(Sepsi Enikőnek)

az a furcsa staccato
a beszédében. s közben cigarettát
tartó keze egy másik parlando
dallamot vezényel. úgy, hogy
a hamu a mozdulattól sosem
esik le. őrizve a formát
egyben marad, mintha
minden mozdulat a Foucault-inga
ívén volna, s az egyetlen mégisben mozgó
égitestről  szólna. a hamut félteni, s nem
a gyúlékony jászolt:
ennyi az emberre szabott irgalom. csak a taps
tehetné meg nem történtté. ám egész életműve
belefér az eljátszott passió utáni
szinaptikus csendbe, amiben
még fent van
a karmester keze.

(Békési Sándornak)

végtére is, nasztaszja
filippovna, mindegy
mivel. azzal a kézzel-e,
amivel már fogni
sem lehet. s mindegy mi végre. hogy van-e
rá a jóváhagyás tereiben
papírfedezet. az írás
csak arra jó, hogy vallasson:
túl bármely hittétel harsogásán, úgy
hiszem-e a test feltámadását, hogy mindegy
a pont felett
van-e kérdőjel.

el kell-e jutni
a haldoklásunkig nasztaszja filippovna,
hogy zsákmánynak alkalmatlan
voltunktól eltompuló érzékeink újra
kiélesedjenek? és lássuk,
nem kell angyali üdvözletre várnunk.
a test maga az angyal.
és valójában a szemünk sarkában
mindig ott a folyó, aminek a
partján tusakodunk vele. a folyó,
aminek ártere az álom. vagy elég
ránézni egy csípőtől amputált betegre,
amint a fantomfájdalmat
csillapító szertől bőréből kivetkőzve indulna
a csak fájdalomban létező
végtag után az üvegszálas sötétségbe?

(a kép a szerző műve)