− Graz és Velence illatos hölgyei, gyermekkorom parasztmenyecskéi, a hadseregek nyomában járó, halálos bajt hozó markotányosnők, ezek a női ruhás démonok elfeledtették-e velem a szilaj erdőket, melyeket a lemenő nap, a magányosság von bíborfénybe? − kezdte a Hang nagyon ünnepélyesen. Várakoztam az erdőben. Lábam előtt sötét violák nyíltak, és tudtam, befed a kék ég, mint egy hatalmas koporsó. Apró vadász a Dráva-parti mocsarakban. Körülöttem a háború, amely úgy parázslik, mint szikra az augustusi bozótban. Vagy mint a féltékenység, amely a Lélek szerint erősebb a szerelemnél is.
De messze volt Trakostyán! Messze a mulatós Draskovics birtoka! A mocsarak mögött vártam a törökre, és elképzeltem Draskovics házát, szép hölgyemet, Eusebiát, kit a versekben Violának neveztem. Beh egyedül vagy, Esusebia, sóhajtottam. Lapulsz az erdő mélyén, mint lehajtott fejű ibolya. Csak az én szemem lát, ama titkos tekintetem, amely úgy lebbenti fel majd a fátylat az arcodról, mint a füveket simogató szél. Elképzeltem reménybeli mátkámat, amint egyedül sóvárog a Draskovics-ház tivornyás zűrzavarában.
Ám nem indulhattam Trakostyánba se ősszel, se télen, se a következő tavasszal. Csak versekben vigasztaltam az én szomorú violámat. Ezek hajnali versek voltak, reménykedők és mégis boldogak, mert a tél lecsupaszítatta a földet, és lecsupaszította a vágyakat − láttam fátyol és párta nélkül az én violámat. Volt egy szörnyű álmom: Draskovics vendégei, a tivornyázó horvát, stájer urak felosonnak a szobájába. A falak szétnyílnak, Eusebia hajfürtjeit erős szél cibálja.
De ez az éjszakai virág más volt, más, mint amilyennek Violámat tavaszidőben láttam. A sötétkék párta alatt éjjel gorgófej villogott, az álmokat lihegés verte fel, nemcsak az enyém, hanem egy harmadiké, aki sóváran figyelt engem a termek mélyén. Ám nem indulhattam a következő tavasszal sem, mert újrakezdődött a háború. Nem indulhattam nyáron, mert Bécsbe kellett mennem Péter öcsémmel. Nem indulhattam el ősszel, mert Draskovics azt üzente, igen beteg.
Talán forral valamit ellenem, talán Trakostyánban más mátkát várnak. Talán Draskovics más vőlegényt, a Frangepánt látná szívesen, tépelődtem. Nappal elképzeltem bánkódó, szelíd Violámat, éjszaka a kegyetlent, akinek kamrácskájába – mindig ettől féltem – részeg urak surrannak fel. De Eusebia se valóságos, se titkos mátkám nem lehetett: Draskovics még nem adott végleges választ, én magam helyett verseket küldtem követségbe. Aztán jött új tavasz, új nyár. A magyarok véreztek, a törökök véreztek, csak az én Violám maradt az erdők mélyén félelmes, ismeretlen.
De a kutya Draskovics nem válaszolt. Még mindig nem válaszolt. Lesunyta a füleit, megült Trakostyánban, engem türelemre intett, követeimet álnokul etette mézes szavakkal. Tél volt, szikrázó hideg, a törökök mind eltakarodtak, talán a fagyos ujjaikat dörzsölgették. Én egyedül maradtam a szikrázó hóban, a decemberi ég alatt a gondjaimmal. Nem írtam verset az égre süvöltő kerecsensólymokról, mert zavaros álmot láttam. Fordulok magányosan egy kedves dombocskához, és három vércseppet látok az úton. Semmi se mozdul, szellő se rebben, csak tündöklik a vércsepp a nagy fehérségben, és én tudom, hogy a domb mögött rettenetes fenevad leskel.
Vitt a bánat, mint erős szájú ló, vitt egyre messzebb. És hiába vártam a tavaszt, a tündöklő nyarat, nem jött hír Violámtól. Követeket hiába küldtem, azokat Draskovics mézes szavakkal megetette. Más mátkákat ajánlottak, pártás-gyöngyös szépségeket, de Viola a rejtőzködéssel megkötötte a szívemet. Nem mehettem Trakostyánba: a váramban tanulmányoztam Tacitust, a cselvetések, a színlelés művészetét. Aztán az erősítés- és utánpótlástant, a hadviselést, a sok jó fejedelem tetteit. Ültem termeim mélyén, és hallgattam a szép hazám szívéből felhangzó jajszavakat − ez a szép beteg asszony talán jobban megérdemelné szerelmemet, mint az álnok Viola. Fordultak a napok, fordultak az évek, és mihelyt tavasz lett, Draskovics Gáspár megizente, úgy fordult a sor, hogy szívesen látna vejének.
Készült hát a kerek világ és az én szívem a mennyegzőre. De bármit is főztek ki a Draskovicsok, az én Violám csak tovább kegyetlenkedett. Lovagolok vele a trakostyáni rengetegben. Szép mátkám egy szót se szól, ha kérdezem, csak rám villantja gúnyos, megvető tekintetét. És nem volt ez a szem gyengéd és meleg. Sürgető, hideg kék fények villogtak benne. Míg én szép személyét olasz szavakkal becézgettem, míg Marinót idéztem lelkesedve, éreztem, hogy ezek a kékes fényű szemek bizony nem bánnák, ha megrántanám a ló kantárját, és Draskovics Gáspár leányát a földre dönteném.
Nem szerettem ezeket a kilovaglásokat. Eusebiát gyanús népség vette körül, dalmát, horvát, stájer, olasz lovászai. És könnyelmű uraságok. Tekintetük húzta-vonta a mátkámat, akinek arca csak akkor derült föl, ha a vadászkürt felharsant, és a lovászfiúk élén a vad után iramodhaott.
Majd szelídül, majd megenyhül, gondoltam, mikoron a mennyegző után az ágyasházamba vezetem, és megfogadtam, jóllakatom élvezetekkel. Hisz nem csak ölelni tudom, gondoltam. Majd lecsillapul, ha olasz verseket olvasok fel. Majd megszelídíti a szenvedélyt egy ékes, idegen nyelv, és látni fogja, nagyobb érdem egy kegyes, művelt udvar, mint élen járni a vadászatban. Majd eljő az idő, és szívünk nemcsak a szilaj szerelmeskedésben, hanem a mise szavaiban is eggyé olvad. De mikor először öleltem, asszonyom hörgése, a kéj, a havon látott három vércsepp, amelyet emlékezetem rárajzolt Violám testére, eszembe véste, hogy nőm a szavaknál is erősebb.
Ám nem törődtem bele ebbe oly könnyen. Ha hazatért a vadászatról, hol lovászai élén riogatta az erdőt, magamhoz vontam, és olasz szavakkal becéztem, de ilyenkor komor lett, mint a sólyom, kit szűk kalickába zárnak. Talán ily sebes szívet a szavak nem nyugtatnak meg, és megpróbáltam Violámat jóllakatni ígéretekkel: nádorfeleség lehetsz, fejedelemasszony, királyné, védeni fogjuk ezt a sebzett, agyonkínzott országot, még jobban, mint ősöm, a Szigeti Hektór. Eusebia csak megrázta a fürtjeit, láttam, még idéztem volna pár verssort Marinótól, de láttam, Violám elszunnyad.
Eltelt a tavasz, a nyár, aztán új tavasz jött, új nyár. A háború nem csillapult, török betörések haraptak a földjeimbe, minden tavasszal fegyvert vettem a kezembe, minden télen új könyveket rendeltem, építkeztem, izzadtam, olvastam, tárgyaltam – de a Trakostyáni Diana nem nyugodott. Eltűrte, ha hozzáértem, de elaludt, ha verssorokat idéztem. Rideg volt hozzám, a szívét nem derítette fel semmi más, csak az erdő és a vadászok kürtje. Jött újabb tavasz, újabb nyár, de akárhányszor ezt a szilaj asszonyt megöleltem, eszembe jutott, miért nem siettettem jobban az esküvővel Draskovics Gáspárt – Eusébiámtól mindig is féltem. Ahogy telt az idő, Eusebia csontos lett, tagbaszakadt, és bármily különös, még szebb. Már nem hívtam Violának, mert ez a vad szépség már nem rejtőzködött előttem, átnézett rajtam; ha beszéltem hozzá, a saját vállait simogatta.
Provokálom a fátumot, gondoltam, és éreztem, mily magam vagyok. Hagymázas, meleg, párás, esős tél jött, a parasztok jajongtak, az erdőben a vadak megzavarodtak, de márciusban – láss csudát! – a hó elöntötte a Dráva menti erdőket. Leszakadt a tájra a hideg, én a vezéreimmel az új portyák tervét latolgattam, de hallom ám az ablakból a vadászkürtök hangját. Láttam, hogy Eusebiám a vadászai élén nagy vidáman kilovagol. Háború lesz, meglátja kegyelmed, mondta Trankóczi Balázs. De én most nem láttam a háborút, csak nejem vörös ruháját, meg mögötte a lovászfiúk pökhendi, víg arcát.
Folytatjuk, urak, majd később folytatjuk, mondtam Trankóczynak. Utánamegyek, őutána megyek, mondtam magamnak. Talán Eusebia hálás lesz, ha osztozom a szórakozásában, talán örülni fog, ha dárdásan lát. De igazából a pimasz mosolygás kergetett nejem után, a féltékenység, amely a Lélek szerint erősebb a szerelemnél. Korai, megfagyott virágokon tapodott a lovam, mire a havas úton elértem a dombhoz, oda, ahol álmomban a vércseppeket láttam. De most nem ijedtem meg, mentem az elejtett vad nyomába, és pontosan azt láttam, amit az álmaim mélyén mindig is láttam. Elejtett nyulak, vérző tetemek fölött csókolta feleségemet az egyik vadász. Keze a mellébe markolt, nőm nevetett.
A vadászokat (mind a hármat) megöltem a tisztáson. Irdatlan dühömben még a lovászgyereket is leszúrtam, aki a kötőféket tartotta. Zokogó nőmet megkötözve vittem Csáktornyára, az udvarbeliek pedig – akik tegnap még bókoltak neki – elégedetten nézték, ahogy asszonyomat az udvar közepére állítom. Nyilvánosan, mindenki szeme előtt kellett ítélkeznem fölötte, ha én megtaláltam a domb fölött, más is tudhatta, mit művelt.
Három óra múlva halott leszel, vagy a kardomat vagy a mérget választod, mondtam – akárhogy döntesz, utoljára látlak téged. Szerettem volna, ha rimánkodik, szerettem volna, ha a szemében a kék fények is megijednek. De Eusebia legyőzte a sírást, csak annyit mondott, mérget akar, és nem is nézett rám többet. Folytassuk, urak, mondtam Trankóczynak, és a térkép fölé hajoltam, hogy ne lássam, ahogy Violám tetemét eltakarítják. Utána boldog, vad gyönyört éreztem, láttam, katonáim elnémult ajakkal tiszteltek Nőm sírjára drága pármai ibolyakoszorút rendeltem, és csak unott szájjal, fél füllel, hallgattam a temetésen átkozódó Draskovicsokat.
Megtettem, mert szabad volt megtennem. Második nőm egy szelíd, szőke asszony lesz, fogadkoztam. Viola emlékét belefojtom majd a portyák izgalmába, a szpáhik jajkiáltásába, a lapok zizegésébe a könyvtárszobában. Ám Viola szembejött velem minden álmom mélyén. Szép volt, üde, könyörtelen, de éreztem, hogy néhány perc múlva a vonásait halálos méreg torzítja el.
Miért tetted ezt velem, kiáltottam, de éreztem, nem fog válaszolni, pár pillanat múlva halott lesz. Betakartam őt virágszirmokba, betakartam őt saját szavaimba, úgy gyászoltam őt, ahogy nem engedte a világ meggyászolni a házasságtörő nőket – és akármerre mentem, akármit olvastam, akármit terveltem, éreztem, egy halott nővel élek. Hadmérnökök érkeztek, császári követek, megjött az új feleség, de én már egyedül jártam az erdőket, mert ha megláttam egy kerecsent, szilaj feleségem jutott az eszembe.
Akármerre mentem, a bánat összetépett. Mindennap végzett velem a méreg, mindennap valamit megfertőzött bennem. Inkább megbocsátok, kiáltottam a gondolataimban bujkáló nőnek, akit hiába kerestem a rengeteg, az erdők szívében, mert felbukkant, s aztán eltűnt, mint könnyű köd a forgószél előtt. Láttam, ahogy tagjait a nehéz föld megemészti, de tudtam, amíg én emlékezem, addig az ő arca is emlékezik. Annyit gondoltam rá, mint a thrák Orpheusz Eurüdikére. Könyörögtem az isteneknek, hadd pillantsam meg, még ha az a pillanat a halálom is lesz. Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár, eltelt az ősz. Úgy borult rám a kék ég, mint a koporsó – de még annyi tennivaló volt!
Avagy most, avagy sohasem! Köprili Ahmed hadjárattal indul Magyarország ellen. Talán majd nem kívánom többet, talán majd elfelejtem, nem marad más, mint egy szilaj gyereklány emléke, avagy a tenger, az elérhetetlen, messzi tenger a szívemben. De lettem bár a dicsőség rabja, az álnok arcú Fortuna igába hajtója, mint a legnemesebb szerelem, úgy kísértettek engem a vércseppek. Megint engem kísért, gondoltam, ha a vad tavasz illata belecsapott az arcomba. És tudtam, az egyik vadászaton a nyomába eredek, és bár minden fegyverem ott van a kezemben, tehetetlen leszek.
Ahogy Filostrato a grófot hallgatta, eszébe jutott egy részlet az isteni Alighieritől. Bár nem volt szokása, most mégis dalra fakadt, és elénekelte a hölgyeknek:
Göndör, fonott fürtjét, ha elkapom majd,
mely vadságban a korbáccsal vetekszik:
virradattól napestig
tartom, kegyetlenül marokra fogva,
s nem kímélem e szép gyilkost, e tolvajt:
cirógatom, mint őzikét a medve.
Most még úgy tartja a kedve,
hogy kínozzon: de szörnyen meglakol majd!
Akkor közelről nézek ám szemébe,
a vergődésnek vége:
körmei több sebet már nem hasítnak,
megbosszulom, hogy most nevetve itt hagy.
Vadul szorítom, míg felgyúl a vére,
s míg karjaim közt béke száll szívére.
