Gyakran megkérdeznek, hogy írásaimban miért jelenik meg olyan gyakran a király, és olyan ritkán a diktátor. A király szó olyan lágyan hangzik. És azt is gyakran megkérdezik, hogy miért fordul elő olyan sokszor a fodrász. A fodrász méri a hajat, és a haj méri az életet.            A róka volt a vadász című regényben egy gyerek azt kérdezte a fodrásztól: „Mikor hal meg az a bácsi, aki kidobta a kismacskát? A fodrász betömött a szájába egy marék cukorkát, amikor valakinek már annyi haja le van vágva, hogy megtölt egy zsákot, mondta, degeszre. Ha a zsák már olyan nehéz, mint maga az ember, akkor meghal. Mindenkinek a haját külön zsákba gyűjtöm, míg csak egészen meg nem telik, mondta a fodrász. A hajat nem mérlegen, hanem a szememmel mérem.”[1]
A fodrász, a haj és a király már jóval hamarabb összekapcsolódtak, mint hogy megtudtam volna, ki a diktátor, és írni kezdtem volna.

Amíg a király hasa dagadt, eleven kutya volt és borjú
halálával ráragadt a korona, félig epe, félig dinnye
a haj alatt minden nyári zápor otthagyja lopakodó angyalát
a kukoricakórók között mindenki testőr, aki valaha a királynál járt

 A félreeső faluba, ahol felnőttem, nem vezetett aszfaltozott út, csak zötyögős földút. A király mégis odatalált, különben nem találkozhattam volna vele. Semmi köze nem volt a mesebeli királyokhoz, nekem nem voltak meséskönyveim. Megélt, tehát valódi dolgokból állt össze. Nagyapám sakkfigurái közül származott, a sakk pedig a hajához kapcsolódott. Az első világháborúban nagyapám katona volt, hadifogságba esett, és ott sakkfigurákat faragott magának.
A foglyoknak csomókban hullott a hajuk, a század fodrásza pedig szétzúzott falevelek nedvével kezelte a bajt. A fodrász szenvedélye a sakk volt, játszott, amikor és ahol csak lehetett. Otthonról elhozta magával a sakkot a háborúba. A front zűrzavarában azonban elvesztett hét figurát. A játékhoz helyettesíteni kellett őket kenyérhéjjal, madártollakkal, ágacskákkal vagy kavicsokkal. Amikor nagyapám haja néhány hetes kezelés után sűrűbben és sötétebben nőtt vissza, mint amilyen valaha is volt, azon kezdett töprengeni, hogyan hálálhatná meg ezt a fodrásznak. És akkor a fogolytáborban észrevett két fát: az egyiknek viaszfehér, a másiknak sötétvörös volt a  belseje. Kifaragta belőlük a hiányzó sakkfigurákat, és a fodrásznak ajándékozta őket. Így kezdődött, mondta nekem. Faragás közben túl közel kerültek hozzá a figurák, mondta, mulasztásnak érezte, hogy nem tudja, mi a szerepük a sakktáblán. Megtanult sakkozni. Ez nemcsak a várakozás hosszú napjainak sivárságát rövidítette meg, hanem kapaszkodót is jelentett, az ember lefoglalta a fejét és a kezét – ha nem is az igazi életben, de legalább annak egy változatában. Kiélte magát a gyökerestül kitépett időből, amiben volt, vissza az egykori otthon emlékei közé, és előre a hazatérés reményébe. És mindez anélkül történt, hogy az embernek saját magát akár csak meg kellett volna említenie, hiszen belebújt a sakkfigurák bőrébe. A játék ideje magával vitte, mondta, nem kellett olyan üresen elviselni az időt, ahogy volt. A hadifogság után nagyapám visszatért a faluba, és a század fodrászához hasonlóan neki is szenvedélyévé vált a sakkozás.
A hét figura kifaragásának gyakorlata és a lassú idő, mondta, arra kényszerítette, hogy továbbra is munkát adjon a kezeinek. Fa volt még bőven, faragott hát magának egy egész sakkot. Először a parasztokat, mesélte, mert a háború előtt paraszt volt, és mert haza akart menni, hogy újra megművelje a földjeit.
Amikor nekem ezt mesélte, már régen volt rendes, üzletben vett sakkja. Azzal, amit kézzel faragott, és amiből hiányzott négy figura, játszhattam én. Minden figura közül a két király tetszett nekem a legjobban, a viaszfehér és a sötétvörös. A fa idő teltével régi és piszkos lett, szürkésfehér és sötétbarna, mint a napon kiszáradt és az esőben megázott föld. Minden figura repedezett és girbegurba volt, egyik sem hasonlított a másikhoz. A faragáskor még nyers fa úgy száradt meg minden alakban, ahogy akart. De a legferdébbek, amelyeknek elöl hasuk és hátul púpjuk lett, az igazán esendőek mégis a királyok voltak. Tántorogtak, mert a fejükön a korona félrecsúszott, túl nagy volt.
Nagyapám évtizedeken keresztül minden hétvégén sakkozott. Csak, mikor sakkozó barátai mind meghaltak, akkor kezdett vasárnaponként kártyázni, hogy legyen társasága. De utána megint szerencséje volt. Mint mindig, néhány hetente meglátogatta a nővérét, aki a szomszéd faluba ment férjhez. Az egyik ilyen látogatáskor találkozott egy „komoly” sakkpartnerrel, hogy ő mondta. Attól kezdve minden szerdán átment a vonattal a szomszéd faluba sakkozni. Gyakran én is vele mehettem. Ahogy a mi falunkban csak németek voltak, a szomszéd faluban csak magyarok. Nagyapám sógora, az asztalos, és a komoly sakkpartner is magyar volt. Nagyapám a sakkozásban ezért egyszerre két szenvedélyét is kiélhette, mert a második szenvedélye az volt, hogy magyarul beszéljen. Azért szabadott vele utazzak, hogy amíg ő sakkozik, én magyarul tanuljak.
Nagyapám sógora, az asztalos, köpenyt viselt, az egész fűrészporból volt, csak a hóna alatt látszott a barna szövet. A svájcisapkája fűrészporból volt, a halántéka és a füle fűrészporból, a vastag bajsza is fűrészporból. Bútorokat készített, és padlódeszkát, ajtót, ablakkeretet, gyerekkocsit, amit kicsi faredőnnyel be is lehetett csukni, kisebb tárgyakat, vállfát, fakanalat – és koporsót is készített.  A berlini fal leomlása után a német sajtóban rendszeresen jelentek meg példák az NDK nyelvhasználatot szabályozó hivatalos intézkedéseiből. Szószörnyetegeket lehetett találni az újságban, és ha ezeket hangosan és helyesen kiejtve megismételtük, akaratlanul is furcsák, nevetségesek lettek, idétlen felépítésűek, otromba tartalmúak. „Év végi szárnyas figurának” nevezték a karácsonyfát díszítő angyalokat, „integetőelemeknek” a zászlócskákat, amelyeket a tribünökön lengettek, „italtámaszpontoknak” az italkereskedéseket. Két ilyen NDK-s szó mégis ismerős volt számomra, az asztalos sógornál tett látogatásokra emlékeztettek. Az egyik a koporsó volt, amit NDK-iul „földbútornak” neveztek. A másik a Stasi egyik részlege volt, ami a párttisztviselők ünnepeit és gyásznapjait tartotta számon, az „Öröm és Üröm Osztály”. „Év végi szárnyas figura”, hogy az angyal szót elkerüljék. „Integetőelemek”, hogy a zászlócska szót elkerüljék, mert egy ilyen kicsinyítő képző bántotta volna a zászlót. Az „italtámaszpont” katonai erősítést ad az üzletnek, a hatalmasok talán itt csillapították szabadságszomjukat. Ezekben a fogalmakban egy esetlen, a jó hangzásra süket ideológia alkotta meg szókarikatúráit. Az én fülemnek mégsem voltak furcsák a „földbútor” és az „Öröm és Üröm Osztály” kifejezések. Ezekből a szóképződményekből a halálfélelem hallatszik ki.

Mert a halált az állam rendszerében betöltött magas tisztség sem állíthatta félre az útból, a halál átszakította a névleges funkciók és a köznép közötti sorompót. A halandóság tudata, amelynek az ember egyénként, az „átlaggal” egyenlőségben ki van téve, nyilvánvalóan nem hagyta hidegen az uralkodó klikk kollektív örökkévalóságát. Ez volt hatalmának egyetlen gyenge pontja, itt lapítania kellett, mert ez nem tett különbséget szocialista hősök és az állam ellenségei között, hanem mindenkit egészen személyesen kapott el, és ott már nem segíthetett semmilyen Marx vagy Lenin, sem Honecker vagy Mielke. A „koporsót” helyettesítő „földbútorban”, ebben a marxista szóleleményben Isten egyszerre kívül és belül van, megtagadják, ugyanakkor gondolnak is rá. Ugyan nincs szó feltámadásról, de a halálra mégis rávetítenek egyfajta vigaszt, a továbbélés lehetőségét. Mindenkinek kiutalják a földbútorait, és azután a föld alatti szobájában éldegél. Így tekintve magától értetődő, hogy a bebalzsamozott Leninnek villa jár a Vörös téren, míg az átlagos embereknek meg kell elégedniük egy garzonlakással a temetőben.      A fűrészpor-köpenyes magyar asztalos a gyakorlatba ültette a „földbútor” szót, anélkül, hogy tudott volna NDK-iul. Munkája természeténél fogva az ő házában a koporsó is bútornak számított, amely, ha valakit belefektettek, a földbe került. Minden holmi, amit készített, összevissza keveredett, aszerint, hogy éppen hol akadt hely a műhelyben: egy kész gyerekkocsi egy kész koporsó mellett, felett, alatt, vagy éppen benne. Ott a műhelyben a fa a születés és a halál közötti minden állomást megmutatott nekem. Az élet ideje ott állt, keze tele fakanalakkal, lapítókal, vállfákkal. A szekrények, éjjeliszekrények, ágyak, székek és asztalok között a koporsók olyan megszokottan néztek ki, valóban a földbe való bútoroknak. Semmi nem bújkált, nem titkolózott, a tárgyak a kimondott szavaknál világosabban álltak ott. Nem volt szükségük beszédre az életről és a halálról, a tárgyak maguk voltak az, amire az élethez és a halálhoz szükség van.

Számomra az asztalos ezermester volt. Az én szememben ő állította elő a világot. Megértettem, hogy nem változó egekből és gyomos kukoricatáblából áll, hanem mindig ugyanolyan fából. Mindig szembe tudta állítani a fát az elrepülő évszakokkal, a föld csupasz és a fűvel benőtt évszakaival is. Itt a halál napjainak panoptikuma simára csiszolt, szögletes anyagként állt. Piszkosfehértől mézsárgán át sötétbarnáig itt volt a földszínek egyértelműsége, olyan színek, amelyek nem szöktek meg, nem változtak, csak éppen egy árnyalattal magukba sötétedtek, ahelyett, hogy tájként elszálljanak, eltékozolják magukat. Néma természetük, nyugodt meghatározottságuk volt. Nem kellett félnem tőlük, ha megérintettem őket, olyan mozdulatlanok maradtak, hogy a nyugalmuk szétterjedt bennem. Míg az évszakok odakint, az egész vidéken keresztül űzték egymást, tolakodtak, és végül az egyik felfalta a másikat, ezek a koporsók a műhelyben nem közeledtek fenyegetően a húshoz. Ráérősen vártak, a halottak számára csupán az utolsó ágyat jelentették, amiben el lehetett őket vinni. Az asztalosnak egy varrógépe is volt, a koporsókhoz halotti párnát is készített. „Fehér damaszt”, mondta, „gyaluárnyékkal töltve, egy királynak sincs különb.” A hosszú, gyaluból kihulló szalagokat nem forgácsnak, hanem „gyaluárnyéknak” nevezte.  Nekem tetszik ez a szó. Már akkor is tetszett, hogy nem száraz levelek, szalma vagy fűrészpor töltötte meg a halottak párnáját – hanem csak az árnyék, ami az élő lombkoronából még benne volt a fában, aztán ismét kihullott belőle, amikor szétvágták. Alexandru Vona írja Befalazott ablakok című regényében: „Ha meg akarjuk tudni az igazságot, akkor meg kell találni a szavakat, amelyek azok közé keveredtek, amikhez nincs semmi közünk.”[2] Számomra a „gyaluárnyék” ilyen szó.
A gyaluárnyékok zizegtek, keserű illatuk volt. Amíg nagyapám a verandán sakkozott, én a műhelyben a rövidebb gyaluárnyékokból parókákat készítettem magamnak. A hosszabb karikákból övet, szoknyafodrot, sálat. Egy nagyobb dobozban aranybetűk voltak, szúrós, éles lakkszaguk volt. Ezekből rakta össze az asztalos a halottak nevét, aztán ráragasztotta a koporsófedélre. Én gyűrűket, nyakláncokat, fülbevalókat készítettem belőlük. Ma már megrettennék a gyaluárnyékoktól és a betűktől. De akkor annyi halottat láttam, akiket élőkként jól ismertem, a hangjukat, a járásukat. Éveken át tudtam, mibe öltöznek, mit esznek, hogyan ássák fel a földet, hogy táncolnak. Egy napon aztán a koporsóban feküdtek, ugyanazok voltak, csak mozdulatlanul, és mohón vártak az utolsó látogatásra. Még csak egyetlenegyszer fontosak akartak lenni, a faragással díszített kocsiban, mint egy mozgó tornácon, zenekísérettel végigringatózni a falun. Isten visszakövetelte tőlük az anyagukat, a táj felfalta őket az éppen múló évszakkal együtt. Alig gondoltam rájuk, amikor teleaggattam magamat az aranybetűkkel. Csodáltam az asztalos bácsit, mert ő gondoskodott arról, hogy a halottaknak mennyezetes ágyuk legyen aranynévvel, és damasztpárnájuk tele gyaluárnyékkal, és hogy elvigyék őket. Néhány koporsó függőlegesen a falnak támasztva állt, szorosan egymás mellett, mint egy kerítés. Néhány pedig vízszintesen feküdt, tele gyaluárnyékkal, a padlón. Amikor éppen ott voltam, az asztalos soha, egyetlenegyszer sem ragasztott neveket az aranybetűkből, nem varrt párnát, nem töltötte meg gyaluárnyékkal, nem adott el koporsót. Délben az asztalos felesége kihozta az ebédet a műhelybe, és hogy a lábos tovább tartsa a meleget, beletette egy koporsó gyaluárnyékai közé.
A műhelyben ott voltak a királyhoz méltó gyaluárnyékok és damasztpárnák, a sakktábla felett pedig nagyapám ráncolta a homlokát, állkapcsa járt, mint a malom. Néha ő, néha a partnere állt sakk-mattban a királlyal. A késői vonattal megtett rövid hazaúton az égnek szédítően éles esti színe volt, amit semmi máshoz nem lehet hasonlítani.  A hold úgy függött rajta, mint egy patkó vagy mint egy sárgabarack, a tetőkön szélkakasok suhantak a menetiránnyal szemben, mint megannyi sakkfigura. Volt, amelyik éppen a királyhoz hasonlított. Másnap a fűben csipegető tyúkok is koronát viseltek, nem taréjat. Minden héten szerdánként és szombatonként le kellet vágjak egy tyúkot. Úgy végeztem el, mint minden más munkát, hozzáértéssel és érzéketlenül, mint a krumplihámozást vagy a portörlést, mint az olyan munkát, amit az ember egész életére megtanult. Női munka volt. Hogy valaki ne tudjon a tyúknak fájdalmat okozni, ne bírja látni a vért, ilyesmi nem volt. Esetleg a férfiaknál, ha borotválkoztak. És nagyon ritkán nőknél, akik – így mondták – haszontalanok voltak. Lehet, hogy később én sem lettem volna jó semmire, de akkor még nem voltam haszontalan.
Csak az álmaim álltak zavarosan összekevert dolgokból: felvágom a tyúkot, és a hasa egy skatulya tele sakkfigurákkal, pirosak és kékek fekete-fehér helyett. Nagyon szárazak és kemények, hallani lehetett a zörgésüket, amikor a tyúk a füvön járt. Kiveszem a figurákat a hasából, és színek szerint két sorba rendezem őket. Csak egy király van, tántorog, lehajol. Zöld, és amikor lehajol, vörös. A kezembe veszem, és érzem, ahogy dobog a szíve. Fél, és ezért beleharapok. Belül sárga és puha, édes húsa van, mint egy őszibaracknak, megeszem.
A dolgoknak egyenként megvolt a maguk királya, de az egyes királyok, ahol megjelentek, a többi felé hunyorítottak. A királyok nem hagyták el a tárgyaikat, de ismerték egymást, a fejemben találkoztak, és ott összetartoztak. Egyetlen, magát szétosztó király volt, aki mindig új anyagot keresett, amelyben élhetett: a fakirály a sakkban, a bádogkirály a szélkakasban, a húskirály a tyúkban. Csak rá kellett nézni. Az anyag, amiből a tárgyak állnak, a pillantástól hirtelen kiéleződik, és ettől megindul az őrült kergetőzés a fejünkben. A dolgok megszokott felszíne felhasadt, az anyaguk személyessé vált. A hasonló dolgok között hierarchia alakult ki, és ez méginkább érvényes volt a viszonyra közöttük és közöttem. Elébe kellett álljak az összehasonlításnak, amit én magam kezdtem el, és mindig csak a rövidebbet húzhattam. A fa, a bádog vagy a tollruha mellett az emberi bőr a legmulandóbb anyag. Elkerülhetetlenül ki voltam szolgáltatva a király hol jó, hol gonosz hatalmának.

a tollházban lakik egy kakas
a falevélházban a járda
egy nyúl lakik a prémházban
a vízházban egy pocsolya
a sarokházban az őrjárat
letaszít valakit az erkélyről
a bodzafa fölé
persze megint öngyilkosság volt
a papírházban lakik a nyilatkozat
a kontyban a gépírókisasszony

Ennek a kollázsnak a szövege későbbi visszatükröződése a falu szedettvedett királyának, de a rendőrség sarokházában elkövetett gyilkosság, amelyet a nyilatkozat papírján öngyilkossággá hamisítanak, már régen a városi király műve. Ő az államkirály. Élet és halál választóvonalán kufárkodik: aki számára terhessé vált, azt kilöki az ablakon, betaszítja az autó vagy a vonat alá, ledobja a hídról a folyóba, felakasztja, megmérgezi – és a megölését öngyilkosságként rendezi meg. A menekülőket a határon idomított vérebekkel tépeti szét, és otthagyja őket, hogy a parasztok később, a termés betakarításakor megtalálják félig szétbomlott testüket. Akik a Dunán át menekülnek, azokat hajóval üldözteti, a hajócsavarral morzsoltatja szét. Van mit egyenek a halak, a sirályok. Mindenki tudja, de soha nem bizonyíthatja azt, ami nap mint nap megtörténik. Ahol egy ember eltűnt, csak csend maradt utána, hozzátartozók és barátok, akiknek túl nagyra nyílt a szemük. A városi király nem engedi, hogy észrevegyék gyengeségét, ha megtántorodik, azt gondolják, hogy csak lehajol, pedig meghajol és gyilkol.

a királyom nem ok nélkül mondja
hogy ő mindenkit szeret
hegyespofájú királykutyáján
ott a csillogó fűegyenruha
és hullámbádog nyakörv
éjjel csak a drótlámpás világít
fényében egy az ugrás és a lehelet
mintha valakit átszeretett volna
kora reggel a kutyahasba

A falusi király „egy kicsit lehajolt”, tántorgott, ahogy a táj is lassan botorkált az időben. Az emberek ebben a tájban laktak, ami lassan felemésztette magát, mígnem valakit felfalt magával együtt, mígnem az ember belehalt saját magába. Csak a városi király adta meg a mondat második felét: „a király meghajol és gyilkol”. A városi király eszköze a félelem. Nem a fejben felépített falusi félelem, hanem megtervezett, hidegen beadagolt félelem, ami szétszakítja az idegeket. Miután a falu rojtjai közül a városba érkeztem, az aszfalt olyan szőnyeggé változott, amelyen a gyásznapok panoptikuma helyett az államilag eltervezett halál lopakodott a bokám körül: az elnyomás. Az első években mindenhol megláthattam. Olyan embereket érintett, akiket nem ismertem személyesen. Csak úgy általában rettegtem tőle, túl közel voltam hozzá, hogy ne lássam, de túl messze ahhoz, hogy felfogjam, mire készül. Mindig elment mellettem, soha nem lépett át rajtam ebben az első időszakban. Heves részvét azok iránt, akiket éppen eltalált, ez az akaratlan együttérzés, ami egy időre elfogott, és aztán elmúlt. Csak ott állni begörbített ujjakkal, a körmöt bevájni a tenyérbe, hogy az már fáj, az ajkak összeszorítása, miközben bámuljuk, hogy valakit, akit nem is ismerünk, mindenki szeme láttára letartóztatnak, megvernek, összerugdosnak. Aztán továbbmenni kiszáradt szájpadlással, felforrósodott torokkal, olyan merev léptekkel, mintha a gyomrunkat és a lábunkat telepumpálták volna áporodott levegővel. Émelygős bűntudatot érezni, hogy semmit nem tudunk megakadályozni, ami másokat érint, és a törékeny megkönnyebbülést is, hogy a büntetés nem nekünk jutott ki. Mindenkit, aki látta, szintén eltalálhatott, hiszen a levegővételen kívül minden tilos volt, akárhová nézett az ember, mindenki számtalan okot adott a büntetésre.
Csak a következő években lettek olyan barátaim, akiket beárnyékolt ez, akiket rendszeresen kihallgatásra vittek, a lakásaikat átkutatták, a kézirataikat elkobozták, kicsapták őket az egyetemről, letartóztatták őket. Amit addig fojtogató légkörként érzékeltem, konkrét félelemmé változott. A barátaimat kínozták, pontosan tudtam, hogy hol és hogyan. Napokon át beszéltünk róla, tréfa és rettegés között, rámenősen és feldúlva kerestünk kiutat, ami pedig nem volt sehol, mert elképzelhetetlen volt, hogy visszalépjünk, hogy megtagadjuk azt, amit tettünk. Az elnyomás belépett az életembe. És még néhány év múlva egészen a bőrömig ért – azt kérték, a gyárban kémkedjek a munkatársaim után, és ellenkeztem. És minden, amit a barátaimtól a kihallgatásokról, házkutatásokról, halálos fenyegetésekről hallottam, megismétlődött velem. Akkor már gyakorlatom volt a tépelődésben azon, hogy hogyan állít csapdát a következő kikérdezés, a következő munkanap, a következő utcasarok.
Tudtam, hogy a félelemtől kiélesedő pillantás, a fejben meginduló őrült rohanás minden szó elől elsiklik, a beszédben úgy, mint az írásban – és két barátom halálához mégis hozzá kellett fűzzek valamilyen írott szöveget. Mint annak idején a hatalmas, szégyentelenül zöld völgyben a bogáncsnak találó nevet, úgy kerestem később a szavakat közös félelmünkre. Meg akartam mutatni, hogy milyen a barátság, ha nem magától értetődő, hogy ma este, holnap reggel vagy jövő héten még életben leszünk:            „Mivel féltünk, Edgar, Kurt, Georg és én naponta együtt voltunk. Együtt ültünk az asztalnál, de a félelem ugyanolyan különálló maradt mindenikünk fejében, ahogyan magunkkal hoztuk, mikor találkoztunk. Sokat nevettünk, hogy elrejtsük ezt egymás elől. De a félelem előbújik. Ha az ember ura az arckifejezésének, átcsúszik a hangjába. Ha sikerül az arcot és a hangot elhalt, rólunk levált részként kordában tartani, akkor az ujjunkról is lecsúszik. A bőrön kívülre telepszik. Szabadon jön-megy, megállapodik a tárgyakon a közelben. Láttuk, hogy kinek a félelme milyen helyen van, mert már régóta ismertük egymást. Sokszor kibírhatatlanok voltunk egymásnak, mert egymásra voltunk utalva.”[3]
A kihallgatáson a tiszt megvetéssel kérdezte: „Mit képzelsz, ki vagy te.” Nem is volt igazi kérdés, annál is inkább kihasználtam az alkalmat, hogy válaszoljak: „Ugyanolyan ember vagyok, mint maga.” Ez szükséges volt, és nekem is fontos, mert a visekledése olyan zsarnoki volt, mintha erről megfeledkezett volna. A kihallgatások örvénylő szakaszaiban szarnak, mocsoknak, parazitának, szukának nevezett. Ha mérsékeltebb volt, szajhának vagy ellenségnek. Az ártalmatlanabb kihallgatásokkor szolgálati idejének kitöltése voltam, egy rongy, amit összegyűrhetett, hogy szorgalmát és hozzáértését bizonygassa. Sokszor rajtam gyakorolta a kínzást, mert a munkanapjából még órák álltak előtte, és hogy ne üljön egyedül az irodájában, ott tartott engem, ironikusan vagy cinikusan visszakérődzött mindent, amit már ezerszer végigmondott dühösen is. Maradnom kellett, hogy az órája ne csak üresen ketyegjen, hogy ne forduljon saját maga ellen. Minden dühroham után rajtam gyakorolta az embervadászatot – hogy ne essen ki a gyakorlatból –, számára pihentető, hanyag módon. Minden kedélyállapotában rutinja volt. A gyerekkori kérdés: „Mit ér az életem?” elavult. Ez a kérdés csak belülről fakadhat. Ha kívülről teszik fel, az ember dacos lesz. Már csak makacsságból is elkezdi szeretni az életét. Minden nap külön értéket nyer, az ember megtanul szívesen élni. Magunkban elmondjuk, hogy elevenek vagyunk. Csak most akarunk igazán élni. És ez éppen elég, ez erősebb életcél, mint hinnénk, mert már kiállt egy próbát: érvényes, mint a lélegzetvétel maga. Ez a minden külső körülmény ellenére belül kicsírázó mohó életvágy is egy király. Egy dacos király, én nagyon jól ismerem. Ezért szó szerint soha nem említettem, a nevét titokban óvtam. A számára találtam ki a „szívjószágot”, hogy megszólíthassam, anélkül, hogy ki kellene mondanom a nevét. Csak évekkel később, amikor az akkori idő már elég távol volt tőlem, akkor léptem át a szívjószág szótól a király szóhoz:

és a király egy kicsit lehajol
és az éjszaka gyalog érkezik
és a gyár tetejéről a folyóba
két cipő világít
fordítva és olyan korán neonsápadtan
az egyik betapossa a szánkat
a másik lágyra rugdossa a bordáinkat
és reggelre kialszik a neoncipő
a vadalma tréfás a juhar elpirul
a csillagok kipattognak az égre, mint a kukorica
és a király meghajol és gyilkol

A falusi nyelvből ismert rím már kezdetben is a királyhoz vezetett: „allein – wenig – König” [egyedül – kevés – király], ezt már a völgyben, a tehenek között is rímbe foglaltam: „alleenig – wenig – Kenig”. A rím és nagyapám sakk-királya. A nyelvjárásból ismertem rímelő falvédő-szövegeket, imákat, az időjárást megjósoló mondókákat. Gyerekként komolyan vettem, kamaszlányként a városban csak megmosolyogtam ezeket. A középiskolában aztán éveken keresztül a Goethe- és Schiller-balladákat nyűtték. Üresen ledaráltuk őket, anélkül, hogy egy gondolat is megfordult volna a fejünkben, az utolsó szótagot hangsúlyozva. Olyan volt, mint a szőnyegporoló ütései. „Ki nyargal a szélben, az éjen át? / Egy apa az, ő viszi kisfiát.”[4] vagy „Lenóra virradat felé / Nehéz álombul ébredt: / »Holt vagy-e, Vilmos, hűtlen-é?« / Meddig remegjek érted?”[5] És még borzalmasabbak voltak a rímbe szedett pártversek: „Harcba hívja azonban a vörös lobogó, / Munkája, kezének ereje eredményt hozó. / Jelszavai: ellenállás és szolidaritás, / A küzdelemben fegyvere a sarló és a kalapács.”[6] A rím ezekben megbicsaklik, nem lehet betartani a szőnyegporoló ritmusát. Ha az ember egymás után felmondta a hat-hét szakaszt, úgy hangzott, mintha hepehupás út döcögne a fejét át. Szenvedtem a rímundortól. Csak később olvastam Theodor Kramer és Inge Müller szikár rímeit. Óvatos, sebezhető ütemeket éreztem bennük, mintha az ilyenfajta rímekben a koponya dobozában kopogna a lélegzetem. Megszállottja lettem ezeknek a verseknek, rengeteget tudtam kívülről, anélkül, hogy valaha is szándékosan megtanultam volna őket. Az én életemet kísérte a pillantásuk, hozzám szóltak, ezért maguktól megmaradtak a fejemben. Annyira szerettem őket, hogy meg sem mertem nézni, hogyan készültek. Mai napig hiszem, hogy ennek a két szerzőnek a különlegessége hozzáférhetetlen marad, ha alaposan megfigyeljük verseiket.
Aztán elkezdtem szavakat kivágni az újságokból. Ezen az úton eleinte elkerültem a rímeket. Az egész azzal a szándékkal kezdődött, hogy utazásaimról küldhessek valamit a barátaimnak, hogy saját üzenetet tehessek a borítékba, ne képeslapokat a fényképészek lokálpatrióta lencséjével ábrázolt helyekről. A vonaton újságolvasás közben egy képrészletet és szavakat ragasztottam egy fehér papírra, vagy egy-két mondatot: „a csökönyös VAGYIS szó”, „Ha egy hely valóban létezik, eltörli a vágyakozást”. Megdöbbentett, hogy mi mindent ki lehet hozni összefüggéstelen, újságból kivágott szavakból, és csak ez a csodálkozás hozta magával a rímeket. Otthon már régóta vágtam ki szavakat. Úgy tűnt, válogatás nélkül gyűlnek az asztalon. Jobban megnéztem őket, és bámulatosan sok rímelt közülük. Theodor Kramer és Inge Müller rímeiben bízva fogadtam el ezeket, amelyekért semmit nem tettem, amelyek csak véletlenül találkoztak az asztalon. A szavak azért ismerkedtek meg egymással, mert osztozniuk kellett a helyen, ahol voltak. Nem kergethettem el őket onnan, és így éreztem rá a rímek ízére.
Eleinte egyetlen kollázsban sem tudtam benne hagyni a király szót. Pedig megrögzötten kerestem, minden királyt kivágtam az újságcikkekből, ahol megjelentek. Egyszer összeszámoltam őket, huszonnégy királyom sorakozott az asztalon egymás mellett, mielőtt az elsőt beengedtem volna egy szövegbe. Amikor aztán beléphetett oda, elkezdődött a rímelés. Kiderült, hogy a királyt a rímekkel lehet legyőzni. Így lehet szembenézni vele, lerántani róla a leplet. A rím visszakényszeríti őt a szívdobogások ütemei közé, amelyeket ő maga okozott. A rím egyenes utakat vágott a király teremtette zavarodottságba. A rím felkavar, de fegyelmez is belülről. Az egész sor színt válthat, cinkosa lesz más soroknak. A rímeket lehet visszafelé fésülni, a mondatok közepén, vagyis a térben elrejteni, és nézni, ahogyan azt, amit elárulnak, újra elnyelik. A mondat végén pedig súlyossá lehet őket tenni, a térben megmutatni, de olvasáskor mégsem hangsúlyozni, vagyis a hangban elrejteni.
A király gyerekkoromtól kezdve ott volt a fejemben. A tárgyakban rejtőzött. Ha soha egyetlen szót sem írtam volna, akkor is ott lett volna, hogy uralkodjon a napok újonnan érkező bonyodalmain egy jól ismert, noha gonosz Leitmotiv alakjában. Ahol a király megjelent, ott már semmilyen kíméletre nem lehetett számítani. És mégis ő teremtett rendet az életben, szavak nékül hatalma alá hajtotta a zűrzavart, ha az elillant az elmondható elől. A király mindig is megélt és megelevenedett szó volt, a beszéddel nem lehetett legyőzni. Sok időt töltöttem a királlyal, és ezt az időt néha alig észrevehetően, néha teljesen átjárta a félelem.

A szívjószág az megélt királlyal szemben írott szó. A papíron alakult ki, írás közben, a király pótlására, mert szót kellett keresnem a halálfélelemben rejlő mohó életvágyra, olyan szót, ami akkor még nem volt meg, amikor félelemben éltem. Kétélű szót akartam, olyan kétélű kellett legyen, mint maga a király. Benne kellett legyen a bátortalanság és az önkény is. És a test részévé kellett váljon, különleges zsigerré, egy belső szervvé, ami befogadja egész külső környezetének rakományát. A kiszámíthatatlant akartam megnevezni, ami minden egyes emberben ott van, egyformán bennem és a hatalmasokban. Valami, ami önmagát nem ismeri, hagyja, hogy más és más alakban kitömjék. Aszerint, mivé alakít minket a véletlenek és a vágyak zajlása, szelíd vagy vad lesz.
Első Németországban töltött Szilveszter estémen éjfél után a király hirtelen ott termett az összejövetelen. A vendégek elkezdtek ólmot önteni. Néztem, ahogyan az olvasztott ólom a teáskanálból a hideg vízbe szisszen, majd megdermed, előre nem is sejtett alakot öltve. Teljesen világosan tudtam, a királlyal ugyanígy van ez, és a szívjószággal is ugyanígy kell legyen. Megkértek, hogy én is öntsem ki az újévre saját ólomkísértetemet, és nem mertem. Nevetve szálltam ki a játékból, hogy senki se sejthesse az okát: tönkrement idegekkel nem szabad ólmot önteni. A többi ólomöntőt a derűs képzelőerő hajtotta. Én túl sokat gondolkoztam. Féltem, hogy az ólomkísértet a szívjószágomat leláncolhatja, engem pedig egész évben nyomaszhat és megbéníthat, ha el akarom kapni a szívjószágot, ezért nem akartam ólmot önteni. De azért sem, ami talán ugyanennek a gondolatnak a meghosszabbítása, mert azt gondoltam: a többiek egy tárgyból, ami a kanalamról lemászik, most mind azt akarják látni, hogy mennyire tönkre vagyok menve belül, és hogy mennyire kínlódok, hogy a szívjószág szóval megfogalmazzam ezt az állapotot.
Fritz Lang nyomasztó Nő az ablak mögött című filmjében ezt hallottam: „Az ember olyan helyzetekbe kerül, amelyekkel egy pillanattal azelőtt nem is számolt.” Én számoltam, mégpedig azzal, hogy egy ólomöntő játék olyasmit mutathat nekem, amivel nem akarok számolni.
A király először a faluból a városba, aztán Romániából Németországba követett a számomra soha meg nem érthető dolgok visszfényeként. Megszemélyesítette ezeket a dolgokat. Ha a fejemben az őrült kergetőzésre már egyetlen szó sem talál, mai napig ezt mondom: „Igen, most jön a király.”
Amikor az egyik barátomat felakasztva találták a lakásában, már itt voltam Németországban. Ott, ahol a barátaimat kellett hagyjam, a király ismét meghajolt és gyilkolt. Roland Kirschet ölte meg, egy 28 éves építészmérnököt, aki keveset és halkan beszélt, nem sok feltűnést keltett, verseket írt, fotózott, nem szakította meg a barátságunkat, mint annyian, amikor Romániában az állam ellensége voltam, sem a kivándorlásom után. Képeslapokat írt nekem Berlinbe, tudva, hogy ezzel mit kockáztat. Azt kívántam, bárcsak hagyná parlagon heverni a barátságunkat, hogy ne tegye ki magát a veszélynek, féltettem.
Félelmemben annál jobban örültem a leveleinek – mert az életjelei voltak. Az utolsó képeslapja pár héttel a halála előtt érkezett, egy fekete-fehér fénykép volt, rajta egy utca, amin annyiszor végigmentünk. Az elutazásom óta nagyon megváltozott, villamossíneket fektettek le rá. Az új sínek között már derékig érő vadmurok burjánzott. Törékeny, fehér ernyőkben bomlottak ki virágaik. Megmutatták nekem, hogy a barátom veszélyben van, és hogy én kiléptem ebből a veszélyből, széttépett közelségünk volt a virágokban, kapcsolatunk elkobzott spontaneitása, mert soha nem nevezhettünk nevén semmit levélíráskor, ha olvastuk, átkutattuk a szavak rejtett kamrácskáit, vajon mivel mit is akar mondani a másik. Elválásunk képe a vadmurkok között. Az gondoltam, talán minden növény, ami az emberek kilátástalanságával találkozik, vadmurokká változik. A fénykép hátoldalán egyetlen mondat állt apró betűkkel, amelyek már nem is tervezték kitölteni az íráshoz rendelkezésre álló felületet: „Néha az ujjamba kell harapnom, hogy érezzem: még vagyok.”
Nem sokkal azután már nem volt. A mondat súlyosabb, mint amennyit minden szavának szabad lenne mondania. És oda vezet, ahol a szavak saját magukat sem tudják elviselni, azok sem, amelyekre az idézethez feltétlenül szükség van. Nem a mondatról van szó, hanem erről az emberről. És egyetlen mondatban sem szabadna annyira benne legyen egy ember, amennyire ő ebben benne van, mert belekényszerítették. Amilyen a mondat, olyan halálának dátuma is: május elseje, a legnagyobb szocialista ünnep, „a munka ünnepe”. A munka ünnepnapján egy emberkínzásra és monumentális épületekre mohón éhező diktátor lerázott a nyakáról egy építészmérnököt. A király összeszorította a torkomat, amikor megkaptam a hírt. Milyen az, ha valaki késő este otthon ül, valaki bekopog, és felakasztja. A szomszédok ma azt mondják, éjszaka több kiabáló hangot is hallottak a lakásból. Senki nem ment segíteni. A boncolást megtagadták, a király nem engedte, hogy a kártyáiba lássanak. A hivatalos jegyzőkönyvbe és a halotti bizonyítványra ezt írták: öngyilkosság. A kérdés marad: Vajon már az elején is fel akarták akasztani. Védekezett, és aztán mégis a hurokba kellett tennie a fejét. Vagy azon az éjszakán a kihallgatás, a kínzás közben meghalt a kezük között, és nem tudták, mit kezdjenek a halottal, ezért felakasztották. Tehát szándékosan tették, vagy ijedtükben, mikor a tervük kicsúszott a kezükből, lekezelően vagy egyenesen szórakozásból. Kik voltak a gyilkosai, főrangú titkosszolgálati tisztek, vagy bérgyilkosok, vagy éppen egy megzsarolt bűnöző.
A haláleset megdöbbentett, és talán a megtagadott boncolás miatt felidézte egy fordított eset visszhangját gyerekkoromból, a falusi eperfakirályét. Ő vitathatatlanul felakasztotta magát, a boncolást kikényszerítették. Rákos betegként az utolsó stádiumban csak penicillin-injekciókat kapott, mert az orvosnak nem volt morfiuma. Nem bírta továbbb a fájdalom tombolását, találkozót beszélt hát meg a halállal. A hátsó udvarán ott állt egy eperfa, alatta egy létra. A tyúkjait minden évben megtanította, hogy a fán aludjanak. Minden este felmásztak a létra fokain a fa koronájáig, sorban felültek az ágakra. Mikor megvirradt, a létrán lemásztak az udvarra. A halott lánya azt mondta, hogy amíg betanította őket, a tyúkok nagyon megszokták. Nem zavartatták magukat, amikor a fájukra felakasztotta magát. Nem volt szárnyverdesés, rikácsolás, az udvar éjszakáját egy hang sem verte fel. Három óra felé, mondta a lánya, meg akarta nézni, hogy van. És az ágyában ott feküdt a pizsamája nélküle, a szekrény nyitva, a vállfa, amin a jobbik öltönye volt, üresen. Az volt az első gondolata, hogy az apja kiment az udvarra, hogy fájdalmát lehűtse. De minek ahhoz a vasárnapi öltöny. Kimerészkedett, a holdfény az egész udvart kiemelte a sötétségből. A tyúkok, mint mindig, az eperfán ültek, a fehérek, különösen a fehérek, mondta, úgy fénylettek, mint a porcelánedények az almárium üvege mögött. És ő alattuk lógott az ágon. Az akasztott ember nekünk szomszédunk volt. Számtalanszor, amikor a következő években a fára néztem, elindult a fejemben az őrült kergetőzés, magamban ezt ismételgettem: ugyanazt a létrát használták, a tyúkok és ő.
A penicillines orvos nem tett magának szemrehányást. Megengedte magának, hogy kételkedjen az öngyilkosságban, ragaszkodott a boncoláshoz. Megfosztotta a felöltözött, felkészült halottat a jó öltöny méltóságától, megjátszotta a nagy szakértőt, és felboncolta őt egy forró nyári napon, az eperfának támasztott létra mellett egy disznóvágáskor használt asztalon. Ezért a koporsóra rögtön rá kellett szegezni a fedelet, amikor a szétroncsolt holttestet felravatalozták a háza legszebb szobájában. Mégis elképzeltem, hogy a nyaka körül ott látom a feketés csíkot, indigókék, mint az eper a fán.
Mint a tyúknak a taraja, neki a nyaka körüli folt lett a koronája. A halott nem kísérte tovább a húsát, egy más, csendes anyagba költözött, átszökött a gyümölcs húsába. Sötét csíkkal a nyaka körül és a legjobb ruhájában átváltoztatta magát a legnagyobb eperré, ami valaha is termett a fákon. Eperkirályként szállt a föld alá.
Alexandru Vona Befalazott ablakok című regényében váratlanul ismét előjött az eperkirály a sorok közül. Itt egy nő alakjában jelenik meg, akinél az akasztás nyomát előrevetíti egy ékszer a nyakán. Más, mégis ott rejtőzik benne gyerekkorom eperkirálya. „Amikor kiitta a poharat, amit apám adott neki, észrevettem vastag nyakán a fekete bársonyszalagot, amin egy medál lógott. Egy hónappal később megtudtuk, hogy apám nem tévedett. Megkérdeztem, hogyan végzett magával. A kérdésem valójában csak formaság volt, mert a szemem előtt volt a fekete nyakék, és tudtam, hogy felakasztotta magát. […] Talán a feszesen rögzített nyakpánt (elég lett volna, hogy beleakassza az ujját, máris megfojtotta volna) volt az oka, hogy olyan egyenesen tartotta magát.”[7]
A barátom meggyilkolása után minden hurkot másképp láttam. Mai napig kerülöm őket, a buszon sem fogom meg a kapaszkodókat. Ha kabát lóg a fogason, egy pillanatig lábak vannak alatta, aztán eltűnnek, mintha az agyamban csettintene egy kéz. Egy állomáson vettem egy képeslapot, ami a különféle nyakkendőcsomókat ábrázolja. A csomófajták egyértelműen hurkok, amelyek az ingnyak alatt a torokra szorulnak. Könnyelműség volt a vásárláskor azt gondolnom, hogy dacolhatok a csomók parádéjával. El akartam venni a félelem erejét, szándékosan addig bámulni rá, amíg már nem hat. A képeslapot persze senkinek sem tudtam elküldeni. Otthon becsúsztattam egy fiókba, mindenféle más papír alá. Évek óta ott van. Nem használhatom semmire, és soha nem szabadulok meg tőle.
Ahogyan a hatalmi elit az öldöklést öngyilkosságként rendezte meg, úgy az ellenkezőjét is megtette: képviselőinek öngyilkosságát balesetnek állította be. A magas és közepes tisztséget betöltők klikkei az egész országban Ceaușescut, a nagy vadászt akarták utánozni. Így a vadászat a hivatalnokok sportja lett, egyfajta pártgyűlés az erdőben. Még a legeldugottabb vidéki porfészek hatalmasai is eljártak vadászni. Amikor Temesváron egy párttitkárnak elege lett az életéből, az erdőben a szarvas helyett az egyedüllét lehetőségét leste, és amikor eljött a megfelelő pillanat, a saját szájába űzte a golyót, az újság „papírházában” az állt, hogy egy tragikus vadászbaleset elragadta az életét. A barátaim és én azonban ismertünk egy diáklányt, akinek az apja részt vett a vadászaton. Mivel halálos fenyegetések között éltünk, és el kellett fogadnunk, hogy napjaink az állam időmértéke szerint meg vannak számlálva, az ilyen hírekből sok keserű humort merítettünk. Építészmérnök barátom, akit négy-öt évvel később felakasztottak, és halála a hivatalos iratokban ma is öngyilkosként szerepel, ezt mondta a „vadászbalesetről”: „A vadász arrafelé céloz, ahol a szarvas fut, ennek a vadásznak éppen a fogínyén ugrott át a préda.” Viccelődtünk a „fogínyszarvasról”.
A tréfáknak folytatás kellett, az egyikből adódott a másik: „Jobb ma egy veréb, mint a számban egy szarvas”, vagy „Jobb a bolha elefánt nélkül, mint a poloska a szekrény alatt, de jobb a poloska a szekrény alatt, mint a fedél a koporsón.” Mindenki hozzátett valamit a rögtönzött meséhez, a szétszórt képekből álló mozaikhoz, egymás és önmagunk felülmúlását, spontán versgyakorlatokat magunk között, annyira ironikusan, amennyire lehetett, hogy megszelídítsük a félelmet, ami ott volt mindannyiunkban. Úgy indult el, hogy mindenki tovább kellett űzze az abszurd felé, amit valaki éppen elmondott. Ennek a dinamikának az eredménye jólnevelten kezdődött, ahogyan egy német mesének kell: „Egyszer volt”, és így folytatódott: „Egyszer volt, ahogy soha nem volt”. Románul minden mese így kezdődik. És már ez a klasszikus román mesekezdet, ami a rendszer szánalmasan összefércelt hazugságaira utalt, elég okot adott a jóízű nevetésre. Aztán tovább gurult az egész, már lendületből: „Egyszer úgy volt, ahogy volt. És ez akkor volt, amikor úgy volt, ahogy soha nem volt. Volt egyszer, hogy mindegy volt, hogy is volt. És egyszer volt, hogy nem is tudom, hányszor volt, ahogy soha nem volt. De egyszer a vadászaton úgy volt, amikor utoljára volt egy vadász a többi vadásszal, akik nem tudom, hányan voltak. Amikor egy vadász sem volt, amíg a szem ellát, bár nem tudom, meddig lát, rajta kívül, aki nem tudom, hányadik vadász volt a nemtudomhány vadász közül…” Minden egyre viszonylagosabbá vált, ezt a végletekig kiéleztük, a mondatok labirintusokká változtak. Valamikor az egymásba illesztett történetekben a vadász fogínye meztelenül, sebezhetően és rózsaszínen rohant az erdő kemény földjén, mígnem rátalált egy szarvasra, megnőtt, szőrt és agancsot növesztett, megtévesztésig hasonlított egy igazi szarvasra, és a saját gazdája lelőtte. Aztán ez következett: „A fogíny és a szarvas úgy hasonlított egymásra, mint egyik erdő a másikra, mint egyik fa, ág, levél a másikra, mint egy zászló vagy borsószem a másikra, éppen, mint egyik elvtárs a másikra.” Teljesen átláttuk a mondatok labirintusait, területi felségjogot élveztünk bennük, annyi ösvényt és kerülőutat vágtunk beléjük, míg csak bele nem szédültünk.
Ezeket a mondatokat most találtam ki, mert az akkoriakat már régen elfelejtettem. De ehhez hasonlóak lehettek. A halálfélelem és az életéhség feszültsége provokálta a királyt. A poétikai gyakorlatok alatt életfüggők lettünk. Drasztikus viccek mint a rendszer bomlasztása. Önmagunk bátorítása, mert azok, akiken nevettünk, minden nap véget vethettek az életünknek. Az együtt felépített mulatságos történetek vidáman nyert, de inkább elcsent derűt jelentettek. A poloskák, amelyekről gúnyosan beszéltünk, ott voltak a szobában, lehallgatták az egészet. És valamikor, amikor már régen elfelejtettük a mesét, azt, amit hozzátettünk, és a többiek mondatait is, a ki tudja hányadik kihallgatáson, vallatóink visszavették az ellopott időt. Szóról szóra elszámoltak vele, ráadásul az egész – többnyire silány – román fordításával is. Itt humorról már szó sem lehetett, mindenikünket külön-külön szembesítettek „államellenes kijelentéseink” titkosszolgálati elemzésével. Ez fél napig is eltartott, amíg azt sem tudtam, a sajátom-e még a fejem. Amikor végre kiengedtek, újra összeültünk, hogy megtanácskozzuk, hogy lenne a legjobb viselkedni, hogyan tagadjuk, amit mi magunk mondtunk, anélkül, hogy másokat vádolnánk. Ami legbelül rosszul esett: történeteink a rossz román fordításban politikailag nem váltak ugyan veszélytelenné, de irodalmi szempontból csonkák lettek. A poétikusságukat mintha elfújták volna. Kihallgatáskor, mikor órákon keresztül kérődztek rajta, és lassan minden újra eszembe jutott, kedvem lett volna ezt a veszteséget helyrehozni. Az ösztönös javítási kényszert természetesen magamba kellett fojtsam, ha kimondom, az beismerő vallomással lett volna egyenértékű.
A tiszt minden kihallgatáson, amikor úgy gondolta, hogy végre sakk-mattot adott nekem, diadalmasan ezt a mondatot ismételte: „Látod, a dolgok összefüggenek.” A tudtán kívül igaza volt, mert nem is sejthette, milyen és mennyi dolog kapcsolódik össze az én fejemben, ellene szövetkezve. Már csak az is, hogy ő nagy, fényesre lakkozott íróasztalnál ült, én pedig egy kicsi, rosszul gyalult, piszkos fából összetákolt asztalnál. „Látod?”, igen, láttam egy asztallapot, tele karcolásokkal, más emberek kihallgatásainak nyomaival, akikről nem lehetett tudni semmit, azt sem, élnek-e még. A tiszt, mivel órákon keresztül kellett nézzem, minden kihallgatáson királlyá változott. A fején a kopasz foltnak szüksége lett volna a fodrászra nagyapám századából. A lábszárának is, ami a nadrágja éle és a zoknija széle között egy szőrszál nélkül, visszataszítóan, fehéren csillogott. Igen, a dolgok az ő fejében az én rovásomra kapcsolódtak össze. De az én fejemben teljesen más összefüggések épültek: ahogy a sakkfigurák között olyan király állt, aki meghajolt, a tisztben ott volt a gyilkoló király. Az egyik első kihallgatás volt, és nyár és délután, és felbukkantak a gyaluárnyékok. Az ablaküveg hullámozva megcsillant a napfényben. A padlóra fehéren kunkorodó fénycsíkok hullottak, felkúsztak a tiszt nadrágjának szárán, ha keresztüllépett rajtuk. Azt kívántam, bárcsak megbotlana bennük, vagy bárcsak becsúsznának a cipőjébe, hogy a talpán keresztül megöljék.
Néhány héttel később a király már nemcsak az ő hiányzó hajába jött el, hanem az enyémbe is, ami még ott volt a fejemen. Az asztalaink között megint ott voltak a napkacskaringók a padlón, ragyogón tekergőzve, hosszabbra nyúlva, mint általában, valósággal ide-oda kúsztak, mert kint erősen fújt a szél. A tiszt fel-alá járkált, ideges volt, a gyaluárnyékok olyan nyugtalanok, hogy folyton magukhoz vonzották a pillantását. Valóságos, de rezzenéstelen jelenlétem és a csak visszfényként megmutatkozó, őrülten ide-oda ugráló gyaluárnyékok között elveszítette az önuralmát. Járkálás közben ordítva odajött az asztalomhoz. Pofonokra számítottam. Felemelte a kezét, de aztán csak egy hajszálat vett le a vállamról, két hegyes ujjával a földre akarta ejteni. Nem tudom, miért mondtam hirtelen ezt: „Kérem, tegye vissza azt a hajszálat, az az enyém.” A karját mintha az elnyúló, felnagyított másodpercek bénították volna, különösen lassan ért újra a vállamhoz, megrázta a fejét, a fénykacskaringókon keresztül odament az ablakhoz, felnézett a fára, és harsogva felnevetett. Csak akkor, amikor ezt hallottam, néztem a szemem sarkából a vállamra. A hajszálat tényleg visszatette, mégpedig pontosan úgy, ahogy azelőtt ott volt. És most semmilyen királyi nevetés nem segíthetett rajta, erre a hajszálas jelenetre nem volt felkészülve. Túlságosan kibillent a nyeregből, megszégyenült. Én pedig olyan buta elégtételt éreztem, mintha attól a pillanattól kezdve minden nap a markomban tarthatnám. Romboló idomítása csak rutineljárásként működött, be kellett tartsa a menetrendet. A rögtönzés számára is kockázatos volt. Persze nem igazi rizikó, csak én képzeltem el, de az én ostoba számadásomban volt értelme.
A haj és a fodrász mindig a királyhoz kapcsolódott. A barátaim és én hajszálakat hagytunk szerte a lakásban, mielőtt elmentünk otthonról. Az ajtók, szekrények kilincseire, a fiókban a kéziratokra, a polcon a könyvekre tettük őket – ravasz, mivel feltűnésmentes jelek voltak, megmutatták, hogy távollétünkben elmozdították-e a bútorokat, hogy járt-e  ott a titkosszolgálat. „Egy hajszálon múlott”, „hajszálon függ”, „hajszálfinom”, „hajszálpontos” – számunkra ezek nem csak szófordulatok voltak, hanem szokások.
A Szívjószág című regényben ez áll: „A szívjószágaink úgy menekültek, mint az egerek. Levedlették a bundájukat, otthagyták maguk mögött, aztán eltűntek a semmiben. Ha egymás szájából kapkodva a szót, sokat beszéltünk, tovább maradtak ott a levegőben. Ha írtok, ne felejtsétek el a dátumot, és mindig tegyetek egy hajszálat a levélbe, mondta Edgar. Ha nincs benne, onnan lehet tudni, hogy a levelet felbontották. Hajszálak, egyenként, gondoltam, szerte az országban, vonatokon. Edgaré sötét, az enyém világos, Kurté és Georgé vörös.”[8]
Miután a titkosszolgálat egész csapata végzett házkutatást Rolf Bossert barátom lakásában, aztán minden kéziratával és levelével együtt távozott, Bossert fogott egy ollót, némán bement a fürdőszobába a tükör elé, és egész csomókat vágott le a hajából és a szakállából. Ez nem sokkal Németországba utazása előtt történt. Ez a vad olló a hajában, hét héttel később derült ki, az első alkalom volt, hogy önmaga ellen fordult. Mert akkor már hat hete Németországban volt, és kivetette magát az átmeneti szálláshelye ablakán.
Sokkal inkább, mint a nőknél, a hajviselet a férfiaknál gyakran vált politikai mutatóvá. Jelezte, hogy az állam milyen mértékben szól bele a személy életébe, mekkora az elnyomás.
Mert minden férfit, akit egy időre vagy örökre elvett, lefoglalt magának az állam, kopaszra nyírtak. A katonákat, a fegyenceket, az árvaházi gyerekeket. És minden diákot, akik valamit elkövettek. Az iskolákban minden nap ellenőrizték a hajhosszúságot – hátul le kellett nyírni a hajat a tarkó közepéig, a fülcimpa egyujjnyi széles sávban szabadon kellett legyen. És ez nemcsak a kisiskolások között volt szabály, hanem a gimnáziumban is. Az egyetemen is közölték a diákokkal, hogy ilyen hajhosszal semmi keresnivalójuk ott. A férfiaknak ott volt a borbély, a nőknek a fodrász. Az elképzelhetetlen lett volna, hogy férfiak és nők ugyanabba az üzletbe járjanak. A király ragaszkodott a rendszerességhez, amelyet itt a nemek szétválasztásával valósított meg.
Ha a gyerekkori fényképeimet nézem, akkor is meghajol a király. Minden képen meg lehet állapítani a frizurámról, hogy édesanyámnak milyen kedve volt aznap reggel, miközben fésült. Fényképészek csak ritkán jöttek a faluba, már nem emlékszem, hogy volt, hogy egy ház előtt a falu közepén, egy virágágyás mellett az udvaron, vagy a templomhoz vezető behavazott úton lefényképeztek. A fényképek nem sokat árulnak el rólam, annál többet édesanyámról. A fotókon keresztül háromféle emlék idéződik fel. Az első: a fejem közepén a választék ferdén szalad át, de a két varkocs azonos magasságban van a füleim fölött összefonva – ez azt jelenti, hogy édesapán előző este csak egy kicsit volt részeg. Az ilyen napokon édesanyám sztoikus közönnyel fésült, gondolataiba merülve, az ujjai gyakorlottan mozogtak. A házasság valamennyire jól működött, az élet elviselhető volt. A második visszapillantás: a választék és a hajfonatok teljesen elcsúsztak, a fejem olyan a képen, mintha összenyomták volna, az arcom széthúzódik. Ez azt jelenti, hogy édesapám előző este hullarészeg volt – édesanyám sírt, miközben fésült, teher voltam a nyakán, egy kolonc, ami, ahogy sokszor elmondta, elrettentette a válástól. És a harmadik emlék: a választék és a hajfonatok is egyenesek, a fejem, az arcom bal és jobb oldala szimmetrikusan áll. Azt jelenti, hogy édesapám előző este józanon jött haza, édesanyám fellelkesedett, sikerült egy kicsit megszeretnie engem is, jól volt. De a harmadik fajta képek ritkák. A fényképészek csak ünnepnapokon jöttek a faluba. Hétköznapokon édesapám már munkaidőben is ivott. De ünnepnapokon ez volt az egyedüli elfoglaltsága. Nem szerette a társasjátékot, amivel más férfiak elűzték a dologtalan időt, sem a sakkot, sem a kártyát, sem a kuglit, nem táncolt szívesen. Csak ült ott és ivott, míg a nyelve elnehezedett, a lábai összecsuklottak. Ilyen értelemben ezek a visszatekintő fényképek az ő állapotának dokumentumai is. Neki is csak háromféle volt, és ezek másnap a fésű fogain keresztül belopakodtak a hajfonatomba.
De talán azért került édesanyám kedélyállapota ilyen láthatóan a hajamba, mert néhány évvel azelőtt, hogy engem fésülgetett, deportálták a Szovjetunióba kényszermunkára. Öt évet töltött a lágerben a gyilkos királynál, és ez alatt az idő alatt folyamatosan éhezett. Tizenkilenc évesen hurcolták el, mint minden parasztlány, hosszú hajfonattal érkezett a munkatáborba. Az okok, amiért kopaszra nyírták, váltakoztak, mondta. Két ok volt, és az egyik mindig igaz volt rá. Vagy a tetvek miatt, vagy azért, mert a földről ellopott néhány krumplit vagy takarmányrépát, hogy ne haljon éhen. Néha már kopasz volt a tetvek miatt, és ráadásul lopáson is rajtakapták. Akkor a felügyelők megsajnálták, mert a kopaszra nyírt fejet nem lehet újra lenyírni, ahogy az összevert hátat sem lehet újra megverni. A kopasz sokáig kopasz marad, mondta nekem, a haj nem olyan buta, mint a bőr. Van egy fénykép: édesanyám kopaszra nyírt lányként, úgy lesoványodva, hogy a bőre a csontjaira tapad, egy macskát tart az ölében. Az is le van fogyva, és ugyanolyan tűhegyes a pillantása, tágra nyitott, éhesen mély a szeme, mint neki. És mindig, amikor ezt a képet nézem, arra gondolok: akármennyire is szereti valaki az állatokat, hogyan oszthatta meg egy csontsoványra fogyott ember az ételét egy macskával? Vajon ennek is a hajhoz van köze, mert az állatnak van, és neki nincs? A macska bundája borzos, a szőre ferdén nő és hosszú, mintha a húsa rovására nőtt volna, a saját természete ellen forduló anyagként.
És itt, Németországban? Miért nyírják kopaszra a neonácik a fejüket, amikor erre semmi szükség nincs? Perverz a viszonyuk saját magukhoz, nem érzékelik önmaguk megalázását. Eszközzé teszik a saját koponyájukat, lecsupaszítva viselik, mintha kőhordalék lenne, lemállott szikladarab az eltűnt vagy elapadt folyók medrében. Hideg katonásdit játszanak, önmaguk megvetését hetvenkedéssé alakítják. Nyers, eldurvult világnézetükben megnemesítik a kopaszra nyírás perverzióját, önként veszik fel ezt a stigmát, mint a csoport ismertetőjegyét. A szikladarab-fejekből kivágták az egyéniséget, a kopasz koponyák csontvarratai alatt nyomorúságos agy van, amit a hatalmaskodó ember irányít. Ösztönökre csonkítva, a testük a támadás eszköze.
Az egyik első kollázsban, ahol rátaláltam a rímre és a királyra, ez áll:

az egyik kezemben
ott állt a király
az esőben ült
így történt
odamentem
hogy magam elkerüljem
és a másik kezemben
ott állt a király
elvesztett mindent
így történt
odamentem
megnyírtak, kopasz a fejem

Még két fontos dolog kapcsolódik a királyhoz: nagyapám haja soha többet nem hullott ki. Sűrűn és fehéren vitte magával a koporsóba.
Minden igyekezete ellenére sem tudott megtanítani sakkozni. Kételkedni kezdett az értelmi képességeimben, én pedig ráhagytam. Soha nem mondtam meg neki, hogy mennyire féltem és szerettem a királyt. Azt hiszem, erre mondják: nem állt oda az eszem.

András Orsolya fordÍtása

(A fotókat a fordító, András Orsolya készítette a szerző szülőfalujában.)

[1] Müller, Herta: Der Fuchs war damals schon der Jäger. Reinbek: 1992. 19.

[2] Vona, Alexandru: Die vermauerten Fenster. Ford. Georg Aescht. Reinbek: 1997.

[3] Müller, Herta: Herztier. Reinbek: 1994. 83.

[4] Johann Wolfgang von Goethe: A villikirály. (Vas István fordítása)

[5] Gottfried August Bürger: Lenóra. (Reviczky Gyula fordítása)

[6] Kató Tamás: Munkásdal.

[7] Vona, Alexandru: i.m., 248.

[8] Müller, Herta: i.m. 1994. 90.

A falu nyelvében – ahogyan azt gyerekként megfigyeltem –, a körülöttem levő emberek beszédében a szavak közvetlenül rajta voltak azokon a dolgokon, amelyeket megneveztek. A dolgokat pontosan úgy hívták, amilyenek voltak, és pontosan olyanok voltak, ahogyan hívták őket, egyszer és mindenkorra lezárt egyetértésben. A legtöbb falusi számára nem léteztek olyan rések, amelyeken keresztül a szó és a tárgy között átnézve a semmibe lehetett volna bámulni, mintha a saját bőréből az ürességbe siklott volna az ember. A mindennapos tennivalók az ösztönösen, szótlanul begyakorolt munka mozdulatai voltak, az értelem nem követte az útjukat, és nem is voltak saját, szerteágazó útjai. A fej azért volt a helyén, hogy a szemet és a fület tartsa, mert azokra szükség volt munka közben. Ez a fordulat: „A feje azért van a válla között, hogy az eső ne essen a nyakába” a mindennapokra is alkalmazható. Vagy talán mégsem? Miért tanácsolta nagyanyám anyámnak, amikor tél volt, és kint semmi tennivaló, apám pedig napokon keresztül szünet nélkül csak ivott: „Ha úgy érzed, már nem bírod, akkor csinálj rendet a szekrényben”? A fej lecsendesítése a ruhák ide-oda rendezgetésével. Anya a saját blúzait és a férje ingeit, a saját harisnyáit és az ő zoknijait, a szoknyáit és az ő nadrágjait újra és újra összehajtogatta vagy a helyükre akasztotta a szekrényben. Kettejük ruháinak, tisztán és egymás mellé rendezve, kellett megakadályozniuk, hogy ő kiigya magát ebből a házasságból.
A szavak csak akkor kísérték a munkát, ha többen együtt dolgoztak valamin, és egymás mozdulataira voltak utalva. De akkor sem mindig. A nehéz munka, mint a zsákhordás, a kert felásása, a kapálás, kaszálás nem volt egyéb a hallgatás iskolájánál. A test túlságosan is igénybe volt véve, semmint hogy a beszédre pazarolhatta volna erejét. Húsz, harminc ember is tudott együtt órákon át hallgatni. Amikor ezt figyeltem, néha azt gondoltam, hogy éppen azt nézem, ahogyan az emberek a beszédet elfelejtik. Biztos, hogy mire befejezik ezt a kemény munkát, már egy szóra sem fognak emlékezni.
Amit teszünk, nem kell szóban is megismételnünk. A szavak fékezik a mozdulatokat, a testnek tulajdonképpen csak az útjában állnak – ezt ismertem. De az, hogy eltérés van a kívül, a kezek, és a belül, az értelem között: hogy most valami olyasmit gondolsz, amihez nincs semmi közöd, vagy amit mások nem feltételeznének rólad – ez valami más volt. Ez csak akkor jött, amikor a félelem. Nem voltam félősebb másoknál, és ugyanúgy, mint nekik, valószínűleg csupa alaptalan forrása volt a félelmeimnek: kitalált, a fejben épült okok. De ez a kitalált félelem nem pusztán képzelt, hanem nagyon is igazi lesz, amikor meg kell küzdeni vele, mert ugyanolyan valóságos, mint a külső okokból származó félelem. Éppen, mivel a fejben épül, fejetlen félelemnek is nevezhetnénk. Fejetlen, mivel nem ismeri a saját okát, és így orvossága sincs. Emil M. Cioran mondta, hogy az alaptalan félelem pillanatai járnak legközelebb a létezéshez. A hirtelen értelemkeresés, az ideges láz, a borzongás a kérdésre: Mit ér az életem? Ez a kérdés erősebb volt a megszokottnál, legyűrte azt, ott hunyorgott az egészen „normális” pillanatokban.             Nem kellett éhségtől szenvednem, sem mezítláb járnom, este a tiszta, ropogósra vasalt ágynemű között fekve vártam az elalvást. Mielőtt eloltották volna a lámpát, még elénekelték nekem a „Bevor ich mich zu Ruh begeb, zu dir, oh Gott, mein Herz ich heb” [Mielőtt nyugovóra térek, Istenem, szívem hozzád emelem] kezdetű imát. De azután az ágy mellett álló csempekályha átváltozott a falu szélén magasodó, vadszőlővel benőtt víztoronnyá. Helga M. Novak szép versét („A vadszőlő a víztornyon egészen kifakul, mikor elnyílik, mint a katonák alsó ajka”) akkor még nem ismertem. Az ima, aminek meg kellett volna nyugtatnia, és egyenesen az álomba vonnia, fordítva hatott, egészen felkavart, összezavarta a fejemet. És ezért később, sőt a mai napig sem értettem meg soha, hogyan enyhítheti a hit az emberek félelmét, vagy hogy másokat hogyan helyezhet egyensúlyba, hogyan lehet alkalmas arra, hogy a koponyájukban lenyugtassa a gondolatokat. Mert minden ima paradigmává vált, még akkor is, ha annyira gyakran mormolták el, hogy egészen belekopott. A saját állapotom értelmezését követelte tőlem. A lábak helye a földön van, valamivel fennebb a has, a bordák, majd a fej következik. Legfelül van a haj. És hogyan emelhetném a szívemet a hajamon át a szoba vastag mennyezete fölé, az Úrhoz. Minek énekeli nagyanyám ezeket a szavakat, amikor maga sem tudja megtenni, amit kérnek.
A vadszőlőt a nyelvjárásban tintaszőlőnek [Tintentrauben] nevezik, mert fekete leve a kézen olyan foltokat hagy, amelyek napokra a bőrbe eszik magukat. Az ágyam mellett ott állt a víztorony, olyan fekete tintaszőlővel, amilyennek a mély álomnak kell lennie. Tudtam, hogy elaludni azt jelenti: hagyni, hogy belefulladjak a tintába. Azt is tudtam, hogy aki nem tud elaludni, annak rossz a lelkiismerete, súlyos terhet hordoz a koponyájában. Tehát ez volt bennem, csak azt nem tudtam, hogy miért. A falusi éjszaka kint is tele volt tintával. A torony markában tartotta az egész vidéket, elhúzta helyéről a földet és az eget, és a faluban, a tintában mindenkinek csak egy aprócska szilárd helye maradt, az, ahol éppen akkor volt. Minden irányból kuruttyoltak a békák, tombolva zenéltek a tücskök, mutatták az utat a föld alá. És a falut, hogy senki ne szabadulhasson belőle, bezárták egy láda visszhangba.
Mint minden gyereket, engem is elvittek a halottakhoz. A házak legszebb szobájában ravatalozták fel őket. Elmentünk, hogy utoljára meglátogassuk őket, mielőtt a temetőbe kerülnének. A koporsó mindig nyitva volt, a halott lába, felpolcolt cipőtalppal, az ajtó felé mutatott. Bementünk, az ajtótól, a halott lábától kezdve egyszer megkerültük a koporsót, és megnéztük a halottat. A békák és a tücskök a halottakhoz tartoztak, mintha az udvartartásukat alkották volna. Éjszakánként valami áttetszőt beszéltek az élők fülébe, hogy összezavarják a fejüket. Visszatartottam a lélegzetemet, ameddig csak bírtam, hogy megértsem, amit mondanak. De aztán pánikba esve kapkodtam levegő után. Akartam, hogy megértsem őket, de azt nem, hogy elveszítsem a fejemet, és soha többet ne térhessek vissza a világukból. Aki az áttetszőt egyszer megérti, gondoltam, azt a lábainál fogva magukkal ragadják, és eltűnik a földről.

Az érzés, hogy ebben a faluládában ki vagyok szolgáltatva a vidék éhségének, ami bármikor felfalhat, ugyanígy hatalmasodott el rajtam a kábítóan forró napokon a folyó völgyében, ahol a teheneket kellett őriznem. Nem volt órám, az időmet a város felé tartó vasútvonal mérte. Minden nap négy vonat ment át a völgyön, és én csak a negyedik után indulhattam haza. Akkor volt este nyolc óra. Ugyanakkor kezdett az ég vadul a fűbe marni, és magához húzni a völgyet. Igyekeztem minél messzebbre kerülni onnan, mielőtt egészen felfalná. Ezeken a véghetetlen napokon, a hatalmas, szégyentelenül zöld völgyben számtalanszor megkérdeztem magamtól, hogy mit ér az életem. Piros foltokat csíptem a bőrömbe, hogy megtudjam, milyen anyagból vannak ezek a lábak, ezek a karok, és hogy mikor fogja az Isten ezt az anyagot visszakövetelni tőlem. Leveleket és virágokat ettem, hogy azok a nyelvem rokonaivá váljanak. Azt akartam, hogy hasonlítsunk egymásra, mert ők tudták, hogy hogyan kell élni, és én nem. A nevükön szólítottam őket. A Milchdistel [’tejbogáncs’] nevű valóban ez a tövises növény volt, aminek tej jött ki a szárából. De a név nem illett hozzá, nem is fogadta el, és nem is hallgatott rá. Kitalált nevekkel próbálkoztam: Stachelrippe [’tövisborda’], Nadelhals [’tűnyak’], amelyekben sem a tej, sem a bogáncs nem jelent meg. Abban a csalásban, ahogyan minden hamis név ott állt az igazi növény előtt, nyílt fel a rés az ürességbe. A szégyen, hogy hangosan beszélek, és magamban, nem a növénnyel.
A négy elhaladó vonat ablakait kinyitották, ott álltak rövid ujjú ingben az utasok, én integettem. Olyan közel mentem a sínekhez, amennyire csak lehetett, hogy legalább valamicskét lássak az arcokból. A tiszta városiak voltak a vonaton, néhány hölgyet is láttam, ott csillogtak rajtuk az ékszerek és a vörösre festett körmök. Amint elhaladt a vonat, rajtam újra ott lógott a cafatos ruha, a fejem megtelt köddel a hirtelen félbeszakadt menetszél után, és mint egy repülő körhinta kényszerleszállása után, úgy ültek a szemeim a fejemben, és fájtak. Túlságosan is kimeresztettem őket, a huzat kihűtötte és szinte kitépte őket a homlokomból, utána nem fértek vissza a helyükre, túl nagyok voltak a szemgödrökhöz. Émelyegtem, a lélegzetem gyenge volt, a bőröm a karomon és a lábamon piszkos, összehorzsolt, a körmeim zöldek és barnák. Minden vonat után úgy éreztem, cserbenhagytak, undorodtam magamtól, és még alaposabban megnéztem magam. És akkor a völgyég egy nagy kék mocsok lett, a mező egy nagy zöld mocsok, én pedig egy kis mocsok a kettő között, ami nem számított. A „magányos” [einsam] szó nem létezik a nyelvjárásban, csak az „egyedül” [allein]. Így mondják: alleenig, úgy hangzik, mint a wenig [kevés] – és az is voltam.
Így volt a kukoricaföld közepén is, ahol a kukoricának ősz haja nőtt, mint az öregeknek, copfba lehetett fonni, és sárga, töredezett fogaik – a kukoricaszemek. A saját testem is zörgött, olyan kevés volt, mint az üres szél a porban. A torkom belülről száraz a szomjúságtól, odafent pedig egy idegen nap, mint egy tálca az előkelő embereknél, ha a vendégnek egy pohár vizet hoznak. A hosszú kukoricaföldek a mai napig elszomorítanak, ha vonattal vagy autóval megyek el mellettük, becsukom a szemem, mert mindig elszorít a félelem, hogy a kukoricaföldek függőlegesen az egész földet körbeérik.            Utáltam a hajthatatlan földeket, amelyek vad növényeket és állatokat faltak fel, hogy a termesztett növényeket és a háziállatokat etessék. Minden szántóföld a halálnemek határtalanul elnyúló panoptikuma volt, egy-egy virágzó halotti tor. Minden táj a halált gyakorolta. A virágok az emberek nyakát, orrát, szemét, száját, nyelvét, ujjait, köldökét, mellét utánozták, nem nyugodtak, viaszsárgában, mészfehérben, vérpirosban vagy véraláfutás-kékben vették kölcsön a testrészeket, zölddel párosítva elpazarolták, szétszórták, ami nem is volt az övék. A halottaknak aztán ezek a színek úgy szűrődtek át a bőrükön, ahogy csak akartak. Az élők olyan buták voltak, hogy még kérték is ezeket a színeket, kapkodtak utánuk, a halottakon pedig ott virágoztak, mert a húsuk felmondta a szolgálatot. A halottlátogatásokból ismertem a megkékült körmöket, a sárga porcot a zöldes fülkagylóban, ahova a növények már belevájták a fogaikat, türelmetlenül elkezdték a bomlás munkáját, mégpedig a házak legszebb szobájában, nem vártak a sírig.
A falu utcáin, a házak, a kutak és a fák között ezt gondoltam: ezek itt a világ rojtjai, és a szőnyegen kellene élni, az pedig aszfaltból van, és csak a városban lehet. Nem akartam hagyni, hogy ez a virágzó panoptikum, ami az összes színt eltékozolja, engem is elragadjon. Nem akartam a testemet átadni ennek a mindent felfaló, virágokkal álcázott pusztító nyári hőségnek. Amit akartam: el a rojtoktól, fel a szőnyegre, ahol a talpam alatt az aszfalt olyan szorosan lezárja a földet, hogy belőle a halál nem lopakodhat oda a bokám köré. Pirosra festett körmökkel, városi hölgyként a vonaton utazni, ezt akartam, és gyíkfejekhez hasonló szép cipőben az aszfalton járni, a lépések száraz kopogását hallgatni, mert emlékeztem, milyen ez, amikor kétszer a városban voltunk az orvosnál. Nem bírtam kiegyezni az élettel, amit a növények örökös pusztító éhsége vett körbe, sem a levelek zöld visszfényével a bőrön, pedig csak parasztokat ismertem. Mindig azt láttam, hogy a föld csak azért ad ennem, mert később engem is meg akar enni. Rejtély maradt számomra, hogy az ember hogyan bízhatja rá az életét egy olyan környezetre, amely minden pillanatban szembesíti azzal, hogy bármikor a halál panoptikumába kerülhet.
Kudarc volt, hogy az, amit csináltam, nem volt meggyőző a számomra, és azt, amin gondolkoztam, senki nem gondolta volna rólam soha. Kényszert éreztem, hogy felhasítsam a pillanatot, és aztán akkora szakadék tátongott benne, hogy semmi emberileg lehetségessel nem volt kitölthető. Addig hergeltem a mulandóságot, amíg teljesen meztelenül állt előttem, és nem voltam képes megtalálni az elviselhető mértéket, nem tudtam magamat a megszokotthoz igazítani.
Szégyent vall, aki a bőréből az ürességbe siklik. Közel akartam kerülni a környezetemhez, és egészen felhorzsolódtam rajta, hagytam, hogy úgy szedjen darabokra, hogy többé ne tudjam összerakni magamat. Incesztusszerűen, gondolom ma. Vágytam a „normális érintkezésre”, és elzártam tőle magamat, mert semmit nem hagytam magában nyugodni. Sürgetően szükségem lett volna a belső elcsendesedésre, de nem fogtam fel, hogy hogyan juthatnék el odáig. Azt hiszem, kívülről nem látszott semmi ebből. Az pedig eszembe sem jutott volna, hogy beszéljek róla. El kellett rejteni ezt az őrült bolyongást, ami a fejemben zajlott. A nyelvjárásban amúgy sem voltak erre szavak, a következő két melléknéven kívül: „lusta”, a dolog testi részét illetően, és „merengő” a pszichikai vonatkozásában.
Nekem sem voltak szavaim rá. Máig nincsenek. Nem igaz, hogy mindenre vannak szavak. És az sem igaz, hogy az ember mindig szavakban gondolkodik. Most is van olyasmi, amit nem tudok szavakban elgondolni, mert nem találtam szavakat: sem a falusi, sem a városi németben, sem a románban, sem a kelet- vagy nyugatnémetben. És egyetlen könyvben sem. A belső tartalmak és a nyelv nem fedik egymást, hanem oda húzódnak – és az embert oda viszik –, ahol a szavaknak nincs maradásuk. Gyakran éppen a döntő mozzanat az, amiről semmit nem lehet mondani, és a késztetés, hogy róla beszéljünk, akkor jár jó úton, ha kikerüli ezt. Az abba vetett hitet, hogy a beszéd megoldhatja a gondokat, én csak Nyugatról ismerem. A beszéd nem teszi rendbe az életet sem a kukoricaföldön, sem az aszfalton. Azt a meggyőződést is, hogy nem lehet kibírni, aminek nincs értelme, csak Nyugatról ismerem.
De mit tud a beszéd? Ha az élet összhangja és rendje felbomlik, a szavak is összeomlanak. Láttam a saját szavaimat a mélybe zuhanni. És biztos voltam benne, hogy velük együtt azok a szavak is széthullanának, amelyek nem az enyémek, ha az enyémek lennének. A nem meglevők azokká váltak volna, amelyek az enyémek voltak, és szétestek. Soha nem tudtam, mennyi szóra lenne szükség, hogy egészen eltakarják a homlokom mögött az őrült, tévelygő rohanást. Olyan bolyongás ez, ami rögtön eltávolodik a szavaktól, amelyeket éppen a számára találtam. Milyen szavak ezek, és milyen gyorsan kellene készen állniuk, és váltaniuk egymást más szavakkal, hogy utolérjék a gondolatokat. És mit jelent utolérni? Hiszen a gondolkodás saját magával egészen másképpen beszél, mint ahogyan a szavak vele beszélnek.
És mégis ott van a kimondás, az elmondás vágya. Ha nem lett volna állandóan bennem ez a vágy, akkor nem jutottam volna odáig, hogy a bogáncsnak neveket keressek, és próbálgassam, hogy melyikkel szólíthatom az igazi nevén. E nélkül a vágy nélkül nem kerültem volna idegen félelembe a környezetemtől, ami a félresikerült közeledés eredménye volt.
Számomra mindig fontosak voltak a tárgyak, a megjelenésük hozzátartozott az emberek képéhez, akik birtokolták őket, ugyanannyira, mint maguk a személyek. Mindig elválaszthatatlanul hozzákapcsolódtak ahhoz, ami és amilyen egy ember volt. A tárgyak az emberek legkülső, a bőrüktől elváló részei. És ha tovább élnek, mint tulajdonosaik, az egész távollevő személy átvándorol ezekbe a megmaradt tárgyakba. Amikor apám meghalt, a kórház átadta nekem a műfogsorát és a szemüvegét. Otthon, a konyhaszekrény egyik fiókjában, az evőeszközök között ott voltak a legkisebb csavarhúzói. Amíg élt, anyám szinte naponta mondta neki, a szerszámoknak nincs ott semmi keresnivalója, legyen szíves és tegye a helyére. Amikor meghalt, még évekig ott maradt minden a fiókban. Akkor már nem zavarta anyámat, hogy ott látja a csavarhúzókat. Ha a tulajdonosuk már nem ül az asztalhoz, akkor legalább a munkaeszközei legyenek az evőeszközök között. Félelem költözött anyám kezébe, nagyvonalú kivételek ásták alá a rendszeretetét. Most, gondoltam, apámnak szabad volna kés és villa helyett csavarhúzóval enni, ha visszatérne az asztal mellé.
De az udvaron álló makacs barackfák sem restelltek kivirágozni. Az érzelmeket furcsa módon gyakran kifelé vetítjük, néhány olyan tárgyra, amelyek minden ok nélkül alkalmasak arra, hogy megvilágítsák az emlékeket. Ilyenkor kerülő úton járunk. Így az apa hiányát nem a műfogsor vagy a szemüveg jeleníti meg, hanem a csavarhúzók és a barackfák. A szememmel olyan valószerűtlenül hatoltam bele a fákba, hogy a még csupasz, rövid ágak a megtévesztésig hasonlóvá lettek a csavarhúzókhoz, ha sokáig figyeltem őket. És akkor már felnőtt voltam, de a dolgok mégis ugyanolyan alattomos módon kapcsolódtak össze, mint azelőtt.        Berlin nem a barackfáiról híres vidék, ahhoz túl hideg van. Ott nem hiányoztak nekem ezek a fák. És aztán, anélkül, hogy kerestem volna, találtam egyet. Egészen közel áll egy S-Bahn-vonal síneihez, nem lehet hozzáférni, az a fa senkié, legfennebb a városé. A töltés egyik mélyedésében áll, a koronája olyan magas, hogy felérne a sínek fölött átvezető híd korlátjáig, de olyan messze van tőle, hogy vakmerő vállalkozás lenne kihajolni a gyümölcseiért. Hetente néhányszor elmegyek mellette. Az a barackfa számomra egy darab szökött falu, sokkal régebbi, mint az én Németországban töltött időm. Mintha a falu megunt volna egyes fákat, és azok észrevétlenül megléptek volna a kertekből. Mintha a szökött fák is olyanok lennének, mint az elmenekült emberek: még éppen időben hagyják el a veszélyes helyet, találnak egy szinte megfelelő földdarabot, de benne csak azt, hogy nem jó ott maradni, és nem bírnak máshová menni. Ha az üzletbe megyek, az utam elvezet a barackfa mellett. Világos, hogy az utcának két oldala van, és elkerülhetném. A barackfa miatt lehetetlen, hogy csak úgy egyszerűen kimenjek az üzletbe. Attól függően, hogy melyik járdát választom, el kell döntenem, hogy meglátogatom-e a fát, vagy inkább elkerülöm. Azt mondom magamban: Lássuk, hogy van ma a fa. Vagy: Ma inkább hagyjon békén. Nem az apám az, aki ezekre a látogatásokra kényszerít, nem a falu, és nem az országom – semmi honvágyat nem érzek. A fa nem teher és nem megkönnyebbülés. Úgy áll ott, mint az idő utóíze. Ami a közelében ott zizeg a fejemben, félig cukor, félig homok. A „barack” [Aprikosen] szó hízelgő, úgy hangzik, mint a „becéz” [liebkosen]. A sok barackfa-látogatás után készítettem egy kollázst is a következő szöveggel:

A parkoló macskái vonszolják öt-hat mancsukat és zörögnek
a lépcsőn mint az akáciák termése
amikor a férges barackot ettük és a falu macskái
ott ültek körös-körül a székeken megnyúlt orral
mint üvegcsészék forogtak a szemeik
és ha aludtak lélegeztek a szőrszálaik
a barack romlik hidegrázás elágazik édes
hogy a parkoló macskáinak még most is köszönök

Természetesem nem várom a szövegtől, hogy a barackfákat illetően bármit is végérvényesen tisztázzon. Azt, ami foglalkoztat, nem tudja sem megcáfolni, sem megerősíteni. Más szerzők szövegei esetleg tisztázhatnak valamit a számomra, a sajátjaim nem. És ha nekem a cukor félig homok, nem segít egyetlen mondatom sem rajtam, legfennebb Alexandru Vonaé, tömören kimondott poétikus sokkjával: „Az emlékezés rejtélyére gondoltam, ahol a folyamatok nagyon gyorsan zajlanak le. Egy emlék nagyon átfogó is lehet, akár egy egész nap vagy több idő is lehet benne sűrített formában – és mégis csak másodperceket vesz igénybe a felidézése. […] A kérdés valójában egyszerű: Hová tűnik az idő, ha csak ilyen kevésre van szükségünk, hogy újra átéljük, ami belőle megmarad?”[1]
A pillanatok, amikor a tárgyaktól megmagyarázhatatlan okokból hirtelen félelem töltött el, újra és újra visszatérnek. A tárgyak megismétlik önmagukat, és rám találnak. Alexandru Vona írja: „Létezik a dolgoknak egy gyötrő jelenléte, aminek nem ismerem az értelmét.”[2] Értelem nélkül van a kalapokban valami ólálkodó természet, a tulajdonosuk tudta nélkül titkokat csempésznek a haj és a bélés közé. A legtöbbet magam sem ismerem, de mindig érzem, hogy ott vannak, amikor valaki a kalapjával babrál. Így a „kalapot emelni” [den Hut ziehen, den Hut lüften] vagy a „le a kalappal” kifejezéseknek kevés köze van a tiszteletadáshoz, sokkal több a szembeszálláshoz [die Stirn bieten], mert a szem és a homlok meztelen, ha leveszik a kalapot. És ha leveszik, a kalap belseje látszik: a fehér selyembélés. A kalap bármilyen fehér béléses fejfedő lehet. Egyszer két titkosszolgálati ember egyszerre vette le bundasapkáját, amikor a gyárba jöttek, hogy gyötörjenek. Amint levették a sapkát, a hajuk a fejük tetején borzosan meredt felfelé. Az agyuk felborzolta a hajukat, hogy elhagyhassa a fejüket – láttam, megakadt a bélés selymében. A két férfi arrogánsan, gyalázatosan viselkedett – csak a fehér bélésselyem tekintetében voltak szánalmasan tehetetlenek. A fehér csillogás számára érinthetetlennek éreztem magamat. Ki tudtam siklani a kezeik közül, világos, szemtelen gondolataim támadtak, és ők nem vették észre, hogy mi védelmez. Rövid versek jutottak eszembe, magamban szavaltam el őket, mintha a bélésselyemből olvasnám ki. És a nyakuk vén volt, az arcuk elhasznált – tiltott módon egyértelművé vált, amíg ezek az urak az én halálomról beszéltek, hogy ők nem menekülhetnek a magukétól. Ahol az én verseim álltak a fehér selyemben, ott volt felravatalozva a fejük.
Szeretem a kalapos embereket, mert amikor leemelik a kalapjukat, bepillantást engednek az agyukba. És a mai napig lesütöm a szememet, amikor ez történik. Ne nézz oda, a végén még túl sokat fogsz látni. Soha nem tudnék magamnak fehér béléses fejfedőt venni, lüktet a halántékom, mert rögtön arra kell gondolnom, hogy a kalapbélés elől a fej semmit nem tud elrejteni, minden kalap előtt eltűnnek a titkai.
Mindezt elmondhatom, megemlíthetem a barackfát, a kalapok fehér selymét – de azt elmagyarázni, amit bennem előidéztek, szavakkal nem tudom. A szavak a beszédre vannak szabva, talán pontos és találó is ez a szabás. Csak a beszédre valók, vagy mondjuk még az írásra is alkalmasak. De a barackfák csavarhúzó-ágait és az agy-kalapot ők sem értik. Nem képviselhetik azt, ami a homlok mögött történik.
Könyveket olvasni, netán írni – ez semmit nem orvosol. Ha meg kell magyaráznom, miért látok egy könyvet szigorúan szerkesztettnek, egy másikat sekélyesnek, akkor csak azoknak a szöveghelyeknek a gyakoriságára hivatkozhatok, amelyek a fejben őrült bolyongást idéznek elő, a helyekre, amelyek a gondolataimat oda húzzák, ahol nem maradhatnak meg a szavak. Minél sűrűbben vannak ilyen helyek a szövegben, annál feszesebb, minél ritkábban, annál sekélyesebb. Egy szöveg minőségének a mércéje számomra mindig ez az egyetlenegy volt: elindul-e a fejben ez a néma bolyongás, vagy nem. Minden jó mondat oda torkollik a fejben, ahol az, amit kivált, másképpen beszél magával, nem szavakban. És ha azt mondom, hogy a könyvek megváltoztattak, akkor ez emiatt történt. És – noha sokszor állítják – ebben a tekintetben nincs különbség líra és próza között. A prózának ugyanazt a sűrűséget kell tartania, akkor is, ha másként valósítja azt meg, mivel hosszabb lélegzetvételű. Bruno Ganz, aki sokszor szaval verseket, ezt mondja egy interjúban: „Igen, a lírában lehetséges, hogy egyetlen sor felnyisson egy hatalmas teret, mégpedig azon keresztül, ami a szavaknak értelmet ad. Ez aztán különös módon összekapcsolódik a következő sorral, az új terek állandóan felnyílnak. Tehát nem úgy, mint a lineáris szerkezetű prózában, a fejtegetés, érvelés módján. Ott a késleltetéssel, vagy a szöveget keresztül-kasul átjáró mozgásokkal találkozhatunk. Számomra a líra egy tágas térben áll, levegővel beburkolva. Mindig többet jelent, mindig többet mozdít annál, mint amit közvetlenül a szavak mondanak.”[3]
Bruno Ganz találóan fogalmazta meg, hogy mi történik, amikor valakit magával ragad egy szöveg. És ez minden írásra igaz, a prózára is, kristálytisztán látszik, hogyan működik. Hanna Krallnál például: „A bécsi Gestapótól Auschwitzbe vitték. Ott karanténban volt; három hónappal később – tovább nem maradhatott, mert Mauthausenben várta a férje – odament Doktor Mengeléhez a feljáróra, azt mondta neki, hogy ápolónő, és arra kérte, hogy a transzportot kísérhesse. […] Doktor Mengele ott a feljárón, de előkelően és udvariasan, rövid vizsgát tartott. „Hogyan különbözteti meg az artériás vérzést a vénás vérzéstől?”, kérdezte. Ezt tudta, hiszen a gettóban a tífuszkórházban betegápolást tanult. „Percenként milyen gyakran lélegzik az ember?”, kérdezett Doktor Mengele tovább. Ezt nem tudta, és megijedt. „Percenként hányszor ver a szív?” kérdezte, mint egy megértő tanár, aki nem szereti megbuktatni a vizsgázókat. „Attól függ”, felelte ő, „hogy fél-e az ember, és hogy milyen magas.” Doktor Mengele felnevetett, és akkor ő észrevette, hogy a két metszőfoga között rés van, Diasztéma, jutott eszébe a megnevezés a betegápolói tanfolyamról. Egy ilyen rést a fogak között diasztémának neveznek.”[4] Hanna Krall dokumentál, a szóbeli stílusban meghagyott mondatokból álló írás az izgalom nélküli pontosság felé tart, élesen hallható csendbe fut. A mondatok egyszerre beszélnek és figyelnek, és olvasáskor a tények szinte elviselhetetlen közelségében tartanak. Hanna Krall minden kommentárt megtagad tőlünk, a tömörítés és a tények elrendezése folytán kérlelhetetlen közvetlenség jön létre, ami elkezd visszhangzani a fejünkben. A szerző dokumentált valóságai látszólag önmagukat beszélik el. De ez Hanna Krall nagyszerűsége, hogy elhagyja a kommentárokat, és mégis ott áll minden mondat mögött, láthatatlanul belemosódva. Fikció nélküli, nyomatékos irodalmiasítás ez, csupán a szavak, a sorrend, a snittek öntudatának segítségével. Hanna Krall könyveiben a megtörténtet visszahelyezi a megélt rejtekhelyére.
Egy másik példa Alexandru Vona, aki a fikcióval dolgozik. De ez a fikció dokumentumszerű. Vona mondatai ragyognak, mert olyan csupaszok. Az otthon levés érzését így írja le: „… ha este a sötétben belépek a szobába, felismerem a széket, mert tudom, hogy abban a pillanatban ott kell állnia, de (tudom, hogy) egy másik, sötétségbe burkolózó szobában nem ismerném fel – mert idegen helyen egyáltalán nem látnék semmit.”[5] Vagy: „Az egész város olyan volt, mint a koncertteremben a mellettem ülő árnyékának rezzenéstelen körvonalai.”[6] Vagy: „Mindig jobban figyelek a saját arckifejezésemre, mint a beszélgetőtársaméra, és magamról mégis alig tudok többet mondani, mint azt, ami a másik szemében visszatükröződik.”[7] Vona mondatainak lapidárissága őrült bolyongást idéz elő, a megállapítás elidegenedik saját magától, paradigmává szélesedik, és nem tudom, hogyan és miért. Amit a mondat a fejben megmozdít, azt az ember nem is gondolná, ha magát kívülről nézi.

De egy szöveg metaforikus is lehet, láthatóan képekbe szőtt, mint António Lobo Antunesnél, és ebből kiindulva is torkollhat az önmagát elveszítő bolyongásba: „Fekete kedv, felhőszínű dühös melankólia gyűlt a tenger fölé, párnák párnákra tornyosultak, gomolygásuk redői tafotából voltak.”[8], írja És visszatérnek a karavellák című regényében.
Az itt idézett három szerző egymástól egészen különböző módon ír, és a fejemben mégis ugyanazt érik el, a mondataik lebilincselnek és elképesztenek, úgyhogy zavarodott és kábult leszek, mintha saját magam mellett állnék, és a mondatokkal a saját életemen kell dolgoznom. A prózában jól sikerült mondatokat gyakran azzal dicsérik, hogy líraiak. Talán azért, mert alkalmas arra, hogy önmagában megálljon. De ez csak a líra jó mondataira érvényes, a sekélyesekre nem. Itt vagy ott, csak két jó mondat hasonlíthat egymásra. Ez a mondat: „Ha a madarak meghalnak, a hasukkal felfelé sodródnak a szélben”, Antunes prózájában magától értetődő. És csak azért hangzik azonnal úgy, mint a jó líra, mert ez jó próza.            A cselekvésre vonatkozó szavakban – nem pedig azokban, amelyek a gondolkodásra vonatkoznak – már éppen elég csapda volt. De aztán elszöktem a világ rojtjairól, átléptem az aszfaltra, ahol a szőnyeg volt. Tizenöt éves voltam, amikor a városba költöztem, egészen más dolgokkal találkoztam, és megtanultam románul. Az elején nehéz volt, nagyon kellett figyelnem, ez megterhelt. Most már megvolt a kopogós gyíkcipőm, de mintha én magam hiányoztam volna. Úgy éreztem, mintha csak a lábujjhegyeim maradtak volna belőlem, hogy legyen valami a tűsarkú cipőben, amikor a városban jártam. A lehető legkevesebbet beszéltem. És aztán, fél év múlva, egyszerre szinte minden újra ott volt a helyén, mintha semmit sem kellene tennem, mintha a járdaszegélyek, a hivatali pénztárablakok, a villamosok és az üzletekben minden holmi az én számomra tanulta volna meg ezt a nyelvet.
Amikor a környezetünk csak azt a nyelvet beszéli, amit mi nem tudunk, akkor az egész környező vidékkel együtt fülelünk a nyelvre. És ha elég sokáig maradunk ott, akkor a vidékben levő idő megtanulja számunkra a nyelvet. Így volt ez velem, és az értelmem egyáltalán nem fogta fel, hogyan történt. Azt hiszem, alábecsüljük a szavakra való odahallgatásunkat. A figyelmes hallgatás azonban a beszéd előkészülete. Egy napon a szám magától kezdett el megszólalni. A román nyelv akkorra olyanná vált, mint a sajátom. A szavaknak elnyílt a szemük csodálkozásukban, amikor – akaratlanul is – a saját német szavaimhoz kellett hasonlítanom őket. Néha bosszantó, torznak tűnő zavarosságuk érzéki volt, pimasz, és meghökkentően gyönyörű.
A falusi nyelvjárásban így mondtuk: a szél JÁR [der Wind GEHT]. Az iskolában viszont, ahol a standard németet kellett használni, azt mondták: a szél FÚJ [der Wind WEHT]. És hétéves koromban ez számomra úgy hangzott, mintha fájdalmat okozna saját magának [sich wehtun]. És románul így mondták: a szél ÜT [der Wind SCHLÄGT], vântul bate. A mozgás zaját azonnal lehetett hallani, amikor azt mondtuk: üt, és akkor a szél nem magának fájt, hanem másokat bántott. Amilyen különböző volt a szél fúvása, ugyanolyan eltérő volt az is, ahogyan ez abbamaradt. Németül így mondják: a szél ELÜLT [der Wind hat sich GELEGT], ez sima és vízszintes. Románul azt mondják: a szél MEGÁLLT [der Wind ist STEHENGEBLIEBEN], vântul a stat. Ez meredek és függőleges. A szél példája csak egy a számtalan és állandóan működő elmozdulás közül, amelyek a nyelvek között egy és ugyanazon tény esetében megtörténnek. Szinte minden mondat egy más pillantás, más szemszög. A román nyelv a világot annyira másképpen látta, amennyire másak voltak a szavai. És minden másképpen volt belefűzve a nyelvtan hálózatába.
A liliom, crin, románul hímnemű. Világos, hogy a nőnemű liliom [DIE Lilie] más szemmel néz ránk, mint a hímnemű liliom [DER Lilie]. Németül egy liliomhölggyel, románul egy liliomúrral van dolgunk. Ha mindkét látásmódot ismerjük, ezek összekapcsolódnak a fejünkben. A nőnem és a hímnem nézőpontja felhasad, és a liliomban egymásba ring egy nő és egy férfi. A tárgy belsejében egy parányi spektákulum megy végbe, mert már nem ismeri egészen önmagát. Mi lesz a liliomból két, egyidőben működő nyelvben? Egy női orr egy férfiarcon, fehér kesztyű vagy gallér. Jövés-menés-illata van, vagy időben-megmaradás-illata. A két nyelv lezárt, mozdulatlan liliomából egy rejtélyes, soha véget nem érő történés lett a két liliom-látásmód összekapcsolódása révén. Egy ilyen kétrétegű liliom mindig ott nyugtalankodik a fejünkben, és magáról meg a világról ezért mindig valami váratlan dolgot mond. Többet látunk benne, mint az egynyelvű liliomban.
Az egyik nyelvből a másikba vezető úton átváltozások történnek. Az anyanyelv látásmódja szembekerül az idegen nyelv más látásával. Az anyanyelv birtokába szinte saját közreműködésünk nélkül jutunk. Ez a hozományunk, ami észrevétlenül jön létre. Ami felbecsüli értékét: a később hozzá csatlakozó, másképpen megszerzett idegen nyelv. Az addig egyértelműnek hitt szavak közül hirtelen ránk villan azok esetlegessége. Az anyanyelv ettől a pillanattól kezdve nem a tárgyak egyetlen rögzített helye, az anyanyelv szava nem a dolgok egyetlen mértéke. Biztosan igaz, hogy az anyanyelv elmozdíthatatlan abban, amit számunkra jelent. Nagyjából továbbra is hinni fogunk ennek a mértéknek, akkor is, ha azt viszonylagossá teszi egy később megtanult nyelv más látásmódja. Tudjuk, hogy ez a legbiztosabb és legszükségesebb mérték, amink van, akkor is, ha véletlenszerű, ugyanakkor ösztönszerű. Az erőfeszítés ára nélkül áll a szánk rendelkezésére, anélkül, hogy tudatosan vagy szándékosan megtanultuk volna. Az anyanyelv a pillanatnyi szükségben, feltétlenül ott van, mint a saját bőrünk.
És ugyanolyan sérülékeny is, ha mások becsmérlik, megvetik vagy egyenesen megtiltják a használatát. Aki – ahogyan én is – Romániában a nyelvjárást beszélő faluból, az iskolában hiányosan elsajátított standardnémet-tudással bekerült az ország nyelvének környezetébe, a román városba, annak bizony nehéz dolga volt. A városban töltött első két évem alatt általában egyszerűbb volt, hogy egy ismeretlen helyen megtaláljam a helyes utat, mint az ország nyelvében a helyes szót. Úgy voltam a románnal, mint a zsebpénzemmel. Alig kezdett csábítani egy tárgy valamelyik üzletben, a pénzem máris túl kevés volt ahhoz, hogy kifizessem. Amit el akartam mondani, azért meg kellett fizetnem a megfelelő szavakkal, és sokat nem ismertem, az a kevés pedig, amit ismertem, nem jutott idejében eszembe. De ma tudom, hogy ez a fokozatosság, ez a késlekedés, ami a saját gondolkodásom szintje alá kényszerített, időt adott nekem arra, hogy megcsodáljam a dolgok átváltozását, ami a román nyelv megismerése közben következett be. Tudom, hogy szerencsésnek mondhatom magam, amiért ez megtörtént. Mennyire más pillantás vetül a fecskére [Schwalbe] a román nyelvben, ahol ezt a madarat így hívják: rândunica, azaz SORBANÜLŐCSKE [REIHENSITZCHEN]. Mennyivel több van ebben, mint a német szóban. A madár neve elmondja nekem, hogy a fecskék fekete sorokban ülnek a villanydróton, az egyik egészen közel a másikhoz. Én ezt, amikor a román szót még nem ismertem, minden nyáron láttam. Elámultam rajta, hogy a fecskét ilyen szépen is meg lehet nevezni.
Egyre gyakrabban fordult elő, hogy a román nyelv szavai érzékletesebbeknek, a saját tapasztalatomhoz találóbbnak bizonyultak az anyanyelvem szavainál. Nem akartam többé nélkülözni az átváltozások trapézmutatványait. Sem beszédben, sem írásban. A könyveimben eddig egyetlen mondatot sem írtam románul. De világos, hogy a román nyelv velem együtt ír, mert belenőtt a látásmódomba, a tekintetembe.
Az anyanyelvnek nem árt, ha a véletlenszerűségei megmutatkoznak más nyelvek nézőpontjának tükrében. Éppen ellenkezőleg: ha az anyanyelvünket egy másik nyelv segítségével, azaz egy más látásmóddal szemmel tartjuk, az egy újra és újra megerősített bizalomhoz, hitelességhez vezet, erőfeszítés nélküli szeretethez. Az anyanyelvemet soha nem azért szerettem, mert jobb lett volna másnál, hanem azért, mert a legjobban ismertem, és a legmélyebb bizalom kapcsolt hozzá.

Az anyanyelvbe vetett ösztönös bizalmat sajnos meg is semmisítheti valami. A nácik zsidóüldözései után Paul Celannak együtt kellett élnie azzal, hogy a német, az anyanyelve, egyben az anyja gyilkosainak nyelve is. Celan ebben a jeges hasadékban állva sem szabadulhatott a saját nyelvétől, hiszen már a legelső szóban, amit kimondott, amikor beszélni tanult, ez a nyelv már benne volt. Ez a nyelv befészkelte magát a fejébe, hozzánőtt, és ott is kellett maradnia. Noha a koncentrációs táborok kéményeinek füstjét hozta magával, Celannak továbbra is hagynia kellett, hogy ez a nyelv legyen számára a legintimebb kifejezés nyelve, annak ellenére, hogy választhatott volna a jiddis, a román és az orosz közül, mert ezeket is korán megtanulta abban a környezetben, ahol felnőtt, később pedig a franciát használta nap mint nap. Egészen másként volt ez Georges-Arthur Goldschmidtnél. A zsidóüldözés után elzárkózott a német nyelvtől, és évtizedekig csak franciául írt. De a németet nem felejtette el. És későbbi, németül írt könyvei olyan virtuózak, hogy a legtöbb Németországban írt könyv hozzájuk képest száraz és sekélyes. Azt is mondhatnánk, Goldschmidtet hosszú időre megfosztották az anyanyelvétől.
Számos német szerző abban a hitben ringatja magát, hogy az anyanyelv – ha éppen ezen múlna – bármi mást helyettesíteni és pótolni tudna. Noha az ő esetükben még soha nem múlt ezen, ezt mondják: A NYELV HAZA. Az írók, akiktől a hazájukat nem vitatja el senki, akiknek az otthonukat nem fenyegeti veszély, hanem az minden további nélkül a rendelkezésükre áll, bosszantanak ezzel a kijelentésükkel. Aki németként az mondja, A NYELV HAZA, annak kötelessége, hogy valahogyan viszonyuljon azokhoz, akik ezt a mondatot meghatározták. És emigránsok voltak, akik meghatározták, akik Hitler gyilkosságaitól csak elmenekülve szabadulhattak meg. Rájuk vonatkoztatva A NYELV HAZA hirtelen üres önigazolássá zsugorodik. Csupán annyit jelent: „Még létezem.” A NYELV HAZA az emigránsok számára a kilátástalan idegenségben a saját szájukba adott ragaszkodás volt saját magukhoz. Azoknak, akiket a hazájuk kedvük szerint enged jönni és menni, nem kellene koptatniuk ezt a mondatot. Biztos talaj van a lábuk alatt. Ha az ő szájukból hangzik el, a mondat kioltja a menekülők minden veszteségét. Azt sugallja, hogy az emigránsok eltekinthetnek egész egzisztenciájuk összeomlásától, a magánytól, örökre megtört önértelmezésüktől, mert az anyanyelv – amit a koponyájukba zárva hordozható hazaként magukkal visznek – mindenért kárpótolja őket. De az anyanyelvet magunkkal vinni nem lehetőség, hanem egyszerűen nincs más választásunk. Csak akkor nem lenne nálunk, ha meghalnánk – de ennek a hazához semmi köze.
Nem szeretem a „haza” szót, Romániában ezt magával a hazával együtt két csoport is kisajátította. Az egyik a falvak polkabajnokaiból és erkölcsszakértőiből állt, a másik a diktatúra hivatalnokaiból és tányérnyalóiból. A falusi haza: németkedés, az állami haza: gondolkodás nélküli engedelmesség és az elnyomástól való vak félelem. Mindkét haza-fogalom provinciális, xenofób és arrogáns. Mindenütt árulást szimatoltak. Mindkettő ellenségeket keresett, az ítéletük gyűlölettel teli, pontatlan és megváltoztathatatlan volt. Mindkettő rest volt egy hibás ítéletet később újragondolni. Mindkettő a rokoni felelősségre és annak ököljogára hagyatkozott.
A falusiak az első könyvem megjelenése után szembeköptek, ha a város utcáin találkoztunk – mert a faluba már vissza se mertem menni. Otthon pedig a borbély közölte nagyapámmal, egy akkor már majdnem kilencven éves bácsival, aki már évtizedek óta minden héten a kuncsaftja volt, hogy többet soha nem fogja megborotválni. A parasztok nem akartak többet anyámmal egy traktorba vagy szekérre ülni, megbüntették és egyedül hagyták a végtelen kukoricaföldeken, amiért ilyen elvetemült lánya volt. Más okokból ugyan, de ugyanabba a magányba taszították, amilyet gyerekként én is átéltem. És eljött hozzám a városba, sírt, de próbált szemrehányások nélkül beszélni, és mégis vád volt minden szava, amikor ezt mondta: „Hagyd már békén a falut, nem tudsz valami másról írni? Nekem ott kell élnem, neked nem.” A városban az államhivatalnokok elráncigáltak kihallgatásra, és megbízták a falusi rendőrt, hogy anyámat egy egész napra zárja az irodájába. Soha nem engedtem, hogy a családom beleszóljon abba, amit írtam vagy nyilvánosság előtt elmondtam. Nem is beszéltem nekik arról, hogy mivel foglalkozom, és ők nem kérdeztek erről. Tudtam, hogy kockázatos, amit teszek, és kívül akartam tudni őket ebből a veszélyből. A falu és az állam rokoni megtorlásokra épülő rendszere azonban felelősségre vonta őket abban, amihez semmi közük nem volt. Bűntudatom volt ezért, de semmit nem változtathattam, nem vonhattam vissza egy szavamat sem velük vagy az állammal szemben. Haza volt-e ez a hely, csak mert mindkét haza-párt nyelvét ismertem? Éppen azért, mert ismertem ezeket a nyelveket, odáig jutottunk, hogy nem akartuk és nem is tudtuk ugyanazokat a nyelveket beszélni. Mondataink tartalma már az első szónál összeegyeztethetetlen volt.
Jorge Semprun egyik mondatához tartom magam. Federico Sánchez búcsúzik című könyvében áll, és összegzi a KZ-fogoly, illetve a Franco-diktatúra elől emigrált, idegenben élő Semprun tapasztalatát: „Nem a nyelv a haza, hanem az, amit beszélnek.”[9] Ez a mondat tud arról a minimális belső egyetértésről az elmondottak tartalmával, ami ahhoz szükséges, hogy úgy érezzük: hozzátartozunk a nyelvhez, és ahhoz, aki használja. Hogyan is lehetne számára haza Franco Spanyolországában a spanyol nyelv? Az anyanyelvén elmondott szavak az életére törtek. Semprun belátása, A HAZA AZ, AMIT BESZÉLNEK, gondolkodik, ahelyett, hogy az egzisztencia legnyomorúságosabb pillanatában a hazával kacérkodna. És hány iránit vetnek ma is egyetlen perzsa mondatért börtönbe. Hány kínai, kubai, észak-koreai, iraki nem lehet az anyanyelvében egy pillanatig sem otthon. Vagy talán Zaharovnak lehetett hazája az orosz nyelvben, házi őrizetben?
Ha az élet összhangja és rendje felbomlik, a szavak is összeomlanak. Hiszen minden diktatúra, akár jobb-, akár baloldali, ateista vagy istenekre hagyatkozó, a szolgálatába állítja a nyelvet. Az első könyvemben, ami a bánáti sváb faluban töltött gyerekkorról szólt, a román kiadó annyi minden mellett még a BŐRÖND szót is cenzúrázta. Izgató szónak számított, mert a német kisebbség kivándorlásáról hallgatni kellett. Ez a kisajátítás eltakarja a szavak szemét, és megpróbálja eltörölni a nyelv szavakon belüli értelmét és érthetőségét. A rendeleteket követő nyelv ellenséges lesz, mint a méltóságtól való megfosztás maga. Itt a hazáról, otthonról szó sem lehet.
Románul a szájpadlás a SZÁJ EGE [MUNDHIMMEL], cerul gurii. Ez románul nem hangzik patetikusan. Románul mindig új, váratlan fordulatokban és hosszú átkokban lehet káromkodni. A német nyelv ebben a tekintetben egészen puritán. Sokszor gondoltam, hogy ott, ahol a szájpadlás a száj ege, ott sok a hely, a szitkok a keserűség kiszámíthatatlan, poétikusan rosszindulatú tirádái lesznek. Egy jól sikerült román káromkodás már félig kész forradalom a szájpadlásunk alatt, mondtam akkor román barátaimnak. Ezért nem lázadnak fel az emberek a diktatúra ellen, egy szitkozódással letudják a dühüket.
Amikor már folyékonyan és hibátlanul beszéltem románul, még mindig elképedéssel füleltem ennek a nyelvnek a vakmerő képeire, fordulataira. A szavak látszólag jelentéktelenek voltak, és mégis a legtalálóbb politikai üzeneteket hordozták. Egy-egy szóban egész történet volt, ami önmagát mesélte, anélkül, hogy el kellett volna mondani azt. Az ország, ahogyan azt a szegénység mindenütt magával hozza, tele volt csótányokkal. A csótányokat OROSZOKnak nevezték, a lámpaernyő nélküli csupasz villanykörtét OROSZ CSILLÁRnak, a napraforgómagokat OROSZ RÁGÓGUMInak. Az egyszerű emberek nap mint nap a Nagy Testvér ellen fordultak furfangos, megvető szójátékaikkal. Az értelem összefüggései rejtve maradtak, ami a kifejezéseket annál gúnyosabbá tette. Amikor az üzletekben már csak füstölt csülköt lehetett kapni, amin hús sem volt, csak csont és köröm, ezeket TORNACIPŐnek nevezték el. Az ilyen jellegű politikai állásfoglalást nem lehetett megakadályozni.
A szegénység hozzátartozott a mindennapi élethez. Ha az ember a nyomorral viccelődött, azzal saját magát is kigúnyolta. De a gúnyban ott voltak a vágyak is, és karizmatikussá tették azt. Persze kivételekkel. Egy könnyűipari gimnáziumban, ahol egy ideig tanítottam, az egyik tanár alkatrésznek nevezte a diákokat, amikor felszólította őket: Popescu alkatrész, a táblához. A gépgyárban egy törpe volt a futár, aki az iratokat szállította, mert a gyár három épülete a város különböző részeiben volt. Amikor kopogott, nem lehetett őt látni, mert a nem ért fel az ajtó üvegéig. A gyárban úgy nevezték: NINCS ITT ÚR. Vagy a cigányokat, akik a vályogviskók nyomorát maguk mögött hagyva a gyárban fűtőig vagy szerszámlakatosig vitték, megvetéssel SELYEMCIGÁNYOKnak nevezték.
Ha a talpraesett, szinte minden helyzetben alkalmazható humort a diktatúra minden pillanatában megcsodáljuk, ez azt is jelenti, hogy elnézzük és kiszépítjük ballépéseit. Ahol a humor a kilátástalanságból ered, szellemességét a kétségbeesésből meríti, elmosódnak a határok a szórakozás és a méltóságtól való megfosztás között. A humornak csattanókra van szüksége, és ezek csak akkor szikrázhatnak fel, ha kegyetlenek. Verbális sziporkákról van szó. Voltak emberek, akiknek minden helyzetre volt egy viccük, talpraesettek voltak, variációk és kombinációk urai, egyenesen viccekre edzették magukat, a viccek bajnokai voltak. De ha ezek a viccek kivétel nélkül minden helyzetben ott voltak, sok közülük a legocsmányabb rasszizmusba siklott át. Az emberek megvetését magatartásformává tették. Néha megfigyeltem a gyári kollégáknál, akik akár órákon keresztül is képesek voltak viccelődni, hogy ezt a fajta emlékezetet nemcsak a verbális poénok szintjén gyakorolták, hanem minden és mindenki lenézésében is, ami vagy aki körülöttük volt. Az arrogancia, ami szükségszerűen jelen van minden poénban, reflexió nélküli megszokássá alakult. Egyfajta szakmai ártalom volt ez a viccelődők számára, ők eltorzultak, célt tévesztettek anélkül, hogy észrevették volna. Így kísérte a bűnös államhatalom ellen irányuló, szubverzív vicceket a rasszizmus. A gyár minden gyakorlott viccmondója esetében külön statisztikát lehetett volna készíteni, hogy hány szubverzív poénra jut egy rasszista vicc.            Ugyanígy van ez a szólásokkal, közmondásokkal vagy a rímes mondókákkal, amelyek dallama rögtön az emlékezetünkbe vésődik, és az egész kifejezés olyan simára csiszolt és zárt, hogy nem találunk benne hibát, hanem egyszerűen csak elkezdjük ismételni. A szabad piacgazdaságban például a reklám alkalmazza mondataiban és képeiben a csattanók hatékonyságát. Amikor Németországba érkeztem, megrémített egy költöztető cég reklámja, ezzel a mondattal: „Velünk lábra kelnek a bútorok.” A lábra kelt bútorokat csak a titkosszolgálat tudatosan elhelyezett jelzéseiként ismerem. Hazaértem, és láttam, hogy amíg nem voltam otthon, a szobából a szék átsétált a konyhába. A kép a falról a szobán átrepülve ráesett az ágyra.
Mostanában láttam Berlinben valamelyik buszmegállóban egy plakátot, egy női nyakat ábrázol, rajta két friss lövésnyom van. Az alsóból egy vércsepp folyik lefelé. Ez egy internetszolgáltató reklámja. Egy másik plakáton egy tűsarkú cipő egy férfikezet tapos. Nem tehetek róla, hogy komolyan veszem a képeket, és a szükségtelen, ezért a legaljasabb bántalmazást látom bennük, az alaptalan támadást. Nyegle játszadozást a kínzással és a gyilkossággal. Mi köze egy cipő csinosságának ahhoz, hogy egy emberi kézen áll? Az én szememben ezzel a cég csak lealacsonyítja a termékét. A gyönyörű cipőt, amit a plakáton láttam, soha nem tudnám megvásárolni, mert mindig eszembe jutna vele együtt a széttaposott kéz története. Ezt többé nem lehet elválasztani a cipőtől. Még nagyobb is, mint a cipő, fojtogatja az emlékezetemet. A cipő színe és a varrásának technikája eltűnik, de a kéz, amit taposott, világosan megmarad a fejemben. Többé soha nem kell megnéznem a plakátot, és mégis pontosan fel tudom idézni, hogy milyen helyzetben volt ott a férfi keze, amikor ráléptek.
Az emlékezet választása nem lep meg, mert olyan, amilyennek lennie kell: a brutalitáshoz kapcsolódva minden szépség elveszíti saját értelmét, kifordul magából és ellentétébe csap át, obszcénné válik. Így van ez a szép emberekkel, akik másokat bántanak, szép tájakkal, ahol emberi nyomor lakozik, és így van az aszfalton járó gyíkcipőkkel is, még akkor is, ha a kopogásuk után megfordulok az utcán. A cipőreklám azoknak az embereknek az emlékével zaklat, akiket személyesen ismertem, és akiket a diktatúrában kínoztak, akiket láttam összeomlani. Ez a kecses cipő a plakáton az én szememben mindenre képes. Soha nem lehetne az enyém, még ajándékként sem fogadnám el. Nem lennék benne biztos, hogy a cipő nem tér vissza a kéztaposás rossz szokásához anélkül, hogy észrevenném.
Az ilyen reklámot csak az tudja kitalálni, aki egy pillanatig sem gondol bele, hogy az erőszak fáj, és eltorzítja az embereket. Egy cipőt ilyen történettel megterhelni – ez nem az esztétika kifinomultsága, hanem brutalitással való felőrlése. Az ilyen reklámplakátok nagysága és csendje a szemeknek szánt mindennapi program. A plakátok megrágalmazzák az ábrázolt terméket, noha a szándékuk az, hogy kimagaslónak mutassák. A plakátok nagysága és csendje befészkeli magát a fejünkbe. Amíg a buszra várunk, a gyerekkocsit toljuk, a tele zacskókat cipeljük hazafelé a piacról, naponta süllyed egy-egy kicsit az a nagyon fontos küszöb, ami meghatározza, hogy mitől kezdve fájdalmas valami mások számára. Olyan csendben, mint a plakátok, a brutalitás felismerése becsúszik a civil mérték alá, amelyet pedig fenn kellene tartani. Amíg a plakátok makacsul vissza- és visszatérnek a szemem elé, szívesen megkérdezném a reklám és a cipő készítőjét: Még meddig akartok elmenni? Hol van nálatok a gyíkcipő határa?
Minden nap elhatározom, hogy figyelmen kívül hagyom a plakátokat, és mégis oda kell néznem. Cinikus módon tehát nagyon is jól működik nálam a reklám. Csak éppen a hatása fordított. Az olyan vásárlókkal, mint én, aki a legboldogabb lenne, ha az övé lehetne a gyíkcipő, ha éppen nem kompromittálná ez a reklám, nem számol senki. Attól tartok, a plakátkészítők nem tudatlanok, hanem reálisan gondolkodnak: a legtöbb vásárló a plakát láttán nem gondol semmi rosszra, nem lesz hűtlen a márkához, hanem lelkesen elmegy az üzletbe. Arról a néhányról, akik megrémülnek, mert komolyan veszik a képeket, könnyű szívvel le lehet mondani.
Sokszor láttam apámat, mielőtt kilépett volna a házból, ahogyan ráköp a cipőjére, és egy ronggyal eldörzsöli a köpést. A leköpött cipő csillogott. A nyál volt az orvosság a szúnyogcsípésekre, a tövisek szúrásaira, az égési sebekre, a felhorzsolt térdre és könyökre. Nyállal lehetett eltüntetni a piszkot, ha az utcán járva a sár felcsapott a harisnyára vagy a kabát szegélyére, és az összemaszatolt bőrről is. Gyerekként azt gondoltam, a köpés mindenre jó. Nyáron hideg a bőrön, télen meleg. Aztán később olvastam az SS és a Wehrmacht fegyelemre idomító szabályairól. Ehhez hozzátartozott a csillogó csizma is. És amikor apám a cipőjére köpött, azt gondoltam: ezt a náciknál tanulta. Pontosan az át sem gondolt apróságokból látszik, hogy ott van benne az SS-katona. Akkor már tudtam a barátaimtól, akiket az egyetem előtt behívtak katonai szolgálatra, hogy a lezüllött román hadseregben is megvolt a cipőpucolás mániája. A katonáknak nem volt mivel a lövést gyakorolni, mert a puskagolyó túl drága volt, de a szájukban volt nyál. Minél kevesebbet lehetett célba lőni, annál többet gyakorolhatták a cipőpucolást. Cipőkrém az egész országban sehol nem volt. Egyik barátomnak, aki brácsán játszott, három napig kellett a tisztek cipőjét pucolni, amíg a torka a sok köpéstől egészen kiszáradt, és a keze úgy tele lett vízhólyagokkal, hogy néhány hétig nem tudott a hangszerén gyakorolni.
Nemrég olvastam valami egészen mást a katonákról és a köpésről. Nádas Péter írja a magyar hadsereg és a Varsói Szerződés csapatainak Csehszlovákiába való bevonulásáról, amikor 1968-ban leverték a prágai tavaszt, hogy „a magyar katonai járművek szélvédőjét addig köpdösték a Prága felé vezető úton, hogy az ablaktörők már nem működtek, és mögöttük a magyar katonák reszkettek és sírtak…”[10] A köpés mint a civilek fegyvere a hadsereg ellen.
Ha egy gyerek nagyon hasonlított a szüleire, a faluban úgy mondták: az anyja vagy az apja kiköpött mása [das Kind ist dem Vater (der Mutter) wie aus dem Gesicht gespuckt.]. A vidéknek, ahonnan származom, különös és ártatlan viszonya lehet a köpéshez, különben ezt az önmagában sértő fordulatot nem tekintenék tárgyilagosnak, sőt egyenesen barátságosnak. De ugyanott mondják ezt is emberekről: „Rossz, mint a köpés.” [Er ist schlecht wie Spucke.] És ez a rövid mondat a legdurvább szitok volt, amit valakire lehetett mondani. A köpésnek és a beszédnek köze van egymáshoz. Ahogyan Nádas példája mutatja, a köpködés ott kezdődik, ahol a szó már nem elég, hogy kifejezze a megvetést. Valakit leköpni: ez minden szitkozódáson túltesz. A köpés kemény, testi összetűzés.
A románban, mint a legtöbb újlatin nyelvben, szinte minden szó hangzása hajlékony, és az egyik szó könnyen rímel a másikra. Ezért alig volt olyan helyzet, aminek ne lett volna meg a maga rímes mondókája, szólásmondása, találó fordulata. Sima kifejezések kísérték a mindennapok zuhanásait és repedéseit. Mint a vicceknél is, kétszeres figyelemmel kellett hallgatni őket, hogy eldönthessük: valamikor majd megismételjük-e őket, vagy soha nem fogjuk a szánkra venni. Azt, hogy „Egy cigány távolról embernek látszik” ugyanolyan gyakran mondták, mint hogy „Mostantól minden nap egy kakaslépéssel hosszabb”, amikor tavaszodott, és délután egyre tovább tartott a világosság, vagy ősszel: „Mostantól minden nap egy kakaslépéssel rövidebb.” A szólások és közmondások képzelőereje minden nyelvben a szavak pofonütései és bársonyos simogatásai között mozog.
Egy dél-németországi ismerősöm mesélt egy történetet a gyerekkorából, amit a háború utáni Németországban élt át. Szilveszterkor mindig látott olyan petárdákat, amiket kisgyerekek is használhattak. Egy hosszú gyújtózsinórból és a pukkanó hangot adó részből állt, és ZSIDÓDURRnak hívták. Amikor ezt a szót hallotta, úgy értette, DZSÚDÓDURR, és azt gondolta, hogy a hangos robbanás a dzsúdóhoz, a sporthoz kapcsolódik. Egészen tizenhét éves koráig ezt hitte, és ez idő alatt mindig, otthon vagy az üzletben, amikor ezt vásárolta, DZSÚDÓDURRt kért. Soha nem javították ki sem a szülei, sem az árusok. Az ismerősöm azt mondta, hogy később, mikor megtudta a petárda igazi nevét, minden egyes szilveszter esti robbanásért szégyellte magát. Az apja ekkor már halott volt, de az anya még élt, és mégsem volt képes a mai napig sem megkérdezni tőle, hogy hogyan tudta a szilveszteri petárdákat Auschwitz után is ZSIDÓDURRnak nevezni. Miért nem tudja most megkérdezni az anyját, erre voltam kíváncsi. Erre megvonta a vállát.
A nyelv soha és sehol nem volt politikamentes terület, mert nem választható el attól, amit valaki mással teszünk. Mindig az egyszeri esetekben él, és mindig újra fülelni kell rá, hogy mit akar mondani. A cselekvéssel való elválaszthatatlan viszonyában válik legitimmé vagy elfogadhatatlanná, széppé vagy csúnyává, azt is mondhatjuk: jóvá vagy rosszá. Minden nyelv, vagyis minden beszédmód más szemekkel lát.

András Orsolya fordítása

Herta Müller: In jeder Sprache sitzen andere Augen. In: Uő: Der König verneigt sich und tötet. München: Carl Hanser Verlag, 2003. 7-39.

[1] Alexandru Vona: Die vermauerten Fenster. (Bukarest, 1993), német ford. Georg Aescht. Reinbeck 1997. 47.
[2] Vona, 43.
[3] Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2000. november 18.
[4] Hanna Krall: Legoland. Német ford. Wanja W. Ronge, Frankfurt am Main 1990. 43.
[5] Vona, i.m., 11.
[6] Uo., 55.
[7] Uo., 1.
[8] António Lobo Antunes: Die Vögel kommen zurück (Lisszabon, 1981), német ford. Ray-Güde Mertin, München 1989. 68.
[9] Jorge Semprun: Federico Sánchez verabschiedet sich. Német ford. Wolfram Bayer, Frankfurt am Main 1994, 13.
[10] Nádas Péter: Parasitäre Systeme. In: Neue Zürcher Zeitung, 4/5., 2000. november.

szeretem azt a szót, hogy
kislány, amint
ismétli önmagát:
(a kislány, aki rád néz
a fejét a tenyerére
támasztva, az 

én vagyok) hálás az apának,
mert megverte.
(a tenyerében ott vagyok én,
a bántalmazott kislány. ott vagy
te, nőgyűlölő nő),
aki azt mondja nekem:

nem, egyáltalán nem vészhelyzet,
hogy kiveszik a méhedet,
nem, egyáltalán nem vészhelyzet,
hogy levágják egyik melledet
vagy a fél tüdődet,
nem vészhelyzet a csontvelő-
átültetés,
ha pisilhetsz egy
csövön keresztül is, hátul jön ki,
egyenesen bele a szoknyanadrág alá
rejtett szondába.

neked elegánsnak kell lenni,
neked szelíden kell írni,
mint egy igazi költőnőnek,
azzá kell válnod, ami én
nem voltam. alélt,
csámpás mimózaként melankolikus-depresszív
hangnemben kell írnod arról,
hogyan várják
a férfit, mikor fáradtan hazatér.

neked ki kell lépni az anarchiából
neked meg kell változni
neked meg kell szűnnöd létezni

Ó, medeea,

neked kell, hogy legyen stílusod.
nem szeretem a
kívánni szót. nem szeretem
a szeméremajkak szót. nem szeretem
a románság szót. mi az a
románság. a versedet úgy kell olvasnom,
hogy ott a toll

az ő kezében.
vagyok én, a kislány,
aki először ott látott
péniszt, a tölcsérré
csavart füzetlapon
a tömbház előtt. így tanultam meg,
hogyan kell
félelemmel írni a vonalas papírra.
a kezében
vagyok én, a kislány,
akinek az osztálytársa
azt mondta: fáj a hasad,
mert csak a kurváknak
folyik a vér a picsájából.
a kezében
vagyok én, az anya,
aki azt mondja: nem hiszem,
az én fiam nem
beszél ilyen csúnyán.
nem foglalkoztatnak a társadalmi problémák.

én a saját családommal törődöm.
apámmal, akit rettentően
szerettem, mert megvert,
anyámmal, akit
utáltam, mert

szép volt. az a nő, aki kiáltvány-
verseket ír, férjénél van,
csendes. én nem.
nem tudok kiáltvány-
verseket írni a szerelemről,

de azt megtudtam, hogy
lehet szeretkezni telefonon.
hiába baszol úgy, mint a farkasok
meg a medvék, minden fal tövében
meg a konyhaasztalon,
ha nem izgatod fel 

a nőt. elhagy,
ha nem csábítod el
a kislányt, ha fogalmad sincs, hogy
érintsd meg erőszakkal.
(ha fogalmad sincs, hogy
dobj ki egy kéziratot

a testéről a kukába).
megkívánni nem lehet,
csak az anyagi
dolgokat. és mi van akkor, ha
whitman sora.
nem szeretem. és mi van akkor, ha „ének 

magamról”,
nem szeretem.

András Orsolya fordítása

IULIANA LUNGU pszichoanalitikus terapeuta, először 2016-ban, a qPoem irodalmi kör tagjaként publikált verseket. Szövegei ezután a Familia, a Vatra, a Prăvălia Culturală, a Semne Bune és más folyóiratok hasábjain jelentek meg. Versei Daniela Hendea fordításában olvashatók angolul, a szlovák fordításokat Olga Glustikova és Martina Grman készítette a Brat Bratislavsky Literarny Klub számára. Dana Cora olaszra fordított egy válogatást a verseiből, ezeket az Inverso – Giornale di poesia közölte, Elena Borrás spanyolra fordította verseit. 2017-ben, Medeea Iancu költőnő irányításával, a Cartea Românească kiadó szervezte szerzői ösztöndíjprogram keretében összeállította első, feminista ihletésű verseskötetét. „Iuliana Lungu az identitásról ír, a nőiségről és a nemek elfogadásáról / megkérdőjelezéséről; a versei a megtisztulás rítusai, amelyekben megszabadulunk az előítéletektől, a sablonoktól, különleges rítusok, amelyek az énre és az igazságra tekintenek. Szövegei azokról a mintákról szólnak, amelyeket a társadalom kényszerít ránk, a szégyenről, a bűntudatról, a cenzúráról, de főként a női lét bűnéről és szégyenéről.” (Medeea Iancu)

2018-ban jelent meg első kötete a frACTalia kiadónál, Kommos. Procesiune pentru histerectomie [Kommos. A hiszterektómia menete] címmel, amivel elnyerte a női szerzőknek kiosztott Sofia Nădejde díjat első verseskötet kategóriában, valamint a Mihai Eminescu díj 2019-es Opus Primum kategóriájára jelölték.

Az itt közölt szöveg a Cutra feminista folyóiratban jelent meg.