Ahogy bevon, jó vele lenni, hiszen él, nem engedhetem be őt sohasem, harmatos nyarakon belém szeret, halkan, sóvárgóan szól a teste, a félelem, akkoriban nem kellett volna, mondom neki, hogy hangokon szóljon, nem figyel rám, mégis a lágy fehérségből megérint halkan, a meg nem érintett hozzám beszél, sóvárgó a teste, úgy akartam megint a fényeket, öleljen meg, érjen hozzám a teste, simogasson reggelig, aztán a félelem, öntsön el minket újra, mint régen, legyen bennem megint, érezze jól magát a halhatatlanságban, ketten roskadunk a csendben, félhomályban, tűnő ébredésben, archullásban megint, a meg nem érintett hozzám beszél, bevon, jó vele lenni, lágyan sóvárgó a hangja.
Ha kiszólna ebből az áramlatból, csak az ő húsa lenne és az enyém.
Fehérek a falak, üveges arctalansággal telnek az évek, kaparnak ki bennem otthonokat az ébredések, itt hagyott a tündöklő fényben, az árnyak, ne halj meg, kérlek, mondom neki, hogy beteljesedjen az álom.
Kivilágított térben állunk, beszél hozzám, elmondja az álmát, velünk kell laknia.
Kiolvaszt, mintha számítanának neki ezek az évek, a percek és csöndek, mintha számítanának neki ezek az évek, nem számít semmi, csak a hangtalan, fényes kezek, a csöndek, úgy beszél, szégyen, néma hal, vigyáznak magukra, ruhája kék és damaszt abrosszal van megterítve, sárga, zöld, nézett az ébredésre, egy álom, én is szeretnék meghalni újra.
Mint a hajadonok, bevon, jó vele lenni, szemei ébresztenek fel.
A meg nem érintett bejön a szobába, leül mellém az ágyra, szép az arca, magához von, beszél hozzám az elhagyatottságról, a néma fákról, hogy enni kérnek, a meg nem érintett arca hasamig ér, nem tudom neki elmondani, karcsúak a gondolatai, zöld a szeme meg kék, a meg nem érintett hozzám beszél, olyan pontokon érint meg, amit nem tudok elviselni, szokványosak itt a tájak, nedves a csillogása, nem jó a megvilágítás, szépen hajladozik a teste, arctalan semmi vesz körül minket, fehér abrosszal van megterítve, kivilágított ablakok mellett megy el, vakító a teste, ragyogása betemet mindent, velünk esznek, és szeretnek, akiknek nem tudom elmondani, suttogod, hogy a félelem beszüremkedik hosszú nyarakon és tönkretesz mindent, elönt minket, nem érzem üvegrobbanását, arctalanok itt a tájak, nem jó a megvilágítás, látom rajta a foltokat, összetöpörödött teste rózsaszínű, az erek is meglátszanak, és fehérség.
Falak, üveg, és egy elfeledett tél, ragyogó kék arcúak, tündöklőek, elmennek, magamra hagynak, hogy fokozatosan versenyezzek a halállal, félek az ürességtől, álom, fény, csillogás, beborít az álom, csillogása, egy elfeledett tél, húsom rózsaszínű, lassan ébredek fel, a reggel kapar ki, lesz néma fájdalom a napfényes szabadság, mint ünneptelen létben a hangok.
Akarom, hogy belém szeress, kivilágított ablakokkal van megterítve, arcom damaszt tér, jó belőle kinni a végtelent.
Teste simogat, ne félj, az ébredés, csönd, és a reggel, nem vagyok otthon, átvilágít mindenen, ragyogása, mondatok tegnapra és holnapra, szállóigék, a fokozatos figyelem kelti fel bennem az otthonokat, a csöndet, sudár alakjában megtalálni az ébredést, szétszed, kikapar mindent és tönkretsz az álom, az arctalan semmi fehér felügyeletei lesznek a fények, a sötétben valószínűtlenül világít minden, arctalansággal száguld át rajtam, vékony keze megérinti arcom, simogass reggelig, az átlátszóság engedjen el.
Ne legyen több nyár, amikor ennyire kell félni.
Nincsen több viszonyítási pont, az angyalok visszavonulnak a fehérségbe, hosszú mondatokat sugdosnak a fáknak, nem adják fel, a mondatok a kivilágított hajnalokon újra élnek, enni kérnek, diktálnak a fáknak, nem mondja ki, hogy aki hívott, létezik-e, milyen a ragyogása, kábán szívja magába a lét tetemét, ablakokkal van körbevéve, üvöltenek a reggelek, a zuhanással körbevett csendben minden este a megnyugvás előtti fájdalom áll ki a teraszra, nézi a fényeket, elégnek, egy valószínűtlen bolygó hétköznapjai, itt vagyok otthon, itt vagyok, sima szárnycsapások, időzuhanás, arc, kérdés az utolsó pillanatban, kiáltanak az évek, suttog-e valamit az ébredés, a fehérségből hozzámsimulnak a falak, arctalanok, bőrömön az érintés.
Kedvesek itt a tájak, üveges mosogatólé csöpög le a falakon.
Minden este a megnyugvás előtti fájdalom áll ki a teraszra, nézi a fényeket, elégnek, egy valószínűtlennek látszó bolygó hétköznapjai, itt vagyok otthon, mondja, itt vagyok, sima szárnycsapások, kérdés az utolsó pillanatban, hozzámsimulnak a falak, az ébredés.
A megnyugvás előtti fájdalom laza madárcseppjei mondatokat varázsolnak az arcomra, hűsítő a végtelen, rózsaszínű a fény is, üveges csendek kaparnak ki bennem otthonokat, ahol a csönd és rózsaszín hús is összeér, kivilágítja az ébredés, a szobában fehérség marad, a zene üteme, mondatok viaszos cseppjei, szállóigék, mondatok tegnapra és holnapra, a megismételhetetlen, italokat hoznak a végtelenből, jó vele lenni minden reggel, simogat, végtelenített angyalokat horgol az arcomra, suttog, hallgat, közben eléget, nem kell többet félni.
Ne legyen több nyár, amikor ennyire kell félni, simítja végig az arcomat lágyan, és kedvesség, sírtam is, mintha megőrült volna, tétován az illatos szárnyairól beszél, az ólomatomokról, hogy a meg nem érintett vele volt, a meg nem érintett hozzá beszélt, olyankor jó kiinni belőle a végtelent.