Bánki Éva összes bejegyzése
Szerelem
És akkor megláta engem színről színre
– ezt bizton mondhatom -,
és elfordula ő tőlem nagy sietve,
hogy arcán a borzalom is.
Midőn én így árván magamban állék, és
merengtem bennem futó
lábának porának képével jajongva,
albérleti balkonomra szálla egy-két
hol lilának, hol lilának látszó pernye,
és kezemben Philip Morrisszal nézvén
látám, hogy semmi nem üle a szemközti
díszfa csenevész ágán.
És akkor meglátám őt én is színről színre
– ezt bizton nem mondhatom -,
és lábam pora már veré fel erkélyem
úgy sieték le a lépcsőházban a lépcsőfokokon.
Futván futék az én atyámhoz kérvén őt
új színeimmel: eresszem el bátran, most már
bátran eresztvén el.
Bánki Éva: ESŐVÁROS (Versek a dobozban)
Használhatatlan asszony volt, mondta pár nappal a temetés után a bátyám, használhatatlan, de milyen gyönyörű. Dolgozni nem tudott, szülni nem szeretett. Kirázta magából a gyerekeket, aztán üldögélt az ablaknál egész életében, először sötétkék ruhásan, aztán fejkendősen, és gyűjtögette a halálból visszatérőkről, az asztrállényekről, magányos házakban hallott kopogásokról, visszatérő szellemekről szóló híreket, és persze a mesterkémekről is, akiben talán legelső szerelmét, Mályi Gézát sejthette. A doboz, ami Béla átadott nekem, tele volt a régi, nagy felvidéki vacsorákat idéző receptekkel, ezek között én rábukkantam néhány avokádós, fogolypecsenyés, kagylós, fenyőmagos különlegességre. Anci talán szerette az ilyesmiket, „áztassuk ki a tintahalat, mielőtt megfűszerezzük”, „vágjunk ketté két avokadó körtét”. Dunaszerdahelyen még senki sem látott tintahalat vagy avokadót, úgyhogy az ízét bármilyennek elképzelhette, mint a Clèves hercegnő eredetijét. De a receptek és az újságkivágások közé szórt verseket nem válogattam szét időrendben. Anciról nehéz volt elhinni, hogy hitt volna bármilyen fejlődésben.
Néhány verset egy brünni gépészeti kiállítás összefirkált katalógusán találtam.
Kőgyár.
Szélgyár.
Madárgyár.
Valaki a teremtményeket gyűlöli,
és hibákat ejt bennük: öregséget,
könnyet, mérget. Sebet, amit másik
méreg gyógyít, ellenszert, amit más
megmérgez: halált és vereséget.
Romlott és végtelen teremtő
nézi magát mindegyik művében.
……………………………….
Magától hajlik az erő a gépekben,
hamarosan háború lesz, és szavakat
dobál egy gép szerteszét, beszédtől
lobog a szén, míg a föld mélyén
egy ló hordja halálos terhét.
Fölöttünk villanyfényes madarak
cikáznak. Minden mozdulatuk parancs.
Anci gépes verseiről eszembe jut egy régi beszélgetés Galántán. Hát nem a romlás és a halál közös bennünk, kérdezgették a parasztok, akik elámultak a sok kitalált, mesterséges önjárón. De Anci számára talán a kiterveltség tűnhetett a legnyomasztóbb hasonlóságnak.
Míg kopik bennük a sebesség,
rohan mindegyik gép vagy állat
a sötét értelme felé. Hogy mikor
fellázadnak, ne legyen bennük titok,
csak csavar, szalag, szeg, gomb.
……………………………………….
A lélek a testbe,
a csont a földbe kerül. És a föld?
Kié lesz végül?
Zuhan lefelé.
Adják, megveszik.
Halott kéz, sok halott kezet.
Aludna minden lélek a levegőben,
de nem lehet. Csak zuhan minden élő,
amíg sötét és tömör ponttá lesz.
Hogy mi történt a fiatal Csernai Bandi (a köztes szellem) és Anci között a híres szeánszokon, az csak a többi versből, az Esőváros-ciklusból tudható. Bandira te hasonlítasz, szokta Anci mondogatni, de nem én időzhettem vele a cukrászdákban, és nem én látogathattam a párnás-függönyös szobákban, ha beteg lett. Mostani hiú felháborodásom illik is az Anci-féle világtörténethez.
Virágnyomok közt él a beteg és az orvos,
két édes, fűszerekkel teli, egymást gyógyító test,
emészt a szerelem, mondja harangvirágszínű szoknyában
a beteg, elemészt ez a surrogó, lágy esőhöz hasonló beszéd,
felel az orvos, esténként zsírt és kenyeret eszik,
vagy csak hallgat, mert gyógyító fű a beszéd, illata édes,
évek, évek múlnak el hiábavaló, titkos szerelemben.
Csernai Bandi, a fogorvos csak álom volt. Tudom, hogy a Mályi Géza-féle forró, gyerekkori szerelem kísért ezekben a versekben. Nem a lélekelemzés vagy a köztes szellemek súgják ezt, hanem az M. G. monogram a papír sarkán.
Nincs este. Gondolataim mégis
megtalálnak. Mintha hálóinget vennék
délután. Vége a futkosásnak. Meleg
áramlik bennem,
szerelemszag,
türelmetlenség.
Ennek Anci írásai közt a címét is megtaláltam.
Szabadon
Egy gésa öltözik, majd levelet diktál,
vár még, a haját igazítja, körme hegyével
gyümölcsöskertet rajzol egy üvegtálra.
Üvegből vannak a körmei, és üvegből van a kert is,
reggel tüllel borítja, este kék lakkal fedi,
így él. Üzeneteket kap, és ha nem vigyáz,
éjjel madarak törnek rá. A szeretői csak annyit
árthatnak, mint eső az üvegkertben.
Ő a hóról álmodik.
Szerdahely 1920-tól névtelen város lett, Dunajska Streda, igazi Esőváros, ahol Anci szerint nem változik semmi. De egy álom útmutatását követve a versek helyszínét mégsem merem azonosítani Dunaszerdahellyel. Halála után tíz évvel sógornőm egy hófehér kisvárosban ült az ablak előtt, körülötte magasba szökő trópusi növények, ő pedig az üvegen át nézte a lágy esőszálakat. Ez az álomban látott hely inkább egy El Pintacora nevű helyhez hasonlított, ezt a dél-amerikai kisvárost egyszer a tévében láttam, egy forradalmárral készült riportban. A szakállas férfi fölött látszott a felirat: Café Ana, és olyan ablakai voltak a kávézónak, ahol Anci is szívesen üldögélt volna. Azóta álmomban többször is vesszatértem erre a helyre, és mikor elmentem az ablak előtt, megkocogtattam az üveget. Anci nyugodtan ült, összezárta a térdénél a titokdobozt, és én szerettem volna kérdezni valamit, de a Bujdosók – úgy látszik – beszédesebbek a szellemekkel, mint a rokonokkal.
Először a gombák és a tövisek
jelennek meg, aztán a tea
belülről megéget, így aztán
csókokra vágysz, az a másik száj
meg kívülről éget. Kié leszek hát,
kérded súlyos betegen,
és egyre szebb vagy, az eső
hűvös cseppekkel vigasztal.
Szalad a tánc az utcákon,
mikor meghalsz, hűvös égbolt
gondolkodik feletted.
És Dunaszerdahely, az örökös esők mosta város mintha tényleg a Csendes-óceán legcsendesebb partján terült volna el. Az eső oltalmában színes lepkék, avokádó-erdők növekednek, Csallóköz alig kiismerhető termékenysége.
Örökös esők közt, kimerülten
tapad a völgy a város köldökéhez.
a függönyön túl helyet cserélnek
a hegyek, reszketnek egymástól, a növények
körbefonják őket. Láttam-e tegnap ugyanezt?
A szakadó esőben a szavak is átváltoznak?
Ösvények taposnak egymáson, az esők alatt
talán az ő hangjukat hallom. Felébredek.
Hegyek és szavak között zuhog a városra a víz.
És Anci egzotikus receptjeinek a hátlapján pedig ez a vers:
A málnabokrok gyökere
belevés neveket a földbe,
és megszüli élő fizetségét,
húsos bogyóit. Lenn él ő,
évei nélkül, egyedül.
……………..
Az udvarban fekete, álmos
víz, az eső sűrű acélfésű, fölötte
titkolózó, örökfényes nap, az angyalok
repülőgépei, áttetsző arany mindegyik (…)
Hogyan találkoznak az idők mögött a szerelmesek, akiket világrendszerek, nagyhatalmak, koncepciós perek választanak el? Mikor találkoznak? Minden nap, mondja Anci, hiszen a verseiben nincsenek történetek, a tegnap is örökké tart.
A híd folyókról álmodik,
a folyó hídról, a híd engem szeretne
megpillantani, aki csak álmodom.
A fényben remegő íve emlékezik.
A vonatfütty – saját álma –
utolér, ha ébren vagyok.
………..
Lobognak a fák.
Végigsuhan a városon
az eső egy szalagja. Aztán
semmi, a fák megnyugosznak,
karjukat felemelik, mint a szüzek
a lámpásaikat, mikor még
tele volt az éjszaka.
Anci telt fiatalasszony volt. A sudársága emlékeztetett Legelső Földszerző Anna szépségére. De persze a szellemek rabja volt, nem egy ősanya, aki Esőváros nedveiből táplálkozik. Egyszer saját magát mégiscsak megrajzolta így:
Erős szép nő. Két hónalja fekete
fűcsomó, combjában erek ágaznak
szerteszét, lobogó szalagok. beszédes,
finom inak. Az eső szálai bőrére,
haja gyűrűire tapadnak, iramlik a nap
egymagában, zuhogó felhők között.
A „magyar évek” voltak a spirituális remény és balsejtelem évei. Mintha egy túl régi világ akart volna hozzánk visszatérni. A szépséges magyar zászlók mögött a kegyelmes urak. Olyan világ, amelyben a szerepeket elfeledtük, de amelyben észrevettük, milyen otthontalanul vagyunk otthon mindegyikben. Hiszen a zászlókat is elcsúfította az előérzet, hogy a nagy lobogás árát majd mi fizetjük meg. De az is lehet, hogy Ancit félreértem, sógornőmet – meglehet – csak valamilyen spiritiszta lap indította arra, hogy a „romlott földi világtól” búcsút vegyen.
Egyes versek helyén csak Mályi Gézához írott szerelmesleveleket találtam. Ezeket megtűzdelte szótárakból kimásolt angol és orosz szavakkal, mintha az idegen nyelvek varázslatával próbálná meg hajdani szerelmét utolérni. Hogy ezek a levelek mikor íródtak? Mit számít? Anci sohasem mérgezte magát dátumokkal. A titkosszolgálatok, amik Mályi Gézát földrészről földrészre kergették, védelmezték Esőváros falait.
Negyedik mágus
„Ne engedj több tavaszt, Babilon,
a házak roskadoznak a ragyogástól,
az ég festett madarai és képek közé rajzolt
csillagok – mit tehetnének – meghallgatják
a jóslatainkat.” Így szólt a mágusok közt
a legnagyobb, hisz megijedt az emberi szótól,
amely teherbe ejti az asszonyokat, és táncolni
kényszerít minden képet a mennybolton.
Hallgattak rá unokahúgai. A szépek, az imáktól
és aranytólékesek. Babilon por lett.
Visszaadták a halálnak a képzeletet.
Miért pont négy mágus? Miért a negyedik? Ki tudja?
Négy vadász kergette egymást a Bujdosó-ház falvédőjén. Anci egy utazás kezdetén, 1964. április 14-én halt meg, persze én korábban azt hittem, ilyen nap, ilyen hónap csak szerelmes fiatalasszonyhoz illik. Ma már illene beismernem, hogy szerelmes voltam, hogy most is mindig rá gondolok, de a legvégére inkább csak ezt a verset másolom ide. Az ismétlődések mágikus, igéző varázslatáról szól, amelyből Anci soha nem tudta magát megszabadítani.
Beleszakad a nap a sokadik tengerbe.
Minden éj, minden nap felfedez
új bolygókat, növő és belehaló
tengert mindegyik útján. De mi
azt hisszük, mindig ugyanott jár.
Aztán már csak papírfecnik vannak, egy-egy papírfecnin ugyanaz a szám, ugyanaz a betű.
(Magvető, 2004)
“Nekem megbocsát az Isten”? (Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony. Kalligram, 2007)
Bravúrosan felépített regényében Lovas Ildikó két női “fejlődéstörténetet” vetít egybe: Jónás Olgának, Csáth Géza feleségének a házassági drámáját és egy Szabadkán nevelődő, névtelen kamaszlány serdülőkorát és első házasságát. Vajon a két mesterien egymásba játszó-rímelő vallomást felfoghatjuk-e ok-okozatnak is?
A párhuzamos monológok a “lány” megszólalásával kezdődnek, és a férje elől menekülő, de közben a végzetébe beletörődő Olga utolsó monológjával fejeződnek be. Aprólékosan megismerjük a “lány” gyerekéveit – ezek épp a regény legmegragadóbb részei –, míg a századfordulósan érett szépség, a huszonhét éves Olga a “semmiből” lép a történetbe. Mintha az égvilágon semmi fontos dolog nem történt volna a “Magyarország legzseniálisabb emberével” való találkozását megelőzően. Olga tragikus előképe lenne a Csáth Géza-rajongásban felnőtt szabadkai tinédzsernek?
Vagy ez a kauzális gondolkodás nem is illik ehhez a női regényhez, és a két női vallomás még csak feltételesen sem rendezhető ok-okozati viszonyba? A szabadkai lány egy ponton elhallgat, nem sokat mesél a tönkrement házasságáról, a kortárs házastársi pokol ábrázolását helyettesíti “Olga története”. De a két női sors nem fut párhuzamosan: Olga beleveszik a házassági tébolyba, míg a “másik” a tönkrement házasság után is felépít egy új életet.
Ámde a századfordulós Olga és a hófehér stiklában (tűsarkú cipőben), méregdrága párizsi modellben a tükör előtt pompázó mai menyasszony történetét számos nyilvánvaló “minta” köti össze: kötelek, selymek, bársonykák, lila kelmék, csirkevágás, a Magdolna-nap, a “magdolnaság”, a sok-sok apró gomb Olga hálóingén és a “spanyol” menyasszonyi ruhán – mintha csak egy Joszeliani-filmet látnánk, ahol a tárgyak, a kelmék tekergődző ökörnyálként fonnak egybe, keresztül-kasul egymásról mit sem tudó korokat, életviszonyokat, embereket.
A két női vallomás- vagy történet-szövedék nem különül el látványosan, hanem hol elválik, hol egymásba tűnik, mintha csak két hasonló, finoman egymásra helyezett hímzést figyelnénk – szép, nem tudunk mást mondani. És soha nem mesterkélt! De ezek a hol elkülönülő, hol egymásba játszó vallomások teljesen eltérő női karaktereket takarnak. A gondolatban már a gyermeke halálával is eljátszadozó Jónás Olga végletesebben megnyomorított lény, mint a regény végén újságírónak készülő, szabadkai születésű elbeszélő. De valami mind a két életben megbicsaklott vagy elrongyolódott.
Tönkrement selyemharisnya. Kilyukadt, szétszakadt ruha. Tönkretett, kitört sarkú stikla. Hiszen egy rongy vagyok, nemde?
Kinek bocsát meg majd az Isten? Hogyan tudja az egyik nő túlélni azt, amibe a másik tönkremegy? Házasságkötésekor a szabadkai lány semmivel sem bölcsebb vagy felvilágosultabb, mint az életét a “Magyarország legzseniálisabb emberéhez” hozzákötő Jónás Olga. Én úgy vélem, nem valamiféle szenvedésben pácolt asszonyi józanság vagy éppen a femininista eszmékkel való találkozás tartja meg az életnek a szerencsésebb elbeszélőt. Hanem a gyerekkorban megszerzett önazonosság és autonómia. Az “engem egy fiú ne piszkáljon” fennhéjázó magabiztossága. Az anyuka-apuka mellett élvezett biztonság, az a bizonyos “vatelin” a gyerekkori télikabátban. A régi nagy olvasásdüh. Hiszen nem lehet teljesen elveszett ember, aki kislánykorában, a szabadkai könyvtár olvasótermében Joyce Ulyssesét olvasgatva próbál a férjfogás csínjára-bínjára rájönni. De bárhol és bárhogyan is éltél, az időből nem lehet kibújni. Nincs hova menned.
Július huszonkettedike, hőség, Magdolna-nap. Asszonyok napja.
De miért épp Jónás Olga? A magyar irodalom két meggyilkolt a “jeleneteket egy házasságból” asszonyának, Draskovich Eusebiának és Jónás Olgának a sorsa is a Délvidékhez kötődik. Zrínyi, ha felemás módon is, de meggyászolta a saját, korábban Violaként dicsőített asszonyát. Eusebia (ha ez valakit vigasztal) elfoglalhatta a helyét a magyar múzsák “arcképcsarnokában”, hiszen egyetlen dehonesztáló sor nem maradt fenn róla. Míg Olga, vagyis O. (ez a férj által használt rövidítés olyan, mint a női nemi szerv emblémája) nemcsak az életét áldozta fel a házasságban, hanem az emlékezetét is.
Leírták őt. Egy k. Hogy ne tudjunk rá emberként emlékezni.
Maga a férj akarta így.
De a “Magyarország legzseniálisabb emberének” szerelmét kiérdemlő, a maga és gyermeke életét megvédeni képtelen Jónás Olga – mint ahogy ellenképe, a mindenkit ócsárló Kosztolányiné – tulajdonképpen tényleg nem sok rokonszenvet ébreszt. Talán megfordult Lovas Ildikó fejében (aki regényében felvillantja K. D-t is), hogy ezt a két női sorsot ellentétezze, hiszen milyen érzés lehet ennyire “zseniális unokatestvérek” feleségeinek lenni? Szerencsére a szerző nem ezt tette. Hiszen akkor egy groteszk századfordulós kor- és kórképet kaptunk volna. Századfordulós dagonya: írók, írófeleségek és nyavalyáik.
De Olga sorsát egy, az olvasó számára sok azonosulási pontot kínáló női fejlődésregény tükrén át látjuk. És így döbbenünk rá, a mintázatban tényleg mennyi sok azonosság van. Levágott tyúk, a halálra kínzott Olga, saját esküvőjén vérig sértett, megalázott fiatal lány, hiszen van valami szívszorító hasonlóság mindenfajta női kiszolgáltatottságban. A szerző kikényszeríti az empátiánkat. Bárhol is éltél vagy bárhogyan, a női időből nem lehet kibújni. A minta ugyanaz, csak a fonál színe változik.
Persze nem nevelkedhet mindenki egy patinás, legendásan kulturált, több nemzetiség lakta határon túli városban. De azért ez a legendásan kulturált városka mégiscsak igazi Sárszeg, ahol pontosan ugyanolyan előítéletek járják mint a legtöbb magyarországi városkában: “Ha férfiak megkapnak, elhasználnak és eldobnak”. “Anyukááám, elhiheted, tudod, miről beszélek.” De mért kéne a kicsinységnek vagy akár a nagyságnak fejet hajtani?
Ésperszenem mindennapi szerencse, ha a századfordulón egy lány az egyik festői szanatóriumban megismerkedhet Magyarország “legzseniálisabb” fiatalemberével, és – mit szerencse? egyenesen megtiszteltetés! – ha bekerülhet egy olyan neves vidéki értelmiségi családba, ahol már amúgy is van egy másik “legzseniálisabb” fiatalember. Hogy ennek az irigylésreméltó családnak a beleegyezésével kínozzanak halálra egy fiatalasszonyt: hiszen megérdemli, nemde…? Hogy aztán a végrendeletben a feleség vagyontárgyairól előre rendelkező férj külön köszönetet mondjon a mindent előre látó anyikának, “aki helyesen diagnosztizálta Olgát már a legelső alkalommal”.
Akkor honnan is tudjuk, hogy a hasonlóság csak látszólagos, hogy a kétféle stikla, a szabadkai lány és Olga sorsa különbözik? A nővé válást a szerző nem villámcsapásszerű átváltozásnak, nem(csak) lelki és biológiai folyamatnak, hanem lassú-lassú tanulásnak, a társadalmi szabályok elfogadásának láttatja. Egyszercsak eljő a szüzesség – hiszen ez is eljő, akárcsak a menstruáció, hiszen jól tudjuk, a kisebb gyerekeket egyáltalán nem érdekli az egész. “A szüzesség olyan hártya, mely a fülünket, szemünket és a lelkünket is betapasztja. Süketté tesz és vakká, valamint annyira kíváncsivá, hogy az már bűnnek számít.”
Magabiztos, gondolkodó gyereklányok – akik az Ulyssesből próbálnak a párkeresésre felkészülni – csoportban, alázatosan ácsorognak, hogy felkérjék őket a lassú blokknál a diszkóban, és előtte otthon halálra aggódják magukat az előszobatükör előtt. És mikor az osztálytársnőink épp izgulni kezdenek, hogy felkérik-e őket a “lassú blokknál”, mi már nem vagyunk itt…És lesznek az életben ciki és nem ciki dolgok, ezt is tanácsos tiszteletben tartani, egy lánynak mindig résen kell lenni: “Csörög a tekintet, ébresztő, férfiak!” Nehogy pár nélkül maradjunk! Pedig a nagy párkereső pánik helyett élhettünk volna szabadabban is. Megfejtve a világ megfejtetlen írásait, felszabadítva magunkat, az indiánokat, vagy más felszabadítandókat, vagy csak a napsütésnek örvendezve, KAMAZ márkájú biciklinkkel az egész világon átkerekezve…
A Spanyol menyasszony olvasható lélektani regényként, erotikus thrillerként is, de én úgy vélem, társadalmi regényként könnyebb megközelíteni. A regényben minden a férfiak körül forog, van megkínzott asszony, megsértett menyasszony és rengeteg más pompásan ábrázolt nőalak is – de az “igazi férfiak” csak olyan távoli, emblematikus szerepekben bukkannak fel, mint Kutuzov és Napóleon a Háború és békében. Boronganak, töprengenek, csatákat nyernek, csatákat vesztenek, lólengenek (mint Magyar Zoltán), bánatosan ácsorognak toronyházak előtt, vérig sértik a menyasszonyukat, vagy épp őrült módra köntösöket szaggatnak, hogy a végén, mint a szilvalekvár, “összerottyanjanak”… De a társadalmi elvárásokat nem ők közvetítik, az epikus értelemben vett, szélesen hömpölygő, “igazi élet” nélkülük zajlik. A mindennapi élet a “födeles kapu” mögött, a férfiak által meghatározott térben, ám mégiscsak nélkülük történik. Egyáltalán nem véletlen, hogy a szabadkai lány két nagy szerelme, a “klarinétos fiú” és a “vőlegény” nem nagyon különbözik.
Pedig Lovas Ildikó regényében bámulatosan realisztikus, megkapó jelenetek sorakoznak. Nagypapa haldoklása, a gubógyár, történetek a szabadkai diszkóban, a dacos “nem adom meg magam” várakozás az újvidéki tévé folyosóján, aztán a halálra ítélt Olga álmos botladozása egy liliomillatba, verőfénybe fulladt falusi házban… És mennyi pompás mellékalak! A nagymama – ő az, aki tudja, “milyen egy rendes lány, és mit akarnak a fiúk” –, osztálytársak, nagynénik, portások, szomszédok, rokonok és két vérfagyasztó nőalak, a Brenner-háztartás két nagy halálmadara, Olga cselédlányai: a lomha Ágnes, a más titkai között kotorászó Veron. Bár lehet a művet példázatos regényként is olvasni, a szerző irigylésreméltóan sokat tanult a másik “zseniális unokatestvér”, Kosztolányi Dezső ábrázolástechnikájából. Az a hihetetlen nyelvi pontosság! És a kegyelemmel és megbocsátással kapcsolatos spekulációk. A Magdolna-nap. Anna-Vizyné-Pacsirta-Olga… Lovas Ildikót nemcsak felületes egyezések kötik a Csáth- és Kosztolányi-örökséghez.
Erotikus thriller, erotikus női regény… tulajdonképpen igaz, ámbár a férfiak csak vonzó, távoli, félelmes árnyak. Kitapogatják tánc közben a lányok melltartóját, aztán átváltoznak, és mennek, vagy maradnak. Lovas Ildikó felülírja a hagyományos “női regény” sémáit, nézőpontját és ábrázolástechnikáját is. Az önsorsrontást nem valami ideológiai elvvel, hanem a gyerekkor autonómiatörekvéseivel állítja szembe, másrészt mélységében is lenyűgözően pontos társadalmi körképet ad.
Hajók Galiciában
Manuelának régesrég meg kellett volna halnia. Néhány évtizede még úgy várt minden tavaszt, hogy ez lesz az utolsó, de a csontos mintha megfeledkezett volna róla. Hány évig élhet egy ember? – Manuela nem tudta. Mióta a szomszédai kihaltak, vagy a halak után átköltöztek az Azori-szigetekre, Manuela nem volt biztos benne, hogy jól emlékszik-e, mikor született.
Az állam is csak olyan, mint egy földi halandó: könnyen tévedhet. Vilar lakói itthagyták a házaikat, átköltöztek (munka és a halak után) az Azori-szigetekre, a szociális gondozók úgy vélték hát, Vilart, ezt a kilencszáz esztendős halászfalucskát kiradírozhatják a térképről. A körzeti nővérnek nem kell többé sziklákat kerülgetve a faluhoz bicikliznie.
Vagy Manuela oldódott el az időtől, a dolgoktól, amik körülvették régente? Kislánykorában még kijárt egy tanító Torre do Pombóból, hogy olvasni tanítsa a kicsinyeket. Manuela csak a nagybetűket tanulta meg, de a tanító elmesélte, hogy ők, a galegók Artúr király rokonai. Vilar régen híres kikötő volt, a középkorban itt szálltak partra a Compostela felé tartó zarándokok és királylányok. Azt is elmondta, hogy majd megszabadulnak a papoktól és a spanyol elnyomástól…
De a polgárháborúban nem a papot vitték el, hanem Manuela bátyjait. Ám csak egyikük veszett oda a harcokban, mert tizenhét év múlva a kisebbiktől kaptak egy lapot Argentínából, amiben azt ígérte, hamarosan hazalátogat Galiciába. A kesze-kusza kézírással írt lapot Manuela már nem tudta elolvasni, a papot kérte meg rá, aki hetente kereste fel a falut Torre do Pombóból.
Aztán mindenből kevesebb lett: férfiakból, kagylókból, de még napsütésből is. Már tanító sem volt, a gyerekek órákig gyalogoltak az erdőben, mire megérkeztek az iskolába. De út még volt: szamárháton, vesszőkosarakban vitték a halat a városi piacokra, és jöttek a kereskedők, gyertyát, gyufát és történeteket hoztak. De Vilar azért nagyon kicsi, utolsó falu volt: az Argentínából küldött lap bejárta az andalúziai Vilarokat, aztán a galiciai Vilarokat, mire megérkezett végre Manuelához.
Manuela családja a falutól egy kőhajításnyira, a kisebbik öbölben lakott. Édesapja reggel beszélt a bárkába, Manuela összegyűjtötte a kagylókat, míg édesanyja, a nagy Manuela kipletykálta magát Vilarban, és utána hazasétált, hogy ebédet főzzön. De Manuela olyan apró volt, olyan beteges, hogy rá sem néztek Vilarból a halászfiúk.
Ám az árnyékban maradt som is megérik egyszer. Manuela apja, mikor eladta a halat a városban, egy Noiából való csempésszel jött haza. Egy igazi zsivánnyal, mesélte később az édesanyja. De mit számított? Hiába volt Manuela sovány, kicsi és beteges – a ház nagy volt, a bárka új, így a csempész három hét múlva eljegyezte.
Élete első bőrcipőjében (sötétkék kordován, oldalt három-három gombbal), a hasában egy aprócska magzattal Manuela ott állt, mint fehér ruhás menyasszony a vilari templomban. Akkor már csak huszonhárman éltek a faluban – és huszonhárman csodálkoztak el, mikor a Noiából jött csempész megszökött a családi bárkával.
Maradtak az örökös esők, maradtak a kagylók, és persze ott volt a baba is Manuela hasában. Reggel felkelt, kendőt kapott a hajára, és gumicsizmásan belegázolt a tengerbe. Vilarban élő nagyanyjától örökölt egy kis szélvédett földdarabot két satnya olajfával, néhány ágyás zöldséggel és kukoricával. A petróleum drága volt, a gyufa drága, a tej drága. A fiát Xannak nevezte el, mert mindig Xannak nevezték a férfiakat a családban. A fiú apró volt, és beteges, de ahogy Manuela testébe, úgy a fia pórusaiba is beleírta magát a tenger. Mikor Torre do Pombóba elsőáldozni vitte, eszébe jutott, hogy már a nagybetűket is elfelejtette.
Ezen a vasárnap viselte utoljára a gombos, sötétkék kordován cipőjét. De bánta is! A halak rejtélyes utakon jártak az óceánban, a városban különös dolgok történtek, ám ő minden reggel felhajtott szoknyában, gumicsizmában ott állt a parton, hogy összegémberedett ujjakkal kagylókat szedegessen. Xan szolgálni ment egy bárkára, búcsút vett a vilariaktól, (most már csak tizennégyen voltak). Aztán Manuela nem kapott több hírt róla: az idő szép lassan összezárult.
Most már a plébános sem járt ki vasárnaponként Vilarba. És Manuela sem érzett erőt ahhoz, hogy a tölgyesen át leereszkedjen Torre do Pombóba. Ekkor veszítette el az éveket: ha kagylószedés előtt megállt a tengerparton, nem volt biztos abban, hogy ő melyik Manuela is a sok közül, akik itt éltek a családi öbölben. Vajon igaz-e, amit édesanyja mesélt, hogy dédanyja (az egyik Manuela) aranypénzt talált az erdőben, de úgy megijedt valami hirtelen villámlástól, hogy a vízmosás fölött elvesztette. És vajon a csempész melyik Manuela életében létezett?
Várt valami üzenetet, legalább egy képeslapot. De mintha az utóbbi időben felszaparodtak volna a világban a Vilarok, Xan üzenete soha nem érkezett meg Manuelához. Viszont a házban könnyebben mentek a dolgok. A padláson, nagyanyja kelengye-ládájában megtalált olyan tárgyakat (ollót, szalvétatartót, sószórót), amik az ő gyerekkorában vesztek el. Manuela nem használta ezeket a csodás dolgokat, hanem selyempapírba csomagolva odatette a kordován cipőjéhez. Mindenem megvan, magyarázta a szociális gondozónak, aki felkereste.
Mert bár a halrajok elkerülték a vilari vizeket, és Xan képeslapja sem érkezett meg, ám a világ nem adta meg magát könnyen a hanyatlásnak. A módosabbik halász (két család maradt Vilarban) autót vett, hogy azt a kevéske halat befuvarozhassa Torre do Pombóba. Jött egy körzeti nővér, aki galegóul azt kérdezgette Manuelától, nem fáj-e a lába, és milyen a vércsoportja. Manuela meghökkent, nekem semmim sem fáj, saját vérem van, magyarázta.
A halak elhagyták a partokat, de a két szívós olajfában a Manuelák vére keringett. Egyik nap összedőlt viszont a sajtoló, ahol szélben-napsütésben Manuela anyai nagyanyja sajtolta a bogyókat. Egyszer felbukkant három dán turista, hogy megkeressék a dolmeneket a tölgyerdőben, és gratuláljanak a néninek a saját kikötőjéhez. Spanyolul beszéltek, nagyon tagoltan, nagyon lassan, de Manuela ezt sem értette.
És ekkor beütött a csoda! Xosé, a tehetősebb halász, aki a városba járatta gimnáziumba a fiát, idegeneket hívott a bárkájába. Manuelának eszébe jutott a noiai csempész, de ezek az idegenek idegenebbek nem is lehettek – teljesen másfélék voltak! Nagy darab, pirospozsgás fickók, a beszédjük nem is hasonlított se a spanyolra, se a galegóra. Egy ukrán és két román, magyarázta Xosé a meghökkent Manuelának.
De még ezek a különös, idegen szerzetek sem hozták vissza Vilar mellé a halakat. A halak eltűntek, mint a tanító, Xan vagy a fiútestvérek. A két halászcsalád Vilarban összebeszélt – hogy mivel úgysem kapnának munkát a városban – átköltöznek az Azori-szigetekre. Hát Manuela anyóval mi lesz, kérdezte Xosé felesége. A kagylók még kitartották Vilar partjainál, a családi kikötőben, ezért Manuela csak legyintett. Megsegít a Jóisten.
De a szociális munkás, aki eddig havonta átbiciklizett a tölgyesen, úgy hitte, szegény néni is elköltözött a többiekkel. Pedig Manuela ott maradt, ahol mindig is volt, csak az idő hagyta cserben. Járta a tölgyest, az ő erdejét, mert valahogy visszatért az ifjúkori ereje. A vízmosás mögött megtalálta a dolmeneket, amiket a dán turisták kerestek. (Ezeket a köveket régen a tanító is lefényképezte, csak aztán – hiszen annyi év eltelt – az egészről megfeledkeztek.)
Manuela úgy érezte, újra kislány lett, csak a többiek eltűntek mellőle. Máskor úgy vélte, több mint kétszáz éves, csak a halált is becsapta a szociális gondozók tévedése. Néha úgy érezte, ma kap levelet Xantól, a noiai csempésztől, vagy az idősebbik bátyjától, akinek a testét a polgárháborúban nem találták meg. Sok volt az eső, és nagyon kevés a napfény. A vízmosás szélén kitartó kutakodás után rábukkant az aranypénzekre, amiket az egyik Manuela a villámfényben elvesztett.
De ezen a tavaszon furcsa várakozással telt meg a levegő. A szél délről fújt, és a tenger olyan különösen viselkedett, mintha még a kagylókat is sajnálná Manuelától. Egyik éjjel a szél emberi beszédet sodort felé a vilari partról. Visszajöttek a románok, azt hiszik, van munka, töprengett Manuela, és megfogadta, hogy reggel – hiszen mutogatásból minden emberfia ért – átmegy Vilarba.
De a vilari oldalon nem egy ütött-kopott halászbárka, hanem egy csodálatos, nagy hajó ringatózott! Manuela szemébe húzta a kendőt, és visszasietett a kunyhójába. Szentséges atyám, sóhajtozta, ámbár mégsem hitte, hogy a noiai csempész vagy éppen Xan érkezett volna vissza. Odakuporodott a lócára, de úgy érezte, a szíve szétreped az izgalomtól. Mivel délután is nagy volt a köd, kendőjét az arca elé húzva kiment hallgatózni.
Manuela régóta nem hallott csecsemősírást, ezért nagyon meghökkent. A felnőtt hangok hasonlították a románok beszédére, de volt egy-két sikítozó lányhang is – egyszóval olyan lárma, amely Manuela szerint nem illik egy csempész- vagy halászbárkához. De még a zarándokokhoz sem, töprengett, aki a tanítója szerint régente útra keltek, hogy megpillanthassák Compostela tornyait.
Ez a lármás éjszaka kiragadta Manuelát az örökös álmodozásból. Mikor az öbölben végre csend lett, elgyalogolt a tölgyesbe, a vízmosáshoz, a dolmenhez, de már tudta, hogy az ő családi öble, nem az övé többé. Az idegenek – ki látott még ilyen halászokat vagy csempészeket? – talán meg is ölnék, ha tudnák, hogy a kisebbik öbölben él valaki. Egy öregasszony, akit a halál kegyesen meghagyott.
Manuela nagyon félt – és a régebbi Manuelák most már semmilyen tanácsot nem tudtak adni. Elbicegett Xosé házába, amit az idegenek felfeszítettek, hogy szemügyre vegye a szétdobált kólás dobozokat, cigarettacsikkeket. Az éjszaka partra szálló jövevényeknek nem kellettek Xoséék bútorai, Roxa nagyanyjától örökölt óntáljai, takaros rézüstjei. Manuela egy odadobott papírpelenkát talált azon az ágyon, ahol gyerekeket szültek a Xosék feleségei.
És a hangok szép lassan elfoglalták a nagyobbik öblöt. Ritkán jöttek – mindig estefelé, ha leült a köd vagy a szürkület –, és csak reggelig maradtak, de ilyen éjszakákon a tölgyesen át vivő út is megtelt gyereksírással, lányhangokkal, eldobott csikkekkel. A gyereksírás miatt a hangok a háborúra emlékeztettek. De a hangok semmit sem akartak elvinni Vilarból. Nem zajongtak nappal, nem vitték el a fiatal fiúkat, csak titokban kikötöttek, és teleszórták a partot szeméttel.
Manuela régesrég megbánta, hogy a két utolsó családdal nem költözött át az Azori-szigetekre. Hiszen Roxa a keresztlánya volt, Xosé pedig az unokatestvére. Hol lehetnek most, hogyan is érhetné utol őket? Tudta – hogyha az utat még nem nyelte el a vízmosás –, menedéket kereshetne Torre de Pombóban is. Hányan is élhetnek most abban a faluban, töprengett. De Manuela a régi gondozónők viselkedéséből is érezte, hogy az emberek őt a ráncaival, a facipőjével pontosan olyan idegennek látnák, mint a hangokat, amelyek éjszaka elfoglalják az öblöket.
Aztán rettenetes dolog történt az egyik éjszaka. A szokásos zsivaj helyett, a hangok a parton fel-alá rohangálták, üvöltöztek, zseblámpát lóbáltak – szinte sistergett a félelem és a fenyegetés az egész földnyelven. A hangok talán utánajárnak, hogy a kunyhóban ki lakik, töprengett, és a lóca alá húzódott reszketve.
De a hangokat nem érdekelte az a néhány sor kukorica, ahogy reggel lett – ködös, homályos, galíciai reggel – elhagyták az öblöket. A parton a szokásos szemét, papírpelenka, kólásdobozok, széttaposott cigareattacsikkek. Manuela, mielőtt a parton összeszedte volna a kagylókat, elindult felfelé a tölgyesbe.
Hirtelen gyereksírást hallott. Manuela kibújt a facipőjéből, és magában imádkozva, kendőjét az arca elé húzva megindult a barlang felé, a dolmenhez. Ezt a helyet nem ismerhetik a hangok, gondolta, hiszen ők csak éjszakánként foglalják el a földnyelvet. A dolmen az ő helye volt, ám most egy hosszú, szőke hajú teremtés szipogott ott, karján egy csecsemővel.
A leányzó – ő is szinte gyerek – semmilyen nyelven nem értett. Mint a dán turistanőkön, rajta is térdig érő bugyogó volt, de a lábszárát felsebezték a tövisek és a bokrok. Összekulcsolt kézzel könyörgött Manuelának, aki megpróbálta kicibálni a kövek alól. A szerencsétlen karján tűszúrások voltak, mintha éjszaka a pókok összecsipdesték volna. De nemcsak a lány, hanem a csecsemő is betegnek látszott.
Szentséges Isten, motyogta Manuela, mikor elindult velük visszafelé a kunyhójához. Ha a lány járomcsontja nem olyan széles, és ha beszél valamilyen igazi nyelvet, akkor szívesen hitte volna, hogy Xan küldte hozzá a szerencsétlent – de ehhez a lány túlságosan is idegen volt.
A kisbaba azonban pontosan úgy sírt, mint ahogy a kisbabák szoktak a régi szép időkben – mikor még Vilarban tizenegy család lakott, és nagy vidáman, a kertbe terített asztaloknál ünnepelték a keresztelőket. Manuela egy bölcsődalt keresett az emlékezetében, de csak Xan hanghordozása jutott az eszébe.
De mintha a gondolatai is megnyugtatták volna a kisbabát. Ahogy beléptek a kunyhóba, a sírás abbamaradt. A lányt kínálta olajbogyóval, kagylóval, kukoricadarával. Hatalmas fekete karikák voltak a leányzó szeme alatt – és a térdig érő bugyogójában, az összekarmolt arcával, a tövig rágott körmével nem hasonlított zarándokokra vagy a mesék királylányaira.
Ám azért helyes teremtés volt, és ahogy kikanalazta a kását, elmosolyodott. Aludjatok egy kicsit, mondta Manuela, erre lány végignyúlt a lócán, és átkarolva a csecsemőt, engedelmesen lehunyta a szemét. Nem vagy te annyira buta, motyogta Manuela. A köd felszállt, a nap izzó fénypászmákat lökött az ablakokhoz.
Manuela a botját szorongatva lekuporodott a küszöbre. Míg a lány szuszogott, ő végiggondolta, mi vár rá, mikor kiköltözik a kunyhójából, és nem lesz már Manuela soha többé. Hiszen ez a ház az ő története: a kisebbik öböl, ahol Manuelák sora várta, hogy a férfiak a tengerről hazatérjenek.
De a csecsemő valahogy visszaadta a józanságát. Nincs idő, motyogta. Az éjszakai hangok nem alkoholt, hanem embereket csempésznek. De milyen embereket? Ez a lány megszökött tőlük – tehát nem lehetnek jó emberek. A hegyről, Torre do Pombóból szép időben belátni a földnyelvet. A hangok csak éjjel térhetnek vissza, hogy lámpáikkal megkeressék a lányt a csecsemőjével.
Manuela felemelkedett, és derekát tapogatva odament a ládájához, hogy kikeresse a sötétkék kordován cipőjét (az oldalán a három-három gombbal), és a koporsóba való egy rend fekete ruháját is. Hiszen ki tudja, mi jöhet még, töprengett.
A ruháiból batyut kötött, aztán lassan-lassan keltegetni kezdte a lányt is.
Indulnunk kell, motyogta. Torre do Pombo három óra gyaloglásra van.
Szapolyai János szoboravatója
– Mihez hasonlítják a költők a Duna hullámait? Fel-alá bukó, apró gyerekkoporsókhoz. Ez a képzettársítás el is rontotta a kedvem, pedig ma reggel a legszebb, apró mintás selyemkosztümömet vettem fel. Ha távolról nézzük, rózsaszín, de ha a fény felé tartjuk, vagy közelről figyeljük, előtűnnek az apró, krémszínű vonalkák. De hát a tömeg nem láthat egyszerre közelről és távolról, gondoltam, és kicsit méláztam egy világoskék ruha és a rózsaszín kosztüm között.
Egyenesesen felháborító a határvidékiek elmaradottsága! És nemcsak felháborító, hanem gusztustalan és illetlen is egyben. Mikor begomboltam a rózsaszín kosztüm kabátját – mert eldöntöttem, hogy lesz, ami lesz, inkább a közelről-látóknak, a fotósoknak öltözöm fel –, eszembe jutott, a tömeg talán elvárja, hogy talpig feketében legyek. Ez az ő napjuk, sóhajtottam, és elfogott a kísértés, hogy a nép kedvéért felvegyek valami fekete-fehéret.
Így rontja el szép lassan saját kedvét az ember. Akármit teszünk, a primitívek úgyis talpig feketében képzelik el az özvegyeket. Kibámultam a korzóra a szállodaszobámból: zuhogott a napfény, ugrándoztak a Dunában az apró gyerekkoporsók, minden nevetett, kacagott, szinte sistergett, és ekkor eszembe jutott, egyáltalán nincs is tiszta feketém. Feketét csak a cárnék hordanak, vagy a spanyol királynék, morfondíroztam, de már kopogtak is, és a szobalány beengedte a lakosztályomba a tudományos fogadóbizottságot.
Fenséges és méltóságos úrnőnk, kezdte az egyik öreg, aki talán valami történészprofesszor lehetett egy határvidéki egyetemen – ám nem a legjobb egyetemen, úgy vélem. Hatalmas a lelkesedés, a körutakon már hullámzik az avatóra induló tömeg, a rendőrség már leállította a forgalmat… Én a kozmetikust vártam, aki késett egy kicsit, úgyhogy nem volt kedvem vele együtt lelkesedni. Elmondtam, kifárasztott a repülőút, elbágyasztott a meleg, és persze idegesít a késlekedő alkalmazott is.
Természetesen kisminkeltem magam, de szerettem volna, ha egy szakszerű kéz is igazít valamit rajtam. Rajta vagy rajtam – melyik a helyes személyrag? De körbevettek a professzorok, és én (mit tehettem mást?) bágyadtan leeresztettem a szemhéjamat. Számomra ez a nap nemcsak dicsőséges, hanem szomorú is, magyaráztam az öregeknek. Hiszen ez az ünnepség engem szeretett férjem, János halálára emlékeztet. Az agg professzor végre értett a szóból. És a háta mögött végre megpillantottam a kozmetikusnőt.
Az öltözőszobámba jöjjön, kedves, intettem neki. A tükör előtt megnyugtattam magam, hogy rólam, Izabelláról még rózsaszín kosztümében sem gondolhatná senki, hogy közönséges – de úgy voltam vele, hogy magamra a tükör előtt is csak mint özvegy királynéra tudtam gondolni. Semmi én, semmi felesleges. Rajta vagy rajtam – nem érdemes töprengeni. De hiszen úrnőnk gyönyörű! Gyönyörű, bánatos és fenséges, mondta a szállodai kozmetikus, ahogy vonásaimat figyelte a tükörben.
A szobámban a saját festményeim függtek. Most is ezeket nézegettem: a Határvidék emlékezetes csataterei – na persze női szemmel. Nem is tudom, melyik csata, a férfiak egy várrom alatt véreznek, a Hölgyek szorongó arccal imádkoznak a Feszület előtt. Aztán egy szép kis rézmetszet Gyulafehérvárról, egy finom, keretbe foglalt kézimunka a Szapolyaiak ősi címerével, és az ágyam fölött férjem, Szapolyai János portréja. Ahogy a képeket sorra vettem, hirtelen nem is jutott hirtelen eszembe, hogy ez a melankolikus tekintetű öregúr az én férjem. Politikus-feleség vagyok, gondoltam, így hát nem is engedi a kötelesség, hogy magamra gondoljak, és bekaptam egy savanyúcukorkát, hogy ne legyek olyan elhagyatott. Ám úgy éreztem, mintha valaki figyelne a tükörből.
Köszönöm, Mariska, mondtam a szállodai kozmetikusnak – bár nem is voltam benne biztos, hogy manapság Mariskának vagy Juliskának hívják a szállodai kozmetikusokat. Ne feledje, drágám, hogy tizenkét éve nem láttam a hazámat, meg kell bocsátania, ha nem emlékszem jól a szokásokra, és gobelin-kézitáskámat a hónom alá szorítva felemelkedtem a tükör elől. Jól tudtam, hogy politikusok várnak a szálló halljában, de rá se hederítve a mögöttem kullogó testőrökre, felemelt fejjel kiléptem a korzóra. A verőfény tényleg jót tesz a kosztümöm színeinek, de rögtön láttam, nem tesz valami jót a korzón egymást taposó határvidékiek arcbőrének.
Ráncok, mindenütt ráncok! Mintha összegyűrődött volna a korzó ebben a nagy, délelőtti tumultusban. Pedig régen, az én időmben még nem engedtek a korzóra minden szerencsétlent, jutott eszembe; de elszégyelltem magam, és megpróbáltam az arcok láttán meleg, emberi rokonszenvet érezni. Talán kamerák is figyelnek, nem szabad savanyú képet vágnom, mormoltam, és átfutott egy gyenge kis remegés a gyomromon. Kesztyűs kezemmel odaintettem a budai vár török helyőrségének. Hiszen lehet, hogy távirányítós kamerájuk is van, lehet, hogy a magasból filmezik minden léptemet. De nem integethetettem, mint valami vidéki színésznő, feltűnően. Latorczayné, az egyik jelentéktelen, menyéthez hasonló öreg udvarhölgy odaosont hozzám, és figyelmeztetett: a szoboravató percek múlva elkezdődik, a tömeg türelmetlen.
Sehol sem látom a szobrot, szóltam bágyadt mosollyal. Méltóságodat elkábította a nagy tömeg, az illetlen meleg, válaszolt az udvarhölgy, akit nagyon-nagyon régen még Szapolyai János, az “öreg” rendelt mellém. Elvonultunk egy talicskás napszámos-csoport, aztán izzadt iskolás lányok, majd a hajóvontatók sorfala mellett. Én, Izabella szelíd méltósággal elpirultam, ahogy a pillantások rámszegeződtek. Milyen furcsa, jutott eszembe, nem tudok magamra mint énre gondolni: úgy figyelem magamat, mintha a saját udvarhölgyem lennék.
Ám ez a rossz érzés nem tartott sokáig. Vágtattunk előre a tömegben, vagyis inkább meneteltünk átizzadt harisnyában, körömcipősen, hiszen vágtatni úgysem lehetett. Egy közepes szálló, az Intercontinental mellett megláttam a hatalmas lovas szobrot, és ez a fura, a hőségben lebegni látszó monstrum csak azért nem rémített meg, mert Latorczayné erősen szorította a karomat. Az embertömeg, a ráncos napszámosok, a rosszul öltözött kamaszlányok engedelmesen utat nyitottak. A hangszórókból nyávogásként szivárgó hangok, a határvidéki himnusz taktusai közben lehúzogattam a kosztümkabátomat, fejbólintással üdvözöltem Cimbalmossynét, Akarnokynét, Petneházy főasszonyt – vidáman konstatálva, hogy az évtizedek alatt mennyire összementek.
Azonnal jobb kedvem támadt, mikor a török himnusz bevezető taktusai alatt felismertem a Határvidék tudományos akadémiájának elnökét, aztán a török követség elegáns, méltóságteljes attaséit, a portugálokat, a katalánokat és más diplomatákat, akik a lovasszobrot, ezt a melegben remegő hús- vagy vastönköt bámulták áhítatosan. Meg kell mondanom, a bronzlovas egy cseppet sem hasonlított Szapolyai Jánosra. Kissé dülledt szemű, eléggé beijedt flótás volt, aki riadtan bámulta a vár felől leskelődő török ágyúkat. Az elsőként felszólaló oszmán fő-fő-attasé józanságra, toleranciára intette az egybegyűlt határvidékieket, és miközben a nap az Armani zakójára kis rombuszokat égetett, ujjai pattintásával az emelvényre szólította a tudományos akadémia elnökét.
Özvegye színe előtt, Szapolyai János emlékére gyűltünk össze, kezdte az elnök a forróságtól elgyötört hangon. A mi Szapolyai Jánosunkat, ezt a jeles, eddig kellőképp nem becsült államférfit csak a nehéz, sorsfordító változások kényszerítették arra, hogy elfoglalja a királyi széket. Nem volt ez igazi királyság – ám a mi Jánosunk bölcs belátása lehetővé tette az oszmán-magyar unió harmonikus fejlődését, a mi jövőnket. Nem kockáztatta hadseregét Mohácsnál, noha ellenfelei – akik ma is a sötétben bujkálnak – azzal vádolják, hogy lekéste a mohácsi csatát.
Vajon olyan nagy bűn-e, ha egy idős ember nem futkos csatatérről csatatérre, kérdezte az elnök, miközben a mikrofonok, hangszórók elárasztották recsegő hangjával a teret. Vajon akkora bűn-e, ha egy idős ember a csatába indulva útközben megpihen? Úgy éreztem, nemcsak a szoboravatóra összegyűlt tömeg, hanem a szállodák ablakaiból a külföldi turisták is minket figyelnek. Időben odaért, folytatta az elnök, hogy kezet csókoljon a nagy Szulejmán császárnak, szeretett jótevőnknek. Mert arra vagyunk rendelve, hogy nagy sokára, kompromisszumok során ismerjük fel igazi küldetésünket, mondta az elnök, és úgy fuldoklott a melegtől, mintha egy láthatatlan kéz húzogatná a nyakkendőjét.
A bronz Szapolyai János arca a felhők közé emelkedett, és onnan meredt csodálkozva a tömegre, a szemközti ágyúkra és rám, az özvegyére. Na persze, én, Jagello Izabella ezt a bölcs uralkodót alig ismertem. Egy köhécselő öregemberhez hoztak Budára, aki félt a törököktől, félt a határvidékiektől, a magyaroktól, oláhoktól, szlávoktól, de még az ő léptein őrködő svájci testőröktől is. Tizenhat éves voltam, és sokáig nem is dőlt el, kinek adja a papácska a kezemet. Ez a köhögő vénember, Szapolyai János a három év alatt tizenötször tett magáévá, s ha meglátott a budai palota parkjában, bűntudatosan mosolygott rám, míg aláírta a csekkjeimet, és azt kérdezgette, hogy bírom ezt a meleget.
Arra sem emlékszem, hogy bárki fejedelemmé vagy királlyá választotta volna. De hát minden lehetséges. Egy kis szellő szaladt végig a Duna-parton, meglobogtatta az antant- és oszmán zászlókat. Az elnök megigazította félrecsúszott nyakkendőjét, és itt, a “gyászoló özvegy színe” előtt tanúságba hívta Közép-Európa nagy államférfiait, hogy vajon a bölcs belátás, a józan kompromisszum-készség nem a legnagyobb politikusi erény-e. Azt hittem, ez csak ostoba szólam, de meglepődve láttam, hogy az elnök köré sereglenek a Jagellók, az Árpádok, a cseh Kázmérok, aztán a legújabb politikusok Zrínyitől a kicsit színpadiasan hajlongó Kossuthig. Azt hiszem, káprázik a szemem, súgtam Latorczaynénak, az öreg udvarhölgynek. Latorczayné finom mozdulattal egy üveg repülősót csúsztatott a tenyerembe.
Még sokáig beszélt volna az Akadémia elnöke, de az egyik török konzul a kezében tartott lófarkas zászlóval leintette ingerülten. Amíg a tömeg az érsekre várt, vagy a bíborosi konklávéra, láttam, hogy újabb ünneplők érkeznek a Duna hullámain. Rosszul vagyok a tömegtől, súgtam Latorczaynénak, de az udvarhölgyem rá se hederített a vízen át közeledő arcokra, a bajszokra, fejfedőkre, parasztos kendőkre, ősz szakállakra. Most egy potrohos főpap lépett a bronzlovas elé. Először megáldotta a tömeget, és aztán közölte, hogy – bármit is állítsanak az ellenségeink – Jézus Krisztus is a világi hatalommal való okos és bölcs együttműködésre biztatott mindenkit. Hát nem maga a fényességes szultán az, aki a tolerancia nevében most Krisztus igéjét védelmezi; és olyan illetlenül csücsörített a lófarkas zászlókra, aztán a bronzlovasra, mintha a távolból meg akarná puszilni.
Néztem a körülöttünk nyüzsgő arcokat, és éreztem, hogy a határvidéki történelem minden szegénye itt gyűlt össze, hogy eltaposson bennünket. És ekkor hallatlan skandalum történt. Egy fiatal lány odafurakodott a pódiumhoz, kikapta az agg és tiszteletreméltó főpap kezéből a mikrofont, és mint a bolond, óbégatni kezdett. Szapolyai János áruló, kiáltotta. Az özvegye Franciaországban utazgat, hogy mindenkinek elmesélje, mennyi megértés, mennyi jóság szorult a törökökbe. Ám szerencsére résen voltak a török mesterlövészek. Egy kis Plurilingue 17-et spricceltem a halántékomra, míg Latorczayné közelebb lépett hozzám, hogy megtámogasson. Mikor minden arc és minden szakállas rémpofa felénk fordult a ráncaival, megéreztem, csapdában vagyunk.
Hiába vették körül a tömeget a parlament felől a törökök, hiába vigyáztak a legragyogóbb szpáhik a korzóra, hiába csendült fel a török himnusz minden hangszóróból, a lázongás megveszekedett szagát éreztem az orromban. Bárhogy ócsárolják az elmaradott ellenfelek, kiabált az új vezérszónok, Szapolyai rendes, józan, a közössége javát szolgáló határvidéki politikus volt. Csontos állát előreszegezve Latorczayné bólogatott, és én éreztem, hogyan fut végig a gerincemen a hideg. Az elégedetlen hangok belekaptak a vállamba, belecsíptek az arcomba, és én rémülten gondoltam arra hogy, a tömeg elzárja a visszautat a szállodába, a hőségtől a sminkem folyni kezd, a szemfestékem elkenődik.
Borzasztó erről beszélni, de a szállodai kozmetikust nem utasítottam, hogy egy kis porpúderrel rögzítse az alapozómat – ám ki számított itt a korzón több órás ácsorgásra!? Csak arra emlékszem, hogy Mariska valami opálos, könnyen folyó türkizt kent fel a szemhéjamra. Mivel a szemem színe mindig alkalmazkodik az égbolthoz és a ruhámhoz, mindig megnyugtat, ha találgathatom, milyen színű szemhéjfesték állna jobban. Zöldeskék volt a szemem, mikor Szulejman belépett a budai rezidenciánkba, átvette a hatalmat, és közben elkápráztatott ódivatú bókjaival és a porcelándobozba csomagolt marcipánszívekkel, amikről azt mondta, remekül mennek a szemfestékemhez. Pedig az elefántcsont-szín sápaszt.
Mogyoróbarna volt a szemem, fiatalasszonyos és meleg, mikor I. Ferenc udvarában a török és magyar konyha, a török és határ menti úrihímzések, az oszmán-török és határvidéki építészet szerves és természetes kapcsolatáról tartottam előadásokat. Persze sem főzni, sem hímezni nem tudok, a francia udvarba főzőnőknek, hímzőnőknek álcázott titkosügynökök kísértek: nagyon elegáns, könnyed, kellemes megjelenésű emberek. A franciákban, akik megvesztegetett bérencnek tituláltak, természetesen nem lehetett megbízni: nevemet, a Szapolyait Sápojának ejtették, amely teljesen nevetségesen és otrombán hangzik. De hiszen lengyel származású, mondogatták, mikor felhívtam figyelmüket a helyes kiejtésre.
Általában helyesen beszélek – de sohasem tudom, éppen melyik nyelven. Mikor kislánykoromban vőlegényt választottak nekem, bölcs és jó nevelőim szinte minden európai nyelvre megtanítottak. De most hiába hegyeztem a fülem, csak durva, otromba szavak jutottak el hozzám nem is kellett visszaemlékeznem jó nevelőimre, hogy kihalljam belőlük a tapintatlanságot, a gyűlöletet.
Hét fiam veszett oda, kiabált egy tenyeres-talpas, durva kezű, rátarti asszony, rázva az öklét felém és a bronzlovas felé. Te meg kvaterkáztál a szultánnal, kezet csókoltál, miután a csatatéren számba vették a halottakat. Nem tudom, melyik csatáról beszélt az asszony, de eszembe jutott a fiam, Zsigmond herceg, aki szekták és szabadkőművesek foglya lett. Hiába szajkóztam a fiamnak, mennyi óvatosság lenne kívánatos az ő helyzetében, az igazságot rá kéne bíznunk a tanácsadókra és a tudományos miniszterekre. Nevetséges dolog, ha egy határvidéki politikus varázslók, félkegyelműek, prédikátorok mellett lebzsel, de az a tökfilkó nem hallgatott rám. Összetörte a szívemet.
Ám nemcsak öklüket rázó, ki tudja melyik századból szalajtott parasztasszonyok taposták egymás sarkát a téren. Vad suhancok léptek elém, kezükben pattogatott kukorica, kecsaposüveg, savanyú uborka, amivel megcélozták a politikusok emelvényét, és közben azt kiabálták, miért nem a Black Sabbath zenél most. Fekete szombat, te Úristen, suttogott Latorczayné, de erre a Duna felől érkező rakodómunkások replikáztak, le ezzel a hazaárulóval, le ezzel a régi Görgeyvel. A félelem összeszorította a torkomat, pillantásom a törököket kereste.
A török hatóságok nem voltak felkészülve ekkora csetepatéra, a szpáhik a tömeg felé fordították irányzós puskáikat, a fényben megcsillant a sok vasveretes parabellum. Nyugtalanító mocorgás hallatszott a dunai flotilla felől, ahol a naszádokat – az ünnepre való tekintettel – csinos, félholdas zászlókkal diszítették. És közben csüggesztő, rettenetes volt a hőség. A török rendőrség sem tudta, hogy mitévő is legyen. Míg parancsra vártak, halkan a török himnuszt sugározták hangszóróikból és aztán az “Izabella, táncolj még” kezdetű, néhány éve nagy sikerű slágert. Láttam, hogy a törökök a korzó jobb oldalán nemzeti színű szalaggal átkötött félholdas kifliket osztogatnak a tömegnek.
Ekkor egy szálas, egyenes ember lépett a dobogóhoz, és én felismertem budai szalonom régi vendégét, Görgey Artúrt. A napfény megcsillant bátor halántékán, míg a nemes öreg szembefordult a tömeggel. Igen, Világosnál én tettem le a fegyvert. De minden csatához időben odaértem, mindig igent mondtam vagy nemet, és nem csókoltam kezet egyetlen uralkodónak sem. De amikor győzött a túlerő, úgy döntöttem, nem áldozom fel az embereimet. Nem én vagyok a ti ellenségetek, kiáltott, és impertinens módon kiköpött a bronzlovas feje fölé.
Jó nagy köpés volt. A tömeg most már csoportokra szakadozva vitatta, hogy hogyan szabad vesztesnek lenni. A hajóvontatók ingyenes néptanfolyamot követeltek a hatóságoktól. A mérges parasztasszony rázta az öklét, a kislányok meg rázendítettek az “Izabella, táncolj még”-re. Latorczayné sápadtabb, öregebb és előkelőbb volt, mint eddig bármikor. De én régi, nemes határvidéki uralkodóasszony vagyok: éreztem, hogy a szpáhik, a mesterlövészek idegessége egyre fokozódik… már nem várnak parancsra, reszketnek a kezükben a muskéták, a távirányítós puskák, a parabellumok… Lehunytam a szemem, nem akartam a vérfürdőt látni.
Nem is kellett látnom. A tömeg most már nem halálfélelmében, hanem ámulatában sikoltozott: a bronzlovas megindult az őt szidalmazó emberek felé, és bármily meghökkentő, éppen felém tartott. Meg akarlak védelmezni kedvesem, szólt a lovas, és erős karjával lenyúlt, hogy felsegítsen a nyeregbe – olyan nagylelkűen, olyan bátran, olyan férfiasan, hogy a boldogság összeszorította a szívemet.
Szebb országot keresünk, Izabella, higgy nekem! Egy olyan országot, amely megérdemel bennünnket. Nem volt az arca ismerős, de én hittem. A szemhéja – csak nagyon picit látható módon – az én türkiz szemhéjfestékemmel volt kikenve.