Számos példát találunk még a szövegben kulináris jellegű rituálékra. És ezek minden esetben ugyanazt a célt szolgálják a versvilágon belül. A belső történések ziláltságával, túlcsordulásaival szemben a külső valóság, a külső történések épségét és egységességét biztosítják. A napokat, az emberi kapcsolatokat ezek a statikus és rendíthetetlen rituálék tagolják, és úgy tűnik, hogy semmiféle elhatározás és elszántság nem képes ezt a rideg struktúrát megdönteni, ez mindennek ellenáll.

 

“And time yet for a hundred indecisions

And for a hundred visions and revisions,

Before the taking of a toast and tea.”

 

[„Lesz időm s időd tehát

Százszor megingani, és lesz időnk ezernyi

Ábrándra, s álmainkat józanul szemügyre venni,

Amíg kétszersültet kapunk, s hozzá teát.”]

 

A toast and tea fogyasztásának a gesztusa ebben az esetben nem idillikus, nem intim, hanem személytelen gesztus.

 

“Should I, after tea and cakes and ices,

Have the strength to force the moment to its crisis”

 

[„Túl a teán, a fagylalton, a süteményeken,

A pillanatot végsőkig feszíthetem?”]

 

Ugyanúgy, mint a teázás vagy kávézás, a kifogástalan öltözet is elengedhetetlen tartozéka ennek az életmódnak. És ebben a világban bizony nem érvényes az a mondás, miszerint nem a ruha teszi az embert, a ruha valósággal asszimilálja a vers alanyát. Az alábbi sorokban Prufrock öltözékének a leírását kapjuk:

           

„My morning coat, my collar mounting firmly to the chin,

My necktie rich and modest, but asserted by a simple pin —“

 

[„Zsakettem jól szabott, gallérom tiszta és kemény,

Nyakkendőm nem hivalkodó, ízléses tű tartja helyén –“]

  

Az utolsó sorban mintegy mellékesen megjelenik egy tű, amelynek a későbbi visszatérését a figyelmes olvasó észreveszi. Ez a tű is ugyanazt a célt szolgálja, mint a tárgyak többsége a versvilágban: a lírai én determináltságának, tehetetlenségének az élményét hangsúlyozza, a tű egy látomásos képben Prufrockot szó szerint maga köré szervezi, a falhoz tapasztja.

 

“The eyes that fix you in a formulated phrase,

And when I am formulated, sprawling on a pin,

When I am pinned and wriggling on the wall,

Then how should I begin

To spit out all the butt-ends of my days and ways?

And how should I presume?”

 

[„S hogy merjek, ha a sok szem mind előjön újra,

S kész meghatározás-hálóját rám veti?

Ha én magam vagyok a tű hegyére szúrva,

S vonaglom a falon, kínban csapkodva még ott,

Szám hogy köphesse ki

A tettek és napok gyűjtötte váladékot?

S hogyan kezdjek neki?”]

 

Prufrock tudatának a működésében épp az a mechanizmus a legérdekesebb, amely lehetővé teszi, hogy mitikus, látomásos, kisszerű és patetikus egy tartományban létezzék, egymás mellett jelentkezzék. Egy fentebb idézet strófában például, ahol a lírai én saját kisszerűségét felismerve arról vall, hogy ő bizony nem próféta, Prufrockkal együtt a szerelem is lelepleződik. A tálcán felkínált fej rögtön eszünkbe juttatja Salomé és Keresztelő Szent János történetét, de a versvilágban csupán árnyékát leljük fel az ilyen nagyszabású történeteknek, illetve szenvedélyeknek. Ezeknek a hiánya a világ természetéből, érték- és normarendszeréből adódik. Salomé mitikus érzékiségével szemben ebben a világában csupán félmeztelen vállakkal, illetve fehér, karpereces karokkal találkozunk. Ez az érzékiség igen személytelen és esetlen. A Hamlet-utalás is ezt az értékszegényedést példázza: annak ellenére, hogy Prufrock teljes lényét a habozás határozza meg, mégsem lehet a hamleti értelemben vett habozás megtestesítője. Hamlet habozásának ugyanis valódi tétje van, míg Prufrock világában eleve minden habozás csak másodrendű és kisszerű lehet, hiszen a habozás tétje (a lánykérés) is ugyanilyen. Egyáltalán milyen az a nő, akinek Prufrock a megkérését fontolgatja? Ennek a kérdésnek a megválaszolásában segítséget nyújthat a kétszer is ismétlődő kétsoros strófa:

 

“In the room the women come and go

Talking of Michelangelo.”

 

[„A teremben sétálgatnak a ladyk,

És Michelangelót dicsérik.”]

 

A nő szó csupán ebben a kontextusban jelenik meg a versben, sőt a she személyes névmással sem találkozunk egyáltalán a szövegben. Valahányszor Prufrock elképzeli a visszautasítást, mindig a one alak jelöli a visszautasító kedvest. („If one, settling a pillow by her head,/ Should say: ’That is not what I meant at all’; vagy: „If one, settling a pillow or throwing off a shawl, / And turning toward the window, should say”)

 

Ezeken kívül a szeretett lényt jelölheti a you alak a már tárgyalt szerkezetek esetében. A kedves tehát semmivel sem tűnik ki a szobát benépesítő nőseregből. Ezek a nők pedig, akik Michelangelóról beszélgetnek, feltehetően a művész géniuszát dicsérve, gyanúsan kékharisnya-szagúak.  Mintha ez a két sor is csupán a felső tízezer sznobságának, társalgási konvencióinak adna hangot. Ebben a teremben, a teák és marmeládék rengetegében mindenki gondosan kiválasztott maszk mögül szólal meg. Prufrock annak is tudatában van, hogy ez a maszk ugyanolyan elengedhetetlen kelléke a terembe való belépésnek és a kellemes társalgásnak, mint a kifogástalan öltözék:

 

“There will be time, there will be time

To prepare a face to meet the faces that you meet;”

 

[„Lesz rá idő, lesz rá idő,

Hogy készítsd arcodat, s más arcok meg ne lepjék;”]

 

Érdekes feladatnak bizonyulna annak a kiderítése, hogy Prufrock az első sor által jelölt látogatási szándékot beteljesíti-e, azaz egyáltalán elhagyja-e a szobáját. Ami a legfélrevezetőbb az olvasó számára ebben a versben, az épp az időviszonyok összetettsége. A szakirodalom általában kiemeli azt, hogy Prufrock tudatában múlt, jelen és jövő elválaszthatatlanul összemosódik ¹. Ami az első sorban még kivitelezendő tervként fogalmazódik meg, az később, a feltételes múlt megjelenésekor már távoli és soha végre nem hajtott eseményként mutatkozik. Van azonban egy vitathatatlan időtlenség a versben, amely magában foglalja minden tervnek és szerelmi vallomásnak a szükségszerű meghiúsulását. Az idézett szakirodalom e hiábavalóság-tudat bénító hatásának tulajdonítja Prufrock habozását, tettre való képtelenségét. Ezt az időtlenséget példázza a már említett kétsoros strófa is a Michelangelóról társalgó nőkkel.

 

“For I have known them all already, known them all:

Have known the evenings, mornings, afternoons,”

 

[„Mert régen ismerős, mind ismerős nekem

A reggel, délután s az alkonyat.”]

 

Prufrock habozása és cselekvésképtelensége egyértelműen abból adódik, hogy saját tudatának a rabjává vált. Kisszerűségének és tehetetlenségének az eltúlzott felnagyítása azonban nem is feltétlenül a személyesség szférájából származtatandó, mint inkább egy generációs (vagy osztálybeli) jellegű szociális, társadalmi probléma tünete. Prufrock természetesen nem tudja ezeket a visszásságokat expliciten leleplezni, hisz ő mindvégig csak saját tudatának és torz énképének a dimenzióján belül mozog, így eleve képtelen általános érvényű igazságok megfogalmazására. Ennek ellenére a monológ nyelvi megformáltsága mégis az általánost villantja fel a személyesben, ahogyan arra Roger Mitchell is rámutat: “J. Alfred Prufrock nem csak Eliot egyik versének a beszélője. Ő a korai modernség Reprezentatív Embere. Bátortalan, művelt, túlérzékeny, szexuálisan fogyatékos (sokak szerint impotens), tűnődő, elszigetelt, öntudatossága pedig már a szolipszizmus határait súrolja, amikor így szól: ’Am an attendant lord, one that will do / To swell a progress, start a scene or two.’ ². Ennél jobban semmi sem ragadta meg a nyugati társadalom viktoriánus kori felső osztályát.”