Ön-élveboncolás Radnóti Miklós A félelmetes angyal című versében

Radnóti (kései verseivel) „a magyarországi holocaust arcává lett” ¹ – írja Vári György. A Radnóti-értelmezéseket valóban hosszú időn át meghatározták az olyan olvasati módok, amelyek a Tajtékos ég, elsősorban pedig a Bori notesz tragikus sorsú mártír költőjét állították a középpontba, az életművet pedig sokáig retrospektív nézőpontból, éppen a kései versek felől értelmezték.

Az utóbbi időben viszont egyre több Radnóti-értelmezés központi kérdése az, hogyan reagált verseiben a költő életének traumáira, sorseseményeire. Ennek fényében több verset is újraértelmeztek már, ahogy A félelmetes angyalt is, ám legtöbbször még inkább erősen életrajzi szempontból. Szövegszerűen azonban olyan önkimondási kísérlet is megjelenik benne, ² aminek körbejárása Radnóti költészetének egy másik oldalát is megmutatja. Tanulmányomban pszichoanalitikus elméletek példájaként mutatom be a versben implicite, illetve explicite megjelenő gondolatokat. Tanulmányom végén rámutatok arra is, hogy milyen lehetséges értelmezési irányt nyit meg akár a Radnóti-értelmezésben is egy ilyen jellegű megközelítés.

Traumaemlék(ezés) a versben

A félelmetes angyal központi érzésvilága valamiféle bűntudat, ami nyomasztón nehezedik a lírai énre, nem hagyja nyugodni. A bűntudat testet is ölt a versben: a félelmetes angyal lesz maga a bűntudat. A vers központjában a félelmetes angyal alakján kívül egy traumatikus emlék (az anya halála) áll, amit a félelmetes angyal figurája idéz fel a lírai énben. Azonban nemcsak ez az emlék lesz a fontos a versben, hanem mindaz, ami az énnel történik.

A versforma, így a vers maga is tükrözi az én zaklatott lelkiállapotát, akárcsak a vers narratívája. Látszólag nyugodt helyzetből indul a vers, hiszen „[a] félelmetes angyal ma láthatatlan / és hallgat bennem nem sikolt”, valójában azonban már ez az első sor is fojtott feszültséget hordoz magában. A látszólagos nyugalom fokozatosan felbomlik, a feszültség egyre erősebben hatja át a verset, őrületbe fordul át (a 11. sorban az angyal az őrülettel azonosítódik). A lírai én látszólag indokolatlan felszólítása („Védj meg hiszen szeretsz. Szeress vitézül.”) valójában éppen a vers nyugalmas(nak tűnő) pozícióját billenti ki, hasonlóan az olyan szópárokhoz is, mint amilyenek a „hallgat bennem” – „nem sikolt”, „óvatos” – „lapul”, „annyi mintha szöcske pattan” – „sikongva vádol”.

Fokozatosan jut el a vers az „őrületig”, a „sikong” ige vagy a „fojtón” határozó is már-már tébolyodottságot idéz, amiből – úgy tűnik – már nincs visszaút. Az idő felgyorsul, a valóság megszűnik létezni („te már aludtál”), a félelmetes angyal keríti hatalmába az ént és már „tőle függ örökre meddig s hová”. A félelmetes angyal éppen úgy uralja az időt és a szubjekumot, ahogy a tényleges traumatikus emlékek is felülkerekednek az objektív időn, „megmerevednek, időtlenné válnak”. ³ És éppen úgy, ahogy a versben egy-egy apró (máskülönben semmit nem jelentő) nesz hívja elő az emléket, a traumatikus emlékekre is igaz, hogy „érzékenyek a hangokra, ízekre, illatokra”. ⁴ A traumatikus emlékeket pedig „apró, látszólag jelentéktelen emlékeztető jelek is előhívhatják” és ilyenkor azok „gyakran az eredeti esemény részletességével és érzelmi töltetével térnek vissza”. ⁵ A félelmetes angyalban a már-már inkább nyugtalanító csend hívja elő a múltbeli emléket, ami érzetek nyomán válik még intenzívebbé a jelenben.

A bűntudat angyala

 A vers központi figurájához ugyanis „hideg lehellet” és „furcsa illat” kapcsolódik, így lesz még valósabb, ugyanakkor nemcsak félelmetes, de egyszerre kísérteties is. Ráadásul jelen van de még sincs jelen, szinte már alattomosan settenkedik a háttérben, akárha egy szellem volna az apró neszeivel, amikről „nem tudod ki volt”. A félelmetes angyal megragadhatatlan, csak sejthető, egyszerre kinti és benti, egyszerre él az én lelkében, de onnan kiszállva, felkeresi a halott anyát is („Bennem él, / de rajtam kívül is. Mikor fehér / a holdas éj, suhogó saruban / fut a réten s anyám sírjában is motoz.”). Kísérteties ilyen értelemben is, Freud szavaival élve „unheimlich”, ⁶ valami olyan, ami „nem új, vagy idegen, hanem egy, a lelki élet számára ismert jelenség, amely csak az elfojtás folyamatában távolodott el”. ⁷

Az angyal azonban nem pusztán félelmetes, transzcendens (egyszerre külső és belső) lény, hanem mindenre képes: azon túl, hogy bárhova el tud jutni (még akár egy másik világba is), „előre letépi a naptár / sorjukra váró lapjait” és „[m]ár tőle függ örökre / meddig s hova”. Ám ez az angyal nemcsak konkrét angyal-kép(zet), hanem (sokkal inkább) metaforikusan jelenik meg a versben a bűntudat kínzó érzéseként, lelkiismeret furdalásként, amit az én az anya halála miatt érez. Erre utal az, ahogy „sikongva vádol”-ja a lírai ént és suttog az anyának „lázítva, fojtón”, hogy „érdemes volt-e” szülnie, hiszen belehalt.

Ilyen szempontból igen érdekes lehet még az a gesztus is, hogy egy angyalt ruház fel a vers ilyen tulajdonságokkal: az angyal esetleg mint őrangyal, aki véd és mindig mellettünk áll most ugyancsak mindig mellettünk áll, csakhogy nem mint őrangyal, hanem mint „ártó angyal”. Mintha a Sem emlék, sem varázslat karddal vigyázó angyalának helyébe lépett volna a félelmetes angyal. ⁸ Ha pedig a bűntudat megjelenítőjeként is tételezzük, akkor mindez értelmezhető úgy is, hogy az én soha nem fog tudni megszabadulni ettől a bűn(össég)től hiszen írja is: már örökre az angyaltól függ minden.

A félelmetes angyalban egyszerre jelenik meg a múlt, egy leginkább a jelenben játszódó reflexió (maga a félelmetes angyal) és a jövő (amit a félelmetes angyal fog uralni, így felmerülhet a kérdés, vajon van-e jövő, ha az nem változhat meg). „Aki egy múltban elkövetett vétekkel szembesül, azt bevallja, megbánja […], nem kerülheti el, hogy szembesítse egymással a múltban történteket és erről a jelenben kialakított ítéletét, esetleg annak latolgatását, hogy a jövőre nézve mindebből mi következik”. ⁹ Ez az (implicit) időszembesítés a bűn-vers(ek) „temporális eszköze” és A félelmetes angyalban is tetten érhető. A versben ugyanis mindenekelőtt két időperspektíva, a múlt és jelen áll egymással szemben: a múlt középpontjában az elkövetett „vétek” áll (az anya meghalt, mert megszületett a lírai én), míg a jelenben ennek a „következményeivel” szembesül az én, ám a vers végén annak (jövőbeni) lehetetlenségével is szembe kell néznie, hogy nem szabadulhat meg a bűntudattól, a félelmetes angyaltól. A ”gyűrűzve, lengve, pörögve” igék ráadásul még hangzásukban is a folytonosságra játszanak rá, de a vers(történet) alapján a félelmetes angyal is folyton vissza-visszatér, hogy a lírai én újra és újra szembenézhessen vele és bűnével. ¹⁰

A versben megjelenő bűntudat azonban irracionális. Valójában nincs is reális időperspektíva, „összeomlott, a jövő lezárult, a jóvátétel nem tervezhető”, ¹¹ mivel az anya már halott. Másrészt valami olyan történés lesz kvázi „bűn”, ami valójában csak megkonstruált, hiszen – a versből is kiderül – az én születésével lett „gyilkossá”, születésére pedig nem emlékezhet, csak emlékeztethetik rá. Azonban a bűn, a bűntudat mégis valósként hat, a félelmetes angyal, aki mint a vádló szerepét tölti be, nem csupán a tudattalan egyszerű konstrukciójaként tűnik fel.

Álom és/vagy hallucináció

Itt érdemes szólni a másikról, aki tulajdonképpen azáltal válik a vers részévé, hogy megszólítottja lesz annak. A versben ő az, aki segíthet leküzdeni a kínzó bűntudat érzését, aki ha jelen van és ébren is, a félelmetes angyal nem törhet elő, nem kínozhatja az ént („[h]a vélem vagy lapul, de bátor / mihelyt magamra hagysz […], te már aludtál. Meztelen / álltam, mikor megjött az éjben”).

Először a harmadik sorban tűnik fel a te („[d]e nesz hallatszik, felfigyelsz”). Ezt a megszólítást értelmezhetjük úgy, hogy itt a te csupán általános alany, viszont, ha figyelembe vesszük a vershelyzetet, elképzelhető az is, hogy ezzel a lírai én önmagához szól, önmagát idézi meg te-ként. Ennek tükrében a többi te-t is tekinthetjük magának a lírai énnek, annak részének, az én ugyanis „az önmegszólítás révén tulajdonképpen önmagától válik meg, megkettőződve mintegy külsővé teszi önmagát”. ¹²

A külsővé tétel mozzanatával, az önmegszólító gesztussal tulajdonképpen két világ lesz a versben: egy valóságos világ, ami menedéket nyújt és egy olyan transzcendens, fantáziavilág, ami fájdalommal és bűntudattal, (ön)váddal teli. A két világ egymást kizáróan létezik, legalábbis a valóságos világ eltűnik, amikor a tudattalan világa bukkan fel, ugyanakkor ettől függetlenül utóbbi mindig a valóságos világban lappang. Ezenkívül a „te már aludtál” sor arra enged következtetni, hogy a versben egyfajta álomvilág artikulálódik, miközben a tudat alszik, a tudattalanban a félelmetes angyal kerekedik felül az énen. Ha a te az én egy olyan állapotát jelenti, ami eltereli a figyelmet arról a negatív élményről, ami az anyával történt, úgy a te lehet akár maga az ész is, a ráció, ami nem enged olyan megmagyarázhatatlan sejtelmeket felülkerekedni az énben, mint amilyenek egy transzcendens, lelki világban vannak. Abban a pillanatban azonban, hogy az angyal már nem csak sejthető, hanem meg is szólal („Érdemes volt-e? – kérdi tőle folyton / s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón: / megszülted és belehaltál!”), a te eltűnik. Tulajdonképpen itt kerül uralomra a tudattalan világa, azaz tulajdonképpen ez az ébrenlétből az „álomba” való zuhanás végpontja.

Kérdés azonban, valóban álomról van-e szó a versben. A félelmetes angyal nem egy belső álomképként jelenik meg, hanem külsővé (is) válik, kívülről irányítja az ént. Ugyanakkor belülről jön, afféle (freudi) „belső külvilág” ¹³ lesz. És pontosan a hallucináció az, ami „nem úgy, mint normális esetben, kívülről, hanem belülről jön létre”. ¹⁴ Ráadásul a félelmetes angyal sokkal valóságosabbként jelenik meg a versben, minthogy pusztán egy álom(kép) legyen, éppen azáltal, hogy (fizikailag is) érezni lehet a jelenlétét. A hallucináció esetében pedig ugyancsak az áll fenn, hogy „az észlelés valódiságába vetett hit a közvetlen érzékeléshez kapcsolódik”, ¹⁵ mindez pedig „arra készteti az egyént, hogy higgye el teljes valódiságukat”. ¹⁶

Bár a „te már aludtál” sor magában hordozza a lehetőséget, hogy a másik felébredjen az álomból, a félelmetes angyal víziója látszólag teljesen átveszi az uralmat a versben. A te, ami képviselheti az én tudatos világát, a rációt, ami egyben biztonságot is teremt az én számára, az önmegszólítással és így az én külsővé tételével idegenné válik és fokozatosan el is tűnik a versből. Egy viszonylag aktív cselekvőből ugyanis a te passzív, alvó cselekvővé válik. Hiszen a levés („vélem vagy”) és a szeretés aktív cselekvésformák, míg a „te már aludtál” sor a múlt idejűség használatával is passzivizálja a te-t.

Kimondhatatlan melankólia

Azzal, hogy a védelmet jelentő másik eltűnik az én mögül egy hiány lép fel, ami nyomán az én létezésének értelme így meginog és pedig éppen a félelmetes angyal szavai által, amivel a halott anyához szól: „Érdemes volt-e? […] megszülted és belehaltál!”. Az önvád ráadásul nem közvetlen módon, a lírai én szájából hangzik el, hanem a félelmetes angyal szavain keresztül, vagyis nem „egyes szám első személyben, hanem többszörös áttétellel szólal meg”. ¹⁷

Ezzel a traumatikus emlék még inkább a tudat mélyére kerül, olyan távoli lesz a versben, hogy már nem is lehet igazán tudni, mi is az eredete, valójában minden csak egy képzet, egy konstrukció lesz. ¹⁸ Pontosabban éppen az történik itt, ami Freud szerint a melankóliát a gyásztól megkülönbözteti. Mindkét esetben veszteség érte az ént, ugyanakkor míg „a gyászban a világ vált szegénnyé és üressé, a melankóliában maga az én”, ¹⁹ így a (valódi vagy vélt) tárgyvesztés „énvesztéssé alakult át”. ²⁰

Lényeges a vers melankolikus modalitásának szempontjából a félelmetes angyal, aki egyszerre egy kinti (másik) és egy benti (én), azaz voltaképpen az én két alakban. Az én megalkotja magában az elvesztett másik képét (ideáját), aki azonban így szükségszerűen az én egy másik részévé válik. Az inkorporáción, az introjekción és a projekción keresztül tehát „belsővé teszek egy ideált, egy fenséges részét, egy jellemvonását a másiknak, aki így az én elkerülhetetlen, zsarnoki bírámmá válik”. ²¹ Ha a másikat gyűlölöm, azért, mert már nincs akkor valójában magamat gyűlölöm, önmagamat vádlom a másik elvesztéséért.

A melankólia érzésvilága azonban szavakkal megragadhatatlan, kimondhatatlan, egy belső „mag”, amit a szinte áthatolhatatlan „burok” fed. ²² Az anya sírjának kép(zet)e pedig „voltaképpen az én pszichéjén belül szituálható »crypte«, mely az anyával kapcsolatos traumatikus élményeket zárja magába; ennek látszólagos nyugalmát forgatják fel tudattalan történések”, ²³ a félelmetes angyal víziója. A „crypte” nem más, mint egy titkos sírbolt, amelyet „a kifejezhetetlen gyász” helyez el az énben. Ez a kripta olyan képeket, szavakat, – tényleges vagy feltételezett – traumaemlékeket rejt magában, amelyek olykor (megmagyarázhatatlanul) elő-előtörnek a tudattalanból (amikor álmodunk vagy akár hallucinatorikus állapotba kerülünk).

A vers utolsó szakasza mindennek tükrében kétféle értelmezést is feltételez. Egyik oldalról az én valóban öngyilkos lesz, azonban a megnyúzás mozzanata („[n]yúzd meg magad, hiszen bolond, / ki bőrével, mint börtönével henceg”) az ön-élveboncolás gesztusaként is értelmezhető. Ez mint a benső titkainak, a lelki mélységeknek feltárására irányuló kísérlet, ²⁴ egyben az önkimondásra tett kísérlet is lehet a versben. Az önkimondás megvalósulása azonban „bizonytalan, a szubjektum pszichéjének mélyrétegeit fedő leplektől való abszolút megszabadulás puszta késztetés marad” ²⁵ és az én sorsa az állandó, kényszeres és fájdalmas ön-analízis lesz („tőle függ örökre”).

Összegzés

Radnóti vallomást tesz, olyan értelemben, ahogyan azt az amerikai vallomásos költők tették, ²⁶ amire Ferencz Győző is felfigyelt. Szerinte Radnóti „költővé érésének folyamatát végigkíséri az a kísérletsorozat, hogy kiírja magából túljusson szülei halálának sokkoló élményén”. ²⁷ Mindez azonban szövegszerűen, a versekben kibomló kép(zet)ek nyomán is megmutatkozik, így egy-egy vers elemzése tovább árnyalja Radnóti vallomásos költészetéről alkotott elgondolást.

Middlebrook úgy foglalja össze a vallomásos költők céljait, hogy mindannyiuk valamilyen (többnyire gyermekkori trauma-élményből fakadó) súlyos lelki törést próbál feldolgozni a költészet segítségével. ²⁸ Az ilyen fájdalmas létélmények kifejeződése a versekben Collins szerint gyakorlatilag a vallomásos költészet védjegye. ²⁹ A vallomásos költők ugyanis úgy gondolják, hogy „problémáik kibeszélésével sikerül sérüléseiket begyógyítani, személyiségüket újraépíteni”, amiben azonban nem mindig (voltak) sikeresek, hiszen „szinte mindan­nyian nyomorultul pusztultak el, többen öngyilkosok lettek”. ³⁰

A félelmetes angyal egyik legjellemzőbb vonása pedig éppen a patololgikusság, ami különben is jelentős szerephez jut a vallomásos költészetben, „[…] hiszen a patológia a belső törésvonalai mentén az én egyébként rejtett szerkezetét, konfliktusait, formáját teszi érzkelhetővé”. ³¹