Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

Akikről nem beszélünk

„Felnőttként nem éget…”

 

Integráció, szegregáció, kulturális öntudat, kulturális bűntudat, mélyszegénység, transzparensek, szociális segély, árpádsáv, fiatalkorú bűnözés, összeférhetetlenség, kétségbeesés, harag… Ez nem a valóság. Az igazság az, hogy fogalmatlanok vagyunk a valósággal szemben. A határon nincsen semmi rendkívüli, ami azt illeti, a határon iskola sincsen. Döglesztő napsütés, meddő földek, málladozó fotelek a papírablakos házak előtt, meglepő sebességgel elsuhanó birkanyáj, irreális mennyiségű légy, vigyorgó, barna gyerekfejek.

Marokra fogja a mutatóujjamat de akárhogy szedi a lábát, alig bírok olyan lassan vánszorogni a tűző napon, hogy ne húzzam magammal. Megpróbáltam levenni a szandálomat de kiröhögtek, ahogyan bukdácsoltam a kavicsokon. Jóindulatúan biztosítottak róla, hogy egy-két év után már éppen az a baj, hogy a bőrkeményedéstől a tüskét sem érzi meg az ember, ha a talpába áll. A forró aszfaltra ügyet se vet, a tarlóra érve mégis megkér, hogy vegyem fel, gyorsabban haladunk. A rét fölött sárkányok keringenek, körvonalaikat bizonytalanná maszatolja a vakító napsütés. Vadul kapkodnak egymás felé, vagy lustán forgolódnak a felhők között. Vigyorogva nézi őket, én szédülök kicsit.

Egérfogónak csúfolják, mert a poccal játszik az udvaron. Nem mintha túl sok értelme volna csúfolni valakit, aki teli szájjal röhög ha talál egy színes kavicsot vagy ha a motorzúgást utánozom a számmal. Van ugyanis egy kék motorja. Olyan gyors, hogy tud repülni is. Egészen felrepül a fák fölé és lehozza vele a sárkányokat, mert már túl magasan vannak. Ebben azonban nem mindenki ért egyet vele.

– Add ide! Azt akarom, hogy bemenjen a felhőbe!

– Hülye vagy, bazd meg! Az ég az kurva messze van.

Ezt már egy nagyobb fiú mondja, azután jelentőségteljesen néz rám, erősítsem meg a távolságokról alkotott elképzeléseit. Tétovázok.

– Miért, milyen messze van az ég?

Csak így konkrétan, nekem szegezve kérdi, szinte kihívóan. Valahol megható. Láthatóan fel sem merül bennük, hogy ne tudnám centiméterre megmondni, hol kezdődik az ég. Nagyot nyelek. Nyolc éve érettségiztem földrajzból és most egy csomó értelmetlen szakkifejezés tolul fel bennem. A nagy részük szférára végződik. Végül döntök és meglehetősen bizonytalanul elkezdek beszélni a levegőről, ami itt ahol állunk elég sűrű de fokozatosan kevesebb lesz és a végén elfogy, ott már az űr van. Közben felkészülök rá, hogy a mondat felénél elvesztem az érdeklődést de nem ez történik, sőt páran oda is jönnek hozzánk.

– Akkor kurva messze van. – szögezi le az előbbi kérdező – Űrhajóval is hetekig tart míg fölérsz, nem?

Sarokba szorított. Most az jön, hogy mennyivel bír menni egy űrhajó és akkor elvesztem a belém vetett bizalmat. Szerencsémre közben témát váltunk.

– Te voltál már az űrben?

– Nem, az űrben elég kevesen voltak.

– Mennyien?

– Százötvenen. – vágom rá, talán kissé túl gyorsan.

– Százötven az nem olyan kevés.

Na igen. Kétszázan laknak a faluban és ennek legalább a fele közeli rokona, ha a faluból százötvenen lettek volna már az űrben, akkor kutatni kéne a néhány szerencsétlen földlakó után. Persze ha százötvenen lettek volna az űrben, nem valószínű, hogy visszajöttek volna. Ide? Minek?

– De egy magyar volt már fönn. – mondom és büszke vagyok, de ez nem érdekli őket.

– És cigány volt már?

– Biztosan volt cigány is.

Furcsa, ha történetesen cigány lett volna, akkor is azt mondom, „egy magyar volt már fönn”. Néha nem fontos, hogy cigány-e valaki, máskor meg éppen ez a történet lényege.

 

„Csak tizennégynek nem kell lenni, mert akkor már büntethető vagy.”

 

Nincsenek illúzióim. Nagyjából értem, miért retteg a legtöbb pedagógus ezektől a gyerekektől. Teljesen mindegy, hogy mennyire érdeklődőek, nyitottak vagy okosak, a mi oktatási rendszerünk tökéletes kudarcot fog vallani velük. Nem vonhatok le általános követeztetéseket szűk egy hét tapasztalatai alapján, néhány dolog mégis biztosra vehető. A legfontosabb sajátosság, amit érdemes figyelembe vennünk, hogy ezekben a gyerekekben láthatóan nem él semmilyen kényszer, ami miatt figyelniük kellene rám vagy tanulniuk kellene tőlem. Ez azt jelenti, hogyha ott maradnak és játszanak velem, kérdeznek valamit, vagy csak megpróbálják megismételni amit mutatok nekik, annak az egyetlen oka, hogy érdekli őket amit csinálunk. Ellenkező esetben elfutnak és meg sem fordul a fejükben, hogy viszonozzák az erőfeszítéseimet. Részemről sosem gondoltam, hogy releváns nevelési cél, bávatag bámészkodásra szoktatni gyermekeinket, amíg egy elhivatott pedagógus többszázéve halott hírességek bölcs mondásaival traktálja őket. Persze az osztálytermek bágyatag unalomtűrése jó gyakorlat lehet a nagybetűs életre, épp csak a közoktatás létjogosultságát kérdőjelezi meg. Léteztek neveléselméletek, amelyek szerint a pedagógus feladata, hogy kéznél legyen, ha netán a gyerekben kérdések támadnának a világról (mert rendszerint támadnak). Ha komolyan tudnánk hinni ebben, akkor örülnünk kellene a megfelelési kényszer nélküli gyereknek, nem rettegni tőlük és hátat fordítani nekik.

Hasonlóan súlyos gond, a személyesség kérdése. Mégoly rátermett tanár részéről is emberfeletti erőfeszítésre lesz szükség ahhoz, hogy elfogadják a tekintélyét, enélkül ugyanis egyszerűen nem fogják érteni, miért mondhatja meg, mit csináljanak. A gyakorlatban ez szinte csak egy végletekig tekintélyelvű állapothoz vezethet, ahol a büntetéstől való félelem sakkban tarthatja őket mind a két hétig, amíg hajlandóak lesznek iskolába járni. Ennek a tanárnak értelemszerűen nem fogják feltenni a kérdéseiket, ami még csekélység ahhoz képest, hogy negyedik osztályra már mind lemondanak olyan nagyra törő álmaikról, mint a nyolc általános. Az érettségi soha fel sem merült.

Mindez azonban az oktatás problémája. Megfelelő infrastruktúra, speciális programok, tantervek, felszerelések, felkészített és nyitott pedagógusok pótolni tudnák ezeket a hiányosságokat, a társadalmi számkivetettségre azonban nincsen gyógyszerük.

Mindannyiunknak van képünk a szegénységről, egy kicsi Afrikában, egy kicsi a földszinti szomszédnál, no de szegények mindig voltak és az ott már amúgy is majdnem Románia. Adjunk hálát a kereskedelmi televíziózásnak, hogy nem kell szembenéznünk a tegnap és holnap nélkül élő tömegekkel. Hiszen ahol a közműveltséget az Éjjel-nappal Budapest, az utónévkönyvet a Schwarzenegger-mozik, a játékmotort az egerek, a napi háromszori étkezést a szilvafa, az életpálya-modellt pedig a közmunka jelenti ott még sokáig nem lesz fontos, hogy milyen messze van az ég.

Bejegyzések

„Semmi szédítő magasság, semmi rémisztő mélység”

Ha minden évben kioszthatnám a legfrappánsabb könyvcímért és a legigényesebben kivitelezett kötetért járó díjakat, akkor idén mindkettőt Cserna-Szabó András első regényének, a Szíved helyén épül már a Halálcsillagnak ítélném. És bár végignézve a frissen megjelent könyvek polcain ez már önmagában jelentős teljesítménynek tűnik – arról nem is szólva, hogy jelen esetben a szerkesztésért is dicséret jár, hiszen az utóbbi évek terméséből alig olvastam olyan könyvet, amely nettó nulla elütést/elírást/sajtóhibát tartalmazott volna –, a könyv erényei korántsem merülnek ki ennyiben. Ugyanis a kötet elolvasása után olyan elméleti, jelen írás határain messze túlmenő kérdések merülnek fel, mint például hogy miért váltott ki olyan heves indulatokat ez a könyv, vagy hogy mégis miért lehet bárki számára is probléma a populáris kultúra fokozott jelenléte egy kortárs magyar regényben. Emellett olyan gyakorlati problémák is megkerülhetetlenné váltak, hogy vajon miért gondoltam azt, hogy soha nem fogom egy szépirodalmi műről írt kritika címéül a 30Y egyik legrongyosabbra játszott slágerének kultikus sorait választani.

 

Cserna_boritoNagyEgy olyan könyvet tart a kezében az olvasó, amely mind a történeteit tekintve, mind azokat a műfajokat, amelyekből a kötet végül összeáll (regényfejezet, novellának tekinthető részek, levelek, receptek, krimi-ismertetők, újságcikkek, dalszövegrészletek, étteremkritikák stb.), rendkívül sokszínűnek mondható. Van itt minden: westernregény-paródia beleszőve egy történetbe, amely egy western-regény megírásáról (is) szól; bordélyházi jelenetektől kezdve alkoholmámorban megtalált (majd józanul elvesztett – de hát így szokott ez lenni) boldogságon és a kádban krimiket olvasó, önmagát végtelenül sajnáló és egyetlen társának egy gumikacsát, Kázmért tekintő írón át a nőkben csalódó, majd magát valamilyen természetfeletti módon nővé átlényegítő Zafír(a) nevű szereplőig senki és semmi nem hiányzik… A regénynek éppen a sokszínűsége lesz egyben az egyik hibája is. A szerző mesélőkedvének néhol semmi sem szab határt, amit egy ideig – a regény kétharmadáig, de a feléig biztosan – ugyan kompenzál az elbeszélés gördülékenysége, és a néhol teljesen kontextus nélküli epizódok önmagukban is érdekfeszítő cselekménye, azonban a szálak összefésülésekor a regény végén némi hiányérzetem támadt. És nem feltétlenül azért, mert még szívesen olvastam volna további kétszáz oldalon keresztül ugyanezt. A könyv arányai a kötet vége felé közeledve a főszereplő, Emlék Bundás boldogságra való lehetőségeivel együtt szálltak el, hogy egy őrült ámokfutásban mindketten véget érjenek.

 

A kötet úgy számol le például az írókat övező sztereotípiákkal, hogy megerősíti, felnagyítja azokat. Ezt a parodisztikus jelleget a szerző elsősorban ironikus megjegyzések segítségével erősíti. Tökéletes példa erre a következő, az egész regényre – és a regényben megírt regényre is – vonatkoztatható megnyilatkozás: „Magam is meglepődtem, hogyan tudok ennyi elképesztő baromságot összehordani egy szuszra. De hát, végül is író vagyok, ez a mesterségem.” (21.) Az, hogy ennek a kijelentésnek az önironikus volta végig érvényes tud maradni, és ténylegesen sikerül elkerülni a szédítő magasságokat és a rémisztő mélységeket, úgy gondolom, hogy a kötet egyik legnagyobb erénye. Legfőképpen azért, mert ezt a könyvet úgy is lehetne jellemezni, hogy variációkat tartalmaz szerelmi csalódásokra. A rengeteg történetben, történetfoszlányban és szereplőben a közös az, hogy a „szerelem pöttyös lasztija” minden egyes esetben elgurul, és a vége mindig az, hogy „a lelkem olyan üres […], mint egy halott város általános iskolájának tornaterme éjjel”. (25.) A főszereplő anyagi/lelki/szellemi/szociális/etc. problémáinak egytől-egyig Léna, vagy éppen valami másik egykor-volt-szerelem az okozója, ez az, ami a cselekményt előreviszi – sőt, más-más helyszínekre is. De a főszereplőt leszámítva is alig található olyan mellékszereplő a regényben, akiről ne derülne ki, hogy szerelmi bánat nyomja a lelkét. A szerelem, főképp a beteljesületlen szerelem témává válása pedig kellő önirónia és önreflexió nélkül könnyen coelhoi (rémisztő) mélységekbe taszíthatta volna a történetet. De mint erre már utaltam is, szerencsére ez nem történt meg.

 

Ahhoz, hogy a könyv végig „hiteles” maradjon, az irónia fokozott jelenlétén kívül a nagymértékű (ön)reflexivitás és az elbeszélő kulturális utalásokkal tarkított nyelve játszották a legnagyobb szerepet. Előbbire példaként azt a momentumot ragadnám ki, hogy a regényben az írófigura történeteinek, nyelvének, ismerőseinek a western-regényébe írása már jó előre reflektál a szerző és hőse között oly gyakran felfedezni vélt hasonlóságokra. Az elbeszélő nyelvének alapjául a gasztronómia, a komolyzene, a szépirodalom, a filozófia, a kocsma vagy például a Hamis Csöcsök nevű zenekar dalszövegei szolgálnak. A kulturális szegmensek ilyen mértékű keveredésére egyébként már a regényt megelőző három mottó – Nichita Stănescu, a Motörhead és Nietzsche – is utal. Az így létrejött atmoszférában jól megférnek egymás mellett a kissé patetikusba hajló, ám jól eltalált képek („Reménytelenül vonszoltam a lelkem magam után, mint macska a farkára kötött, zörgő, üres konzervdobozt.” (98.), „A megaszalódott szív leghátsó traktusában van egy titkos kamra.” [345.]) az olykor rosszabbul sikerültekkel („Hét hét után eltűnt, mint a folt, amit eltüntetett a Biopon.” [77.]), de azokon a kijelentéseken sem lehet meglepődni, amikor Emlék Bundás saját szavait véli felfedezni a rendkívüli emlékezőtehetséggel megáldott barátja leveleiben („Ezt is én írtam. Na jó, én és Kosztolányi.” [197.]). Még az olyan, egyébként a kötet egyik lényegi pontján elhelyezkedő, abszurdnak nevezhető epizódot is „helyénvalónak” érezheti az olvasó, amikor a főhős a kolozsvári temető sötétjében, Dsida Jenő sírjánál teszi magáévá minden bajának okozóját, Lénát, miközben a következő sorokat olvassa a sírbolt kapuja felett: „Megtettem mindent, amit megtehettem, / Kinek tartoztam, megfizettem, / Elengedtem mindenki tartozását, / Felejtsd el arcom romló földi mását.” (234.)

 

A különböző szépirodalmi utalások a jelenbe íródnak, Emlék Bundás jelenébe, és az olvasók jelenébe. Ugyanúgy, ahogy a különböző filmekből, bulvárból, receptes könyvekből, újságokból, krimikből, dalszövegekből származó részletek is. Ezekből áll tehát össze a főhős nyelve, gondolatai, sőt, talán ő maga is. Amivel leírható napjaink Budapestje, vagy amivel együtt Bundás csak ül a kádjában és beszélget Kázmérral. Vagy aminek a segítségével Budapestet elhagyva megéli Pécset, aztán Erdélyt is, de ebből jön létre a regényben helyet kapó, már-már pornográfnak nevezhető western-paródia is. A Szíved helyén épül már a Halálcsillag messze nem hibátlan könyv. Néhol túlírt, néhol összefüggéstelen, és van, ahol túltelített. Viszont ami a legfontosabb, hogy nem akarja magát komolyan venni. Ha pedig a könyv nem teszi ezt, akkor az olvasóinak és a kritikusainak sem feltétlenül kellene. Ezzel együtt pedig máris érthetővé válik, hogy miért választottam mégis kritikám címéül az egyébként – bár más kontextusban, de – a Cserna-Szabó-regényben is felidézett sorokat.

 

Cserna-Szabó András, Szíved helyén épül már a Halálcsillag, Magvető, Budapest, 2013.

Bejegyzések

Sérgio Sant’Anna: Értekezés a módszerről

Az illető, aki felvette őt minimálbérért, azt mondta, hogy hálát adhat, hisz a munkanélküliség egyre terjed. Olyasvalaki volt, aki előszeretettel használ efféle, szótárból vett szavakat, melyekről azt gondolta, méltóságot és ékesszólást kölcsönöznek beszédének, jóllehet elméje nem tudta kézzelfoghatóvá tenni ezeket az elvont főneveket. Hatalom és fontosság viszont olyan kiváltságok voltak, melyeket beosztásával együtt magára öltött, ahogy ott ült nyakkendőben szónokolva, miközben az előtte sorakozó emberek hallgatagon ácsorogtak, legfeljebb néhány szótagból álló választ mormoltak, mint „igen uram” vagy „nem uram”, ha valami rossz szokásról faggatta őket, például a részegeskedésről.

Ha hallgatósága kicsikét is műveltebb volna, részletesebben kitérne az ország gondjaira is, mely a nép elmaradottságának, a politikusok becstelenségének és hozzá nem értésének köszönhető, amit súlyosbít az állam túlzott mérete. Otthona biztonságában olyan okokra is rámutatna, mint az éghajlati adottságok, a hazájukból száműzöttek által végbevitt gyarmatosítás vagy a fajok keveredése.

            A magánkezdeményezés megtestesítője volt, középvezetői beosztásban, aki úgy gondolta, hogy bár keveset keres, jók a kilátásai, hogy néhány fokkal feljebb kapaszkodjon, feltéve ha rendíthetetlen és makacsul keményszívű marad. Ráadásul a Pánamerikai nevet az ő szemében a nemzetköziség légköre lengte körül, noha az nem volt egyéb, mint egy alattomos érzés, mely valójában azt az embert is megfertőzte ott, a párkányon, a feliratos egyenruhában, mely számára valami kevéssé érthető dolgot jelentett, amit éppen ezért tisztelt, valami Brazíliában népszerű sporttal kapcsolatos dolgot. Kétségkívül valami magasztos dolgot, olyannyira, hogy kereken megtiltották nekik, hogy munkaidőn kívül hordják az egyenruhát, nehogy beszennyezzék a nevet azzal, hogy abban ülnek kocsmában, köztéri padokon vagy a park gyepén. Annak, hogy az éjszakát a két utóbb említett hely valamelyikén töltse, megvolt az az előnye, hogy ha nem megy haza, nem kell részt vennie mindabban, ami feleségével és három gyermekével otthon, az éléskamra előtt fogadná – ahogyan azt a néhány egymásra helyezett, teljesen üres ládát nevezték. Nem mintha ez járt volna a fejében, mialatt a párkány felé tartott, épp ellenkezőleg: amint kitette a lábát hazulról, megfeledkezett az otthoni problémákról. Tudta, hogy az asszonyok valóságos csodákra képesek, például tojást vagy lisztet kérni a szomszédasszonytól hozomra, de ha egy férfi ott lenne a közelben, az egész panaszáradat őrá zúdulna. Legalábbis ő így gondolta, amikor épp ilyesmin tűnődött. Ilyen félelmek egyébként csak mintegy látens módon szunnyadtak benne ott, a párkányon – valami jóleső hiányként – és nem is jutottak volna az eszébe a tőlük való szabadulás lehetőségével egyetemben, ha a lent álló emberek kórusban kiabálását nem értelmezi úgy, hogy leugrásra buzdítják.

            Nem mintha hajlandó lett volna engedni a felszólításnak, ez nyilvánvaló; csupán meghökkenve kissé, sőt talán elbűvölten ráébredt, hogy ez ésszerű lehetőség egy olyan ember számára, mint ő, aki bár nehézségekkel küzd, mégis ura minden egyes mozdulatának. Ez nem várt szabadsággal és megkönnyebbüléssel ajándékozta meg, hisz egy vékonyka hajszálnyira van tőle az emberi nem közös célja: megszabadulni a szenvedéstől.

            Jogosan vetődik fel a félelem kérdésköre. Vagyis hogy nem félt-e ott, a mélység fölött. Ám nem szabad elfelejteni, hozzá volt szokva, hogy veszélyes helyeken tartózkodjon. Másnak az ő helyében talán fájt volna, hogy a jelenlévőket mily kevéssé érdekli az élete. De amint azt láttuk, ő maga se igen törődött vele, hasonlóan egy sokadik mellékszereplőhöz, akit szinte észre se lehet venni a sokszólamú darabban. Ennélfogva annak a lehetősége se kristályosodott ki benne, hogy természetes és jogi személyekre támadva, fegyvert ragadva hívja ki a sorsot, habár, mint bárki másnál, ez az ő fejében is megfordult olykor-olykor… Továbbá ott voltak ebben a jelenetben azok, akik nézőközönségként a hírnév legalacsonyabb fokán álltak, valamint ő maga, aki, ha ez a reggel csupán egyike lenne azoknak a reggeleknek, amikor céltalanul bolyong, nos, akkor ő is elhelyezkedett volna a nézőtéren, hogy elüsse az időt, de csak csendben, mert cselekedeteiben mértéktartó és szerény volt. Akkor, ott nem érzett keserűséget, sőt tudta anélkül, hogy tudatosult volna benne, hogy az ilyen jelenetekben mindig vannak olyan szereplők, példának okáért asszonyok (néha már a gyertya is ott lapul a retiküljükben), akik kétségbeesve takarják el arcukat, miközben olyasféle drámai szólamok hagyják el ajkukat, mint „az Isten szerelmére, ne!” vagy valami ehhez hasonló, és olyanok is, akik kihívnák a rendőröket vagy a tűzoltókat, mint ahogy éppen ebben a pillanatban ért oda a tűzoltó-parancsnokság járműve. Tekintély- és törvénytisztelő ember volt, és ettől a tisztelettől, sőt talán félelemtől vezérelve azon nyomban felkászálódott, hogy újból nekilásson az ablakok pucolásának, amikor a várakozás csendjét egy lentről jövő kiáltás törte meg, ami aztán morajlásba csapott át, amint rájöttek, hogy csak egy munkáját végző ember az, még ha olyan veszélyes körülmények között is, ami kockázatról, tettrekészségről, szélsőséges érzelmekről, bátorságról tanúskodott. Ez a felzúdulás már tényleg fájt neki, hisz az iménti kiáltások hasonlatosak voltak a közönség légtornász iránti lelkesedéséhez, aki mintha hirtelen elvétette volna a mozdulatot. Kezében a kefe és a rongy, lába előtt a vödör, ismét megfordult a nézőtér felé, egy kis lépést tett előre, hogy tisztán hallja, ahogy azt kiabálják neki: „ugorj le”, ugorj le”.

 

Szelényi Zsolt fordítása

Bejegyzések

A Halál szerelmes lesz

Halál a föld gyomrában lakik, olyan mélyen, ahová már barlang sem érhet le. Itt sötét van, de kellemes meleg, és a Halál odújában – ami roppant otthonos – vidám tűz pattog a kandallóban, fénye táncol a sötét falakon. Bár egyedül van, sosem érezte magát magányosnak, munkája miatt naponta rengeteg emberrel találkozik, ha pedig végre akad egy kis szabadideje, boldogan dől hátra a kényelmes foteljében és könyvet olvas, de gyakran főz, azt is nagyon szereti. Csak hát sokszor ég oda az étel, ha dolgoznia kell. A falon van egy hatalmas monitor, ami csipog, ha dolog van, megmutatja hol és kit kell elkísérnie az ajtóhoz. Olyan régóta csinálja már ezt, hogy nem is emlékszik, hogyan kezdte el és miért. Mindenesetre elvan vele, csak hát szörnyű érzés, hogy utálják az emberek. Pedig nem akar ő rosszat, csak a munkáját végzi. Különben is, a tragikus nem is az ajtó, ahova viszi őket, hanem a föld maga, ami az ő kis lakásához képest nagyon hideg tud lenni, sálat kell kötnie, ha dolgozni megy, néha még kesztyűt is húz. Hazaérve ezeket csak úgy mellesleg a koszos zoknik mellé hajítja a sarokba.

                Mindenki hallott már Haláról. Ő az a vendég, akit senki sem vár vagy lát szívesen. Egyedül az öngyilkosok, de őket meg Halál nem állhatja, be nem tervezett munka…      Említettem már, hogy Halál szeret olvasni. A könyveket mindig az ügyfeleitől szerzi, azaz elcseni, ha van rá lehetősége. Mindig csak egyet, de az idők során szép nagy könyvtár halmozódott fel nála. Válogatás nélkül mindenen átrágja magát, ami csak a keze ügyébe kerül. Különösen szereti azokat a regényeket, írásokat, amik róla szólnak, mert az emberek rengeteg badarságot tudnak összehordani tudatlanságukban. Nem is érti, mit foglalkoznak vele annyit, ahelyett, hogy az életükre koncentrálnának. Aztán amikor annak vége lesz, jön a nyavalygás, hogy jaj, mennyi mindent nem tettek még meg.

                Halál az emberek világát leginkább csak a könyveikből ismeri, mert egy-egy pillanatnál többet sosem tölt ott. Sokat agyalt azon, ha ideje engedte, hogy miért olyan nehéz a legtöbb embernek az elszakadás az élettől. Egy alkalommal, amikor már megint az odaégett disznótorost vakargatta az edény aljáról, elege lett, és elhatározta, hogy lazít egy kicsit, félreteszi a munkáját, felmegy a földre és megnézi, hogy is van ez vele meg az emberekkel. A nagy elhatározásban elhajította a tepsit és azonnal sálat is kötött.

 

                Egy forgalmas utca kellős közepén találta magát. Az emberek siettek körülötte jobbra-balra, ügyet sem vetve arra, hogy ő ott áll. Figyelte őket, a legtöbben nem törődtek egymással, csak mentek a maguk feje után, fontoskodó vagy gondterhelt ábrázattal. Nem messze volt egy park, ott már csak néhány idősebb ember sétálgatott ráérősen vagy padon ücsörögtek, ide tért be. Ősz volt éppen, sárguló levelek hulltak a fákról, a nap melegen sütött. Néhányan kutyát sétáltattak, a réten botokat dobáltak, a jószágok meg lobogó füllel szaladtak vissza minden alkalommal az ágakkal.

                Kiérve a parkból a következő sarkon éppen két autó dudálva koccant össze, és a sofőrök átkozódva pattantak ki az autóból, mutogattak egymásnak. Ez cseppet sem zavarta a sarki újságost, aki unottan lapozgatott egy képes magazint. Járta a várost, benézett boltokba, éttermekbe, fodrászhoz, ahol az ajtóban majdnem fellökte egy vidáman kirontó szőke nő. Volt a cipésznél és virágosnál, benézett kocsmákba és bárokba, iskolákba, játéktermekbe, még az állatkertbe is elment. Látott embereket magányosan kószálni és nagy társaságban elütni az időt. Hajnaltájt pedig hulla fáradtan huppant le a parkban egy padra. Kimerítette a sok mászkálás, a rengeteg új élmény és a kukkolás. Az emberek ugyanis nem láthatták őt.

                Elbambult. A szívbajt hozta rá egy lány, aki ledobta magátmellé a padra. Durcásan nézett maga elé, az arca nyúzott volt. Halál végig nézett rajta: a lány nagyon csinos volt. Nagy papírpohárból ivott illatos kávét és csak bámult maga elé. Egy idő után felpattant és sietős léptekkel elindult, Halál pedig gondolkodás nélkül követte, hogy miért, azt maga sem tudta. Csak jól esett neki nézni a lányt. Néhány utcasarok után egy nagy vörös téglás tömbházhoz értek, a kapuban megálltak, a lány a kulcs után matatott a táskája mélyén. Miközben a liftben álltak, a lány a plafont bámulta, Halál pedig a lányt.

                 Felértek, a lány kinyitotta az ajtót. A lakásban mindenfelé ruhák, cipők, tányérok hevertek a padlón szanaszét, az asztalon félig megevett hamburgerből meredt néhány csikk a plafon felé. A konyhapultot bögrék kávé-karikái tarkították. A falakon pöndörödött szélű fotók; nyaralások, barátok, bulik, egy macska. Miközben Halál a képeket nézegette, a lány ledobta ruháit és bebújt hatalmas paplanja alá, el is aludt egyből. Halál figyelte őt egy kis ideig, aztán odalépett a könyvespolchoz és alaposan szemügyre vette. Egyetlen ismerős írót talált, le is kapta gyorsan, szerette Agatha Christie krimijeit, főleg amiben az a pocakos fura nyomózó van, a neve nem jutott eszébe. Leült az ágy mellé a fal tövébe és kinyitotta a regényt.

 

                Napok teltek el, és Halál maradt a lánnyal. Vele volt, ha aludt, ha dolgozott, ha tévét nézett, még akkor is, ha kiment a mosdóba. Különösen szerette figyelni azt, amikor levitte a szemetet vagy fogat mosott, mert olyankor látszott az arcán, hogy a gondolatai teljesen máshol járnak. Halál teljesen el is felejtkezett arról, hogy mit is keres a földön és, hogy valójában ő csak szabadságon van, mígnem egyik este a tévé előtt ültek, éppen a híradó ment. Halál a képernyő helyett szokás szerint a lány arcát fürkészte, de felkapta a fejét egy hírre: az emberiség történetében először fordul elő, hogy senki sem halt meg napok óta, emberek hiába ugrálnak háztetőkről, alapos csonttöréssel megússzák a dolgot. Erről hirtelen eszébe jutott, hogy neki valójában dolgoznia is kéne, mielőtt még túl sok munka felhalmozódna. Mégis, valahogy sehogy sem tudott elindulni. De pár nappal később már annyira hosszú lett a listája, amilyen még háborúk alatt is csak egyszer fordult elő, Halál kicsit meg is ijedt, azonnal haza is ment.

                Ahogy meglátta a listát, ami olyan hosszú volt, hogy perceken keresztül csak pörgött lefelé a monitoron, majdnem agyvérzést kapott. Sietni akart vissza a lányhoz, úgyhogy a sálat le sem vette magáról, csak rohangászott a lista és a föld között, mint a mérgezett egér. A sokadik névnél a térkép ismerős környékre irányította. Körbenézett az utcán, éppen a lány lakásától néhány méterre állt. Remélte, hogy a lány esetleg erre sétál, de nem volt ideje ezen gondolkozni.

                Körbenézett, hogy kiért is jöhetett ide, akkor látta meg a sarkon a betört szélvédőjű autót és a mentősöket. Bassza meg, megint egy baleset… – mormogta magában. Odament, próbálta úgy intézni, hogy ne nagyon lássa a szerencsétlent, akit elütöttek, de hát muszáj volt megfognia a kezét, és elkísérnie az ajtóig, ami éppen kezdett előtűnni néhány méterrel arrébb.

               A látvány, ami fogadta annyira lesokkolta, hogy egy pillanatra beleszédült. A lány feküdt ott. Ruhája csupa vér, törött combcsontja kiállt a nadrágja alól. Nehezen lélegzett. Arca torz volt a fájdalomtól.Halál ott állt felette és bámulta, ahogy az orvosok próbálják elállítani a sebeiből ömlő vért. A lány kinyitotta a szemét. Üres tekintettel nézett az égre, majd a pillantása szép lassan Halálra vándorolt és megállapodott rajta. Elkomorult az arca.

                Halál szembenézett vele. Sosem érzett még ilyet; a gyomra összeugrott, és mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon. Tipródott. Fel-alá kezdett járkálni vagy hol egyik, hol másik lábára állt. Tehetetlen volt. És nem értette. Nem értett semmit. Hosszú percek teltek el így. A lány végig követte a szemével, de nem szólt. Halálnak nem volt választása, teljesítenie kell a kötelességét, de most először dacosan próbált ellenállni, mintha az élete múlna rajta. Aztán a lány megszólalt. Nagyon halkan, inkább csak tátogott.

– Nagyon fáj… kérlek segíts!

Halál ránézett. Üres volt belülről. Nem gondolkozott. Gépiesen megfogta a lány kezét és felsegítette. Ez volt a kötelessége, hát tette. Kinyitotta az ajtót. A lány elindult, de a küszöbön még megtorpant. Hátranézett, és csak annyit suttogott: köszönöm. 

 

Talán egy egész nap is eltelt, míg Hálál az utcákon bolyongott. Nem érdekelte senki és semmi. Soha nem érzett ilyesmit ezelőtt. Olyan fájdalom járta át minden porcikáját, amibe azt hitte, beleroppan.

Egyszer csak egy másik furcsa dolog történt vele: könnyek szöktek a szemébe, térdre rogyott és zokogni kezdett, rázta a hisztérikus sírás és a könnyek megállíthatatlanul futottak le az arcán. Aztán hirtelen beléhasított a felismerés; ezt érezhetik az öngyilkosok is. Hogy már nincs értelme semminek. Csak az elviselhetetlen fájdalom van, amitől nem tud szabadulni. És hirtelen megértette: ezt ő okozta saját magának. Ő tűntette el a lányt a föld színéről. Ha nem nyit neki ajtót… Legszívesebben szemen köpte volna saját magát. Hát ezt érzik az emberek, amikor eljövök valakiért? Ezért gyűlölnek ennyire! Olyat veszek el tőlük, amit senki nem adhat vissza! Soha többet nem akarok ilyet tenni! Felmondok!

Mint egy eszelős, felpattant és rohant. Aztán megtorpant. Az ajtó kellett neki. Kimegy rajta és minden megoldódik. Olyan erősen koncentrált, ahogy csak bírt, hogy elővarázsolja az ajtót, de az sehogy sem akart megjelenni. Először kétségbe esett, de aztán rájött: valaminek történnie kell ahhoz, hogy az ajtó megjelenjen. Gondolkozott. Próbálta felidézni, hogyan is szokás ezt. Először az jutott eszébe, hogy vannak, akik felvágják az ereiket, de ahhoz kád kell meg penge és minden csupa vér. Szoktak mérget vagy gyógyszereket bevenni – az meg gusztustalan: a fejek lilák, hányásban fekszenek, ezt mégsem. Hasonló okokból elvetette a pisztoly és az akasztás ötletét is. Körbenézett, hogy mihez kezdhetne még. Nem messze volt egy toronyház. Felment a legfelső emeletre. Kimászott a tetőre és megállt a párkánynál, hogy lenézzen. Szörnyen magasan volt. Az emberek apró hangyáknak látszottak odalent. Nem sokáig ácsorgott, fejest ugrott a semmibe. Csak zuhant és zuhant, mintha a végtelenbe esne, aztán egyszerre csak vége lett. Hangosan csattant az aszfalton.

Pár pillanat múlva tért magához. Nem érzett már semmit, minden fájdalom megszűnt. Körülötte néma volt a világ, mintha üvegburát tettek volna fölé. Óvatosan felemelte a fejét és körülnézett. Igen, az ajtó pedig szép lassan kezdett körvonalazódni alig pár lépés távolságra. Halál megnyugodott. Vége mindennek. Már csak át kell lépnie a küszöbön. De ahogy fel akart kelni, nem tudott megmozdulni. Bár könnyűnek érezte a testét, valójában a kezei és lábai nem mozdultak. Újra megpróbált feltápászkodni, de sehogy sem sikerült. Próbálgatta újra és újra, egyre kétségbeesettebben és elszántabban, de eredménytelenül. Rádöbbent, hogy kell valaki, aki megfogja a kezét, felsegíti és kinyitja neki az ajtót. Saját magára lett volna szüksége…

 

 

Bejegyzések

Szelíd elragadtatásban

Érdemes először egy kertesházas, dombvidékes, kisvárosi nyáréjszakát elképzelni és hozzá egy olyan erős nosztalgia jelenlétét, amely tulajdonképpen a jelenre irányul, nem valami elfeledett aranykorra, nem is egy sohasem létezett és keresett elégedettségre, hanem arra a pillanatra, ami éppen történik, ami éppen van, de amiről azt tartjuk, hogy valójában nem létezik, mert amint megtörténik, már oda az egész. Ennek az elvágyódásnak az a sajátossága, hogy önmagára utal vissza, a jelen után sóvárog, így szinte megérthetetlen. Valami okozza ezt.

Lássunk meg ebben a környezetben egy olyan elragadtatott állapotot, melynek átélője és hordozója messze áll ugyan még attól, hogy a külvilágot teljesen a maga képére deformálná, de lenyűgözöttségében és felemelő mámorában kívül helyezte magát a józan ítéleten, át egy nem is teljesen fals és józantalan, de ittasult, mértékfeletti állapotba, mely a zene hatására áll elő, melynek nem is a maga dionüszoszi kicsapongása volna a lényege, hanem az, hogy létrehozója és tapasztalója képes kiugrani, nem időből és nem is térből, sokkal inkább áttörni valahová, egy olyan zenei realitásba, olyan kívülségbe, önkívületbe, melyről aztán mámorát leküzdve kideríti, hogy nagyon is belül van valahol. Ezt hívják tudatmódosult állapotnak, pszichedelikus élménynek, és még mindig csak a zenéről van szó.

 

A zenei élvezet sok esetben úgy áll élő, hogy az ember ismeri a dallamot, élvezi, újrafelismeri, várja, hogy jöjjön az a nagyon jó rész, amitől görcsbe áll belül valami, erre épül a vers–refrén építkezés, és a zenék újraelismétlése, a popkultúrában teret hódító monotónia, mely tulajdonképpen egy véget nem érő ismétlés. De hát hol van mégis a monotóniában az ismétlés, ha nincs meg az a távolság, ami az ismétlés terét és feszültségét létrehozza? Lehet-e a zene ismerete nélkül teljes átszellemültségben élvezni azt? Átélhető-e az imént vázolt önkívület első hallgatásra? Valószínűleg egy ismeretlen dallammal való találkozáskor sem érzünk teljes idegenséget, ugyanúgy, ahogy az elém kerülő szöveg olvasása közben sem, mert az valahonnan jön, valamire hasonlít, valamiből merít, és a hatás, az élmény, amelyre tör ismerős.

 

Van egy zenekar, aminek nagyjából negyven száma van, és ilyenkor kellene azt mondanom, hogy minden nap meghallgatom mindet, mert így szokták, erre való a popkultúra „cukra oldja a keserűséget” – mondja Térey János (Popzene), mégsem vagyok rá képes, mert rettentő félelmet érzek attól, rettegek tőle, hogy esetleg megunom, ezért egy-egy albumot, a legjobb, a legnagyobb számokat nagyjából két-három hetente hallgatom csak meg, hogy minden egyes újratalálkozáskor arra az első hallgatás alkalmával váratlanul rám törő, meghökkentő érzésre emlékezhessek, aminek az elhomályosulása pótolhatatlan veszteség volna. Koncert előtt majdnem egy hónapig nem került elő, elrejtettem az élményt, eltávolítottam magamtól, hogy élőben hallva aztán valami fékezhetetlen, valami visszatarthatatlan törjön rám. Valaminek a kiáramlása ez, vagy éppen hogy valami kívül levő vesz rajtam erőt, valami új történik a fejemben, és itt belül.

 

 

Aki vagy ami szelíd, az valójában mérhetetlenül erős, erőszakot képes tenni a vele szembenállón, elfoglalni és megragadni tudja őt, de visszatartja magát, szelídsége mutatja meg, hogy mivel is bír, tartózkodásában mutatkozik meg az ereje. Ahol nincs erő, ott nincs szelídség. A visszafogottan bugyborékoló gitárhangzás ismerőssége mellett, az agresszió és arrogancia teljes hiánya, a dúr akkordok gyermeki naivitása, békés–feszült egymásutánja, az égből jövő, többszólamú énekdallam örvénye, ami talán a közös éneklés ősi jelenségére emlékeztet, arra, hogy az éneklő közben nem érez fájdalmat, vagy egészen valami váratlanul megjelenő gyönyör és mámor, olyan ízléses tetszeni tudás, mely önmaga képét állítja elő – ez mind részesül a szelídségből, ami itt egy művészi formává tágul. Talán azért meghatározhatatlan vagy csak sejthető és körülírható a hatás helye és mibenléte, mert úgy tör ránk mint valami platóni idea, amit valahol az univerzumban hátrahagytunk és elfelejtettünk.

 

 

Nem minden alap nélkül való ez az emlékezet. Amikor valaki a (The) Beatlesre gondol, vagy az Eric Clapton féle Creamre, a Led Zeppelinre, a Daft Punk igényesebb retro dalaira, a woodstocki gyilkos mámorú, nemtörődöm szabadság aranykorára, akkor talán megérthetővé válik, hogy a nosztalgia, ami itt van, az annak az érzésnek az emlékezete, ami a Woodstock-képünket kitölti, a miénket. A woodstock legyen itt most valami eszménykép, legyen a nosztalgiaérzés célja, ne pedig valami konkrét. A felismert hagyomány újraértelmezése azért érthetetlen, mert erősebb, mivel titokban (szelíden) jobb, mint amit megismétel a maga hangján, a maga idejében. Ezért sem csak woodstockiak visszhangját halljuk.

Lehet a jelenidő nosztalgiájáról beszélni, mondható az is, hogy ez a hagyománykövető pszichedelikus rockzene elragadóbb a követettnél, mert olyan akar lenni, mint az őse, olyan akar lenni, mintha akkor keletkezett volna, de éppen amiatt jobb és erősebb, hogy ereje a minthában rejlik, ami mindig mindennél fontosabb és átélhetőbb az embernek, mert a jelen számára felfoghatatlanul gyors és illékony, mire odáig jut, hogy beszélni tudjon róla, már nem tudja igazán elmondani és megragadni, mert az érzés már csak emlékezet, az meg nem ugyanaz, aki jelen van, az nem tud beszélni.

A Tame Impala zenéjénél aktuálisabbat nehéz elképzelni a pop-rock kultúrában. 2010-es első albumukat, az Innerspeakert csakúgy, mint a 2012-es Lonerismet is az év rockalbumának választotta a Rolling Stone magazin, augusztusban a Szigeten pedig az A38 tömött sátrában is felléptek. A zenekar énekes–gitáros frontembere és a stúdiófelvételeken hallható összes hangszer megszólaltatója, Kevin Parker mostanában tölti be a XX. század rockóriásainak – Hendrix, Joplin, Morrison, Cobain – krisztusi korát, a mágikus 27-et. (A szerző örül, hogy vele abszolút egyidős; így ez valami tényleg aktuális, nagyon kortárs.) Parker a perth-i pszichedelikus rock-élet ceremóniamestere, több banda fellépője, szerzője, producere (Mink Mussel Creek, Space Lime Peacock, The Dee Dee Dums), vagy csak közreműködője (Pond, Canyons). Egy youtube kommentelő „Parkers brain” nevű mappájában tárolja Parker ittlétének bizonyítékait. Nem véletlenül készült róla is ilyen kép – a neo-psychedelia „pápája”, szertartásvezetője. És ez is talán arra utal, hogy psychedelia mint az eredetileg módosul tudatállapot hatása alatt keletkezett általános művészeti lehetőség azonnal képes hatást kifejteni, amint találkozik vele az ember, hallgatása rituálé. Nehéz is, vagy talán nem is akarom igazán tárgyiasítva definiálni a hatásában rejlő szerzői fogásokat, inkább megtartom vele szemben a fenomenális távolságot, s ez így sokkal személyesebb, sokkal igazibb, és ez inkább mond el valamit a zene által keltett tapasztalatról, semmint annak elemezgetése, hogy melyek is a konkrét műfaji jellegzetességek. Az agyamban visszahangzik az egész – zengése elnyom minden gondolatot.