(Amikor a Lüsunkout körülvevő hadseregben lévő öcsém miatt aggódtam.) 1

Ó, én szeretett öcsém! Érted sírok most.
Olyan nem történhet meg, hogy te meghaljál.
Legkisebbként születtél a családunkba,
szüleink szeretete különleges hát,
mégis, hogy fogjál kardot, mondták valaha?
Azt tanították talán, ölj meg másokat?
Ölj meg másokat, s aztán halj meg magad is:
huszonnégy évig talán erre neveltek?

Szakai városának kereskedői:
régi családunk büszke felmenőinek
s apánk nevét kell majdan továbbvinned, így
olyan nem történhet meg, hogy te meghaljál.
Lüsun vára akárha elesik, vagy ha
nem esik el, hát ugyan kit érdekel az?
Tudod-e vajon, hogy a kereskedőknek
fogadalmában erről semmi sincs írva?

Olyan nem történhet meg, hogy te meghaljál.
Császárunk őfelsége a háborúba
menjen el hát ő maga, s harcoljon ottan!
„Ontsátok egymás vérét, népünk fiai!
Állati módon aztán haljatok is meg!” –
Hogy a halál az ember dicsősége – ó,
hisz szíved érzései eléggé mélyek,
hogy is juthat eszedbe ilyesmi, felség?

Ó, én szeretett öcsém a háborúban!
Olyan nem történhet meg, hogy te meghaljál.
Mióta tavaly ősszel édes apukánk
itthagyott bennünket, ó, édesanyánknak
keserves bánat gyötri szívét, amikor
behívták gyermekét, ő vigyázta házunk.
E korban, miről mondják: oly igen békés,
anyánk ősz hajszálai csak gyarapodnak.

Itthon a függöny mögött leborulván sír
törékeny, ifjú mátkád, épp, hogy elvetted.
Talán elfeledted őt? Vagy gondolsz most rá?
Tíz hónapja sincs veled, s már búcsúztál is,
leányszíve bújával érezz hát együtt!
Hisz e földön egyedül csak te vagy neki,
ó, mégis lehet-e más, kire számíthat?
Olyan nem történhet meg, hogy te meghaljál.

Fittler Áron fordítása

1 Az 1904–1905-ös japán-orosz háború egyik helyszíne a kínai Lüsunkou (旅順口) hadikikötője (nyugaton ismert nevén Port Arthur), melyet a japán hadsereg elfoglalt. Az itt harcoló alakulatba került a költőnő öccse, az akkor 23 (a korabeli életkorszámítás szerint 24) éves Hó Csúzaburó (鳳籌 三郎, 1880–1944).

Joszano Akiko (与謝野晶子)1878–1942
A századforduló japán költészetének egyik legjelentősebb nőalakja. Kereskedőcsaládban született Ószaka prefektúra nagymúltú kereskedővárosaában, az Ószaka város déli szomszédságában lévő Szakaiban (堺). Eredeti neve Hó Só (鳳志よう). Versei (főként tankák) először a Hajnalcsillag (Mjódzsó, 明星) című folyóiratban jelennek meg, később férjével, a szintén költő Joszano Tekkannal (与謝野鉄幹) együtt szerkesztették az Új versek (Sinsisa, 新詩社) című folyóiratot. Első verseskötetében, az 1901-ben megjelent Zilált hajam (Midaregami, みだれ髪) című gyűjteményének tankáiban többnyire Tekkanal való romantikus szerelméről, heves érzelmeiről  énekel. A japán-orosz háború (1904–1905) alatt elkötelezett pacifista, egyik leghíresebb verse az itt közölt mű. 1912-ben követi férjét Párizsba, majd több európai országban is megfordul. Hazatérve a nők emancipációja és a lányiskolák kérdése kerül munkássága középpontjába, számos publicisztikai írásában hívja fel a figyelmet a nőkkel szembeni társadalmi egyenlőtlenségekre. Élete egyik legnagyobb munkája Muraszaki Sikibu Gendzsi regényének (Gendzsi monogatari, 源氏物語) mai japán nyelvre fordítása.

Louise Glück: Egy fikció (A Work of Fiction)

Ahogy az utolsó oldalt is átlapoztam, sok éj után, a bánat hulláma
borított be. Hová lettek mindannyian, mindazok, akik oly valósnak tűntek? Hogy figyelmem eltereljem, kiléptem az éjszakába, ösztönösen gyújtottam rá egy cigarettára. A sötétben a cigaretta izzott, mint a tűz, melyet egy túlélő gyújtott. De ki láthatná ezt a fényt, ezt a kis pontot a csillagok végtelenjében? Egy ideig álltam a sötétben, a cigaretta izzott és fogyatkozott, minden lélegzet türelmesen tesz tönkre. Milyen kicsi volt, milyen rövid. Rövid, rövid, de most bennem van, miként a csillagok sosem lehetnének.

(A prózavers a Faithful and Virtuous Night című kötetben jelent meg, 2014-ben.)

 Enesey Diána fordítása

Váltakozó fényviszonyok
Louise Glück versére

A történet végén,
mint nyitva felejtett ajtón
egy játékos lény, kiszökött
belőlem a másokból eredő fény.
Hirtelen eltűnt minden támpont,
fénytelen viszonyokhoz szoktatom szemem.
Azóta éjjelente az utcákat járom,
arcomat hol a csillagok, hol a lámpák
fényébe tartom.
Hátha átköltözik belőlük valami
fényszerű belém.
Akkor lehetnék én is másodlagos fényforrás,
átvilágítanék a magány vaskos falán,
így más sem botlana el az egyedüllét
sötétségében.
Vagy nem marad más, csak csonkig
égő cigarettám utolsó
pislákolása, amit senki sem lát,
mert túlragyogja a csillagmiriád.
De talán marad bennem utána
félsötétnyi világosság,
ragyogás annak, aki épp

a vaksötétből kilép.

Enesey Diána