Bejegyzések kategória bejegyzései

Műborbárok …

Műborbárok fekszenek egymás hasára kenve pamlagon. Az élet s maguk között lebegnek, kezükben üres és tele üvegek. Üveges, üreges szemekkel.

Nem nevelnek semmilyen farmokat, sem csomagolt, elcsomagolt, behantolt termékeket.

Nem csinálnak semmit. És egyáltalán.

Hírből ismernek irókat, eszközöket. Tintát hallottak elzenélni.

A semmit szövik, ha már mi szőnivolt…elfogyott. Elfogyott alóluk mint tanárok, kokainisták, alkalmazottak és emberek alól. Mimindent untak el. Hosszában elrepült egyenlítő.

Harminc év elég, hogy tudjanak medence nélkül élni. (ha életez) Nélküle gumin, matracon heverészni.

Én ideszülettem. Néznem őket. Rezzenéstelen, szenvedéstelen, szenvelegtelen, elégtelen.

Világot húsombakötnöm, belevernem, földelnem, cövekelnem. Feleslegesen.

El kell rágnom a támpilléreket. Nekem kár lenne heverednem. Közéjük. Nélkülük.

Felállva maradok.

Elengedem az egyetlen pilléretlen maradékot, a módot mi egyedül…

Emericus temetése

Amikor a koporsót izmoskarú keresztapák, kik között volt vérszomjas mészáros és bütykös kezű építkezési vállalkozó, erős köteleken a sírba engedték, Pater Gubbio tapasztalt, érces hangja így süvített bele a temető akácos levegőjébe:

Testvéreim! A hit s a káromlás nyelve ugyanaz. Mindkettő az élet végét beszéli el. Hallgassátok tehát halotti beszédemet!

Álmából fölkelt az evangélista és ezeket szólta: „A Fiú föltámadása után fölment az Atyához, hogy elfoglalja helyét annak jobbján, és elküldje nekünk a Szentlelket. Az Atya helyén a dohos, áporodott, pipafüsttől bűzlő szobában egy bibircsókos öregembert talált, aki éppen dohányzacskója után kotorászott felforgatva érte minden zugolyt, fiókot.

– Atyám, visszatértem – énekelte szinte ujjongva, hangjában árnyalatnyi dicsekvéssel a Fiú, de a válasz csak valami hangtalan morgás és motozás volt a szoba egyik homályos sarkából.”

E fiú, ki itt fekszik most már a föld színe alatt – folytatta a pater – vajon visszatért-e Atyjához, s vajon az Atya megbocsájtotta-e, hogy szeretetét a világra pazarolta? Mi, akik csak a fiút ismerhettük, s akik előtt az apa kiléte örökre fátyol alatt marad, gondolkodjunk el e halott ember porhüvelye fölött és tegyük föl a kérdést: megbocsájthatta-e?

„A Fiú semmit sem sejtve rohant az Atyához a szobán át, fickósan átugorta a mosdótálat, melyben az Atya viszeres lábait szokta áztatni, feldöntött egy drótból készült angyalmodellt, de amikor át akarta az Atyát ölelni, a morgás és motozás hirtelen a szoba egy másik homályos sarkából hallatszott.

– Hol vagy, Atyám? – kiáltott fel a Fiú és az Atya után iramodott, de hiába döntött fel minden bútort, vázát, szobrot, a vitrint, melyben az Atya katonai kitüntetései sorjáztak, szaggatta le a függönyöket, amelyek mögött láthatóvá váltak a sikátorszagú tűzfalak, a homályos morgás, ami időközben egy tüdőbajos gyermek szánalmas harákolására kezdett hasonlítani, mindegyre megugrott előle. A Fiú tiszta lábai végül belegabalyodtak a drótbaba rongyaiba és hatalmasat üvöltve elvágódott a padlón. Vágyakozástól eltorzult arca a porcelán mosdótál peremének koccant, a porcelán megpattant s a langyos lábvíz a Fiú képébe ömlött. A szoba egy ismeretlen sarkában az Atya tovább harákolt, piszmogott, s a morgás irányából most nedves homok sercegése hallatszott.

– Eláztattad a gyufát – hangzott, s a szemrehányást végzetes szárnyak suhogása kísérte.

Kócos fejét fölemelve a földről a Fiú az Atya arcát kereste, de a szobában most rend volt és megváltás előtti nyugalom. ’Kibírhatatlan ez a szag’, gondolta, majd kitámolygott az ajtón, ahol bejött.

A szűk folyosón hallani lehetett a lakók veszekedését, a folyosó végén egy kis szellőzőnyíláson vékonyka sugárban besütött a délelőtti nap, s a napsütötte sávban kábult nyugalommal ingáztak a porszemek, akár a világegyetem csillagai.”

Gondoljátok meg, Krisztusban szeretett testvéreim, a hűség a fiúk erénye, kik eltékozolják szeretetüket. A katonák mindig több embert ölnek meg, mint amennyit megparancsol nekik a vezér, s a szegények is ma már szegényebbek annál, minthogy tudnának saját szegénységükről, no meg Isten országáról. Én ismertem ezt a fiút, s lám, úgy halt meg, hogy az ő hattyúdalát is nekem kell elénekelnem helyette. Akár a katona, aki hitte, hogy győzni fog, de mégis megölték. Egy szebb országban, valahol a tenger partján talán narancsvirágok között porladhatna ez a fiatal fej, ez a vézna csontváz, mely semmilyen sportra nem volt alkalmas, s a lélek, amely – tudom – nem hihette saját feltámadását, visszajárhatna még az atyai házba, ahol lakott. A visszajáró lélek, Krisztusban szeretett testvéreim, ki van bár tagadva legfelső otthonából, legalább visszajárhat. De ez a lélek nem fog már visszajárni, hiszen nincsen itt már semmi.

„A Fiú ekkor a szellőzőnyílás előtt egy sámlin állva lekukucskált a városra, s átható tekintettel fürkészte a szmogon át a csillogó autópályákat, a katedrálisok aranykupoláját, s kitörülte szemhéja alól a bankok üvegpalánkjairól visszaverődő fényt. A város monoton remegése a fülkagylóban végtelennek tetsző ideig bomlott idegimpulzusokra s érte el a fájdalomküszöböt. Azt álmodta, hogy az ácsműhelyben a keze alól szétszikrázó gyaluforgács maga az ősrobbanás.

Nemsokára visszatért a szobába, ahol az Atya még mindig egyik homályos sarokban rejtőzködött, s körmeit piszkálta. Bűntudat és vérszag támadta meg érzékeit, a füléhez kapott, s letörülte róla a szivárgó vércsíkot.

– A Szentlélek hogy s mint van – kezdte el közönségesebb hangnemben a társalgást, s válasz híján megoldotta saruit és szórakozottan csapkodni kezdte a drapériákon futkározó csótányokat. De félve, hogy esetlen mozdulataival ismét fölborogatja a bútorokat, nemsokára ezt is abbahagyta.

Állt a szoba közepén s az Atya arcát kereste a sötét szobában, de az folyton elfordult tőle. A helységben pézsma és patkányszag váltakozott, a semmiből pipafüst lebbentette szárnyait, amitől úgy tűnt, mintha nem is a levegő, hanem a szőnyegek, a fal, az asztal és a mosatlan edények valami egyenletes lélegzés ritmusára hullámoznának. A Fiúban ekkor a lehető legborzalmasabb gondolat fogalmazódott meg. Gyerekes sírás és düh és határtalan félelelem kerülgette a lelkét, amikor megszédülve a kifoszlott kanapé szélére rogyott.

A Szentlélek nem volt ott.

A szobában csend és csend. Csak az Atya morog láthatalanul, harákol háttal a szobának, s csak a Fiú remeg a kanapé szélén, mintha epilepsziás roham környékezné.

A Fiú csak percek múlva állt föl – mondta a pater – kezével föltörülte a padlóra csepegett vért, s véres mancsait a zsebébe rejtve az ajtó felé indult. A füstből most hatalmas madarak szárnyai rajzottak szét, s egy hang hallatszott:

– Nem mehetsz el!”

Testvéreim! A hit s a káromlás nyelve ugyanaz. Mindkettő az élet végét beszéli el. Krisztus valóban föltámadott, de a Szentlélek valóban eljött-e? Mi elkísértük utolsó útjára ezt a fiút, most menjetek haza és imádkozzatok, ha van hozzá kedvetek. Vale.

 

Pater Gubbio befejezte a halotti beszédet és végigjártatta tekintetét a sír körül. Időközben besötétedett, a temetőben egyetlen ember sem várta ki, hogy véget érjen a búcsúbeszéd. Csak az akácfák tüskéi villámlottak a szélben, mintha az egész temető egy farkas hatalmas kitátott szája lenne.

 Dsemshyd al Shabír megbotránkozva hagyta el a temetőkertet, addig úgy hitte, még az árulókat is megilleti valami abból a dicsőségből, amit a halál jelent. 

A temetőkert kapuján, ahol két fekete ruhás férfi a halottak lelki üdvéért egy ércperselybe pénzadományokat gyűjtött, egy márványba vésett írás ékeskedett:

A szív karátja gyémántfénnyel árnyalt,

 

A kapunál egy vézna fiatalember szegődött mellé, Emericusként mutatkozott be.

Micsoda különbség

Két alak sétál egymás felé. Az izomkolosszus integet, a nyeszlett, öltönyös reméli, hogy nem neki. Kerüli az efféle helyzeteket. Még ha egy finom úriember közeledne…
– Szevasz Sanyikám, hogy ityeg a fityeg?
– Üdvözlöm, Kun Sándor vagyok, ismerjük egymást?
– Hát persze! Általános suli!
– Gyula?
– Igen, én vagyok!
– Milyen kicsi a világ! Nagyon megváltozott…
– Tegeződjünk, Dokikám!
– Rendben, ahogy kívánja, vagyis kívánod.
– Dobunk egy kört a kocsimmal? Háromszáz lovas!
– Jaj, ne… rossz a gyomrom.
– Akkor, legalább üljünk be ide! Ez a törzshelyem.
– Rendben, de csak húsz percre, mert…
– Sietsz valahová?
– Igen, hittanórára megyek.
– Szentfazék lettél?
– Két éve tértem meg!
– Szerintem ökörség, de te tudod.
Odalép hozzájuk a kis szőke felszolgáló. Gyula Sándorhoz:
– Mit iszol, barátom?
– Szénsavmentes vizet, és koffeinmentes kávét.
– Nekem jöhet a szokásos, vodka és sör!
– Te vezetsz és iszol? – hitetlenkedik Sándor.
– Köpésre lakom, a zsernyákok haverok. Inkább azt mondd, hogy mi van veled?
– Elvégeztem az iskolát, aztán munkába álltam, és azóta…
– Család?
– Nincs senkim, de már itt lenne az ideje – rámutat őszülő halántékára.
– Te ugye csak házasság után nőzhetsz?
– Igen, Isten azért adta…
– Csak ezt ne! Hagyj már ezzel! Csinálom, ami jólesik, aztán a többi nem érdekel!
– Egyszer eljöhetnél… És neked, hogy alakulnak a dolgaid?
– A nőmet dobtam, rossz volt az ágyban. Most egy tizenhét éves ribivel kavarok, pont a fele, mint én. Jó mi?
– Magadhoz való kéne már!
Ja, ja. És mit csinálsz, ha épp nem melózol vagy imádkozol?
– Járok egy kereszténycsoporttal…
– Mondom, ha nem a szentfazékoskodás!
– Épp ezt akarom… velük járok kirándulni. Édesanyámmal néha operákat nézünk, olykor egy-egy színház.
– Sanyikám, Sanyikám, neked van erre időd? Hogy állsz a sporttal?
– A szomszéd úrral néha lemegyünk szaunázni.
– Végre, ami nem olyan áhítatos. Én meg kondizok!
– Mármint tornázol?
– Igen, gyúrok, resztelek, testépítek. Na, nem hivatásból. És ami frankó, semmi koksz.
– Itt laksz a közelben?
– Jee! Luxus lakópark! Fitness, masszőr és bár! Télen egy szál ingben le a teremgarázsba, koktél a Csocsónál – amúgy ő is testépítő – aztán be a verdába. Nyugati élet! És te hol fészkelsz?
– Édesanyám mellett vettem egy kis lakást. Tavasszal az a rengeteg madár és virág… nem cserélném semmire. Ismerek egy ilyen szép vers…
– Tele van a tököm a versekkel! Ne félj, nekem is kijut a romantikából! Haverok, vidék. Jókat zabálunk, télen disznóvágás. A fejhúsért egyenesen megveszek!
– Én azt soha! Halat, csirkét is csak néha. A rizsnyáktól és a szójától jobb a gyomrom.
Megszólal Gyula telefonja.
– Halló!… oké, küldöm… mikorra?… Rendben… Ahogy megbeszéltünk… viszlát… Majmok!
Mindig hajtják az embert, na de szóra se érdemes. Hol is tartottunk? Ja a kaja! Szóval ilyen kis tápos lettél? Te érzed, hogy mi a jó a belednek. Na és a melód? Mennyit pengetnek érte?
– Mármint mennyit keresek?
– Igen, a nettód érdekelne.
– Hát az a helyzet, hogy teljesítménytől függ. Istennek hála, imádom. Amikor belekezdek, elfelejtem a gondokat, és csak szárnyalok. A többiekkel eleinte nehéz volt kijönni. Ha jobb hónapom van, és többet dolgozom, nem ritka, hogy százezer felett, de általában nyolcvan körül kapok…
– És hol koptatod a széket?
– Legfeljebb térdelek, anyagot keverek, helyezem a járólapokat. Burkoló vagyok! Elindulok hajnalban, az emberek álmosak. Érzem előre a cement, a műkő és az épület illatát. Kora reggel még senki sincs az építkezésen. Gyengén világít a nap, csodálatos, amikor a fénye megcsillan a lapáton. Nekilátok anyagot keverni. Amikor megérkeznek a szakik, a vállamat veregetik. Aztán megisszuk egy kávét. A többiek felest, én soha…
– Jól megoldotta a nyelvedet ez a munkatéma. A haver festő, majd szólók neki, hátha lesz közös bolt.
– Köszönöm, de én nem szeretném. A pénzem megvan. Délutánonként segítek édesanyámnak, utána séta a hegyekben vagy gyülekezet. És ha így rákérdeztél, te mivel keresed a kenyered?
– Firkálással. Az előbb is a Vétek és Riadalom hívott, ígértem nekik szociográfiát. Na és most elég jól fizet a Birkatáj. Néha vers, próza, de a konyhára az újság hoz. Tele vagyok minden szarral. Folyóiratot szerkesztek, dilettánsok szemete között keresem az értéket. Bár általában a névre megyek, legyen ismert, és akkor tök mindegy… közöljük! Legalább nem kell annyit szarakodnom. Ja, tegnap felkértek, hogy mutassam be a kamaraszínházukban a hatodik könyvemet. Most nem azért, de elmennél két órát pofázni nyolcezerért? Ráadásul rendelésre írok mesekönyvet. Gennyes dolog. Szóval meg vagyok áldva, persze, amúgy nem rossz.
– Fura. persze biztos vagyok benne, hogy ennek az írogatásnak is megvan a maga szépsége.
– Hát meg!
Zavartan egymásra mosolyognak. Gyula fizet. Villámkézfogással búcsúznak el.

Vasili Alexakis: Az anyanyelv

Egy osztályban vagyok, a gyerekek többsége nagykorú és inkább
szegényesen öltözött. Bevándorlók. A helyiség nyomorúságos és rosszul
világított. Késve érkeztem. Egy igen ellenszenves francia hölgy, aki velem
egy időben érkezett, mögém ült le. „Majd el kell vele beszélgetnem” –
gondoltam. Alig figyelek a tanár szavaira, homályos körvonal a távolban.
Abban sem vagyok biztos, vajon tényleg beszél-e. Hirtelen a nő felé
fordulok: „Tudom, miket mondtál, és miket tettél ellenem.” – mondtam neki.
Egészen kicsi szeme van, képtelen vagyok eldönteni, vajon engem néz-e, vagy
a tanárt. Öt szót látok leírva a füzetébe: mikor írta le ezeket, mikor
diktálhatta őket a tanár? Egyes és többes számban vannak. Az első, *rizi,*(semmi
köze a rizshez), többes számban egy n-t kap: rizin. Egy új idegen nyelvet
tanulok egy gyűlöletes nő társaságában.

Az Omonia-nál szálltam metróra. Az alagútból áradó szag gyerekkorom
óta nem változott. A párizsi állomások szaga nem ilyen, a félhomály ott
másmilyen. A peron végén egy két méter magas elektromos szfinx kézből jósol.
A mellébe beépített kivetítőn jelennek meg az üzenetek, melyek arra
késztetik az embereket, hogy a sorsukról tájékozódjanak. A francia szövegben
helyesírási hibák vannak. Egy férfi becsúsztatta kezét a nyíláson, de nem
dobott be pénzt: azonnal sípolás hallatszott, arra kényszerítvén, hogy
gyorsan kihúzza onnét. A szfinx körül elég sokan voltak, akik
tanulmányozták, de a szerelvény megérkezéséig senki sem volt kíváncsi a
sorsára.

A táj Athén körül megváltozott. Kiépült. Mindenütt ugyanaz az
ízléstelen épület szűk balkonnal. A metrónak több idő kell, hogy kijusson a
városból, mint azelőtt. Az első fák, amiket megláttam, a temetőéi voltak.
Théodoris és Mariléna autóval jöttek elém Kifissiába. Stamatába mentünk

– Furcsa név – mondtam.

Stamata azt jelenti „Állj meg”.

– Ez igaz – mondta Théodoris.
– Mariléna visszahajtotta az ingem gallérját, hogy megnézze a címkét.
– Mennyiért vetted? – kérdezte.
– Ezerkétszáz frankért.
– Meglepne, ha ennyi pénzt költenél egy ingre! Amúgy miért kerül ilyen
sokba? Nem ismert márka.
– Lehet, hogy csak te nem ismered.- mondta Théodoris.

Általában nem öltözöm túl jól. Vaguélio barátnőmnek erősködnie
kellett, hogy felújítsam a ruhatáramat. Együtt voltunk, amikor az inget
vettem. Néhány napra Párizsba jött. Akkor vettem egy többzsebes ír mellényt
is, és egy esőkabátot. Átutaztunk Drossián, a Hűvösön.

– Itt valóban hűvösebb van nyáron, mint a környékbeli falvakban.-
mondta Theodoris.

Megkérdeztem tőle, létezik-e etimológiai szótár a falvak nevéről. Úgy
emlékeztem, hogy nincs. Costas, a fivérem, képtelen volt megmondani, miért
hívják Mitsikélinek azt a hegyet, amely Jannina fölött tornyosul.
Elmagyarázta, hogy mi szisztematikusan hellenizáljunk az észak-görög albán,
valah (aromán) vagy szláv falvak neveit, hogy elejét vegyük mindennemű
ellenállásnak a térségben meglévő fennhatóságunkkal szemben.

– Mariléna nagyon kedves velem, borzasztóan szeret, – mondta Theodoris
kicsit később, mikor a vidéken sétáltunk. – Emlékszel Niki természetére,
ugye? De unatkozom Marilénával, mindig egyetért, bármit mondok, egyetért.

Niki, ő sohasem. Nem lett gyerekük. Mielőtt összeházasodtak,
megállapodtak, hogy hatot csinálnak. Félt a lánytól. Tartózkodott egy film
kritizálásától, mert attól félt, hogy ellentmond neki.

– El sem tudod képzelni, mennyire megkönnyebbültem, mikor egyetértett.

„Nem mész el innen – mondta neki – nem lépsz le!” Ordított,
hadakozott, Theodoris végül engedett.

– Egyszer azt próbálta velem elhitetni, hogy infarktust kapott, félig
ájultan a földre zuhant. Hívtam a mentőket, amint meghallotta, hogy a 166-ot
tárcsázom, felépült. Felkelt, és még a szememre is vetette, hogy képzeltem a
dolgot.

Nem tudtam, hogy a mentők száma 166. Eldöntöttem, hogy
megjegyzem. Egy nap lehet, hogy szükségem lesz rá. Átlósan átvágtunk több
elkerítetlen mezőn, ahol vadvirágok nőttek, és itt-ott fák voltak. Tyúkólak
mellett haladtunk el. Nem emlékszem, hogy hallottunk volna kutyaugatást. A
falu sütőjéhez mentünk, hogy megkérdezzük, másnap hánykor kell vinnünk a
bárányt megsüttetni. Hogy volt képes Nikit huszonöt évig elviselni? És annyi
év után miért nem tudta tovább elviselni? Nem tudott elfogadható
magyarázatot adni. Megemlítette azt a tényt, hogy iskolás kora óta ismerte,
hogy szánalmat érzett iránta, hogy a lány teljesen tőle függött.

– Biztos voltam benne, hogy soha nem hagy el, és tudod, mennyire
nehezen viselem a magányt. Nem voltak barátai, és nem fogadta el, hogy nekem
legyenek. Meggyőződése volt, hogy együtt öregszünk meg. Amikor megvettük a
lakást, vágatott egy másik ajtót a fürdőszobához, hogy a takarítónő be
tudjon majd menni anélkül, hogy a hálószobán átmenne: már arra az időszakra
gondolt, amikor egyikünk már nem lesz képes felkelni az ágyból.

Theodoris anyja meg van róla győződve, hogy Niki megbabonázta.
Egyszer vele ebédeltem, egyike volt anyám legjobb barátnőinek. Elmondta,
hogy a férje, aki pár éve halt meg, annyira tartott a menyétől, hogy
szokásává vált a fal felé fordítani bekeretezett fotóját. Azon tűnődtem,
vajon Theodoris tud-e erről.

– Nem nagyon értelek. – mondtam neki.

A házban úgy tízen lehettek. Többen is érkeztek másnap, húsvét
vasárnap. Legtöbben egyetemisták voltak, Theodoris tanítványai. Szereti
egybegyűjteni őket, enni és beszélgetni velük. Tisztelettudóan hallgatják,
még ha olyan témákról beszél is, melyeknek nincs közük a
művészettörténethez, amit tanít nekik. Szeretetet tanúsítanak iránta ezek a
fiúk és lányok, csábítja őket a sok furcsaság. Több lány valószínűleg
szerelmes belé, de nem mutatják. Diszkréten szeretik, elvárások nélkül,
valószínűleg tisztában vannak vele, hogy szimpátiájának csak egy apróbb
szeletére tarthatnak igényt. Ő azt a benyomást kelti, hogy mindegyikük iránt
érdeklődik, hogy nincs kedveltje.

A nők egész délután az ételek elkészítésével foglalkoztak.
Citromot csavartak, salátát mostak és agyagtálakba tették őket. Én a tévét
néztem. A könyvtárban találtam egy Condylakis könyvet, elolvastam az egyik
híradást, amely azokról a szerencsétlenekről szólt, akik Szilveszter este
kártyán elvesztik pénzüket és hajnalban szomorúan hazamennek. Ezt a szerzőt
nagy kedvvel olvastam ifjúkoromban.

– Lyukas a zoknid! – mondta nevetve Mariléna.

Hangja derűs és kellemes, de amit mond, az szinte mindig
kellemetlen. Csak azt veszi észre, ami hibás, elégtelen és rossz.
Katasztrófákat jósol és mindig a legrosszabbra számít. Keserűen fejezi ki
magát, arca kissé halovány. Jelenléte elhomályosítja a helyet, ahol
feltűnik. „Lehet, hogy féltékeny Theodoris egyetemista lányaira”, gondoltam.
Jóval a válás előtt a szeretője volt már. „Lehet, hogy azelőtt sokat sírt.”

Este 11 felé, mielőtt a templomba mentünk volna, felhívtam
apámat. Reméltem, hogy felveszi Húsvét előestéjén, de nem tette. Lehet, hogy
nem volt otthon. Apám ritkán veszi fel a telefont, a csengés megbénítja és
megrémíti. Nem mer közel menni a készülékhez, ha csörög. Egyszer láttam,
ahogy a fotelban feszeng és erősen szorítja a fatámlát. Úgy nézte a
készüléket, mintha képes lenne megtámadni.

– Nem akarod, hogy felvegyem? – javasoltam neki.
– Nem. – mondta halkan. – Megtiltom.
– Pontosan mitől félsz?

Rám nézett, már nem félt, a telefon elhallgatott. A tekintete inkább
fájdalmasnak tűnt.

– Vannak félelmek, melyekre nincs magyarázat. – mondta.

Még akkor is, amikor tudja, hogy én hívom (minden nap délután egykor
felhívom), kivár, mielőtt felvenné. Legalább húszszor kicseng, mielőtt
felveszi. Elképzelem, ahogy lassan közel megy a telefonhoz, tétova kézzel.
Azt állítja, hogy néha egyből felveszi.

– A csengő néha annyira elviselhetetlen, hogy jobb szeretem azonnal
felvenni. Felveszem, mielőtt lenne időm félni.

Ellenben semmilyen nehézséget nem jelent neki a tárcsázás. Nagyon
gyakran hív, legtöbbször minden különösebb ok nélkül. Csak beszélgetünk,
vagy elmeséli az álmát. Eléggé meglep, hogy még mindig álmodik. Azt hittem,
hogy egy bizonyos kor után már nem álmodik az ember, mint ahogy tervei
sincsenek. Azt hittem, az öregek éjszakái némák. Apám 83 éves.

Ott maradtunk a stamatai kis templomtéren, mely telve volt emberrel.
Theodoris megmutatta nekem egy szőke lány lábát, a lány nagyon rövid piros
ruhát viselt. Magassarkú cipőt hordott, szintén pirosat. A misét
hangszórókon keresztül hallgattuk. Csak egy pillanatra léptem be a
templomba, hogy gyertyákat vegyek. Főleg idősek voltak bent. A
gyertyafényben arcuk finom árnyalatúnak, szinte fiatalnak tűnt. Évek óta,
vagy legalábbis azóta, mióta Franciaországban élek, nem jártam templomban.
Gyerekkoromban sem mentem sűrűn. Nem emlékszem, hogy szüleink valaha is
kényszerítettek volna, engem és fivéremet, hogy templomba menjünk.
Csodálkozva néztem az asszonyokat, akik keresztet vetettek a templom mellett
elhaladva. Észrevettem, hogy ezt gyorsan tették, ha az épület kicsi volt, és
tüntetőleg, ha impozáns. Néha megesett velem, hogy kinyitottam a Bibliát –
egyszer még loptam is egyet egy szállodában – de sosem jutottam tovább a
második oldal közepénél. Nem olvastam az Evangéliumokat. A vallásra
vonatkozó ismereteim néhány jelenetre korlátozódnak, az első, ami eszembe
jut, az Ábrahám áldozata, vagy két-három zsoltár első soraira, vagy pedig
elszórt mondatokra, mint például: „Bocsáss meg nekik, nem tudják, mit
cselekszenek”, avagy „Az vesse rá az első követ, aki sosem vétkezett.” Egy
szertartástól sem voltam elragadtatva, még a nagypénteki körmenet sem. A
vallás nem vonzott. Inkább búskomor érzelmeket váltott ki belőlem.

fordította Appl Viktória

Megrendelőim és üzletfeleim

Megrendelőim és üzletfeleim
(én megértem őket)
pillanatnyilag úgy látták jónak
ha inkább vedernyi pépes masszává zúznak össze
és így raktároznak el

Én megértem őket.

Ez számos szempontból praktikusabb.
Jóval kevesebb helyet foglal,
könnyebb szállítani, tárolni,
mint a bonyolult, kiszámíthatatlan, nagy helyigényű
izgő-mozgó
organikus rendszert
ami vagyok
(Az energiatakarékosság szempontjáról nem is beszélve.)

Így aztán fogták a csillogó gépeiket
Jól irányzott mozdulatokkal
Beadagoltak
és pépesre klopfolták húsomat
Szilánkokra zúzták a koponyámat
És addig préseltek, gyömöszöltek, gyúrtak
amíg az utolsó idegszál, izomrost és csont is
homogén masszává nem állt össze

Most itt vagyok
a hűtőház aszfaltján
gyalulatlan raklapomon
Jól záródó dobozba csomagolva
Várom, hogy mikor ragadnak meg
Mikor pakolnak fel egy kamionra
És szállítanak rendeltetési helyemre