38.
Éjjel, míg szárnyával szememre ül
az álom, s a zabolátlan szellem
kószálni indul, s fő erőm, lelkem
a rab dolgok rendjéből menekül,
ábrándom tévedése kiderül,
ha Stella képe villan eszembe,
Szerelem szőtte arcát oly remekbe,
hogy vélem, nemcsak ragyog, felcsendül.
Riadok, nézek, fülelek, de mit
lezárt érzékszerv ért, az nyílt útján
a semmibe száll, s engem gyász feszít.
A szebbnél is szebb jelenés múltán
esengtem, hívtam az álmot vissza,
de vad vendége, a rossz, leszúrta.
46.
Átkoztalak sokat, de most szánlak,
vak íjász fiú, mert ő téged s engem
is int, ural, oly zsarnok feletted,
hogy étket és hajlékot hagysz hátra,
míg ő vadul megtiltja, hogy láthasd.
Arcát? Ámor, nyomorú gyötrelmed,
hogy nemcsak látni s szeretni gerjedsz,
de jaj, további üdvre nem vágyhatsz.
Szegény legény, kicsapott diák vagy
tanárnődnél s az új tananyagot
ne lógd el, ez parancs, vagy jár a pálca.
De szerzek én, Stellám, bocsánatot,
ha könyv fölött fiúd vágytól remeg:
csiholj te szén híján forró tüzet.
47.
Mi az, szabadságomat feladtam?
Képes két sötét sugár pecsétet
égetni rám? Vagy rabnak születtem,
s illik a zsarnok járma nyakamba?
Vagy nem is érzek nagy nyomoromban?
Vagy nincs eszem megvetni, hogy megvetett
vagyok, s hűségemért, bár kegyelmet
remélek, nyelek koldus-szidalmat?
Ébredj, erény, a szépség csak szépség;
szabad, muszáj, lehet, fogom, merem
elengedni azt, mi veszve nyereség.
Menjen! De csitt, erre jön ő. Eredj,
cudar, nem szeretlek! Ó, két szeme
tölt szívemből hamis szót nyelvemre.
Kiss Zsuzsánna fordításai
