Ingerült nő a telefonban:

–        Azt mondja, hogy kihez jár!

–        Csókolom, senkihez, nem tudtam, hogy kellett volna.

–        De – ki – nek – a – be- te – ge? –  kérdi, mintha gyengeelméjű volnék.

–        Ritkán szúrom ki a szemem majdnem, nem vagyok a betege senkinek – vallom be szégyenkezve. Hallom a rosszallást a hangján, nem igazán tudja, mihez kezdjen velem. Péntekre kapok időpontot, 11-re. Aggasztónak tűnik a hátralévő három nap az egyre liluló izével a szemem fölött.

–        Bejön, fizet, fölmegy – tájékoztat még a nő lakonikus tömörséggel, majd leteszi.

Izgulok kissé, a családomban sok az orvos, ritkán megyek idegenhez. Igyekszem pontosan érkezni, bemegyek, fizetek, fölmegyek. Európai érzés, nem várakoztatnak, időpontra megyek, vagyok valaki a pénzemért. A lila izé közben visszahúzódott, majd eltűnt, igazán nincs mit mutatnom, de ha már időpontom van… A vizsgáló ajtaján akkurátus kiírás: „Az egyeztetett időpont csak iránymutatás, a leletek számítógépes nyomtatása miatt csúszás lehetséges.”

Rosszat sejtek. Hárman várnak előttem. Nem sokkal múlt 11. Kijön valaki, de nem hívnak be senkit. Most nyomtatnak, a nyomtatás nagy szakértelmet, odafigyelést igénylő munka. Időigényes. Pláne, ha számítógépes. 11:30 körül bejut a 10:30-ra rendelt beteg, 11:50 körül a 10:40-es, majd egy helyes bácsi, akit a nővér önhatalmúlag előrevesz. A 10:50-es dühösnek tűnik, távozik, tehát én jövök. 12:15-kor hívnak be, ahogy sejthető volt, nem látnak semmit, a nővér fölír valami cseppet, az orvos elfoglalt. Az egész vizsgálat pontosan  4 percet vesz igénybe. Nyilván a nyomtatás, gondolom, de az is kész van, a nővér várakozó arckifejezéssel nyújta át a leletet. Nem pontosan értem a szituációt, csak azt látom, szeretne valamit.

Kezd megvilágosodni előttem a telefonos nő faggatózása. A kérdés innen nézve mintha inkább a következőket jelentette volna: Mondja már meg végre, ki az az orvos, akinek hálapénzt szokott adni, hogy eldönthessük, mennyire sürgős az ügy, mennyire tartsuk be az időpontot, mennyi időt szánjunk a vizsgálatra, mit írjunk föl, kihez utaljuk tovább!

Nem ez az első dolgom a magyar egészségüggyel, apám átlag évi négy hónapot tölt kórházban, azt hittem, mindent láttam. Az az intézmény, ahol a nyarakat tölti, az ő megfogalmazásában, lepratelep. Tízen egy szobában, kerekes székkel, elképzelhetetlen szag. Az ebédlő falán, az étkezőasztalok fölött dekorációként 18. századi csonkolóeszközök képe (fűrész, fúró, bárd) bekeretezve (tudom, hogy nem hiszik, lefotóztam, ha valaki kéri, elküldöm a képet), valamint egy indiánokról szóló képregény – németül. Minek ragozzam, ez nem Kafka, nem Ellis, ez  maga a Stephen King-be oltott Kusturica. Cserébe viszont a személyzet eszelősen ért ahhoz, amit csinál. Apám jó beteg, nem problémás, aztán a neve előtt szerepel a dr. – „kolléga bestiális” –állatorvos, és hálapénzt, azt soha nem fogadnak el tőle.

Ezért aztán nem tudok hálapénzt adni. Iszonyodom a jelenettől, úgy érzem, kikérik majd maguknak, az arcomba vágják, nem szégyeníthetek meg vele senkit. A lepratelepként aposztrofált intézményben még a nővérekre se mindig tudom rátukmálni, pedig ha valakiknek, nekik létszükséglet. Általában azt mondom, menjen el és vacsorázzon meg belőle a barátjával. De a lényegi különbség, az, hogy tudom, akár adok, akár nem, ugyanúgy ellátják az apámat.

A szemészetes nővér kérdő arckifejezése viszont inkább azt a falumbeli embert juttatja eszembe, aki Esterházyt megszégyenítő nyelvi leleménnyel adta az orvos tudtára, hogy nem fizet:

–        Köszönöm a segítséget Doktor Úr!

–        Köszönömmel már tele van a padlás!

–        Ezt az egyet még szorítsa be!

Én viszont csak állok hülyén. És arra gondolok, hogy a hálapénz bele van kalkulálva a szemészorvos fizetésébe, és azért annyi amennyi, hogy majd a betegek, és én őt most tulajdonképpen meglopom.

De egy másik analógia is felrémlik előttem. Tanárként nem keresek túl sokat. Mi lenne, ha a hallgatók egy jól sikerült vizsga után – és kizárólag utána!!! – pénzben fejeznék ki a hálájukat, hogy olyan szépen megtanítottam nekik Iser imaginárius-fogalmát. Hasznát veszik, ha tanítanak majd, ebben biztos vagyok. A hallgatók, diákok, szülők közt informálisan terjednének az árfolyamok, stilisztika 4-es 10.000, elmélet 3-as 8.000. Környezetismeret 4-es 3.500, matematika 5-ös 6.000, félév végén újabb 5.000.

Nem korrupciónak neveznék, hálapénznek, csak a hálájukat fejeznék ki, mert tudják, milyen kevés a pénzünk, és tudják, a hasznukra vált, amit tanultak. Hogy ez egészen más? A tanár is keveset keres, és a jövő generáció tanítása legalább olyan fontos, mint az egészség – ha már mindenképpen demagógiával operálunk.

A jelenet, amint kis borítékot csúsztatnak egy tanár zsebébe még 2008 Magyarországán is elképzelhetetlen. Sok vacak tanárral találkoztam, igazi rohadékokkal is, de ilyen aljasságot egyikről sem feltételezek. Pedig mi is keveset keresünk, a mi munkánk is fontos.

Lehetetlenség: egy ilyen tranzakció után nincs az a szabolcsi kisegítő iskola, ahol el tudnék helyezkedni.

Őszintén mondom, boldogít ez a tudat. Nem fizettem. A szemhéjam reggelre megint beduzzadt. Talán majd a cseppek.