amire azonban most magyarázatot keresek a magam számára, hogy mit keresett akkor Pilinszky Remetén. Az első középiskolás-kori ikon ugyan Jim Morrison volt, aki mostanra meglehetősen idegen lett, de akkor még az is jó érvnek tűnt, persze titokban, hogy akárcsak Pilinszky meg én, ő is a Nyilas jegyében született.
De Pilinszkyről Sanyitól hallottam először, ő diakónus volt és sajátosan túlartikulálta a szavakat, amikor a remetei kántort helyettesítette, vagy vallásórán azt az éneket tanította, hogy „Zakeus, a fő vámszedő ember…” Ha Sanyival beszéltél, főleg ha ivott is egy kicsit, jelöletlenül Pilinszky, Mészöly, Tamási, Kányádi, Mándi stb. idézeteket kevert a mondataiba, pedig ő még nem olvasott Esterházyt. Ahogyan ő beszélt, az valóban súlyos szövődményeknek helyt adó szöveg volt, nem pedig puszta mondatok egymásutánja. Kíméletlenül lecsapott a mellékjelentésekre, váratlan allúziókra és asszociációkra, irodalmi párhuzamokra. Műveltsége sem az a tipikus és jól emészthető anekdotázó, sztorizgató irodalmiaskodás volt, hanem a soknyelvűség eufóriája. Nem volt könnyű követni mondatai csapongó, indázó burjánzását, észrevenni és kontrázni a stílbravúrok árnyalt kritikai zsilett-metszéseire. Egy-egy nagymonológjában, akárcsak Kant gótikus kategoriális katedrálisában, ott is összefüggést, értelmet, arányt, ívet lehetett fölfedezni, ahol ilyesmire naivan nem gyanakodtál. A Pilinszky-összest tényleg fejből tudta, par coeur, úgy mesélte, hogy a katonaságnál apró cetlikre felírta az összes verset, a cetliket a katonazubbonya mellső zsebébe tette, így sorakozáskor meg a különféle unalmas katonasági ténykedésekkor ezeket magolta rendületlenül. A világ dolgai közüli válogatás kényszerét nélkülöző enyhe őrületből és gazdagságból beszélt, gondolkodott és élt Sanyi, talán ez is közrejátszott abban, hogy el kellet költöznie ebből a konok, olykor cinikusan agresszív, agresszíven „életrevaló”, „vastagnyakú” mentalitásására büszke községből. Mintha egy-két fokkal szellemibb szinten lett volna ő életrevaló, folyton zizegett az agya, fürdőzött saját jól hangzó, csak félig megvalósított, vagy éppen a túlzásig végigjátszott ötleteiben, mondataiban, melyeknek inkább csak hallgatói akadtak, válaszadói kevésbé. Kicsit morbidnak tűnhet, de én szerettem azt is, amikor az éppen beszélni tanuló kisfiával is az Apokrifet magoltatta.
Ami ebből most lényeges, hogy Sanyi szájából Pilinszky szövegei a környezeti inkommenzurábilitásokkal együtt sem hatottak puszta szecessziós dekorációnak vagy nyelvi manírnak. Úgy hiszem, remélem, a vágtázó szóbőség őrületének szakadékaiban ő is értette, hordozta a Pilinszky-szövegek tárgyias világtalanságát, ami számomra végül is a legfontosabb lett belőlük, de lehet, ez csak a testvériség akkori illúziója, hisz megtörténik az ilyesmi. Aminek a tétje, megint csak számomra, éppen ez az összemérhetetlenség lehetett. Hogy minden jel, a családi, falusi, kisvárosi, középiskolai pályaminták és az ezekben rejtőző világértelmezések szerint én, vagyis én mint egyszeri, egyedi, saját magam számára is értelmezhetetlenül különös lény (ugyanúgy, mint a többiek) a magam „vanságával” vagy „létezőségével”, egy értelmes világba kellene tartozzak. Ez az értelmes világ, ennek megélése és megértése, az ebbe való illeszkedés, a hely megtalálása, valamiféle otthonra lelés, vagy mi, szóval ez lenne a cél maga, ez az életfeladat. Hisz ez egy célszerű és értelmes világ, mindent túl lehet és kell élni, vagy mindent meg lehet és kell szokni, el kell viselni, a rosszra jön a jó, mindent megold a változás meg az idő, helyt kell állni, hisz ez kötelesség, meg szükséglet is, és így tovább. Ezzel szemben a Pilinszky-versek egy ezzel szögesen ellentétes sejtést erősítettek, csíráztattak a remetei tájban: hogy ez a világ egész egyszerűen por és hamu, Istent pedig rendre közönyösen meggyilkolják, meggyilkoljuk („hitvány zsoldosok”). Hogy nincsen semmiféle vigasz (és itt már nem Pilinszkyt követtem), mert ha lenne is, rögtön illúzióra, érdekre váltjuk/váltanánk. S hogy a rettenet nem csak valahol tőlem távol történik, nem a haláltáborokban vagy a Golgotán, valahol a „nagyvilágban”, a parlamentben vagy a háborús övezetekben, nemcsak a gyilkos, az erőszaktevő, az áldozat, az ártatlan, a szenvedő pszichéjében lüktet, hanem éppen itt, előttem: a bojtos almafában, az állatok levágásában, a kisboltban, a vasárnapi misében, a hétvégi diszkóban, az iskolában, apámban, anyámban, a testvéreimben, a sánta macskában, a földútban is. Még a vasbeton falban is ez van benne, ez történik, ahogy az emberek között észrevétlenül vagy napnál is világosabban nap nap után és minden nap. Ebben a minden értelmes jel szerint életre való és túlélésre termett családi, falusi, kisvárosi közösségben, országban, nemzetben, világban, ebben az irigylésre méltóan szép természeti környezetben, szóval éppen itt, ebben a szépséges világegyetemben, amelynek polgára lennék, itten csírázik az egyetemes értelmetlenség és rettenet.
Később, amikor olvastam Heidegger akármelyik művében (történetesen egy burgundiai falu határában egy fa alatt) a nevezetes ontológiai osztályozást, miszerint „a kő világtalan, az állat világszegény, az ember világképző”, nos, egyedül az első meghatározás hagyott maradandóbb nyomot az én privát pszichémben, a másik kettő megértése mélyenszántó intellektuális szörfözés maradt.
A kő világtalan. Ezennel ünnepélyesen felbontom ezt az osztályozást, és azt mondom, hogy az igazán emberi, emberire jellemző pillantás éppen a kő világtalanságára vetett pillantás, azaz a világtalanság pillantása. Hogy képes vagyok meglátni a világ világtalanságát, a vesszőnyi fák sötétlő világtalanságát az ég infravörösében, melyből száműzve van minden organikus, élő, emberi, minden „világ”. S valószínűleg Heidegger nem erre gondol, de tény, hogy az ember (egyik) világképző tevékenysége éppen ez a világtalanítás, az emberi szem, a látás világtalanodása, a kőből épített katedrálisoktól, a fa megmunkálásán át egy ház berendezéséig, ahol a fa világtalanítása után az ember azzal kalkulál, hogy a megdolgozott deszkán vajon mennyi idő száradás után nyílnak repedések.
Ez a világtalanság, úgy tűnik, éppen az a rettenet, amit Pilinszkyvel csíráztattam ki akkor. Csakhogy nem az ember egyszerű rossz szándékúan romboló, káros, vírus-természetéről van itt szó, hanem hogy ez szükségszerűség is egyben, ez a világtalanná tevés. És persze emberként képes vagyok arra is, hogy ebből a világtalanságból világot hozzak elő (világot képezzek, házat építsek, verset írjak, meggazdagodjak, hatalmat gyakoroljak, szolgáljam egy nép „történelmi sorsát”, miegymás), nevezzük ezt hübrisznek. Éppen ezt a világképző hübriszt csodálja, bűvöli, ismételgeti, mormolja, mint egy litániát a kelleténél kicsivel több onto-teológiai áhítattal Heidegger bácsi, amikor a görög alétheia-t „el-nem rejtettség”-nek fordítja.
Egyszóval (vagy kettővel) a világtalanítás és a világtalanodás. Olyasmi, mint az Arc Lévinasnál, ami nem egy másik ember arca, hanem „színről színre” látás: épp ezért idegen, más, rettenetes. „Ne ölj”, mert ez az egész egyébként is elég rettenetes. A másik ember „nem-ember”, más, több vagy kevesebb (mindegy), mint egy másik ember, a bojtosodó fa „nem-fa”, hanem a világtalan tenyészet hülye kis vérző szálkája. Ezt a hülye kis szálkát oltotta bele a remetei tájba Pilinszky, ami egyszerűen visszavonta „a Fa”, ama mesebeli „ősfa”, az égig érő paszulykaró, meg a Trónok harcában megrendítő szépséggel és hübrisszel terpeszkedő mágikus fa évezredes archetipikus kozmológiáját a hozzá kapcsolódó szerves, homéroszian organikus geneológiák, kauzalitások illúzióival együtt. Nem a reflexió, hanem a tudat alatti, az archetípusok szintjén vonta vissza. Azóta minden élő fa gyanús, apám, anyám is gyanús (apám szerint a fűzfa: nyomorúság), meg én magam is gyanús vagyok. Csak a terméketlen földbe, például a tengerparti homokba ültetett és soha ki nem, vagy csak véletlenül rügyet bontó fák szimpatikusak, meg a csenevész karók.
Csak hát itt az udvaron mégiscsak elég sok fa van, s köztük olyan is (egy kábé 15 éves metszetlen almafa), amelynek épp ilyen ősfa-szerű alakja van. Azon gondolkodom, hogy hogyan lehetne mondani róla bármit is. Az első blikk szerint így: „Vesszőnyi fa hajlékony sugárzása” – feltéve ha halljuk a háttérben a vonatkozó Pilinszky-sort. De ez a „hajlékony sugárzás” még mindig megtévesztő, mint valami epifánia, mint a „világotthon” eltalálása, ilyesmi. Azaz „világ” inkább, mint „világtalanság”.
Úgyhogy maradjon most így: „Vesszőnyi fa hajléktalan sugárzása”.
