Nagyon nehéz vállalkozásnak tűnik az, hogy a költemény kapcsán külön tárgyaljuk a műfaji kérdéseket, a nyelvi megformáltságot, valamint azokat a további szempontokat, amelyek minden verselemzés során biztos és fontos fogódzókként kínálkoznak. Ezt a verset nem lehet tagolni, elemeire bontani, úgy tűnik, hogy benne minden egyszerre hat, és ráadásul úgy, hogy igen nehéz rátapintani arra, hogy ez a hatás mitől lesz ennyire intenzív és lenyűgöző. Célszerűnek tűnik mégis a műfaji fejtegetésekkel kezdeni. Amint arra Russell Elliott Murphy is rámutat könyvében ¹, a vers műfaja drámai monológ (dramatic monologue). Szintén ő állapítja meg ennek kapcsán, hogy már évtizedekkel T. S. Eliot előtt Browning is előszeretettel és sikeresen alkalmazta ezt a műfajt, Eliot azonban szerencsésen lebontja azokat a feltételeket, amelyek egy hagyományos drámai monológ megalkotásához szükségesek. Három ilyen feltétel van. Az első szerint a versnek jól körülhatárolt és azonosítható beszélője kell legyen, szükség van továbbá egy ugyanilyen jól körülhatárolt közönségre, akihez a lírai én beszél, a harmadik pedig: „a drámai monológnak úgy kell hangzania, mint a kimondás közben megformálódó beszéd” ², azaz élőbeszédszerűnek kell lennie.

 

A három feltétel közül a második bizonyul a legproblematikusabbnak, hisz nem világos, hogy Prufrock (akinek beszélői identitása és jelenléte a cím által is kódolt, eleget téve az első feltételnek) kihez intézi szavait. Már az első sor felveti azt a kérdést, hogy kihez beszél Prufrock.

 

„Let us go then, you and I” – így indít a lírai én. De ki a you és ki az I? A rejtélyes you kilétét illetően három alternatíva figyelembevételét kínálja a szakirodalom. Ha még mindig a cím hatása alatt vagyunk, akkor könnyen feltételezhetjük, hogy a you nem más, mint a kedves, de ezt a feltevést nemsokára igen viszonylagossá teszi a szöveg. Egy másik olvasat értelmében Prufrock egyenesen az olvasót szólítja meg, s végig hozzá intézi szavait. De akár úgy is értelmezhető ez a sor, mint Prufrock önmegszólítása, az én meghasonlását szemléltetve. Szinte mindhárom olvasat legitimitására találunk bizonyítékot a szövegben, de a you, I, me mégis bonyolult viszonyhálózatot alakítanak ki maguk körül, és nem mindig világos, hogy melyik nyelvi alak kit rejt maga mögött.

 

A vers figyelmes és többszöri elolvasása után valamelyest körvonalazódik az a tény, hogy Prufrock tulajdonképpen lánykérőbe indul, vagy indulna. Ezt sejteti a többszöri utalás egy nagyon fontos kérdésre – első strófa: „To lead you to an overwhelming question….” ³, negyedik versszak: “That lift and drop a question on your plate;” ⁴, tizenharmadik strófa: „To have squeezed the universe into a ball/To roll it toward some overwhelming question” ⁵. Ennek tudatában igencsak jogosultnak látszik az a feltételezés, miszerint Prufrock valóban saját magát szólítja meg az első sorban.

 

A szövegben kétszer jelenik meg a „you and me” szerkezet, de a szövegkörnyezet mindkét esetben arra enged következtetni, hogy a „you and me”, a te meg én két szerelmes képét idézi. Itt találkozunk először ezzel a szerkezettel:

 

“And the afternoon, the evening, sleeps so peacefully!

Smoothed by long fingers,

Asleep … tired … or it malingers,

Stretched on the floor, here beside you and me.”

 

[„Nézd a délután s az este mily szelíden szunnyad el!

Karcsú ujjak becézik, szendereg, 

Unatkozik… megjátssza, hogy beteg,

Elnyúlva hever mellettünk a padlón.” ]

 

A három sor akaratlanul is egy szerelmi idill képét látszik megfesteni, a délután, illetve az este pedig nem csupán megszemélyesül, hanem valósággal átalakul, lustán elnyúló macskává változik, amit hosszú ujjak simogatnak. Egy korábbi strófában (a harmadikban) szintén annak voltunk a tanúi, hogy egy természeti jelenség macskaszerű vonásokkal jelentkezik. A macska ilyenszerű metonimikus képi megjelenítéséből adódóan az olvasó önkéntelenül is a női szeszélyesség, rejtélyesség hordozójaként identifikálja. Ne feledjük, hogy a kedves sem mutatkozik meg teljességében a szövegben, a lírai én mindig csak a testének felnagyított részleteit, mozdulatait villantja fel az olvasónak. A szerkezet a következő strófában újra megjelenik:

 

 “And would it have been worth it, after all,

After the cups, the marmalade, the tea,

Among the porcelain, among some talk of you and me,”

 

[ „S érdemes volna mindezek után

Túl a narancsízen, a boron, teán,

Csevegve régimódi porcelán

Között, mi tette volna érdemessé”.]

 

A „you and me”-ről való értekezés, a kettőnkről való beszélgetés, a lánykérés egy tipikus mozzanatát, a közös jövő tervezésének a képét idézi, a you tehát újból a kedves alakjára utal. Azt kell észrevennünk tehát, hogy a you alak használata nem következetes, nem rögzített.

 

Ezt a két idillikusnak tűnő, Prufrockot kedvesével együtt felvonultató jelenetet ugyanaz a mozzanat követi mindkét strófában: a vers beszélője a kérdés kimondását fontolgatja. Míg az első esetben ez még valós lehetőségként van megjelenítve, a következő strófát már a feltételes múlt idő szervezi. A lánykérés nem következett be. De ezen a törésen aligha csodálkozhatunk, hisz az előző strófa képi világa a szalonélet idilljéből kiindulva valóságos látomássá tágul.

 

“Should I, after tea and cakes and ices,

Have the strength to force the moment to its crisis?

But though I have wept and fasted, wept and prayed,

Though I have seen my head (grown slightly bald) brought in upon a platter,

I am no prophet—and here’s no great matter;

I have seen the moment of my greatness flicker,

And I have seen the eternal Footman hold my coat, and snicker,

And in short, I was afraid.”

 

[„Túl a teán, a fagylalton, a süteményeken,

A pillanatot végsőkig feszíthetem?

S bár sírtam, böjtöltem, és könyörögtem,

S láttam, amint tálon hozták fejem,

(Félkopasz volt e fő),

Mégsem vagyok próféta — üsse kő!

 Nagyságom pillanata lobogva szemembe ötlött,

S láttam az égi lakájt, vigyorogva tartotta elém a felöltőt.

Egyszóval, megijedtem.”]

 

Ez a néhány sor mondhatni a vers gondolati és érzelmi tetőfokát képezi, Prufrock kisszerűsége és tehetetlensége ezen a ponton már kozmikus mérteket ölt. Ennek fényében a lánykérés, vagy bármilyen jellegű kezdeményezés megvalósíthatatlannak minősül, eleve kudarcra ítéltnek tűnik. De ez a kisszerűség és jelentéktelenség mindvégig az ironikus és abszurd síkján mozog, sosem válik tragikussá, amennyiben ez mindig Prufrock önszemléletének, önképének az eredménye. Az utolsó sor röviden és tömören összegzi ennek a létérzésnek az okát, ami nem egyéb, mint a félelem. A vigyorgó szolga képe is a helyzet abszurdumát és ironikus voltát erősíti fel, hisz ez semmi másról nem árulkodik, mint a lírai én abbeli képtelenségéről, hogy kivívja magának a kellő tiszteletet.

 

Az olvasó előtt azonban Prufrock mindvégig igen enigmatikus és összetett alakként mutatkozik: nem lehet pontosan megállapítani, hogy önszemlélete, énképe, folytonos habozása jellemének gyengeségéből, a mindent átható félelemből fakad, vagy inkább kortünet, azaz a társadalmi normáknak és abszurdumoknak a tudatában lévő, és azokkal szemben szükségszerűen tehetetlen ember életérzése.

 

A szalonélet tipikus mozzanatainak a megidézése, illetve a lírai én ezekhez való viszonyulása inkább a második feltevést erősítik meg. Prufrock valóban ítélkezik a társadalmi konvenciók fölött, de legtöbbször mintha nem is lenne tudatában ennek a gesztusnak. A szövegben végig a vers alanyának a tudattörténéseit követhetjük, amelyekben a legszokatlanabb képzettársítások működnek, és a legváratlanabb asszociációk követik egymást. A vers képe, a strófák szabálytalansága tekinthető akár e tudatműködés kivetülésének is. A szöveget átható feszültség pedig épp a belső történések és az objektív valóság ütközéséből, szembenállásából adódik. Belső és külső összeférhetetlenségét T. S. Eliot rendhagyó képi elemekkel jeleníti meg. Ezekben a képi társításokban a mélyen személyes, a lét működésére, minőségére vonatkozó tartalmak köznapi, az objektív valósághoz tartozó elemek által, azoknak alárendelődve jelenítődnek meg. Ezt a kettősséget ragadja meg a vers valószínűleg leghíresebb sora is: „I have measured out my life with coffee spoons” ⁶. Ez egy létösszegző gesztus, a múlt idejű igealak pedig ennek a gesztusnak a lezártságát, végérvényességét erősíti fel. Az eredendő rezignáltság mellett azonban sokkal erősebb a kép ironikus töltete. A kávéskanál – a kanalak közül is a legkisebb, a legközönségesebb eleme egy háztartásnak, az életet ezzel méricskélni – igen abszurd, sziszifuszi elképzelés. Egyáltalán a fizikai és szellemi ilyen jellegű ötvöződése, egymásba játszása is képtelenségnek tűnik. Nem szabad hanyagolnunk azonban a kávé jelentőségét sem. A kávéskanál amellett, hogy kisszerű, közönséges, a kávézás rituáléjának a jelölője lesz. Ilyen értelemben Prufrock életét ez a rituálé, a mindennapos, közönséges formaságok, a kultúrának ezek a felszínes hordozói tagolják.