1949 április 4-én, húsvét napján, a szovjet bevonulás negyedik évfordulóján, nagyapám, Bertók Pál a szarvasi labdarúgó klub edzője, korábban hivatásos futbalista, hazafelé tartott. Nemrég érkezett haza a hadifogságból. Hűvös nap volt, ezért szerencsétlenségére kabátot viselt. Ugyanezen a napon ugyanilyen kabátban indult haza a szarvasi kocsmáros is. Egy szovjet katona, azt gondolván, hogy a kocsmáros igyekszik haza a húsvéti bevétellel, több pisztolylövéssel meggyilkolta a nagyapámat. A nagyapám népszerű ember lehetett, amint az újságok írják, a tüntetésnek is beillő gyászszertartáson több ezren vettek részt, a szarvasi sporttelep ma már az ő nevét viseli.
A történet, ha nem is közvetlenül, személyesen érint, anyai ágon nem volt nagyapám, anyámnak nem volt apja. Nem véletlenül hoztam ennyire személyes példát, felteszem, Magyarországon ezrével történtek hasonló esetek: a viszonylag közeli események interpretációit a családi hagyomány szállítja számunkra, késszé formálva. Tulajdonképpen kitalálni sem lehetne kerekebb történetet, a hadifogságot is túlélt, népszerű sportember, április 4, húsvét, sunyi orgyilkos, a tömegek néma ellenállása, majd a felemás történelmi elégtétel.
A történet elmesélésével természetesen egy olyan pszichológiai szituációt teremtettem, amelyben senki nem vitathatja, hogy – például az én családom szempontjából – megszállásnak tekintsem a szovjet bevonulást, aki ez ellen szólna, könnyen a nagyapám gyilkosának védőjének szerepében találná magát.
A történet megfordítva is igaz, azok a zsidó emberek, politikai foglyok, az ő leszármazottaik, akiknek elpusztításán a németbarát magyar vezetés dolgozott, tökéletesen jogosan tartják felszabadulásnak ezt a napot; ugyanilyen tragikus és ugyanilyen igaz történetekkel húzzák ki a megszálláspártiak érvei alól a talajt: dühöngő örülteket leszámítva, ki akarna Szálasiék és az SS-ek pártjára állni?
Engem őszintén elrémít, hogy 2007-ben Magyarországon sportot űzünk abból, meg tudjuk-e überelni az ellenkező politikai oldal rémtetetteit. Ha a holocaustot említi valaki, más biztosan a gulágra igyekszik terelni a szót, ha elítélem Rákosit, lesz olyan, aki megjegyzi, Szálasi még Rákosinál kegyetlenebb rohadék volt. Az ilyen ellenérveket rendszerint a „de”, a „viszont”, az „azonban” és az „ellenben” kötőszavakkal vezetik be. Úgy tűnik, az emberek fejében valamiféle verseny folyik, mintha bizony a különböző politikai oldalak által elkövetett szörnyűségek kiegyenlítenék egymást. Szálasival kiütöttem Gerőt, Recskkel Sopronkőhidát, vörösterror-fehérterror, nullán vagyunk.
Hát nem, egy náci rémtett meg egy kommunista rémtett, az nem nulla rémtett, hanem kettő rémtett. Föl nem foghatom, hogy lehet egyiket a másik ellen érvként fölhozni. Méricskélés, kufárkodás a számokkal, hányan is haltak meg tulajdonképpen a gulágon, és vajon ott haltak-e meg többen vagy a koncentrációs táborokban, melyik terrorra hány szoba jut az Andrássy 60-ban: iszonytató.
Felszabadulás vagy megszállás, talán abba lehetne ezt hagyni. Talán nem kéne a saját igaz tapasztalatainkat a másik igaz tapasztalatai elé helyezni. Talán mégsem lenne szükségszerű egyetlen hazug narratívába sűríteni ennyi egymásnak ennyire ellentmondó igazságot, ennyiféle családi történetet, személyes tragédiát. Talán néha mégiscsak csak „és” kötőszóval kell összekötnünk egymásnak ellentmondó dolgokat. A nem is olyan régmúlt történelmének eseményei talán közelibbek, bonyolultabbak annál, hogy ennyire egyértelmű kifejezésekkel illessük őket. A szörnyűségek nem ütik ki egymást, hanem összeadódnak.