Manapság hálás dolog krimikről írni.

Évente tízezerszámra jelennek meg a jobb vagy rosszabb detektívregények, és közben a krimit azzal „tiszteli meg” az irodalomelmélet, hogy a posztmodern egyik emblematikus műfajának tekinti. Természetesen nem elsősorban a „kemény krimiket”, hanem a klasszikus detektívregényt átkódoló metafizikus- vagy anti-detektívtörténeteket^[i]. A könyvesboltok polcait megtöltő hard-boiled scoolnak többnyire csak a mostohatestvér szerepe jut ezekben az írásokban. Ezért is érdekes most – jelentős, magyar nyelvű elméleti-kritikai olvasmányok^[ii] után – egy olyan tanulmányt kézbe venni, amely a bűnügyi regényt a kemény krimik, a hard-boiled thrillerek, vagyis lényegében a realista regények alapján értelmezi.

            Minden irodalmi műfaj előfutárait az utókor teremti meg. De melyik utókor? Mert mintha nem ugyanabban a térben és időben élnének a kemény krimik és a posztmodern hibridek olvasói – másféle kritikai nyelv, másfajta olvasói elvárások, másféle „emlékezet”. A metafizikus detektívtörténetek elemzői Edgar Allan Poe-t tartják a detektívregény megteremtőjének, míg a kemény krimikre összpontosító Varga Bálint az első nagy magándetektívek, Vidocq és Allan Pinkerton emlékiratait elemzi részletesebben.

Hiszen a krimi együtt születik a „tudományos” bűnüldözéssel. De a bűnüldözés már a 19. században sem csak társadalmi, hanem textuális-irodalmi feladat is: elfogni és megírni – ez volt az első, dokumentáltan létező magándetektívek célkitűzése is. És már ezekben az emlékiratokban kialakul a referencialitás és fikció, dokumentumszerűség és kalandregény jellemző egyvelege. De vajon tényleg olyan átjárhatatlan határvonal választja el a hard-boiled thrillereket és a posztmodern művészkrimiket?

            Minden detektívtörténet egyazon alapsémára, egy ismétlődve variálódó hermeneutikus kódra, azaz egy bűncselekmény elkövetésére és a tettes lassú, fokozatos leleplezésére épül. A társadalmi tér, ahol a tettet elkövetik és leleplezik, csak a kód, a bűnöző és a detektív közötti játszma háttereként érdekes. Hiszen a jó krimikben minden mozzanat, minden kis részlet a játszmával (a gyilkosság elkövetésével és leleplezésével) összefüggő szemiotikai funkciót kap. A krimi realizmusa a kódnak alárendelt – így hát ez a valóságábrázolás természeténél fogva is más, mint a 19. századi nagyregények társadalomábrázolása. Ez a redukált realizmus nemcsak utólagos „engedmény” a realizmusnak, hanem már a klasszikus detektívtörténeteket, Conan Doyle történeteit is jellemzi.

            A fiktív és való, a hermeneutikus kód (a séma) és társadalmi környezet viszonyát Varga Bálint egyfajta mitológiaként értelmezi. Vajon helyénvaló-e ez? Természetesen nem a bűnügyi regények alapvető metafizikusságáról (rejtély és felderítés), rituális alapsémájáról (beavatás, áldozat, bűnbakkeresés) beszélek. A detektívek nemcsak azért mitikusak, mert Oidipusz módjára nyomoznak, vagy mert Thészeuszként szállnak le az „alvilágba” – a rejtély után nyomozó hőst a kód, a feladat köré szerveződő társadalmi valóság is mitikussá teszi. Hiszen csak a játszma szabályai biztosítják, hogy ábrázolhatók legyenek bizonyos életformák tapasztalatai. A realista regényhagyományt ma már többnyire csak a hard-boiled krimik mesterkélt játékszabályai éltetik.

            A logikusan okoskodó, a „mi lett volna, ha” kérdését is felvető, a múltat rekonstruáló, a tényeket tisztelő történész gondolkodásmódja^[iii] – nagyon hasonlít a detektívekére. Léteznek a történelmi regényeket és hagyományos detektívtörténeteket ügyesen kombináló regények^[iv] (Gordianus-történetek, Rózsa neve stb.), de a két elbeszélés-típus között talán szorosabb a rokonság, hiszen a kemény krimik „redukált realizmusa” hasonlít a történelmi regények simulacrum-valóságára. A történelmi krimi (és tulajdonképpen minden hard-boiled detektívtörténet) – az ókori retorikák szóhasználatával élve – nem fabula és nem historia, hanem argumentum, azaz olyan „kitalált dolog”, ami akár megtörténhetett volna. Ezek az elbeszélések nem a történelmi bizonyosságot járják körül, hanem a történelmi valószínűséget. De ez még nem minden. A logikus gondolkodás bajnokai, a minden kérdésben véleményt nyilvánító, matematikus, sakkozó, a szivarhamuk fajtáiról is tudományosértekezést író „nyomozók” – jellegzetes prototípusuk August Dupin és Sherlock Holmes – azt a mindennél nyugtalanítóbb kérdést is felvetik, hogy maga a múlt egyáltalán rekonstruálható-e. (Talán ezért is ír olyan sok történész detektívtörténeteket.)

            Ez a mesterkeltség azonban nemcsak a krimik vagy a történelmi krimik sajátja. A lovagregények is – attól függetlenül, hogy épp mely játszma, a Grál megszerzése, a Hölgy megszabadítása áll a történet középpontjában – egy aprólékosan bemutatott társadalmi szokásrendet tükröznek. Természetesen e regények zárt tere nem egy rendőrőrs, egy kastély vagy egy vasúti kocsi, hanem egy hangsúlyozottan fantasztikus tér, az artúri meseerdő. Ám itt is valószerűség és játékszerűség oppozíciója működteti az elbeszélést. A részleteknek, tárgyaknak, társadalmi típusoknak – mint ahard-boiledkrimikben – itt is szemiotikai funkciójuk van, hiszen a mimetikus mozzanatok csak a feladat (többnyire a queste) köré szerveződve jelenhetnek meg. Erich Auerbach épp emiatt a „fogyatékos realizmus” miatt tartotta csekély értékűnek ezeket az elbeszéléseket^[v].

            Bár a magándetektíveket (a puhafedeles kiadványok fülszövege alapján) szokás „kóbor lovagoknak” is titulálni – és azt is tudjuk, hogy „lovagok játszmáját” a hard-boiled krimi nagymestere, Raymond Chandler beépíti nagy regénye, a Hosszú álom motívumrendszerébe –, én mégiscsak túl jelentősnek érzem a két elbeszélés-típus közti eltéréseket. Bár vannak a műfaji egyezéseket felderítő érdekes elemzések^[vi], azért könnyű beláthatnunk, hogy egy szüntelen elágazásokra épülő lovagregény és egy logikai indukción alapuló, többnyire minimalista stílusban íródott hard-boiled krimi nagyon is különbözőek.

            Ám a cselekményesség, az igazságosztó hős személye, a játszmának alárendelt, „redukált” társadalmi valóság mellett más párhuzamok is léteznek. A lovagregény is a populáris és arisztokratikus regiszter között lebegő műfaj, hiszen a középkor végén már tömegével gyártottak megszokott kódokat sablonosan variáló, „puhafedeles” lovagregényeket. A két elbeszélés-típus szociológiai hatása is hasonló. Hiszen a lovagregények játszmái – miként a detekregények játszmái is – nemcsak irodalmi sablonok, hanem társadalmi minták is egyben^[vii].

            Ilyen ellenállhatatlanul varázslatosok lennének a sematikus játszmák köré épített valóságok? Ám ezek a társadalmi életet is befolyásoló álvilágok nem jöhettek volna létre létező társadalmi minták nélkül. A Grált kereső és a történelemben valóságosan is felbukkanó lovagok – tudjuk – egyazon század szülöttei. Az első nagy, krimikre szakosodott betseller-író, Conan Doyle pedig attól kezdve lett hallatlanul népszerű, hogy Angliában megjelent Hasfelmetsző Jack, az a híres sorozatgyilkos, akit soha sem sikerült leleplezni. Mert miközben a nyomozás végérvényesen megfeneklett, a viktoriánus közönség kárpótolhatta magát egy tévedhetetlen detektívvel.

            Elfogni és megírni. Varga Bálint Magándetektívekje nagyon felkészülten ezt az izgalmas olvasásszociológiai folyamatot járja körül. Hogyan lesz a Sureté megalapítójábó, a „megtért bűnözőből”, a „legendás” Vidocqból, (maga is író), romantikus és realista regények főhőse (Vautrin, Jean Valjean), sorsa hogyan íródik majd tovább Dupinként vagy Sherlock Holmesként a klasszikus detektív-történetekben.

            De mikor a szerző a kedvenceiről, a kemény krimikről beszél, áhítatosan emlegeti ugyan a „valóságot”, a társadalmi problémákra való „érzékenységet”, ám nem gondolja végig, hogy az ilyen vérvalóság a szövegekben miképp is szerveződik^[viii]. Márpedig a hard-boiledkrimiknek könnyen megállapíthatók a közös jegyei: kihagyásos szerkezetek, sűrítettség, gyakorta alkalmazott monológ-forma, minimalista stílus; a műfajnak léteznek zsáner-figurái és unalomig ismert helyszínei^[ix]. A „kemény krimi” realizmusa némelykor oly sablonos, hogy eszünkbe juthat Stendhal előszava a Pármai kolostorból: „…ha délről észak felé haladunk, kétszáz mérföldenként új tájat írhatunk le, s újabb regénybe kezdhetünk.^[x]”

            Ám én úgy vélem, mégsem pusztán ez a dokumentarista hűség és ódivatú realizmus teszi a hard-boiledkrimiket olyan varázslatossá. Miközben a műfajtól megkövetelt „hitelesség” nem engedi, hogy szöveg és valóság viszonyáról megfeledkezzünk, az ismétlődve variálódó kód (a játszma, a nyomozás) azt is lehetővé teszi, hogy ezeket a regényeket szöveg-szöveg viszonylatában is vizsgáljuk. Mintha a kemény krimi maga sem tudná eldönteni, hogy a modern irodalomhoz vagy a posztmodernhez tartozzon. És nekem (vagy nekem is) épp ez az eldönthetetlenség tetszik. Bár a detektív könyvekből tanul, és réges régi narratív sémák alapján cselekszik – azért ő mindvégig bel captiv, a valóság fogja.

Amúgy a hard-boiled thrillerek többféle módon is reflektálhatnak a művész-regényekre. Chandler Kaliforniája nem a „hitelesség” miatt marad emlékezetes az olvasóknak, hanem azért, mert a hős, Marlowe olyan ábrándos iróniával viszonyul hozzá. Itt a detektív nincs a többi szereplő módjára teljesen alárendelve a cselekménynek és játékszabályoknak: Chandlernél nem a kód és a társadalmi keret közt támadó feszültség, hanem a romantikus távlat, a hős líraisága élteti az elbeszélést.

            A metafizikai bonyodalom és szorongás sem kizárólag a metafizikus krimik vagy anti-detektívregények sajátja. Ed McBain Csitt! című regényében egy hosszú börtönbüntetésből visszatért művész-bűnözöt, a Süketet lépteti fel a más regényeiből már jól ismert 87. körzetben. A Süket – hogy megtévessze a nyomozást, és hogy csillogtathassa intellektuális képességeit – névtelenül küldözgetett Shakespeare-idézetekkel, palindromokkal, anagrammákkal bombázza a 87. körzet rejtvényfejtésben járatlan, eléggé tompa elméjű nyomozóit. A cél: egy muzeális értékű hegedű elrablása – metaforikus szintén a hős önmegváltása, hiszen egy „süketről” van szó.

            Bármilyen hihetetlen, a 87. körzet nyomozói – legyenek intellektuálisan bármilyen középszerűek is – mégiscsak megfejtik a titokzatos üzeneteket. A bűnöző a saját csapdájába esik. Az utolsó oldalakon visszatér a regény nyitófejezete: a hős pisztollyal a kezében egy nőt fenyeget. De most a pisztoly „fordítva” sül el: a férfi marad a szobában holtan, a Süketet leteríti a nő golyója. A palindrom így lesz a történet metaforája. Mintha Ed McBain a mindenütt jeleket kereső, saját csapdájában elpusztuló Lönnrot professzor történetét (Borges A halál és az iránytű) fordítaná vissza – de egy hard-boiled krimi, azaz egy majdnem-realista elbeszélés szabályai szerint.

            A tudat – legyen bármily hétköznapi – legyőzi a tudalattit. Nincs megfejthetetlen titkosírás – a tudatalatti vágyakat törvényszerűen leleplezi véletlen információkkal, köznapi ismeretekkel operáló felettes én – a testület, a társadalom, Steve Carella és kollégái, a 87. körzet nyomozói. A dokumentarista társadalomrajz csak felerősíti meglévő szorongásunkat és felnagyítja intellektuális esendőségünket. Tehát nemcsak a posztmodern anti-detektívregények képesek kibontani a klasszikus krimikben rejlő intellektuális és metafizikai lehetőségeket.

            Ám nem szükséges tovább erőltetnünk ezt a gondolatmenetet. Egy mű nem teljesen azonos a szövegével, a jelentését azok is befolyásolják, akik elutasítják vagy rajonganak érte. Borgesnek és Ed McBainnek – ezzel senki sem vitatkozhat – teljesen más az olvasóközönsége. Én megelégszem azzal, hogy kijelentsem, a két elbeszélés-típus között számos átjárás, kiskapu képzelhető el.

            Hiszen a valóság sohasem annyira egyszerű – még a Varga Bálint által annyira kedvelt, és a kritikusok által oly sokszor lenézett hard-boiled krimikben sem. Egy jó krimiírónak a szokványos játszma, az alapséma, a társadalmi környezetbe sűríthető realista mozzanatok, a detektív-gyilkos-áldozat hármasságába csempészhető reflexivitás számos izgalmas játéklehetőséget tartogat.

            Ám térjünk vissza a Stendhal híres kétszáz kilométerére! Vajon melyek egy közismert narratíva „meghonosításának” a feltételei? Varga Bálint természetesen nem délről északra, hanem nyugatról kelet felé „halad” – hiszen ő a magyar krimi hiányát kutatva a kelet-közép-európai bűnűgyi regény esélyeit próbálja feltérképezni. Bár a cseh irodalomelmélet eredményeit közvetítő Benyovszky Krisztián nézőpontja teljesen más, azért mégis sajnáljuk, hogy Varga Bálint egy pillantást sem vet a cseh(szlovák) krimi-irodalomra.

            Hiszen milyen érdekes, hogy még a játszma szabályai is átalakulhatnak a „kétszáz kilométeres szabály” következtében! Egy nyugati nyomozó lehet dekadens, mint Sherlock Holmes, lehet érzelgős balek, mint Philip Marlowe, de sohasem indulhat ki bevallott ideológiai premisszákból. A rend szerkezete, maga a rendszer (és az ehhez kapcsolódó politikai intézmények) sokkal magától értetődőbbek egy nyugati detektív szemében – így hát a bűnügyi nyomozás nem is igényel ideológiai érveket.

De a szocialista krimi azért nem okvetlenül olyan szájbarágós, együgyű, hazug, mint a magyar szocialista sztárírók, Mág Bertalan vagy Berkesi András rémséges oeuvre-je. A csehszlovák bűnügyi regények – majdnem olyan mértékben, mint az amerikai hard-boiled krimik – olvashatók társadalmi regényekként is. Míg a Sherlock Holmes-történetekben ott lappang az angol-gyarmati ellentét (tudjuk, Conan Doyle-nál a gyarmatokról „fertőzés módjára” behurcolt rejtély lesz sokszor a titok megoldása), addig Antonín Winter történeteit nyíltan tematizálja, sőt szinte traumatizálja a nemzetiségi, főként a cseh-német ellentét (pl. Tizenhármas tipp). Itt nem a méregkeverő nagynénikkel teli angol kastélyok, hanem egy félelmetesebb építmény, Kafka Kastélya vet árnyékot.

            Ezek a csehszlovák regények fanyar iróniájukkal, borongós szomorúságukkal, idegesen szöszmötölő detektíveikkel, tempósabb cselekményvezetésükkel és jellegzetes kelet-közép európai problematikájukkal mintha egy cseppet sem hasonlítanának a hard-boiled krimik feszesebb, elliptikusabb szerkesztésére. De azért ugyanazt az amerikai krimikből ismerős „redukált realizmust” valósítják meg.

Akkor hol a magyar krimi, kérdezhetjük.

            Természetesen nem szabad arról megfeledkeznünk, hogy igenis van magyar krimi. Ám a magyar írók (Darvasi László, Lengyel Péter, Tandori Dezső, Németh Gábor, Szilasi László, András Sándor) elbeszélései inkább a posztmodern anti-detektívregény, és nem a hard-boiled krimi hagyományait folytatják. Pedig 1945 után már oldódni látszik a magyar értelmiség ódzkodása a korábban „művészietlen ponyvának” tekintett kemény krimiktől. A Nyugat utolsó évfolyama – mint erre Varga Bálint felhívja a figyelmet – épp egy bűnügyi regényekről szóló vitával zárul.

Sőt. A hatvanas évektől az angolszász kémregényeket (Green, Le Carré), a „kemény krimiket” (Chandler) már egyfajta sznob aura veszi körül, a híres detektívek neve hivatkozásképp felbukkan rangosabb szerzőknél (Ottlik, Tandori, Petri, Radnóti), sőt a „kemény krimiknek” létezik jelentős kritikai recepciója is^[xi]. Ám érdekes, hogy az egyetlen hard-boiled-elbeszélésként is olvasható magyar társadalmi regény, a Szürke galamb nem látszik tudomást venni sem a posztmodern magyar művészkrimikről, sem a kis magyar Chandler-reneszánszról. Meglepő módon inkább a móriczi prózahagyományból építkezik.

            Márpedig, ha van egy kemény krimikben is felhasználható magyar elbeszélő-hagyomány, akkor miért nem léteznek Tar Sándor előtti és Tar Sándor utáni kemény krimik? Ismerve a hard-boiled krimik realizmus-minimumát, „röghöz kötöttségét” Varga Bálint is szociológiai-történelmi érvekkel kísérletezik. Az individualista etikának szerinte nincs igazi hagyománya a Kárpát-medencében, a bűnügyi hatóságoknak pedig nincs erkölcsi tekintélye – hiszen ezt először a Habsburg-államapparátus (Metternich) szervezte meg, és (nyíltan vagy titokban) mindig is bevetették a másként-gondolkodók megfigyelésére. És tudjuk, a magyar közgondolkodás inkább a hős betyárt (a jó bűnözőt) szereti és nem a hős detektívet.

            Ám Varga Bálint megállapításait néhány ponton ki kell egészítenünk. Az elitekkel kapcsolatos – Magyarországon szokásos – differenciálatlan gyanakvás sem kedvez a kemény krimiknek. Magyar viszonyok között nehéz is egy annyira jó lordot vagy hercegnőt elképzelni, akiknek a „becsületéért” derék fickók (mondjuk Sherlock Holmes) kockáztatnák a kisujjukat is. Egyáltalán nem véletlen, hogy Szerb Antal a jó főurat és annak hűséges rajongóját Angliába telepíti. Márpedig, ha egy nyomozó válogatás nélkül minden hercegre vagy hercegnőre gyanakszik, akkor nem detektív többé, hanem forradalmár.

            A társadalmi individualizmus hagyománya viszont Magyarországon sem hiányzik teljesen, hanem inkább tragikusan szétzilálódott szerintem. Az 1848-as polgárosodással két nagy társadalmi osztály, a birtokos parasztság és a zsidó kispolgárság előtt is megnyíltak az individuális távlatok. Szerzés, birtoklásvágy, társadalmi nyugatalanság, a felszámolódó családi-vallási-nemzetségi kötelékek mellett addig elérhetetlennek hitt lehetőségek – igazi kis milleniumi Kelet-Kalifornia itt a Kárpát-medencében. Létezhetett volna-e ennél kedvezőbb társadalmi háttér egy hard-boiled krimihez?

            A kérdést másfelől is megközelíthetjük. Felvethetjük, hogy a magyar kritikai hagyomány sokáig mintha nemcsak felületesnek, hanem sablonosnak és egyben gyerekesnek is tartaná a hangsúlyozottan cselekményes, a megszokott kódokat variáló vagy kiforgató elbeszéléseket. Jókait régóta elnéző mosollyal szokás emlegetni. És talán az sem véletlen, hogy a János vitézt és a Ludas Matyit ma is az általános iskola alsóbb osztályaiba száműzik – noha ezek mégcsak nem is regények, és a nyelvezetük is nehezen befogadhatóvá teszi őket. Talán ez is közrejátszik abban, hogy huszadik századi komoly magyar írók – a huszadik századi komoly cseh írókkal ellentétben – miért kerülhették sokáig az olyan „sablonos” narratívákat, mint a detektívregények.

            Ráadásul a kemény krimik társadalmi élményanyagát biztosító gazdasági-társadalmi lendület is megtört az I. világháborúval. A magyar társadalomfejlődés más vágányon haladt: Vanek úrból nem lett Budapest rendőrkapitánya, és Túri Dani sem vezetett megyei rendőrfőnökként izgalmas nyomozásokat. De azért mégiscsak e két réteg ábrázolásából nőttek ki egy esetleges/eljövendő hard-boiled krimiben felhasználható hagyományok. A krimiszüzsé elemeit számos írásában (Barbárok, Forró mezők) variáló Móriczból nem lett ugyan a kelet-közép-európai noir nagymestere, de megteremtett egy pompás minimalista (naturalista?) stílust, amely a maga elliptikusságával, drámai sűrítéseivel, kihagyásaival emlékeztet a kemény krimik nyelvezetére.

            Rejtőt egész életében ponyvaírónak tartották, fantasztikus nyelvi találékonysága miatt később lett csak alternatív irodalmi körök kedvence, és a magyar irodalmi kánon részévé. De az abszurd nyelvi humornál akadnak abszurdabb dolgok is Rejtő életművében. Álvárosok, álvilágok, álexpedíciók, álsikerek: három hős légionárius hatalmas erőfeszítéssel hozzájárul egy „léginárius paradicsom” leleplezéséhez, szétveréséhez és megsemmisítéséhez, aztán dagadó kebellel átveszik a köztársasági elnöktől a kitűntetésüket (A három testőr Afrikában). Furcsán fanyar emlékezete ez a Monarchia szétverésének… Annyira kelet-közép-európai, hogy jobb se kell^[xii].

            De az előképeket is az utókor teremti meg. És egyelőre még nem születtek meg azok a kiváló magyar hard-boiled krimik, melyeknek olvasói lelkendezve, vagy épp elutasítóan tekinthetnének vissza a fenti szerzőkre.

            Úgyhogy izgatottan találgatunk és várakozunk… Mint krimi-olvasás közben.

 

(Varga Bálint: Magándetektívek, Oknyomozás valóság és fikció területén,

Agave könyvek, 2005.)

(A kritika korábban megjelent: Kalligram, 2008.II.)

---