“A gonosz álruhában él csak igazán.”
(Michael John Moorcock)
Vasárnapot írunk, nem hétfőt – a kövér Adél a “halálát ette” a születésnapi rántott húsban, mert a bátyja és az édesapja gyűlölte őt; orrán ás száján ömlött a vér – ugyanígy végezte Lajos, a festő-mázoló; valamint Kocsis, a mentőállomás telefonügyeletese és még sokan mások – hétfőn velük együtt már ötvennyolcan véreznek, de ki tudja, hányan haltak még meg az utcán, a mentőben, a hajléktalanok búvóhelyein és az ország egyéb, válogatott pontjain?
Így indul Tar Sándor Szürke galamb című regénye, mely olvasható akár az első magyar hard-boiled-regényként is, ám nem tisztán kemény krimi, és nem is bűnügyi regény, hanem valamiféle átmenet a kettő között. Erre utalhat a borítón nagy betűvel olvasható “bűnregény” felirat. A Szürke galambbal, mint krimivel több tanulmány is behatóan foglalkozik. Bánki Éva[1] a társadalmi regény és a krimi viszonyát boncolgatja; Benyovszky Krisztián[2] a “bűnregény” fogalmát igyekszik értelmezni, Dömötör Edit[3] pedig azt vizsgálja, hol és hogyan tér el a Szürke galamb a “szimpla” krimitől. Csendben megjegyezném: én magam is egyetértek azzal, hogy Tar Sándor valami egészen egyedit, a magyar irodalomban (eddig) egyedülállót alkotott. Egyedi, hiszen ez az “első, hagyományos krimi kiforgatásán alapuló detektívtörténet a magyar irodalomban”[4]. A regényben szorosan összefonódik a krimi és a misztikus szál, kapcsolatuk olyannyira erős, hogy a transzcendens erők jelenléte nélkül e krimi életképtelen lenne. A – nem is igazán – rejtett bibliai utalások át- meg átszövik a regényt, maga a bűntény – mely irreális és a “valóságos valóságban” elképzelhetetlen lenne –, valamint a sok szálon futó mellékcselekmények transzcendens erők jelenlétét sejtetik.
A hetedik napon az Úr megpihen, és nézi, mit teremtett. Most azt kell látnia, hogy egy szokatlan vírus kellemetlen hatásaként egyfajta “tisztogatási folyamat” indult meg odalent, a földön. A jól titkolt kívánságok teljesülnek – kár, hogy ez áldozatokat kíván, mert az ember olyan gyarló, hogy nem létező boldogságát mások lététől-nemlététől teszi függővé… De ha már így esett, tényleg csak abban reménykedhetünk, hogy ha elhull a “férgese”, akik akadályoznak másokat a boldogulásban, örök béke és jólét köszönt a földre. Vajon ha ők a vérüket ontják, ahogyan egykor Krisztus kínhalált szenvedett értünk, ránk a jövőben idilli, gondtalan élet vár?
Az anyja vízzel locsolta a lány tarkóját, arcát törölgette, lent, a linóleumon nagy, véres vattacsomók, a kádban szintén, foltos törölközők mindenütt, Máriám.[5]
A kövér Adél minden idegszálával azon volt, hogy a születésnapján magába tömjön egy videónyi rántott húst – ilyen módon igyekezett kompenzálni bátyja “előnyét”, aki bezzeg valódi videót kapott a születésnapjára. Ahogyan Bánki Éva írja, a regényben feltűnően sokat zabál mindenki. Valószínűnek tartom, hogy a mértéktelen evés nem csupán egy pótcselekvés, mely arra irányul, hogy a szereplők valamivel elüssék az időt – Adél esetéből kiindulva azt kell feltételeznem, hogy valamiféle kényszeres igyekezetről van szó, melynek célja, hogy a lelki boldogtalanságot az anyagi világ javainak fölhalmozásával szüntessék meg. Ha nincs videó, akkor annyi rántott hússal, amely súlyban felér egy videóval.
Benyovszky Krisztián így mutatja be az első két fejezetet: “mozaikszerű történetépítés keretében kibontakoztatott életkép-sorozat”[6]. Hétköznapi emberek keverednek hétköznapinak semmiképpen sem nevezhető helyzetekbe; gyakorlatilag néhány óra leforgása alatt szabadul el a pokol, és a feszültséget csak növeli, hogy a bűntények áldozatai kisszerű polgárok.
A regény uralkodó eleme tehát a “diszharmónia”, amely ősidőktől fogva mérgezi a világot. Nem tudni, de a jelen helyzetet tekintve talán nem is számít, honnan ered az emberben gyakorlatilag önálló entitásként élo gyűlölet, mely csak arra vár, hogy valaki ellen elemi erővel irányulhasson – akár mondvacsinált okokból is –, és pusztulást hozzon. Hibáztathatjuk Évát, gyárthatunk elméleteket arról, hogy az első nő genetikailag hibás volt és talán egyetlen gén mutációja okozta a boldogságra való képtelenséget – ez a gén pedig domináns volt és Éva valamennyi leszármazottjára tovább örökítette a “hibát”, mely nyomorba dönti az emberiséget. De hihetünk abban is, hogy a mindenkiben meglévő gonosz nem képezi elemi részét az embernek, nem biológiailag öröklodo alkotóeleme, “csupán” a Sátán egy rafinált eszköze arra, hogy kiirtsa az emberiséget – és ez esetben megfékezhető, mert nem tartozik a természetünkhöz, csupán tanyát vert bennünk egy időre, de ez idáig szunnyadt – a rendszerváltás “élesztette fel” a Gonoszt; legalábbis a regény így magyarázza.
Eljött a rendszerváltás: az emberek ismét dönthetnek jó és rossz között – ahogyan egykor a Paradicsomban. Ha a jót választják, korábban csak a Paradicsomban megízlelt bőség köszönthetne újból a földre – így tehát ez a vírus, amely teljesíti a legféltettebb kívánságokat, tulajdonképpen hasznos is lehetne… Ám mivel az ember eredendően bűnös, nem azt kívánja, hogy képes legyen szeretni Adélt, hanem azt, hogy Adél pusztuljon el – egyébként is kövér és csúnya.
A Sátán ezt látva valószínűleg nevet a markába, az Úr pedig a megoldást keresi. Vérre menő küzdelem folyik kettőjük között az emberi lelkekért, minden egyes személyért, a könyörületet pedig csak egy hajszál választja el a gyűlölettől…, de egyelőre a Sátán bizonyul erősebbnek.
Ha valaki az ablak homályos üvegén át kívülről nézi az egészet, azt látta volna, hogy az asszony mindkét karjával az asztalra könyököl, a fiával szemben, és imára kulcsolja a kezét a gyerek tarkóján. Mint valami szelíd, vallásos tárgyú képen. Aztán valamit igazít az asztal lapjára támasztott kötőtűn, a hegyét a fiú egyik orrlyukához illeszti, majd hirtelen, nagy erővel belerántja a fejét. Többször. [7]
Jó és Gonosz játszmájának színterévé alacsonyodik a föld, a mindenkiben meglévő ellenétes erők összecsapnak, és szerdán már azt sem tudjuk, hányan élnek, hányan haltak; jelentéktelenné válik az ember ember volta, a kérdés csak az, melyik képzeletbeli listán szerepel a név: a “már halottakén” vagy a “leendőkén“?
A félelem a tetőfokára hág: nem tudni, ki az ellenség, kitől kell rettegni.
A galamb olyan volt, mint a többi, de Kéri úr azonnal látta rajta, hogy mégsem.[8]
Talán ez utóbbi sorok ragadják meg leginkább a regény feszültséggel teli hangulatának mibenlétét: Bánki Éva kifejti a tanulmányában, hogy senki sem az, akinek/aminek látszik: “ A Nyúlszájú nem nyúlszájú, hiszen maszkot visel. Malvin őrmester nem Malvin, hanem Sági Éva. Csiszár nem császár és nem is király, Néger, a roma kisfiú nem néger, Molnár főhadnagy csak hadnagy, hiszen visszaminősítették (viszont az elbeszélő többször is (fő)hadnagynak nevezi), Líbia, a rendőrségi titkárnő eredetileg Lídia, Lázár, a maffiózó pedig nemcsak a Lázár, hanem a Mocsok, Sárga, Penge, sőt a Rácz, Rács, Rácsai nevekre is hallgat.”[9]
Különleges továbbá a galamb, aki nem fehér. A szürke jelző valamiféle (be)szennyezettségre, romlottságra utal(hat), melyre már a cím felhívja a figyelmet. Legalábbis báránybőrbe bújt farkasra asszociál az olvasó, ha egy , a Gonosz által „megrontott” galambot képzelünk magunk elé, mely külsőre még idomul ugyan a társaihoz, ám a romlottság jelei már fellelhetők a testi jegyein.
Szebb, hatalmasabb, mint a többi – természetes, hogy meg kell szerezni. Akárcsak a tiltott gyümölcsöt a Paradicsomban. A Gonosz ismeri az ember gyenge pontjait: tudja, hogy a birtoklási és feltűnési vágy erőteljesen jelen van majd’ minden földi halandóban, így hát olyan csapdát kell állítania, amelynek e két gyengeség birtokában az ember képtelen lesz ellenállni. A galamb csupán kérette magát – ott turbékolt a közelben; Kéri urat senki sem kényszerítette arra, hogy egy marék eleséggel a kezében, óvatosan a közelébe lopózzon és becserkéssze magának a különleges példányt. Ha híján lett volna a birtoklási vágynak, nem ejti el a gyönyörű galambot, amelyről ő maga is azt sejti, hogy tenyésztett példány – tehát: másé…
Ez utóbbiak ismeretében már két erőteljesen meglévő, negatív tulajdonságát ismerjük az emberi fajnak: hogy alapvetően boldogtalan, és hogy azt hiszi, a boldogsága a külső körülmények függvénye. Ha XY meghal, boldog lesz; ha XY-t birtokolhatja, úgyszintén.
Goda Albert is úgy hitte egykor, boldog lesz Ilussal, ám az asszony nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem maradt más hátra, mint megszabadulni tőle. Albertnek gondja volt rá, hogy az asszonyt eltegye láb alól – Jasával leereszkedett a pince mélyére (a pokolba?), eladta a lelkét az ördögnek, és Ilus elpusztult. Köszönet a rendhagyó hirdetésnek.:
***MEGUNTA? HÍVJON! KERESSEN!***
Mégis miféle hirdetés ez és ki adta fel?! … Bátyus és Jasa irreális figurák – ahogyan Goda Albert, úgy én is azt érzem velük kapcsolatban, mintha egy másik valóság “ide szakadt elemei” volnának. Identitásuk kétséges: tudjuk, hogy nem ez a valódi nevük, de ezzel együtt azt is sejtjük, hogy sokatmondó álnevekrol van szó – legalábbis “Bátyus” esetében mindenképpen. Egy báty az ember fölött áll: nagyobb és okosabb is nála, fel lehet rá nézni, a szava pedig szent. A remegő-reszkető Goda Albertet Jasa vezeti a földalatti, sötét folyosókon Bátyushoz. Meghátrálni és visszakozni már nem volna helyes – ezzel a tettel alighanem kivívná az ember a bátyja megvetését.
A Gonosz erős és hatalmas, az egyszerű földi halandó fölött áll – ám ha a “Bátyus” (mindenki bátyja) képében jelenik meg, azt kell hinnünk, hogy rokoni szálak fűzik az emberhez. Egyazon vér – hasonló tulajdonságok. Az emberben is megvannak hát ugyanazon tulajdonságok, mint a bátyjában: csak éppen a hatalma csekélyebb, mert a kisebb gyermek mindig ügyefogyottabb – de a maga eszközeivel a saját világában ugyanúgy eltapos és pusztít, ahogyan azt a Bátyus teszi “nagyban”.
A Gonosz tehát él, eleven – a Jó pedig látszólag halott. Nem sok jelét tapasztaljuk annak, hogy e regény szereplőiben az igazi, önzetlen, tiszta szeretet jelen lenne – a “szeretetük” érdektol átitatott, önös, mással csak akkor tesznek jót, ha az a saját érdekeikkel nem ütközik.
Érdekes jelenet, amikor a házmester a keresztre feszített Krisztus-festményt nézi, és egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy a lator megmozdul.
Amikor nézte azt a nagy hatású festményt, egy pillanatra az volt az érzése, hogy ott van ő is a képen, a színes tömegben, és azt látja, amit azok: Jézus halott, mozdulatlan, DE A LATOR LÁBUJJA MEGMOZDULT, riadtan nézett körül, látja-e még valaki rajta kívül, de akkor már üres volt a terem, a jelzés neki szólt. [11]
Miért a lator és miért nem Jézus lábujja mozdult meg? Talán a házmester romlott, és csak arra van kihegyezve a figyelme, hogy a Gonoszt meglássa – számára a Jó halott? Vagy a lator lábujja valóban megmozdult?…
Ugyanakkor a halottnak minősített Vámos Péter, a házmester, felkel a boncasztalról, mert csak tetszhalott volt. Feltámadt volna? A feltámadással egyértelműen bibliai példára asszociálnánk, ám itt felmerül a kérdés: ez azt igazolja, hogy a Jó csatát vesztett a Gonosszal szemben? Később azonban leüti őt a részeg boncmester – alighanem ez az egyik legironikusabb jelenete a regénynek.
Na és ott vannak még az “Apostolok” is – éppen tizenketten, innen kapták a nevüket. Az iróniát csak fokozza, hogy közülük kerül ki a sorozatgyilkos. És akkor még nem beszéltünk a Kishercegről, vagyis a fiúról, akit meg kell menteni. A bibliai történet épp a fordítottjáról szól: a fiú az, aki föláldozza magát az emberiségért. Mi ez, ha nem a biblia történet kitekerése? Így fokozza Tar a káoszt?: ebben a regényben (majdnem) mindenki (el)vérzik, ám ezúttal az emberiség ontja a vérét…
A regény számtalan értelmezési lehetőséget kínál – és egy olyan jelentős alkotásról van szó, amely misztikus thrillerként is értelmezhető.