Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

Egy nap. Zhé Shi felkereste Ju Fut. Tavasz. A hormonok rigók képében ordítottak a fán. Minden becsületesen összeverekedett még mielőtt más formában összekeveredett volna. A füvek kigyúrták magukat, és amikor Zhé Shi mezítláb ment a kerti ösvényen a bokája körül megcsípte a csalán. Az amelyik ki se látszik még a többi fű közül. Ju Fu naponta érkezett kis részletekben, ezért ritkán keresték fel egymást. Tegnap például a vitéz és bátor Jankó mosolyában érkezett, aki éppúgy biccentett a fejével Zhé Shinek, mint Ju Fu amikor egyszer ködben a város leghosszabb hídján keresték a 49-es narancssárga buszhoz vezető lejárót és Ju Fu tíz méterről oldalra mutatott: Ott van. Ekkor a piros stoplámpa előtt álló sorban valaki leengedte az ablakot és azt kérdezte: merre van Luxemburg? Ezt Ju Fu jobban tudta mert ott volt Natasa, a nagy szerelme, akinek nevét még álmában se mondta ki. De egyszer, mindenféle mesék alatt és közben, fényképeket mutatott, ahol Natasa akkor kászálódott ki a hálózsákból, borzosan. 16 órát dolgoztunk egy nap, 2 hétig, mesélt Ju Fu. Micsoda munka! Még enni is alig volt időnk. Végigutaztunk a folyón, le a torkolatig, derékigérő füvek nőttek és majdnem 1000 emberrel beszéltünk. Te tudod mi az? 1000 ember? … blablabla, egy szó se Natasáról. Zhé Shi három nap múlva felébredt háromkor a hajnali derengésben, és meglepődve tapasztalta, az egész meséből van egy részlet, egyetlenegy részlet, ahol Ju Fu kevesebbet mondott. Merthogy rendszerint felnagyította amit akart, afelől Zhé Shi nem kételkedett. 1000 ember sok, de mit élhet meg belőle Ju Fu? Akkor is csak maximum két kezed van, amivel az övéket rázod. Natasa nevét amikor kiejtette megváltozott a hangja. Úgy ahogy a melegtől bepárásodik a visszapillantó. Aztán jön a szél és semmi nyom. Egy perc az egész. Te, ez szerelmes.

Nem kérdezett rá, csak fülelt, fülelt, felbukkan-e még a név, vagy ha nem, más névvel ugyanaz a hangsúly. Nem bukkant fel sem a név, sem a hangsúly. Tehát ez a kettő egybetartozik, következtetett Zhé Shi, a homályos visszapillantó egyedül a Natasáé. Természetesen nem fogja megmondani Ju Funak hogy leleplezte. Mert a hallgatás még egy dolgot jelent. Ju Fu sokkal jobban szereti semhogy osztozna ezen a szerelmen, a létezésén egyáltalán. Talán még Natasával sem osztozna rajta. Talán még önmagával sem, mert akkor elkezdődne a nevek és tárgyak folyamata és a szerelem lassan de biztosan távolodni kezdene, majd kezelhetővé válni, majd… de ne folytassuk. Ez tehát Ju Fu elméjében egy érintetlen dolog és Zhé Shi most úgy érezte magát mint amikor a mit sem sejtő alvó szépség fölé hajol a hős. Éppcsak hajolt, aztán vissza a hétköznapokba ahol Ju Fu közben 10 kg mosószert vett közösbe hogy biztosan legyen, és rárajzolt egy smiley face-t 🙂: Használj! Egy este amikor Zhé Shi föléje hajolt, Ju Fuból nem áradt más mint Persil szag, Zhé Shi hiába kereste rajta az aznapi napot vagy akár a tavalyi évet. A Persil szag mindent levitt. És attól fogva megcserélődött a tünet: a mosószer az időtlen Ju Fu szaga, amit nem nehéz naponta megkapni, biztosan megérkezik, ahogy az expresszek, amivel elutaztak egymástól, most nem viszik, hanem hozzák az utolsó pillanatot, minden alkalommal. Ju Fu becsorgott a kagylólefolyóba, az el nem olvadni akaró hóval, amely egyre csak állt, állt a kert tövén, őrizve a rádobott mondatot: Látod, a városban 15 fok és csak nálunk nem olvadt még el a hó.

„csak nálunk nem olvadt még el a hó.” Atlasz-hegység.

Tegnapelőtt is megérkezett amikor a kirakatban ez a cím köszöntötte egy borítóról: Tavaszi hó. És aztán szembejött egy siheder aki levette a hátizsákját és ugyanazt a mondatot mondta a mellette levő lánynak: „a bal zsebében”, amit Ju Fu mondott Zhé Shinek, amikor Zhé Shi kérdezte tőle hol keresse a táskában a ceruzát.

Hol Zhé Shinek szólóan, hol vele párhuzamosan az orra előtt minden ismétlődött változatokban. Ott volt amikor éjjel átugrották az alacsony gyárkerítést, mert mire befejezték a gajdolást a környéken csend lett. Ezt is látta most hazafele jövet. És Péter ugyanúgy állt egyik lábáról a másikra, mint Ju Fu amikor nem tudta, mit is mondjon, hogyan is mutassa ki a filigrán-tücsök lánynak hogy nem mindegy,

a mai nap van,
most van…
akarta mondani Ju Fu,
…és most mindez Zhé Shi szeme előtt van; minden amit Ju Fu mondott és akart, most mindez van.

„…és mégis, ha lejátszanák, csupa szembenézés volt az egész.” Játszótéren.

Van egy találkozás amely igazából sohase történt meg konkrétan, csak, ha három évet valahogy el lehetne játszani, akkor lenne egy találkozás. Ju Fu két szeme, amelyekbe sose nézett hosszan, mert közben annyi minden történt, mentek az utcán például, vagy eltévedtek az utcán, – és mégis, ha lejátszanák, csupa szembenézés volt az egész. Olyan könnyűek mind a ketten mint az ég. Aztán Ju Fu nincs, de van minden nap, lefolyik részletekben és egymásnak épp csak jelzéseket adnak, ellenőrizni:

Aha. Még vagy. Ott vagy még.

Mintha a folyam Ju Futól jönne. Holott lehet hogy nem… és ha eltűnik Ju Fu, még akkor is folyik majd ugyanaz a kézmozdulat ami az övé volt, ami az övék volt, rendületlenül. Zhé Shi eltűnődött:
– Nem tudunk meghalni.

Szünet.

„Nem tudunk meghalni.” Zhé Shi.

Aztán kivárva a pontos pillanatot, amikor már semmilyen részlet sem elég, felkereste magát Ju Fut, az egyszerit. Csak ilyenkor, csak ez, csak ha már sehonnan sem jön össze, csak akkor ha biztosan erre az egyszeri, egyedülálló, megismételhetetlen halmazra van szüksége. Ju Futól azonnal jött válasz, innen lehetett tudni, hogy valóban ő az.
Megálltak, nem szóltak semmit. Ju Fu szeme most is olyan könnyű volt mint az ég. Kérdően nézett.
Zhé Shi érezte amint elnehezedik mint a kő és zuhan. Évek óta. Ju Fu pedig egyre könnyebb és emelkedik. Évek óta. És most a magas ég, végtelen derűvel ami végtelen közöny is egyben a sok kis meghalás iránt, csak néz-néz lefele, ahol Zhé Shi egy darab kő a földön.
– Emelj fel.
És az ég mosolyog tovább. Nincs ennél nagyobb pokol. Akkor hát maradok a földön, gondolta Zhé Shi és lehajolt a lábánál levő ibolyák fölé. A könnyei peregtek, de arra gondolt, vannak pillanatok amikor nem, és megállította őket. Kiabáltak a rigók. Nedves az arca. Mellette Ju Fu. Cipő. Ibolyák. Mindez összehordva válogatás nélkül egy halmazba, mint a kutyatetem amit az utcáról érzett amikor a betört ablakú gyárépületnél elhaladt. Szilvafák virágban, legyek, napnyugta és egy feketén tátongó büdös hulla. Néhány virágszirommal. Most így hull ide Ju Fu nevetése, akinek isten tudja mi jutott eszébe mert hátradőlve egyre csak felfele bámul.
– Te Zhé Shi, neked már megint könnyes a szemed.
– Elmúlik.
– Igen. Mindig ez jut eszembe ha találkozunk.

A szemei ég, a fogai kivillannak, odafent felhőkön a fény és lecseppen az arcára.

„…amint elnehezedik mint a kő, és zuhan. Évek óta.” Kő – Telekság.

(Illusztráció: Varga Borbála)

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

Zhé Shi egy reggel arra ébredt.
Ju Fu szállt tőle egyre messzebb, távolodott, neki pedig úsznia kellett utána a tengeren át. Hm, micsoda teendő. Mindenki tudja, a levegő könnyebb, mégis Zhé Shi úszott és utol akarta érni a távolodó Ju Fut. Ju Fu aztán eltűnt egyetlen pontocskaként a Napban, mire Zhé Shi megállt a hullámok hátán és vállat vont: Sebaj, tudok úszni.
Ez Ju Fu nélkül is jó.
Zhé Shi most megfordult a padlón, ahová közben került, fejét kinyújtotta hátra, látni, hol a fal. Eddig úgy tűnt, fejtől van ablak felé, most pedig a lábait találta abban az irányban, ahol azt hitte, a feje van. Vajon van egy kapu a talpamon? A fejem minduntalan ki akar menni ezen a helyen. A testem megfordul és míg itt vagyok kinyújtva, közben a fejem a talpamban van és a talpam a fejemnél. Mondjuk úgy, mint egy cérnaszál egy üres üvegben. Megfordul. Aztán használatra visszafordul.
Feltápászkodott könyökre, ahogy eddig annyiszor.
– Nem tudok úszni.
Ebből az egészből annyit értek: jó lesz, ha megtanulok úszni.
Mi kell az úszáshoz?
Először is internet.

Megnézte, hányféle uszoda létezik, és ebből hány elérhető a víz-alatti városban. Megnézte címüket, órarendjüket, és áraikat, valamint elolvasta a hosszú hivatalos szöveget is arról, amit az uszodák mondanak az úszás feltételeiről. Hú. És kiderült, kell egy orvos is, aki igazolást ad, ami bizonyítja az egészséget. A harmadik dolog, ami az úszáshoz kellett, másfél nap volt. Egy délelőtt a házorvosnál. És egy egész nap, míg személyesen felkereste az uszodát, mert az, mikor indul a legközelebbi tanfolyam, nem volt a netre kiírva, csak a bejárati ajtón, illetve a portás néni tudta.
Előbb tehát az orvosnő. Féléve járt nála utoljára, amikor az összejött biztosításról hozta a papírokat. Ismét leereszkedett a hegyről a völgybe és próba-szerencse, a piac menti rendelősor felé vette útját. Valahova még a múltkor felírta, mikor rendel, ki tudja, még akkor-e. Az orvosnő órarendje hónapról hónapra változott. A páros számú hónapokban hétfőn és kedden volt délután, szerdán és csütörtökön délelőtt egyig és pénteken… péntekre valami olyan program volt beírva, amit Zhé Shi nem tudott értelmezni. Amikor nincs bent a rendelőben, akkor terepen. Ez a többi óra. A páratlan számú hónapokban mindez fordítva. Vagy a páros számúakban vannak hétfőn és szerdán délelőtt és a páratlanokban kedden és csütörtökön délelőtt? Zhé Shi ment és miközben az átjárónál jobbra meg balra nézett, magában a lehetőségeket latolgatta. Képzeletben pénztárcájában kutatott, van-e, jut-e, és elvágta ezzel: meglátjuk.

A hosszúkás tömbház-földszintet természetesen nyitva találta, mert legalább fél tucat háziorvos irodája működött itt. Tiszta tömbházföldszint az egész: kis garzonszobákkal, csak ezt nem főző és alvó lakók használják, hanem orvosok és segédeik. Neonfény, vaslábú préseltlemez-székek még a múlt rendszerből. Be, aztán balra a harmadik ajtón a folyosó bal oldalán. Zhé Shi megállt és a feliratokat bámulta. Itt látta a váltóorvos nevét, bizonyos Alfréd, aki a múltkor az ő orvosnője helyett állított ki egy igazoló papírt, természetesen a kijáró összeg ellenében. Ez a név most is itt van. Változatlan. Hanem az orvosnőé sehol.
Vajon jó ajtó előtt álltam meg?, töprengett, míg a falon egy LCD képernyőn megjelent egy hagyma a következő felirattal: A hagyma hatóanyagai küzdenek a szabad gyökökkel és gátolják a rákosodást. Táplálják fémmel a szervezetet, erősítik az immunrendszert, így a grippa, reuma és más meghűléses betegségek esetén is védelmet nyújtanak. Fogyasszon minden nap egy fél hagymát. Ez szinten tartja a koleszterolt és megvédi az ereket. Farma… patikológiai társaság. Ezután újabb reklám következett a kakaóról, a citromról és a sovány marhahúsról. Zhé Shi ezalatt körülnézett. Az ajtó mögül párbeszédet hallott, egy idős hang, tehát van bent valaki. Ezt leszámítva a székeken üres a pálya. Mégiscsak jó lenne megtudni, álljak-e itt, vagy közben az orvosnőm elköltöztette a rendelőjét máshová. S ha igen, azt úgyis csak itt kérdezhetem meg, tehát benyitott. Sovány, fekete hajú, barna arcú nő ült az íróasztal másik felén, két oldalán a két fehérbe öltözött asszisztensnő. Különben az orvosnő is viselt fehér köpenyt. A nevét Zhé Shi már leolvasta a másik tábla alól az ajtóról. Melániának hívják. Aki mosolygott és ennyit mondott: rögtön végzünk. Várna egy kicsit odakint? Úgy döntött, vár. Addig marad, amíg csak megtud valamit. Hátha még papírja is lesz. A többi ajtó előtt magukba roskadva ültek a betegek. Halkan beszélgettek a választásokról, amelyek vasárnap lesznek. Egy ősz kalapos megszólalt: Az mérnök, az tudja. Az asszony mondott rá valamit. Nem nagyon szidtak senkit.

Egy téglapiros arcú, magas, érdes-bütykös kezű munkás most lépett be a legközelebbi jobb oldali ajtón. Zúgnak a neonok, langyos a levegő és orvosságszag terjeng. A mélyben ott hátul üvölt egy gyerek, mert megszúrták. Hozza az anyja, üvölt egészen az ajtóig és azon is túl. Az asszisztensnők hiába próbálták megnyugtatni. Az előtérben megszólal az asszony:
– Mit csinálj?! Ez ilyen.
– Félnek.
– Én is félnék ha gyerek lennék.
Elhallgatnak megint egy időre.

„hallgatni akar továbbra is. ilyen helyen, ha kicsit is mozdulsz, megszólítanak”

Zhé Shi nem nagyon néz fel sehová, mert hallgatni akar továbbra is. Ilyen helyen, ha kicsit is mozdulsz, rögtön megszólítanak. Hogy hívják? Kinek a betege? Mióta vár? Mi a baja? Aztán újabb kérdések a válaszokból: diák? Hol? Honnan? Aztán nincs több kérdés, hanem a többiek elmondják a vakbélműtétet, a múlt heti influenzát, a feldagadt visszereket és a puffasztó májat, amit bizony mind-mind elviselni… Nyomatéknak megkínálják kimérős citromos nápolyiszelettel a káposzta mellől. Így hát várt, rezzenéstelen, és nem csak a körülülők miatt, hanem mert aznap sok futkároznivalója volt. Mi is? Ezeket leltározta és közben átfutotta a műhelygyakorlatokat (a hátralevő elvégzendőket) és néhány oldal francia szószedetét. Nyílt az ajtó, kilépett a fehér hajú bácsi. Még jó ráérősen elköszönt, aztán bentről kiszóltak és hívták Zhé Shit: tessék!
– Helga betege volt, ugye? Ki akar lépni?
– Nem, dehogy, csak azt nem tudom, mi lett Helga asszonnyal, azaz hol a rendelője?
Melánia égnek tárta kezeit.
– Elment. Elköltözött a határon túlra.
– Aha?!
– Vegyelek ki a nyilvántartásból?
– Nem! Azaz, nem tudom, ki akkor az én háziorvosom?

Melánia nagy kerek holddá alakult: Én.

– Jó! – kiáltott fel Zhé Shi. – Ezek szerint Ön átvett mindenkit?
Lassan megértette, nem változott semmi. Helga helyett Melánia van. Aki hirtelen a névjegykártyáját is kezébe nyomta: – Tessék. Hogy tudd, hogy hívják a háziorvosod és legyen telefonszámod is.

Zhé Shi megköszönte. Ezek után rátérhetett a lényegre. Kell egy igazolás úszni. Melánia bólintott. Az asszisztensnők már keresték is Zhé Shit a nyilvántartásban.
– Nincs.
– Hogyan? Én itt jártam májusban, mert kórházban voltam a sürgősségin és nem volt biztosításom. Ekkor derült ki, ezek után lett, és májusban jártam itt, amikor igazolást hoztam a befizetett összegről.
Az asszisztensnők is emlékeztek erre, bólogattak az orvosnőnek: Igen, így volt.

– Elküldhetem megint a papírt. Az orvosnő keresni kezdte a saját e-mail címét, amire küldje, Zhé Shi pedig a táskájában keresgélt, mert a nyugtát, ami fél vagyonába került az elmaradt idők büntető-kamatai miatt, magánál hordta, úgy emlékezett. Az asszisztensnők is kerestek a hátsó fiókokban. Ha nem találom meg, nincs meg és járhatok. Talált egy kimutatást a fizetett összegről felbontva hónapokra. Közben az asszisztensnő is talált, megtalálta a nyugta másolatát. Másolat, mert én is interneten kaptam, mert nem tudtam személyesen utána menni. Az orvosnő bólogatott és megkönnyebbülten sóhajtott. A segédek hozzátették, ez már többször előfordult, amikor a pénztárnak fizettek és onnan az illető neve nem került bele a nyilvántartásba, de most beírunk, itt helyben, mert mi is beírhatunk. Csak amikor a nyugtát hoztad, azt hittük, már szerepelsz.
Zhé Shi nagy megelégedésére ott helyben begépelték és az orvosnő ingyen adott igazolást. Ha nem jövök el, gondolta Zhé Shi, ki se tudódik és ki tudja, ha megint sürgősségre jutok, megint csak lógok a levegőben. Ami fő, még a papír is megvan. Mehetek megint az uszodáig.

„mi az ami a szíve fölött mozog és terjeszkedik mint egy felhő?”

Ezen felvidulva egy további kérdést tett fel az orvosnőnek. Mi az, ami a szíve fölött mozog és terjeszkedik, mint egy felhő? Hol?, kérdezte csodálkozva Melánia. Mármint hol pontosan. Nem tudná bejelölni, mondta Zhé Shi, olyan, mint egy felhő, egy nyíló virág és hol a bordákánál, hol a szív felett, hol majdnem középen a szegycsont körül. És szúr a kezeden?, kérdezte Melánia. Nem. Melánia hangsúlyából azt lehetett érteni, a tünet akkor lenne tökéletes, ha szúrna. Néha fáj és egy-egy izom enyhén becsípődik, tette hozzá Zhé Shi. „Megtapogattam magam, nem éreztem semmit.” Melánia arca derűs volt. Komoly dallammal mondta: Tudod mi ez? Én megmondom. Kevés a fém a szervezetedben. Az lehet, mondta hangosan Zhé Shi, aki már hét éve próbált több fémet összeszedni a szervezetébe, mióta, mióta! Bólogatott és az orvosnő folytatta: Nincs magnéziumod, vasad meg kálciumod. – Ne törődj! Tudod mit? Én most felírom neked és felírom a társvitaminokat is, mert több van, nem lehet mind fejben tartani. Elővett egy hosszú receptstócot és leszakított róla egy lapot, miután előbb a mondott fémeket ráírta. És el is mutogatta sorban: Ez, ebből kettőt és ebből hármat és ebből egyet. Tíz napig és tíz nap szünet, aztán tíz napig megint a következőt. B vitaminokat nem írok sokat, mert attól éhes leszel és nehéz lesz az ételtől visszatartanod magad. Ezeket felírom, mert úszni mész és fognak kelleni. Melyik uszodába?

Zhé Shi nézte, amint a papír fölé hajol. Arca rövidülésben, mint annyi festményen, Quentin de la Tour és Michelangelo. Egyik keze jól odanyomta a pixet[1] és sebesen írt, nagy lendülettel. Úgyis patikus kell kiolvassa, persze még Zhé Shinek is elmagyarázza. Másik tenyere egészen az íróasztalon nyugodott, szétnyílt ujjakkal, egészen könyökig a lapra támasztva. Az orvosnő arca ragyogott. Aztán átnyújtotta a cetlit és úgy nézett Zhé Shire, mintha már meg is gyógyította volna.

– Multivitaminok egy felhőre a szívem fölött… – nézett az égre Zhé Shi a cetlivel a zsebében, amint a rendelőből kilépett. – Mutasd csak, Ju Fu, te hol vagy?

[1] golyóstoll.

(Illusztráció: Varga Borbála)