Bánki Éva összes bejegyzése
A szép Eusebia
− Graz és Velence illatos hölgyei, gyermekkorom parasztmenyecskéi, a hadseregek nyomában járó, halálos bajt hozó markotányosnők, ezek a női ruhás démonok elfeledtették-e velem a szilaj erdőket, melyeket a lemenő nap, a magányosság von bíborfénybe? − kezdte a Hang nagyon ünnepélyesen. Várakoztam az erdőben. Lábam előtt sötét violák nyíltak, és tudtam, befed a kék ég, mint egy hatalmas koporsó. Apró vadász a Dráva-parti mocsarakban. Körülöttem a háború, amely úgy parázslik, mint szikra az augustusi bozótban. Vagy mint a féltékenység, amely a Lélek szerint erősebb a szerelemnél is.
De messze volt Trakostyán! Messze a mulatós Draskovics birtoka! A mocsarak mögött vártam a törökre, és elképzeltem Draskovics házát, szép hölgyemet, Eusebiát, kit a versekben Violának neveztem. Beh egyedül vagy, Esusebia, sóhajtottam. Lapulsz az erdő mélyén, mint lehajtott fejű ibolya. Csak az én szemem lát, ama titkos tekintetem, amely úgy lebbenti fel majd a fátylat az arcodról, mint a füveket simogató szél. Elképzeltem reménybeli mátkámat, amint egyedül sóvárog a Draskovics-ház tivornyás zűrzavarában.
Ám nem indulhattam Trakostyánba se ősszel, se télen, se a következő tavasszal. Csak versekben vigasztaltam az én szomorú violámat. Ezek hajnali versek voltak, reménykedők és mégis boldogak, mert a tél lecsupaszítatta a földet, és lecsupaszította a vágyakat − láttam fátyol és párta nélkül az én violámat. Volt egy szörnyű álmom: Draskovics vendégei, a tivornyázó horvát, stájer urak felosonnak a szobájába. A falak szétnyílnak, Eusebia hajfürtjeit erős szél cibálja.
De ez az éjszakai virág más volt, más, mint amilyennek Violámat tavaszidőben láttam. A sötétkék párta alatt éjjel gorgófej villogott, az álmokat lihegés verte fel, nemcsak az enyém, hanem egy harmadiké, aki sóváran figyelt engem a termek mélyén. Ám nem indulhattam a következő tavasszal sem, mert újrakezdődött a háború. Nem indulhattam nyáron, mert Bécsbe kellett mennem Péter öcsémmel. Nem indulhattam el ősszel, mert Draskovics azt üzente, igen beteg.
Talán forral valamit ellenem, talán Trakostyánban más mátkát várnak. Talán Draskovics más vőlegényt, a Frangepánt látná szívesen, tépelődtem. Nappal elképzeltem bánkódó, szelíd Violámat, éjszaka a kegyetlent, akinek kamrácskájába – mindig ettől féltem – részeg urak surrannak fel. De Eusebia se valóságos, se titkos mátkám nem lehetett: Draskovics még nem adott végleges választ, én magam helyett verseket küldtem követségbe. Aztán jött új tavasz, új nyár. A magyarok véreztek, a törökök véreztek, csak az én Violám maradt az erdők mélyén félelmes, ismeretlen.
De a kutya Draskovics nem válaszolt. Még mindig nem válaszolt. Lesunyta a füleit, megült Trakostyánban, engem türelemre intett, követeimet álnokul etette mézes szavakkal. Tél volt, szikrázó hideg, a törökök mind eltakarodtak, talán a fagyos ujjaikat dörzsölgették. Én egyedül maradtam a szikrázó hóban, a decemberi ég alatt a gondjaimmal. Nem írtam verset az égre süvöltő kerecsensólymokról, mert zavaros álmot láttam. Fordulok magányosan egy kedves dombocskához, és három vércseppet látok az úton. Semmi se mozdul, szellő se rebben, csak tündöklik a vércsepp a nagy fehérségben, és én tudom, hogy a domb mögött rettenetes fenevad leskel.
Vitt a bánat, mint erős szájú ló, vitt egyre messzebb. És hiába vártam a tavaszt, a tündöklő nyarat, nem jött hír Violámtól. Követeket hiába küldtem, azokat Draskovics mézes szavakkal megetette. Más mátkákat ajánlottak, pártás-gyöngyös szépségeket, de Viola a rejtőzködéssel megkötötte a szívemet. Nem mehettem Trakostyánba: a váramban tanulmányoztam Tacitust, a cselvetések, a színlelés művészetét. Aztán az erősítés- és utánpótlástant, a hadviselést, a sok jó fejedelem tetteit. Ültem termeim mélyén, és hallgattam a szép hazám szívéből felhangzó jajszavakat − ez a szép beteg asszony talán jobban megérdemelné szerelmemet, mint az álnok Viola. Fordultak a napok, fordultak az évek, és mihelyt tavasz lett, Draskovics Gáspár megizente, úgy fordult a sor, hogy szívesen látna vejének.
Készült hát a kerek világ és az én szívem a mennyegzőre. De bármit is főztek ki a Draskovicsok, az én Violám csak tovább kegyetlenkedett. Lovagolok vele a trakostyáni rengetegben. Szép mátkám egy szót se szól, ha kérdezem, csak rám villantja gúnyos, megvető tekintetét. És nem volt ez a szem gyengéd és meleg. Sürgető, hideg kék fények villogtak benne. Míg én szép személyét olasz szavakkal becézgettem, míg Marinót idéztem lelkesedve, éreztem, hogy ezek a kékes fényű szemek bizony nem bánnák, ha megrántanám a ló kantárját, és Draskovics Gáspár leányát a földre dönteném.
Nem szerettem ezeket a kilovaglásokat. Eusebiát gyanús népség vette körül, dalmát, horvát, stájer, olasz lovászai. És könnyelmű uraságok. Tekintetük húzta-vonta a mátkámat, akinek arca csak akkor derült föl, ha a vadászkürt felharsant, és a lovászfiúk élén a vad után iramodhaott.
Majd szelídül, majd megenyhül, gondoltam, mikoron a mennyegző után az ágyasházamba vezetem, és megfogadtam, jóllakatom élvezetekkel. Hisz nem csak ölelni tudom, gondoltam. Majd lecsillapul, ha olasz verseket olvasok fel. Majd megszelídíti a szenvedélyt egy ékes, idegen nyelv, és látni fogja, nagyobb érdem egy kegyes, művelt udvar, mint élen járni a vadászatban. Majd eljő az idő, és szívünk nemcsak a szilaj szerelmeskedésben, hanem a mise szavaiban is eggyé olvad. De mikor először öleltem, asszonyom hörgése, a kéj, a havon látott három vércsepp, amelyet emlékezetem rárajzolt Violám testére, eszembe véste, hogy nőm a szavaknál is erősebb.
Ám nem törődtem bele ebbe oly könnyen. Ha hazatért a vadászatról, hol lovászai élén riogatta az erdőt, magamhoz vontam, és olasz szavakkal becéztem, de ilyenkor komor lett, mint a sólyom, kit szűk kalickába zárnak. Talán ily sebes szívet a szavak nem nyugtatnak meg, és megpróbáltam Violámat jóllakatni ígéretekkel: nádorfeleség lehetsz, fejedelemasszony, királyné, védeni fogjuk ezt a sebzett, agyonkínzott országot, még jobban, mint ősöm, a Szigeti Hektór. Eusebia csak megrázta a fürtjeit, láttam, még idéztem volna pár verssort Marinótól, de láttam, Violám elszunnyad.
Eltelt a tavasz, a nyár, aztán új tavasz jött, új nyár. A háború nem csillapult, török betörések haraptak a földjeimbe, minden tavasszal fegyvert vettem a kezembe, minden télen új könyveket rendeltem, építkeztem, izzadtam, olvastam, tárgyaltam – de a Trakostyáni Diana nem nyugodott. Eltűrte, ha hozzáértem, de elaludt, ha verssorokat idéztem. Rideg volt hozzám, a szívét nem derítette fel semmi más, csak az erdő és a vadászok kürtje. Jött újabb tavasz, újabb nyár, de akárhányszor ezt a szilaj asszonyt megöleltem, eszembe jutott, miért nem siettettem jobban az esküvővel Draskovics Gáspárt – Eusébiámtól mindig is féltem. Ahogy telt az idő, Eusebia csontos lett, tagbaszakadt, és bármily különös, még szebb. Már nem hívtam Violának, mert ez a vad szépség már nem rejtőzködött előttem, átnézett rajtam; ha beszéltem hozzá, a saját vállait simogatta.
Provokálom a fátumot, gondoltam, és éreztem, mily magam vagyok. Hagymázas, meleg, párás, esős tél jött, a parasztok jajongtak, az erdőben a vadak megzavarodtak, de márciusban – láss csudát! – a hó elöntötte a Dráva menti erdőket. Leszakadt a tájra a hideg, én a vezéreimmel az új portyák tervét latolgattam, de hallom ám az ablakból a vadászkürtök hangját. Láttam, hogy Eusebiám a vadászai élén nagy vidáman kilovagol. Háború lesz, meglátja kegyelmed, mondta Trankóczi Balázs. De én most nem láttam a háborút, csak nejem vörös ruháját, meg mögötte a lovászfiúk pökhendi, víg arcát.
Folytatjuk, urak, majd később folytatjuk, mondtam Trankóczynak. Utánamegyek, őutána megyek, mondtam magamnak. Talán Eusebia hálás lesz, ha osztozom a szórakozásában, talán örülni fog, ha dárdásan lát. De igazából a pimasz mosolygás kergetett nejem után, a féltékenység, amely a Lélek szerint erősebb a szerelemnél. Korai, megfagyott virágokon tapodott a lovam, mire a havas úton elértem a dombhoz, oda, ahol álmomban a vércseppeket láttam. De most nem ijedtem meg, mentem az elejtett vad nyomába, és pontosan azt láttam, amit az álmaim mélyén mindig is láttam. Elejtett nyulak, vérző tetemek fölött csókolta feleségemet az egyik vadász. Keze a mellébe markolt, nőm nevetett.
A vadászokat (mind a hármat) megöltem a tisztáson. Irdatlan dühömben még a lovászgyereket is leszúrtam, aki a kötőféket tartotta. Zokogó nőmet megkötözve vittem Csáktornyára, az udvarbeliek pedig – akik tegnap még bókoltak neki – elégedetten nézték, ahogy asszonyomat az udvar közepére állítom. Nyilvánosan, mindenki szeme előtt kellett ítélkeznem fölötte, ha én megtaláltam a domb fölött, más is tudhatta, mit művelt.
Három óra múlva halott leszel, vagy a kardomat vagy a mérget választod, mondtam – akárhogy döntesz, utoljára látlak téged. Szerettem volna, ha rimánkodik, szerettem volna, ha a szemében a kék fények is megijednek. De Eusebia legyőzte a sírást, csak annyit mondott, mérget akar, és nem is nézett rám többet. Folytassuk, urak, mondtam Trankóczynak, és a térkép fölé hajoltam, hogy ne lássam, ahogy Violám tetemét eltakarítják. Utána boldog, vad gyönyört éreztem, láttam, katonáim elnémult ajakkal tiszteltek Nőm sírjára drága pármai ibolyakoszorút rendeltem, és csak unott szájjal, fél füllel, hallgattam a temetésen átkozódó Draskovicsokat.
Megtettem, mert szabad volt megtennem. Második nőm egy szelíd, szőke asszony lesz, fogadkoztam. Viola emlékét belefojtom majd a portyák izgalmába, a szpáhik jajkiáltásába, a lapok zizegésébe a könyvtárszobában. Ám Viola szembejött velem minden álmom mélyén. Szép volt, üde, könyörtelen, de éreztem, hogy néhány perc múlva a vonásait halálos méreg torzítja el.
Miért tetted ezt velem, kiáltottam, de éreztem, nem fog válaszolni, pár pillanat múlva halott lesz. Betakartam őt virágszirmokba, betakartam őt saját szavaimba, úgy gyászoltam őt, ahogy nem engedte a világ meggyászolni a házasságtörő nőket – és akármerre mentem, akármit olvastam, akármit terveltem, éreztem, egy halott nővel élek. Hadmérnökök érkeztek, császári követek, megjött az új feleség, de én már egyedül jártam az erdőket, mert ha megláttam egy kerecsent, szilaj feleségem jutott az eszembe.
Akármerre mentem, a bánat összetépett. Mindennap végzett velem a méreg, mindennap valamit megfertőzött bennem. Inkább megbocsátok, kiáltottam a gondolataimban bujkáló nőnek, akit hiába kerestem a rengeteg, az erdők szívében, mert felbukkant, s aztán eltűnt, mint könnyű köd a forgószél előtt. Láttam, ahogy tagjait a nehéz föld megemészti, de tudtam, amíg én emlékezem, addig az ő arca is emlékezik. Annyit gondoltam rá, mint a thrák Orpheusz Eurüdikére. Könyörögtem az isteneknek, hadd pillantsam meg, még ha az a pillanat a halálom is lesz. Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár, eltelt az ősz. Úgy borult rám a kék ég, mint a koporsó – de még annyi tennivaló volt!
Avagy most, avagy sohasem! Köprili Ahmed hadjárattal indul Magyarország ellen. Talán majd nem kívánom többet, talán majd elfelejtem, nem marad más, mint egy szilaj gyereklány emléke, avagy a tenger, az elérhetetlen, messzi tenger a szívemben. De lettem bár a dicsőség rabja, az álnok arcú Fortuna igába hajtója, mint a legnemesebb szerelem, úgy kísértettek engem a vércseppek. Megint engem kísért, gondoltam, ha a vad tavasz illata belecsapott az arcomba. És tudtam, az egyik vadászaton a nyomába eredek, és bár minden fegyverem ott van a kezemben, tehetetlen leszek.
Ahogy Filostrato a grófot hallgatta, eszébe jutott egy részlet az isteni Alighieritől. Bár nem volt szokása, most mégis dalra fakadt, és elénekelte a hölgyeknek:
Göndör, fonott fürtjét, ha elkapom majd,
mely vadságban a korbáccsal vetekszik:
virradattól napestig
tartom, kegyetlenül marokra fogva,
s nem kímélem e szép gyilkost, e tolvajt:
cirógatom, mint őzikét a medve.
Most még úgy tartja a kedve,
hogy kínozzon: de szörnyen meglakol majd!
Akkor közelről nézek ám szemébe,
a vergődésnek vége:
körmei több sebet már nem hasítnak,
megbosszulom, hogy most nevetve itt hagy.
Vadul szorítom, míg felgyúl a vére,
s míg karjaim közt béke száll szívére.
A nyugati vendég (A hard-boiled krimikről Varga Bálint tanulmánya kapcsán)
Szerelem
És akkor megláta engem színről színre
– ezt bizton mondhatom -,
és elfordula ő tőlem nagy sietve,
hogy arcán a borzalom is.
Midőn én így árván magamban állék, és
merengtem bennem futó
lábának porának képével jajongva,
albérleti balkonomra szálla egy-két
hol lilának, hol lilának látszó pernye,
és kezemben Philip Morrisszal nézvén
látám, hogy semmi nem üle a szemközti
díszfa csenevész ágán.
És akkor meglátám őt én is színről színre
– ezt bizton nem mondhatom -,
és lábam pora már veré fel erkélyem
úgy sieték le a lépcsőházban a lépcsőfokokon.
Futván futék az én atyámhoz kérvén őt
új színeimmel: eresszem el bátran, most már
bátran eresztvén el.
Bánki Éva: ESŐVÁROS (Versek a dobozban)
Használhatatlan asszony volt, mondta pár nappal a temetés után a bátyám, használhatatlan, de milyen gyönyörű. Dolgozni nem tudott, szülni nem szeretett. Kirázta magából a gyerekeket, aztán üldögélt az ablaknál egész életében, először sötétkék ruhásan, aztán fejkendősen, és gyűjtögette a halálból visszatérőkről, az asztrállényekről, magányos házakban hallott kopogásokról, visszatérő szellemekről szóló híreket, és persze a mesterkémekről is, akiben talán legelső szerelmét, Mályi Gézát sejthette. A doboz, ami Béla átadott nekem, tele volt a régi, nagy felvidéki vacsorákat idéző receptekkel, ezek között én rábukkantam néhány avokádós, fogolypecsenyés, kagylós, fenyőmagos különlegességre. Anci talán szerette az ilyesmiket, „áztassuk ki a tintahalat, mielőtt megfűszerezzük”, „vágjunk ketté két avokadó körtét”. Dunaszerdahelyen még senki sem látott tintahalat vagy avokadót, úgyhogy az ízét bármilyennek elképzelhette, mint a Clèves hercegnő eredetijét. De a receptek és az újságkivágások közé szórt verseket nem válogattam szét időrendben. Anciról nehéz volt elhinni, hogy hitt volna bármilyen fejlődésben.
Néhány verset egy brünni gépészeti kiállítás összefirkált katalógusán találtam.
Kőgyár.
Szélgyár.
Madárgyár.
Valaki a teremtményeket gyűlöli,
és hibákat ejt bennük: öregséget,
könnyet, mérget. Sebet, amit másik
méreg gyógyít, ellenszert, amit más
megmérgez: halált és vereséget.
Romlott és végtelen teremtő
nézi magát mindegyik művében.
……………………………….
Magától hajlik az erő a gépekben,
hamarosan háború lesz, és szavakat
dobál egy gép szerteszét, beszédtől
lobog a szén, míg a föld mélyén
egy ló hordja halálos terhét.
Fölöttünk villanyfényes madarak
cikáznak. Minden mozdulatuk parancs.
Anci gépes verseiről eszembe jut egy régi beszélgetés Galántán. Hát nem a romlás és a halál közös bennünk, kérdezgették a parasztok, akik elámultak a sok kitalált, mesterséges önjárón. De Anci számára talán a kiterveltség tűnhetett a legnyomasztóbb hasonlóságnak.
Míg kopik bennük a sebesség,
rohan mindegyik gép vagy állat
a sötét értelme felé. Hogy mikor
fellázadnak, ne legyen bennük titok,
csak csavar, szalag, szeg, gomb.
……………………………………….
A lélek a testbe,
a csont a földbe kerül. És a föld?
Kié lesz végül?
Zuhan lefelé.
Adják, megveszik.
Halott kéz, sok halott kezet.
Aludna minden lélek a levegőben,
de nem lehet. Csak zuhan minden élő,
amíg sötét és tömör ponttá lesz.
Hogy mi történt a fiatal Csernai Bandi (a köztes szellem) és Anci között a híres szeánszokon, az csak a többi versből, az Esőváros-ciklusból tudható. Bandira te hasonlítasz, szokta Anci mondogatni, de nem én időzhettem vele a cukrászdákban, és nem én látogathattam a párnás-függönyös szobákban, ha beteg lett. Mostani hiú felháborodásom illik is az Anci-féle világtörténethez.
Virágnyomok közt él a beteg és az orvos,
két édes, fűszerekkel teli, egymást gyógyító test,
emészt a szerelem, mondja harangvirágszínű szoknyában
a beteg, elemészt ez a surrogó, lágy esőhöz hasonló beszéd,
felel az orvos, esténként zsírt és kenyeret eszik,
vagy csak hallgat, mert gyógyító fű a beszéd, illata édes,
évek, évek múlnak el hiábavaló, titkos szerelemben.
Csernai Bandi, a fogorvos csak álom volt. Tudom, hogy a Mályi Géza-féle forró, gyerekkori szerelem kísért ezekben a versekben. Nem a lélekelemzés vagy a köztes szellemek súgják ezt, hanem az M. G. monogram a papír sarkán.
Nincs este. Gondolataim mégis
megtalálnak. Mintha hálóinget vennék
délután. Vége a futkosásnak. Meleg
áramlik bennem,
szerelemszag,
türelmetlenség.
Ennek Anci írásai közt a címét is megtaláltam.
Szabadon
Egy gésa öltözik, majd levelet diktál,
vár még, a haját igazítja, körme hegyével
gyümölcsöskertet rajzol egy üvegtálra.
Üvegből vannak a körmei, és üvegből van a kert is,
reggel tüllel borítja, este kék lakkal fedi,
így él. Üzeneteket kap, és ha nem vigyáz,
éjjel madarak törnek rá. A szeretői csak annyit
árthatnak, mint eső az üvegkertben.
Ő a hóról álmodik.
Szerdahely 1920-tól névtelen város lett, Dunajska Streda, igazi Esőváros, ahol Anci szerint nem változik semmi. De egy álom útmutatását követve a versek helyszínét mégsem merem azonosítani Dunaszerdahellyel. Halála után tíz évvel sógornőm egy hófehér kisvárosban ült az ablak előtt, körülötte magasba szökő trópusi növények, ő pedig az üvegen át nézte a lágy esőszálakat. Ez az álomban látott hely inkább egy El Pintacora nevű helyhez hasonlított, ezt a dél-amerikai kisvárost egyszer a tévében láttam, egy forradalmárral készült riportban. A szakállas férfi fölött látszott a felirat: Café Ana, és olyan ablakai voltak a kávézónak, ahol Anci is szívesen üldögélt volna. Azóta álmomban többször is vesszatértem erre a helyre, és mikor elmentem az ablak előtt, megkocogtattam az üveget. Anci nyugodtan ült, összezárta a térdénél a titokdobozt, és én szerettem volna kérdezni valamit, de a Bujdosók – úgy látszik – beszédesebbek a szellemekkel, mint a rokonokkal.
Először a gombák és a tövisek
jelennek meg, aztán a tea
belülről megéget, így aztán
csókokra vágysz, az a másik száj
meg kívülről éget. Kié leszek hát,
kérded súlyos betegen,
és egyre szebb vagy, az eső
hűvös cseppekkel vigasztal.
Szalad a tánc az utcákon,
mikor meghalsz, hűvös égbolt
gondolkodik feletted.
És Dunaszerdahely, az örökös esők mosta város mintha tényleg a Csendes-óceán legcsendesebb partján terült volna el. Az eső oltalmában színes lepkék, avokádó-erdők növekednek, Csallóköz alig kiismerhető termékenysége.
Örökös esők közt, kimerülten
tapad a völgy a város köldökéhez.
a függönyön túl helyet cserélnek
a hegyek, reszketnek egymástól, a növények
körbefonják őket. Láttam-e tegnap ugyanezt?
A szakadó esőben a szavak is átváltoznak?
Ösvények taposnak egymáson, az esők alatt
talán az ő hangjukat hallom. Felébredek.
Hegyek és szavak között zuhog a városra a víz.
És Anci egzotikus receptjeinek a hátlapján pedig ez a vers:
A málnabokrok gyökere
belevés neveket a földbe,
és megszüli élő fizetségét,
húsos bogyóit. Lenn él ő,
évei nélkül, egyedül.
……………..
Az udvarban fekete, álmos
víz, az eső sűrű acélfésű, fölötte
titkolózó, örökfényes nap, az angyalok
repülőgépei, áttetsző arany mindegyik (…)
Hogyan találkoznak az idők mögött a szerelmesek, akiket világrendszerek, nagyhatalmak, koncepciós perek választanak el? Mikor találkoznak? Minden nap, mondja Anci, hiszen a verseiben nincsenek történetek, a tegnap is örökké tart.
A híd folyókról álmodik,
a folyó hídról, a híd engem szeretne
megpillantani, aki csak álmodom.
A fényben remegő íve emlékezik.
A vonatfütty – saját álma –
utolér, ha ébren vagyok.
………..
Lobognak a fák.
Végigsuhan a városon
az eső egy szalagja. Aztán
semmi, a fák megnyugosznak,
karjukat felemelik, mint a szüzek
a lámpásaikat, mikor még
tele volt az éjszaka.
Anci telt fiatalasszony volt. A sudársága emlékeztetett Legelső Földszerző Anna szépségére. De persze a szellemek rabja volt, nem egy ősanya, aki Esőváros nedveiből táplálkozik. Egyszer saját magát mégiscsak megrajzolta így:
Erős szép nő. Két hónalja fekete
fűcsomó, combjában erek ágaznak
szerteszét, lobogó szalagok. beszédes,
finom inak. Az eső szálai bőrére,
haja gyűrűire tapadnak, iramlik a nap
egymagában, zuhogó felhők között.
A „magyar évek” voltak a spirituális remény és balsejtelem évei. Mintha egy túl régi világ akart volna hozzánk visszatérni. A szépséges magyar zászlók mögött a kegyelmes urak. Olyan világ, amelyben a szerepeket elfeledtük, de amelyben észrevettük, milyen otthontalanul vagyunk otthon mindegyikben. Hiszen a zászlókat is elcsúfította az előérzet, hogy a nagy lobogás árát majd mi fizetjük meg. De az is lehet, hogy Ancit félreértem, sógornőmet – meglehet – csak valamilyen spiritiszta lap indította arra, hogy a „romlott földi világtól” búcsút vegyen.
Egyes versek helyén csak Mályi Gézához írott szerelmesleveleket találtam. Ezeket megtűzdelte szótárakból kimásolt angol és orosz szavakkal, mintha az idegen nyelvek varázslatával próbálná meg hajdani szerelmét utolérni. Hogy ezek a levelek mikor íródtak? Mit számít? Anci sohasem mérgezte magát dátumokkal. A titkosszolgálatok, amik Mályi Gézát földrészről földrészre kergették, védelmezték Esőváros falait.
Negyedik mágus
„Ne engedj több tavaszt, Babilon,
a házak roskadoznak a ragyogástól,
az ég festett madarai és képek közé rajzolt
csillagok – mit tehetnének – meghallgatják
a jóslatainkat.” Így szólt a mágusok közt
a legnagyobb, hisz megijedt az emberi szótól,
amely teherbe ejti az asszonyokat, és táncolni
kényszerít minden képet a mennybolton.
Hallgattak rá unokahúgai. A szépek, az imáktól
és aranytólékesek. Babilon por lett.
Visszaadták a halálnak a képzeletet.
Miért pont négy mágus? Miért a negyedik? Ki tudja?
Négy vadász kergette egymást a Bujdosó-ház falvédőjén. Anci egy utazás kezdetén, 1964. április 14-én halt meg, persze én korábban azt hittem, ilyen nap, ilyen hónap csak szerelmes fiatalasszonyhoz illik. Ma már illene beismernem, hogy szerelmes voltam, hogy most is mindig rá gondolok, de a legvégére inkább csak ezt a verset másolom ide. Az ismétlődések mágikus, igéző varázslatáról szól, amelyből Anci soha nem tudta magát megszabadítani.
Beleszakad a nap a sokadik tengerbe.
Minden éj, minden nap felfedez
új bolygókat, növő és belehaló
tengert mindegyik útján. De mi
azt hisszük, mindig ugyanott jár.
Aztán már csak papírfecnik vannak, egy-egy papírfecnin ugyanaz a szám, ugyanaz a betű.
(Magvető, 2004)
“Nekem megbocsát az Isten”? (Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony. Kalligram, 2007)
Bravúrosan felépített regényében Lovas Ildikó két női “fejlődéstörténetet” vetít egybe: Jónás Olgának, Csáth Géza feleségének a házassági drámáját és egy Szabadkán nevelődő, névtelen kamaszlány serdülőkorát és első házasságát. Vajon a két mesterien egymásba játszó-rímelő vallomást felfoghatjuk-e ok-okozatnak is?
A párhuzamos monológok a “lány” megszólalásával kezdődnek, és a férje elől menekülő, de közben a végzetébe beletörődő Olga utolsó monológjával fejeződnek be. Aprólékosan megismerjük a “lány” gyerekéveit – ezek épp a regény legmegragadóbb részei –, míg a századfordulósan érett szépség, a huszonhét éves Olga a “semmiből” lép a történetbe. Mintha az égvilágon semmi fontos dolog nem történt volna a “Magyarország legzseniálisabb emberével” való találkozását megelőzően. Olga tragikus előképe lenne a Csáth Géza-rajongásban felnőtt szabadkai tinédzsernek?
Vagy ez a kauzális gondolkodás nem is illik ehhez a női regényhez, és a két női vallomás még csak feltételesen sem rendezhető ok-okozati viszonyba? A szabadkai lány egy ponton elhallgat, nem sokat mesél a tönkrement házasságáról, a kortárs házastársi pokol ábrázolását helyettesíti “Olga története”. De a két női sors nem fut párhuzamosan: Olga beleveszik a házassági tébolyba, míg a “másik” a tönkrement házasság után is felépít egy új életet.
Ámde a századfordulós Olga és a hófehér stiklában (tűsarkú cipőben), méregdrága párizsi modellben a tükör előtt pompázó mai menyasszony történetét számos nyilvánvaló “minta” köti össze: kötelek, selymek, bársonykák, lila kelmék, csirkevágás, a Magdolna-nap, a “magdolnaság”, a sok-sok apró gomb Olga hálóingén és a “spanyol” menyasszonyi ruhán – mintha csak egy Joszeliani-filmet látnánk, ahol a tárgyak, a kelmék tekergődző ökörnyálként fonnak egybe, keresztül-kasul egymásról mit sem tudó korokat, életviszonyokat, embereket.
A két női vallomás- vagy történet-szövedék nem különül el látványosan, hanem hol elválik, hol egymásba tűnik, mintha csak két hasonló, finoman egymásra helyezett hímzést figyelnénk – szép, nem tudunk mást mondani. És soha nem mesterkélt! De ezek a hol elkülönülő, hol egymásba játszó vallomások teljesen eltérő női karaktereket takarnak. A gondolatban már a gyermeke halálával is eljátszadozó Jónás Olga végletesebben megnyomorított lény, mint a regény végén újságírónak készülő, szabadkai születésű elbeszélő. De valami mind a két életben megbicsaklott vagy elrongyolódott.
Tönkrement selyemharisnya. Kilyukadt, szétszakadt ruha. Tönkretett, kitört sarkú stikla. Hiszen egy rongy vagyok, nemde?
Kinek bocsát meg majd az Isten? Hogyan tudja az egyik nő túlélni azt, amibe a másik tönkremegy? Házasságkötésekor a szabadkai lány semmivel sem bölcsebb vagy felvilágosultabb, mint az életét a “Magyarország legzseniálisabb emberéhez” hozzákötő Jónás Olga. Én úgy vélem, nem valamiféle szenvedésben pácolt asszonyi józanság vagy éppen a femininista eszmékkel való találkozás tartja meg az életnek a szerencsésebb elbeszélőt. Hanem a gyerekkorban megszerzett önazonosság és autonómia. Az “engem egy fiú ne piszkáljon” fennhéjázó magabiztossága. Az anyuka-apuka mellett élvezett biztonság, az a bizonyos “vatelin” a gyerekkori télikabátban. A régi nagy olvasásdüh. Hiszen nem lehet teljesen elveszett ember, aki kislánykorában, a szabadkai könyvtár olvasótermében Joyce Ulyssesét olvasgatva próbál a férjfogás csínjára-bínjára rájönni. De bárhol és bárhogyan is éltél, az időből nem lehet kibújni. Nincs hova menned.
Július huszonkettedike, hőség, Magdolna-nap. Asszonyok napja.
De miért épp Jónás Olga? A magyar irodalom két meggyilkolt a “jeleneteket egy házasságból” asszonyának, Draskovich Eusebiának és Jónás Olgának a sorsa is a Délvidékhez kötődik. Zrínyi, ha felemás módon is, de meggyászolta a saját, korábban Violaként dicsőített asszonyát. Eusebia (ha ez valakit vigasztal) elfoglalhatta a helyét a magyar múzsák “arcképcsarnokában”, hiszen egyetlen dehonesztáló sor nem maradt fenn róla. Míg Olga, vagyis O. (ez a férj által használt rövidítés olyan, mint a női nemi szerv emblémája) nemcsak az életét áldozta fel a házasságban, hanem az emlékezetét is.
Leírták őt. Egy k. Hogy ne tudjunk rá emberként emlékezni.
Maga a férj akarta így.
De a “Magyarország legzseniálisabb emberének” szerelmét kiérdemlő, a maga és gyermeke életét megvédeni képtelen Jónás Olga – mint ahogy ellenképe, a mindenkit ócsárló Kosztolányiné – tulajdonképpen tényleg nem sok rokonszenvet ébreszt. Talán megfordult Lovas Ildikó fejében (aki regényében felvillantja K. D-t is), hogy ezt a két női sorsot ellentétezze, hiszen milyen érzés lehet ennyire “zseniális unokatestvérek” feleségeinek lenni? Szerencsére a szerző nem ezt tette. Hiszen akkor egy groteszk századfordulós kor- és kórképet kaptunk volna. Századfordulós dagonya: írók, írófeleségek és nyavalyáik.
De Olga sorsát egy, az olvasó számára sok azonosulási pontot kínáló női fejlődésregény tükrén át látjuk. És így döbbenünk rá, a mintázatban tényleg mennyi sok azonosság van. Levágott tyúk, a halálra kínzott Olga, saját esküvőjén vérig sértett, megalázott fiatal lány, hiszen van valami szívszorító hasonlóság mindenfajta női kiszolgáltatottságban. A szerző kikényszeríti az empátiánkat. Bárhol is éltél vagy bárhogyan, a női időből nem lehet kibújni. A minta ugyanaz, csak a fonál színe változik.
Persze nem nevelkedhet mindenki egy patinás, legendásan kulturált, több nemzetiség lakta határon túli városban. De azért ez a legendásan kulturált városka mégiscsak igazi Sárszeg, ahol pontosan ugyanolyan előítéletek járják mint a legtöbb magyarországi városkában: “Ha férfiak megkapnak, elhasználnak és eldobnak”. “Anyukááám, elhiheted, tudod, miről beszélek.” De mért kéne a kicsinységnek vagy akár a nagyságnak fejet hajtani?
Ésperszenem mindennapi szerencse, ha a századfordulón egy lány az egyik festői szanatóriumban megismerkedhet Magyarország “legzseniálisabb” fiatalemberével, és – mit szerencse? egyenesen megtiszteltetés! – ha bekerülhet egy olyan neves vidéki értelmiségi családba, ahol már amúgy is van egy másik “legzseniálisabb” fiatalember. Hogy ennek az irigylésreméltó családnak a beleegyezésével kínozzanak halálra egy fiatalasszonyt: hiszen megérdemli, nemde…? Hogy aztán a végrendeletben a feleség vagyontárgyairól előre rendelkező férj külön köszönetet mondjon a mindent előre látó anyikának, “aki helyesen diagnosztizálta Olgát már a legelső alkalommal”.
Akkor honnan is tudjuk, hogy a hasonlóság csak látszólagos, hogy a kétféle stikla, a szabadkai lány és Olga sorsa különbözik? A nővé válást a szerző nem villámcsapásszerű átváltozásnak, nem(csak) lelki és biológiai folyamatnak, hanem lassú-lassú tanulásnak, a társadalmi szabályok elfogadásának láttatja. Egyszercsak eljő a szüzesség – hiszen ez is eljő, akárcsak a menstruáció, hiszen jól tudjuk, a kisebb gyerekeket egyáltalán nem érdekli az egész. “A szüzesség olyan hártya, mely a fülünket, szemünket és a lelkünket is betapasztja. Süketté tesz és vakká, valamint annyira kíváncsivá, hogy az már bűnnek számít.”
Magabiztos, gondolkodó gyereklányok – akik az Ulyssesből próbálnak a párkeresésre felkészülni – csoportban, alázatosan ácsorognak, hogy felkérjék őket a lassú blokknál a diszkóban, és előtte otthon halálra aggódják magukat az előszobatükör előtt. És mikor az osztálytársnőink épp izgulni kezdenek, hogy felkérik-e őket a “lassú blokknál”, mi már nem vagyunk itt…És lesznek az életben ciki és nem ciki dolgok, ezt is tanácsos tiszteletben tartani, egy lánynak mindig résen kell lenni: “Csörög a tekintet, ébresztő, férfiak!” Nehogy pár nélkül maradjunk! Pedig a nagy párkereső pánik helyett élhettünk volna szabadabban is. Megfejtve a világ megfejtetlen írásait, felszabadítva magunkat, az indiánokat, vagy más felszabadítandókat, vagy csak a napsütésnek örvendezve, KAMAZ márkájú biciklinkkel az egész világon átkerekezve…
A Spanyol menyasszony olvasható lélektani regényként, erotikus thrillerként is, de én úgy vélem, társadalmi regényként könnyebb megközelíteni. A regényben minden a férfiak körül forog, van megkínzott asszony, megsértett menyasszony és rengeteg más pompásan ábrázolt nőalak is – de az “igazi férfiak” csak olyan távoli, emblematikus szerepekben bukkannak fel, mint Kutuzov és Napóleon a Háború és békében. Boronganak, töprengenek, csatákat nyernek, csatákat vesztenek, lólengenek (mint Magyar Zoltán), bánatosan ácsorognak toronyházak előtt, vérig sértik a menyasszonyukat, vagy épp őrült módra köntösöket szaggatnak, hogy a végén, mint a szilvalekvár, “összerottyanjanak”… De a társadalmi elvárásokat nem ők közvetítik, az epikus értelemben vett, szélesen hömpölygő, “igazi élet” nélkülük zajlik. A mindennapi élet a “födeles kapu” mögött, a férfiak által meghatározott térben, ám mégiscsak nélkülük történik. Egyáltalán nem véletlen, hogy a szabadkai lány két nagy szerelme, a “klarinétos fiú” és a “vőlegény” nem nagyon különbözik.
Pedig Lovas Ildikó regényében bámulatosan realisztikus, megkapó jelenetek sorakoznak. Nagypapa haldoklása, a gubógyár, történetek a szabadkai diszkóban, a dacos “nem adom meg magam” várakozás az újvidéki tévé folyosóján, aztán a halálra ítélt Olga álmos botladozása egy liliomillatba, verőfénybe fulladt falusi házban… És mennyi pompás mellékalak! A nagymama – ő az, aki tudja, “milyen egy rendes lány, és mit akarnak a fiúk” –, osztálytársak, nagynénik, portások, szomszédok, rokonok és két vérfagyasztó nőalak, a Brenner-háztartás két nagy halálmadara, Olga cselédlányai: a lomha Ágnes, a más titkai között kotorászó Veron. Bár lehet a művet példázatos regényként is olvasni, a szerző irigylésreméltóan sokat tanult a másik “zseniális unokatestvér”, Kosztolányi Dezső ábrázolástechnikájából. Az a hihetetlen nyelvi pontosság! És a kegyelemmel és megbocsátással kapcsolatos spekulációk. A Magdolna-nap. Anna-Vizyné-Pacsirta-Olga… Lovas Ildikót nemcsak felületes egyezések kötik a Csáth- és Kosztolányi-örökséghez.
Erotikus thriller, erotikus női regény… tulajdonképpen igaz, ámbár a férfiak csak vonzó, távoli, félelmes árnyak. Kitapogatják tánc közben a lányok melltartóját, aztán átváltoznak, és mennek, vagy maradnak. Lovas Ildikó felülírja a hagyományos “női regény” sémáit, nézőpontját és ábrázolástechnikáját is. Az önsorsrontást nem valami ideológiai elvvel, hanem a gyerekkor autonómiatörekvéseivel állítja szembe, másrészt mélységében is lenyűgözően pontos társadalmi körképet ad.