Varga Borbála összes bejegyzése

1986, Kolozsvár. A Peloponnészoszon élek, és elérhető vagyok a www.patreon.com/vargaborbala oldalon.

Zhé Shi – Ju Fu: Lehetséges következmények

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

tengerparton csontváz
a hús lerothadt róla
hideg és fényes sík
boldog bordák
sejthullák a habok pezsgésével összekeverednek

Lehetséges következmények

Zhé Shi és Ju Fu egy este beszélgettek, ahogyan csak ők tudtak a vízalatti városban. Ez egy kivételes találkozás volt, kivételes alkalom, hogy a Világegyetem ilyesmit megengedett. Különben Ju Fu, hol meg – régi időkben – Zhé Shi akaratából távoltartotta őket egymástól. Jelen életükben ez a telefonkészülékeken keresztül történt. Ha egyikük mondani akart volna valami fontosat, megszólalt a telefon. Mégsem kiáltottak. Egyszerűen tudták, most egy fontos mondat nem hangzott el. Tudták és el is fogadták az elmaradását. Egyszer benyújtják a számlát az ilyen elmaradt mondatokért. Egy legközelebbi kivételes beszélgetésen, ahol csupán a különböző életekből elmaradt fontos mondatokat mondják el egymás után, mintha magnetofonra. A telefont sem hibáztatták, mivel más esetekben ritkán szólalt meg. Ha például Zhé Shi másvalakinek akart fontosat mondani. Megszólalni megszólalt, az illető fel is vette és körülbelül öt percre, legtovább öt percre, megszakadt a beszélgetés. Sajnálja, mondta az illető. Zhé Shi, Ju Fu ilyenkor a maguk részéről bólintottak: benne van a pakliban. Ha viszont ők ketten és egymással szerettek volna szót váltani, hamarosan csengett a telefon és a beszélgetés több mint fél órát tartott. Vagy azonnali elintéznivalót jelentett. Vagy megjelent egy ismerős esetleg egy egész csoport és a helyzetet gyökeresen átalakította. Vagy egy régi osztálytárs, a szomszéd öregasszony, a vízszámla, postás, a felső szomszéd, unokatestvér, színházi meghívó részletes bemutatással, vagy, ha már a színháznál tartunk, akkor Zhé Shi végszavára Ju Funak eszébe jutott egy elmaradt munka, vagy a műhelyben felejtett tárgy, vagy az úgyhagyott veszélyes elem, egy fűtőtest, kályha, villany, akármi.

A vízalatti város ezért volt csoda. Mivel Ju Fut különben tízesével vették körül az emberek és Zhé Shi egyébként hallgatag természetű. Itt Zhé Shi mesélt és Ju Fu hallgatni tudta, aztán fordítva és közbe-közbe. Szóval egy este beszélgettek.

Mindenekelőtt Zhé Shi, mostani állapotainak megfelelően, homlokegyenest az ellenekzőjével kezdte, mint amiről tulajdonképpen beszélni akart. Most bocsánatot kért és ehhez először egy kelta kori lehetséges vadászat történetét mondta el. Ju Fu érdeklődve hallgatta.

– Lándzsák. Aha.

Ju Fu tudta, a lándzsa közös. Neki is, Zhé Shinek is lándzsákkal volt tele a képzelete. Egy idő után már meg sem lepődött rajta. Ugyanazt álmodták. Ugyanott fájt a hátuk. A továbbiakban a szerepekre figyelt.

– Kicsinek nézte, kevésnek – folytatta Zhé Shi kutyaszemekkel, hol az asztalra, hol lopva Ju Fura tekintve. Inkább a hasából beszélt, a csontjaiból, ezért nézett úgy az asztalra, mintha levegőből lenne. Ju Fura pedig, mivel nem merte megsímogatni az arcát.

Egy vadász és egy feketehajú lány voltak a történetben, és a vadász kevésnek nézte a feketehajú lányt, akit talált és aki gyenge volt, amikor találta. Ju Fu nem kérdezte miként érti a keveset, a kicsit. Zhé Shi ebből azt látta, Ju Fu érti.

– Akkor én voltam a vadász és te a lány – fejezte be fejét lehajtva.

– És ennek milyen összeköttetése van a mostani helyzetünkkel? – tette fel Ju Fu a kérdést, mert ki akarta ugratni a nyulat a bokorból. Zhé Shi attól tartott, ha tovább megy, nagyon is kiugrathatja. Hát világos??!

– Mivel te távol vagy, elhúzódsz, most kénytelen vagyok téged értékelni, nagyrabecsülni. Érted?

Ju Fu hátradőlt a fonott szalmaszékben és úgy tett, mintha a pillanat igencsak súlyossá vált volna. Közben belül pukkadozott a nevetéstől. Zhé Shi csak Ju Fu hátradőlését vette észre, a pukkadozást nem, és szorongó kutyaszemekkel nézte Ju Fu kezének rezzenéseit. Az arcát nem is merte. Hát tényleg ő volt az a vadász, aki nem értékelte az akkori Ju Fut, aki akkor a feketehajú lány volt, ezért most Zhé Shi Ju Fu kutyája.

– Nem értem, milyen elvárásai vannak ennek irányomban.

– Ohó – gondolta Zhé Shi, most felmentést akar. Nincs mi alól felmentsem. Hát nem válaszolt. Azaz csak ennyit:

– Elmondtam a történetet. Rád is tartozik. Mi vagyunk Zhé Shi és Ju Fu. – Éppen ez zavarta Ju Fut.

– A továbbiakban?

– Mi a továbbiakban? – kérdezte Zhé Shi csodálkozva.

– Azt lehetne hinni abból, amit mondasz: a továbbiakban is van egy történet, ahol mi valakik vagyunk, a tiéd egy szerep és az enyém is egy szerep. Ez a te fejedben van és tudni szeretném, mit találtál ki.

– Semmit – vonta fel vállait Zhé Shi. – Miért, mit gondolsz, mi lehet a továbbiakban?

Ju Fu nem kérdezte meg, amit könnyen megkérdezhetett volna, mit ért Zhé Shi az értékelésen. Miként akarja most értékelni őt. Zhé Shi épp nagyra tartotta ezt. Azt remélte, ezek után Ju Fu hagyja magát szeretni. A gondolatai továbbléptek és máris megjelent előtte a továbbiakban, épp miután az előbb azt mondta rá, semmit. Éppen akkor kitalálta. Ha Ju Fu továbbra is elhúzódik, ez egy lehetséges továbbiakban, amire az ő lépése… mit is tehet? tehetetlen. Éppen ez a kérdések veszélyes volta. Miután egyszer feltevődtek és válasz jött rájuk, már nem lehet még egyszer ugyanúgy feltenni őket. Ha Ju Fu eddig elhúzódott, az csak félig-meddig elhúzódás. Most, miután ismeri a helyzetet, legalábbis a Zhé Shi fejében levő helyzetet, a további elhúzódás egyértelműen blokkoló. Vagyis Zhé Shit megállítja a közeledésben. Ami megállítja a folyamatot, mivel a Világegyetemnek ebben a kivételes alkalmában ők egy folyamat részei. Igen, van szerep, Zhé Shinek és Ju Funak is külön, és mivel Zhé Shi nem a rendező, ő nem nevezi meg, kinek mi a szerepe. Csupán annyit tud, lehetne… és ezt akarta kifejezni az előbb. Mindez néhány másodpercnyi idő alatt folyt le Zhé Shi fejében és máris jött a lehetséges következmény képe: ha az alkotás elhalasztódik emiatt, akkor egy Kellemetlen Helyzet alakul ki mindkettejüknek, egy olyan Üresség, amelyben csak tengenek-lengenek és aztán az odaillő alkotás helyére bezúdulnak tucatszám oda nem illő dolgok. Találkozni kell, beszélni kell, cselekedni kell, ezek imperatívuszai az emberi létezésnek, és ha a megfelelő személlyel nem akar találkozni, akkor is találkozni fog azokkal, akik maradnak, a kevésbé- és a nem megfelelőkkel. Zhé Shi belelátott Ju Fu ismerősei körébe és tudta, kivel milyen következmény várható. Erről hallgatott, mivel Ju Fu különben is kényes volt a titkaira. Talán felbőszítené, gondolta Zhé Shi, ha rájönne, hiába hallgat. Ez is pillanatok alatt szállt át fején, miközben Ju Fu még mindig a drámai helyzetben volt. A következő kép, ami Zhé Shi fejében megjelent, a kialakult Kellemetlen Helyzet, olyan, aminővel mindenki találkozik kevésszer vagy többször, és lehetséges folytatások.

„Szóval egy este beszélgettek.”

Ju Fu feje telepatikusan rezgett Zhé Shi gondolataira. Mielőtt Zhé Shi megszólalt volna és feltehetett volna egy kérdést egy lehetséges Kellemetlen Helyzetről, amelyre fel lehet-e és miként, készülni, Ju Fu a kövekező történetet mondta:

– Van egy történet. Tudod, egy herceg, akit ki akarnak végezni. Megmondják neki, elítélik, bezárják, és azt nem mondják meg, mikor. Illetve, ő azt hiszi, másnap hajnalban. Ott tartják egy ideig a földalatti cellában és aztán felviszik a legelőkelőbb helyekre, finom holmik közé, zenéhez és tánchoz. Úgy bánnak vele, mint herceg korában. Ettől még elítélt marad és elfelejtik felmenteni. Azt mondják neki, akármelyik pillanatban kivégezhetik. Egy idő után a herceg könyörög a kivégzés végrehajtásáért.

Zhé Shi értette, miként jön ide ez a történet. Ez éppen a Kellemetlen Helyzet. Éppen amiről ő beszélni kezdett magában.

– Te, és ha tudnád ezt előre, ha tudnád egy ilyennek a bekövetkezését – kérdezte Ju Fut –, akkor tennél valamit?

Ju Fu ravasz esze tekervényt sejtett a dologban.

– Hova akarsz kilyukadni? – kérdezte. Ezzel a Zhé Shivel óvatosan bánt, folyton meglepetések jöttek tőle.

– Tegyük fel – folytatta Zhé Shi –, te vagy az a herceg, akit elítélnek majd és ezt előre tudod. Odamennél a kastélyba? Ha találkoznál közben egy barátoddal, aki elhívna solymászni és ezzel megmentene téged az ítélettől, vagy más lehetőséged lenne, választanál más utat?

– Nem értem – mondta Ju Fu.

Ebből Zhé Shi világosan látta: érti. Azért kell azt válaszolnia, nem érti, mert nem akar elköteleződni.

– Mindig vannak útkereszteződések – folytatta. – Ebben semmi új nincs, ezt mindenki tudja. Hanem ha azt is tudnád, melyik út hova vezet? Mi lesz az eredménye – akkor választanál?

– A helyzet szerint nem tudom. Csak sejtem.

De én igen!, kiáltott magában Zhé Shi, miközben nyugodtan ennyit mondott: – És ha valaki tudja, figyelembe vennéd, amit mond? Vagy kérdezzem úgy: ha tudod, megvan még a szabadságod? Ha tudod, melyik megoldás vezet ki, van-e még szabadságod kísérletezni, azt választani, amelyik több vesződséggel jár?

Ju Fu úgy tűnt, érti is, nem is.

– Van egy növény – kezdte Zhé Shi a Sancho Panza-i magyarázatot. – Ha te tudod, víz kell neki, próbálkozol-e borral, amikor víz is van a közelben?

– Értem, mit mondasz – mondta Ju Fu –, csak nem értem, mire fel.

ÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓ, megint én mondjak ki valamit? kérdezte magában Zhé Shi és sejteni kezdte, Ju Fu ezúttal is a távolodási stratégiát alkalmazza. Vagyis pillanatnyilag éppen fordítva cselekszik.

– Hát ha én tudom, tudom rólunk – kicsit elpirult –, hogy van valami, amiben együttműködhetünk, akkor nem keresek mást.

– De hát itt vagyunk a vízalatti városban – mondta Ju Fu. – Akarsz még mást is?

– Nem. Csak épp…

…épp ha te is jobban itt lennél, gondolta tovább.

– Igen?

– Csak épp felismerni kellene magunkat.

– Óh – sóhajtott Ju Fu. – Megijesztettél, azt hittem, valami komolyat fogsz mondani.

– Hát ez nem komoly? – kérdezte Zhé Shi csodálkozva és kissé sértődötten. Közben gondolkozott, miként is legyen egyértelműbb. Mivel ismerte a következményeket is, és egyidejűleg illetlenségnek tartotta nyíltan kimondani őket. Mennyire szeretné, ha ebben a pillanatban Ju Fu szavak nélkül belelátna a fejébe!

Ketten kettőt akartak.
Ju Fu nem belelátni, belelátva se lenni.
Zhé Shi belelátni és belelátva lenni.
Egy kő és egy fény.

„Éppen ez a kérdések veszélyes volta. Miután egyszer feltevődtek és válasz jött rájuk, már nem lehet még egyszer ugyanúgy feltenni őket.”

 

(Illusztráció: Varga Borbála: Arhája Alífira 2600 éves romjai. Ezen a ponton állt a vigyázó erőd Ília, Messzínia és Árkádia között.)

Erdők könyve

 

TÜRELMI IDŐ
gyík a kő alatt
üregben
elbújt a kígyó elől
aki az előbb evett meg egy békát

művelt gyík
amfiteátruma a patak völgye
a kövek
a kígyó alattuk kúszott el

egészben nyelte le
mint drágakövet, az ég ajándékát
helyszínváltás
kocsik suhannak fölötte
a gyík egy kő alatt vesztegel

 

KÖZEL
nem tudja
akkor repül
a madár a legmagasabbra

nem érzi
erős már a fának kérge

nyárutón
a fű illata nyugalmas

úgy szalad végig ujjad a főtéri poros bokrokon
mintha őt babusgatnád

alkonyatkor legnagyobb a nap
fák fölött legnagyobb a hold

 

KILÉPÉS
ne árulj el
adok neked rejtek utat, mindig csak kezdőt
ösvényt szederszakadék fölött
mely átmutat
patakon málnavesszőt

 

KIEGYENESÍTENÉL
Felhők fellegek
párák jönnek
kezed integet
nekik
az ég a szemedben
nem merek
feltekinteni
az egekig.
Lehajolsz, kérlelsz
csak ezt még!
Félek, hogy
belevesznék.

 

 

KÖTÖZÉS
te
ha adsz nekem egy hajszálat
megkötözlek
csak elég hosszú legyen
szövetek neked a pókkal kelmét
hangyával csipkéztetem
átviszlek téged
hegyeken
egy hajszálam hozzádtoldom
nem bogozom ki sohasem

van egy
meg egy
meg egy
meg még egy
bog
a kezeden

 

KÍGYÓK ÉS MADARAK
a tollak hegyén almaméz
fák között lakni alábukás
ha lemegy a nap

levélarckép
a lomb válaszol
kórusban sziszeg
a kéreg hámlik

fa vagyok
hazudom ágait
ő pikkelyeimből
kivirágzik

 

(Illusztráció: Varga Borbála: Kék erdő; feltekinteni az egekig)

Zhé Shi – Ju Fu: Idő

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

Zhé Shi az útkereszteződésnél

Női testben negyedszázada egy régi-régi igazsághoz érkezett.

Más az összhang valakivel, a gyönyör és a házasság. Három különböző dolog. Három út, talán sose találkozik.

Megelégszik mindegyikből azzal, amit adni tud, és a másik kettőt nem várja el tőle.

Öregedni

Egy reggel Zhé Shi arra ébredt, hogy öregszik.
Ez egy púr, vegytiszta állapot volt, nem is érzés, nem is észrevétel. Nem nézett a tükörbe, nem ott látta a szeme körüli ráncokat, amelyek akkor jelentek meg, amikor nevetett. Egy ideje a tükör ugyanazt mutatta és ebbe beleunt. Sokkal érdekesebb volt az emberek arcába nézni, ezek mást mutattak.

Elámult. Ilyen is van?

A halált innen-onnan ismerte, majdnem-veszélyekből, betegségből, nagyonfáradtságból. Igen. Az öregedés – ez más, erre csak most ébredt rá, amikor felült a hálózsákban.

Mert ugye vannak, akik öregednek, öregednek, és mégsem halnak meg… nagyon sokáig. És vannak, akik fiatalon halnak meg. Szóval a kettő nem feltétlenül jár együtt.

Sőt, Zhé Shi azt tapasztalta, hogy az önként vállalt vagy elfogadott halál-darabkák után mindig felfrissülés következett. Míg az öregedés után semmi… csak még több öregedés.

 

Még jobban felült, hátát karjának támasztotta és az ablak fele bámult, ahol még semmi fény, mert hajnali három előtt, vagy még azelőtt járhatott az éjszaka. Ősz volt és az Orion akkor kezdett emelkedni a keleti határon.

Megpróbálta körüljárni a jelenséget. Van egy fenyőerdő. Abban fut egy gyerek. Aztán szalad egy fiú – ez Ju Fu. Most még huszonvalahány évesek vagyunk és szaladhatunk a fenyőerdőben. Eszébe jutottak a bukfencek gyerekkorából a füvön. Három-öt emberke a fű felett gurgulázik csak úgy. Ez egy bölcs dolog, azóta se tudtak jobbat kitalálni a konferenciákon sem.

Ha ezek elmaradnak, a test mindig azt hallja, nincs rá szükség, csak széken üléshez, gyalogláshoz és fekvéshez, és akkor el is ereszti a fenyőerdős-bukfences tudományt. Vagyis, Zhé Shi, előbb még élned kellene, mielőtt meghalnál. Különben mit engedj el, ha amúgy sincs semmi a kezedben? Mivel pár év múlva már nem lesz meg a lehetőséged fenyőerdőben futni, fájós csípőkkel, meglenni meglesz, épp csak nem mersz. Érted? Érted-e? Ez az, ami eltűnik.

 

(Illusztráció: Varga Borbála: sursum corda; hátát karjának támasztotta)

Zhé Shi – Ju Fu: Fák

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

Zhé Shi és Ju Fu az erdőben sétáltak. Kék volt az ég, mint a halál, ilyen erős és derűs csak októberben. A fák nyújtották felé ágaikat, melyeken a fény koppant, már szobor fák voltak ezek, márvány ágakkal, a fény hideg véső. Fémbe fordult erdőben arany levelek repültek az ágak és az ég között tájképeket formálva. Világok egy-egy csónakformában repültek egyik ürességtől a másikig. Két csupasz ág között a libegő aranyszemek, és az ezüst nedvesség az avar felett, más és más fémek, amelyektől csengett a levegő és a zajok is mind csengők hangjaihoz lettek hasonlatosak. Egy elzúgó repülőgép szimfóniává alakult, egy motorbicikli a lenti úton akárcsak nesz az avaron.

Ebben a lépkedésben egyszercsak elértek egy résre, ahol még zöld és puha levelek rezegtek. Ju Fu csendesen továbbsétált, hagyva Zhé Shit töprengeni, Zhé Shi pedig hagyta Ju Fut előrébbsétálni és szintén töprengeni magában. Megállt és átölelte az egyik zöld fát.

Közben megállt Ju Fu is.

Zhé Shi még mindig a fát ölelte, arcát hűtötte a kéreg, sok-sok zsibbadást és fájdalmat csillapítva még a múltból. A jelenből nem, a jelen Ju Fu mellett túlságosan gazdag volt és nem adott helyet csillapítanivaló zsibbadásoknak, mert Ju Fu foglalkozott velük.

Megfordulva Zhé Shi kezét látta, amint a kérgen körbeér.

Gondolta, továbbmegy, lépett is néhányat, egy világos távlatot pillantott meg az erdeifenyők között, amely hajnalsárga és rózsaszín volt és egy völgyet sejtetett. Éppen érdekelni kezdte, mi van ott és Zhé Shihez akart fordulni megkérdezni, vele tartana-e a völgybe vezető ösvényen, amikor hátrfordulva még mindig a fák között látta, ezúttal az arcát is, amint a kéreghez nyomta.

Egy kérdés ébredt benne és némi féltékenység. Ők ritkán ölelték meg egymást. Igaz, ez főleg miatta, Ju Fu miatt volt így, ő szabadkozott távolságtartóan. Gondolta, bölcsebb, ha nem mindig enged Zhé Shi gyerekes kéréseinek. Most láthatja, amint szabadon öleli a fákat, mert a fák nem tiltják meg neki és nem húzódnak el. A fák között kitárulkozott Zhé Shi ölelése, jobban, teljesebben, mint vele valaha, úgy tűnt neki, mintha őt igazából sose ölelte volna meg. Zhé Shi csak a fákat tudja megölelni.

 

Figyelte és lassacskán elvesztődött ebben a figyelemben. Amint Zhé Shi megadta magát bizalommal a törzsnek, és ha lehet, mindjárt belelép, átlép rajta keresztül, vagy egy ág lesz, valahol a többi ág között, megadással, amely ember számára nem lehetséges. Kezdte megérteni, milyen ez az ölelés, mit is kaphatott volna tőle, ha elfogadja. Közelebb lépett és mikor hangját a beszédet kivehetően hallani lehetett, megvárta, Zhé Shire szegezve tekintetét, amíg feléje fordul.

– Megölelsz engem is?

Zhé Shi, arcát még mindig a kéreghez tapasztva, felnézett a korona felé, amennyire csak fejét megfordíthatta, és a törzs védelméből Ju Fura.

– Te nem vagy fa. Ő hagyja magát.

Ju Fu semmit sem szólt, megfordult és ment tovább a völgy hajnali-napnyugati sárgasága felé, az erdei fenyők irányában. Lassan lépkedett. Zhé Shi maradt egy darabig a tisztáson és kezdte magát megkopasztva érezni. A tölgy, amelyet ölelt, azt mutatta neki:

– Épp most vitték el egy ágam.

Az előbb még teljes volt a tölgy. Mióta Ju Fu kérdezett és elment, eltűnt egy része. Ju Fuban ez volt szép, csodálatos és fájdalmas: vele és utána a dolgok nem lehettek ugyanolyan elégedettek önmagukkal, mint nélküle, amikor kérdéseiről mit se tudtak.

Most már Ju Fu is létezett a fával együtt, mert az előbb itt állt és kérdezett felőle, úgyhogy utána kellett menni. Zhé Shi elköszönt a tölgytől, remélve, találkoznak még,  talán elhozza Ju Fut, és továbbment, amerre elmenni látta. Az ösvényen sehol senki. Az erdei fenyők susogtak, a völgy fényei sárgán játszottak és a tűlevelek feketébe váltottak előttük. Zhé Shi gyönyörködött a képben, miközben egyre nyugtalanabb lett.

Oldalt fordította fejét és egy sötétebb részen, ahová kevés fény esett, megpillantott egy testet, ami nem volt fa, de mozdulatlan tömegként vesztegelt.

Ju Fu magasságát és nyúlánk törzsét magában sokszor nyírfának becézte. Most ott állt, sápadt arca világított fekete haja mögül. Odament hozzá.

Ju Fu mozdulatlan maradt.

– Mit csinálsz? – tette fel Zhé Shi a gyerekes kérdést.

 

Amikor választ nem kapott és Ju Fu csak nézett előre, ismét nyugtalanság fogta el. Jelentkezett a zsibbadás, amelyet Ju Fu máskor meggyógyított egy felismeréssel. Kezét kinyújtotta feléje, a mozdulatlan felé, és óvatosan taszított rajta egyet. A törzs némileg megingott, aztán erőt vett magán és még inkább változatlan maradt.

Zhé Shi örömében szólni sem tudott. Nevetett és megint fürkészte Ju Fu arcát, vajon mit szól a nevetéséhez, vajon elmosolyodik? Ju Fu továbbra is nézett előre, mozdulatlanul.

– Lám, megállja – gondolta Zhé Shi tisztelettel, mert  tudta, ő nem állaná a tekintetet, elnevetné magát és egy hirtelen mozdulattal átölelné, elgáncsolná, vagy szaladni kezdene, valamit, ki ebből a mozdulatlanságból. Ju Fu nem, – és éppen ettől volt kiegészítője.

Ott állt felemelt karokkal, mintha úgy született volna, az ujjai meg-megrezdültek. Zhé Shi kinyújtotta megint kezét, és végighúzta a rezgő ujjakon, amelyeket csak lábujjhegyen ért el, a csuklón és a karon, ezzel kérdezve Ju Fut, aki továbbra is állt mozdulatlanul. Az arcán, amint a sötét részben a holdhoz hasonlóan sápadt. Lábtól fejig taszigálta, hol húzta, hol lökött rajta, és a törzs ugyanolyan apró rezdüléssel válaszolt. Végül megállt előtte, egészen közel, ahol Ju Fu tekintete épp szembenézett, mígcsak azt vette észre, ő is mozdulatlan és ki tudja, mióta állnak ott. Karját óvatosan nyaka köré fonta és rátámaszkodott. Ju Fu karjai a levegőben maradtak, az ütőéren keresztül hallotta Zhé Shi a szívdobbanásokat.

Hát még mindig távol vagy? nézett rá némán, és elengedte.

Kezét felemelte. Ju Fu előrehajolt és támaszkodni kezdett rá.

Most nem szabad beszélni. A fák nem beszélnek.

 

 

(Illusztráció: Varga Borbála: Rengőkői fák; Peloponnészoszi fák)

egy lépés feléd

 

♈︎
ölelj át
vigyél forráshoz
moss le
velem imádkozz

♈︎
találtam egy fenyőtönköt.
kifeküdtem rá a napra.
eszembe jutott a kedvem.

♈︎
fáj a szívem
siess siess
lekapcsolni a világot

♈︎
most hogy elhagytam a hidat
jön át rajtam a folyó

♈︎
egy lap a szobámban?
egy gondolat a fejemben?
egy társ az úton?
egy test az ágyban?
mi akarsz lenni?

♈︎
nem tudod mekkora előnyöd
hogy ismeretlen vagy

♈︎
izmos lábak
szaladnak a réten
ne fényképet gyűjts
hanem szaladást

♈︎
várod hogy mondjak
neked valamit ami
benned van

♈︎
– sohasem látok rajtad arcfestéket.
…………– szeretőm arcán hordom:
…………………………….az én mosolyomtól
…………………………..az ő szeme lesz kékebb.

♈︎
lépked a tél
hűvös tavasz
jeges víz szánt le torkomon
szürke erdő
kék virágok
a magátol levőben tartózkodom

száraz mohák
gyors patak
vonalai közt kövek
zúg az ég
hallottalak
fehéren pergő levelek

cseng az űr
vonal a víz
villogó – behunyom szemem
fenyőtörzsek
magaslanak
a magától levőben közeledem.

♈︎
művészet
úgy szerezni kaját

hogy az étvágy is megmaradjon

♈︎
hosszú gyaloglásomon szilvafa
kínálja gyümölcsét, jólesik –
bogarak másznak ki a száron
hagytam nekik is egy kicsit

potyognak az utolsó szemek
éveid ne dobd ki ablakon
legyen bár vén a törzs, az ágak –
az öreg szilva nagyon finom

♈︎

 

(Illusztráció: a szerző munkái.
A festmény: Kertben. Gyere velem.
A rajz: Zhé Shi – Ju Fu. Zhé Shi azt jelenti, „ami van”, Ju Fu a válasz rá, „jól van”.)

hová seperjük

 

ő akkor született, amikor az ablakokat már betörték. a disznójukat levágták, az udvaron üstben főzték a törött bútorok tüzén. hallotta háta mögül a sírást, de még nem értett semmit belőle. megtanulták a kenyér nevét két nyelven, hogy kérhessenek a katonáktól.

*

a sok homályos arckép közül nem emlékszik, melyik volt az apja. jöttek-mentek, és aki többször visszatért és büntette, arról megtanulta, hogy anyjának kell hívni. karról karra adták, mindig annál ült, akinek volt ideje. nagyon sok arc soha nem tért vissza. karon ült akkor is, mikor azt, akiről később anyja mesélt, elvitték. amikor hét éves volt, bejött a kapun egy fáradt férfi. egy csomag savanyúcukorkát hozott neki. azt mondták, ő az – és azt kérdezte magában: ennyi?

azt mondták, így történnek a csodák. hová seperjük bővebben…