Egy gyerek gyufásdobozában
kaparásznak völgyek, hegyek,
csillagok, idők összezárva
virágzanak és vérzenek,
világoznak, bevégzenek.
Most füléhez tartja, összerázza
– fél arca vén, fél meg gyerek –
s hallgatja, hogy hemzseg, pezseg,
nyilall az idő muzsikája,
hogy rágja egymást, s hogy danássza
kínját a katicaképzelet.
Mert minden szabad akar lenni.
Az is, ami az emberi
nyelven nem tud szólni, szeretni,
csak nyögni, nyűgni, nyüszíteni,
csak kő-ni, vas-ni, fém-zeni,
mert minden maga akar lenni
szabaddá: szín, fény és süket
csönd, maga akar lehetni,
nem rácsokként rácsokat szeretni,
szabadság helyett képzetet.
Én a más vagyok. A vétlen véletlen,
aki te is lehetnél: élni-egy.
De másként megismételetlen,
és másképp, s másként egyetlenegy.
Mert a más vagyok. Hiába látszom
magadnak, magaddá nem tehetsz,
másikam lehetsz csak, másamnak se másom,
mert mint mind, magaddá egyetlenedsz.
Fönt és lent, belül és kívül
egyszeri s változó, özön
része mindnek, mi megkövül,
s lehel újra örökösön
ugyanegy új és volt körön,
– számomra nincs rajtam kivül
hely az emberi délkörön.
Szabadságom és börtönöm
én vagyok egyesegyedül.
De adni akarok. Mindent odaadni
annak, kié. Csupa másból vagyok.
Vissza a földnek a földet, ragyogni
a fényt a fénynek, haragnak a dacot.
Vissza az énnek az ént, s mert halni
születtem, halálból vagyok,
a halált is vissza kell adni
a halandóságnak, ha meghalok.
De amíg élek, visszalehelem
a levegőt, tágítom az eget,
a föld terhes hasát; számból etetem
a növényt, itatok esőt, tengereket,
fiammá fogadom, s fölnevelem
a munkát, s a nevemet
neki adom, szépnek keresztelem,
ami még nincs, ami még szerelem.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Reggeledik. Babafény kaparássza
a rácsokat, az éjszakafedelet.
Moccanászik a rét rovarzó lába.
Füvek emelik – föl! föl! – az eget.
Meglátszik körülem a lehelet.
Zászlózik, int, jelez a pára,
hogy itt vagyok, élek és lehetek
egyetlenegyszer és utoljára.
A többi föld. Katicaképzelet.

(Illusztráció: Oriah Mountain Dreamer)