T. S. Eliot The love song of J. Alfred Prufrock című versének margójára
Lehetetlen és fölösleges lenne arra kitérni, hogy T. S. Eliot „modernsége” pontosan miben áll, anélkül hogy megvizsgálnánk a 19. század, illetve a 20. század első évtizedének angolszász irodalmi hagyományát, formanyelvét. Ez a dolgozat csupán T. S. Eliot egy korai versének az értelmezésére tesz kísérletet, figyelve arra, hogy a szakirodalom, illetve Eliot maga milyen irányokat szabott ki az ilyen jellegű vizsgálódásoknak. T. S. Eliot kiemelt szerzője az angol irodalmi kánonnak, a The Love Song of J. Alfred Prufrock című verséről pedig valószínűleg iskolai dolgozatok ezrei születtek. Ha elnagyoltan és már-már közhelyekbe hajlóan akarunk fogalmazni, akkor megállapíthatjuk, hogy ez a vers, illetve Eliot első kötete (Prufrock and Other Observations) erős és jól érzékelhető törést jelentett az angol költészet történetében. Nem csodálkozhatunk tehát, ha az angol kultúrának ezek az elemei bizonyos szinten „megterheltek”, hiszen irodalomtörténeti jelentőségüket valószínűleg jól bevett értelmezési stratégiák rögzítik.
Hogyan születhetnek újra ezek a szövegek egy más identitású befogadó olvasatában, illetve mi teszi őket relevánssá egy ilyen befogadó számára? Száz évvel ezelőtt íródtak, teljesen más nyelvi és irodalmi kultúrát idéznek, de a katarzis nem marad el.
T. S. Eliot költészetszemléletét tanulmányozva arra döbbenünk rá, hogy az ő nézetében az irodalmi hagyomány, a modern költészet, illetve a költő személye igen összetett viszonyban állnak egymással. Modern költészet alatt gondolok itt a költészet korabeli újszerűségére, arra az újszerűségre, amelyet Ezra Pound sokat emlegetett imperatívusza is megkövetelt: Make it new! Hajlamosak vagyunk arra, hogy modernizmus és (történelmi, irodalmi) hagyomány kapcsolatát illetően olyan leegyszerűsített és sarkított kijelentéseket tegyünk, miszerint a modernizmus lényege a hagyománnyal való szembeszegülés, annak a megtagadása. Eliot esetében ez nem helytálló megállapítás. Hagyomány és egyéniség 1 című esszéjéből az derül ki, hogy a költő legfőbb feladata egy olyan történelmi tudat (historical sense) kialakítása, amelyben a múlt és jelen egyidejűsége, egységessége hangsúlyozódik. Az irodalmi alkotás mindig viszonyul a már meglévő alkotások hálózatához, sőt a már meglévő alkotások által létrehozott egységes rendbe ágyazódik bele, mégpedig úgy, hogy azt a rendet megbontja ugyan, az irodalmi múlt alkotásait átértelmezi, de ugyanakkor egy újabb egység, rend részévé teszi. A költő személye, személyisége ebben a folyamatban szükségszerűen felszámolódik, a magánszemély élményei, tapasztalatai nem relevánsak, csupán egy közvetítő, egy médium lesz, aki által új és régi találkozik, újraszerveződik. Eliotnak ez az állásfoglalása végképp felszámolja a költészetének – vagy az irodalmi műveknek általában – azt a pozitivista megközelítését, amely a költő életútja felől közelít a vershez, a művész felől a művészetéhez.
Költő és költészet (lírai én) eltávolodását Eliot az érzelmek szintjére is kiterjeszti, amikor a következőket írja esszéjében: „Egy költő általában nem azért figyelemre méltó vagy érdekes, mert egyéni élményei vannak, vagy ilyen-olyan emóciói, melyeket élete eseményei provokáltak. Egyéni emóciók lehetnek szimplák, keservesek, laposak. A költészetben megnyilatkozó emóció bizonyára igen bonyolult dolog, de ez egészen más komplexitás, mint amilyen azoké az embereké, akiknek igen bonyolult vagy szokatlan emócióik vannak az életben. Döntő hibája minden excentrikus költészetnek, hogy azt hiszi: »új emberi emóciók« kifejezése a cél; és a rossz helyeken hajszolt újdonkodás rendszeresen felfedezi a perverziót. A költő feladata nem »új érzések felfedezésében« áll – a költőnek közönséges érzésekkel kell dolgoznia, de ezeket úgy kell költészetté alakítania, hogy olyan művészi érzéseket ébresszen, melyeknek semmi közük az élmények átéltségéhez.” 2
Ebben a részletben van egy kulcsfontosságú megállapítás, amely a kötet első versének – The Love Song of J. Alfred Prufrock – az értelmezési kísérletét is előmozdíthatja. Ez a vers több szinten is ellenáll az olvasói jelentésképzésnek. Már a költemény címe is igen félrevezető, hisz az általa felébresztett olvasói elvárások nem fognak teljesülni. A magyar olvasó egy nem túl szerencsés tükörfordítás (song–dal) eredményeként talán egyfajta dalszerű versformára, versnyelvre fog számítani, a szöveg pedig nem igazodik ilyen műfaji konvenciókhoz. A „szerelmes” minőségjelző pedig a szeretett lénynek tett vallomást, a kedves leírását, vagy legalább megjelenését előlegezi, de a vers olvasása során a lírai én kedvese azonosíthatatlannak minősül, a szerelmi vallomás pedig nem a várt módon képződik meg. Nem is beszélve a teljesen váratlanul beékelt kétsoros versszakról, a szabálytalan strófák véletlenszerűnek tűnő egymásutánjáról. A versvilág látszólagos kaotikusságában mégis van valami egyre fokozódó, mindent átható, kohéziót teremtő elem, és ez nem más, mint a kisszerűség, a tehetetlenség már-már kozmikussá növesztett érzése. A költői invenció valóban nem valami új és összetett érzés megkovácsolására fut ki, hanem azokra a képi és stilisztikai megoldásokra, amelyek révén ez az érzés megnyilvánul. És ennek a megvalósításában Eliot szintén hű marad ahhoz a sajátos „módszertanhoz”, amelyről így vall: „A költő agya tulajdonképpen tartály: ebben gyűjti és raktározza az érzések, szóképek, mondatok tengerét – ezek ott is maradnak, mígnem minden alkotóelem, mely egyesülni tud, az új összetétel megformálásához fel nem sorakozik.
Ha az ember a legmagasabb rendű költészet különböző reprezentatív passzusait egymással összehasonlítja, láthatja, mekkora terület nyílik a kombinálás különböző változataira, és micsoda totális melléfogás itt a »magasztosság« félmoralizáló ismérvét a dologba belekeverni. Mert nem a »nagyság«, nem az indulatok intenzitása (nem is ezeknek kiváltó oka) az, ami valójában számít, hanem a művészi folyamat intenzitása, az az atmoszferikus nyomás, ha szabad így kifejeznem magam, melynek hatására a fúzió létrejön.” 3 Eliot tehát azokra a költői technikákra, fortélyokra hívja fel a figyelmet, amelyek a meghatározó életérzést belekódolják a szövegbe. És természetesen épp ezekben rejlik T. S. Eliot költészetének az újszerűsége.
Lábjegyzet: