Az arctalanság bennem mindig rémeket kap és a magányosság tetemei is előkerülnek az őrület előtti időkből, a fájdalom hosszú varázsszövetei mosolyokat horgolnak a kislányok arcára, a bőr még a tavaszok előtt világosbarnán verődik vissza, a tavaszok előtt történt minden, bár nem így akartam.

Nem volt hangom, se testem, a tavaszok előtt történt minden, mintha egy vizes hattyúval élnék, kiáltott bennem a rémület.

Csak a testét láttam, a rózsaszín bőrt, ragyogását a kék és fehérség előtti horgolásnak, a hangod olyan lágyan csengett, csilingelt benne akkoriban az élet, a fények is, úgy ragyogtak, anyám után mentem, kiléptem az utcára, ki más után mentem volna akkoriban, mosolyogni szoktak, ők az angyalok is, azért látják őket a kislányok, mosolygását az arctalan pillanatok előtti csendben fedeztem fel, mielőtt a part kettészakadt volna és lett volna bentlakásos a test márvány ragyogása, az elfeledett hajnalokon világít bennem a rémület, kivilágít mindent.

Sikításom idehallatszik, arctalan fagyok, mégis úgy fáj minden.

Beszélnek, ilyenkor mozog a kezem, arra gondoltam egyszer, milyen lenne ha te horgolnád meg a ruhám, amit akkor felveszek, ez a rózsaszín nem égetné ki a bőrünk, az angyalok is beszélnek, beszélnek csak a fákról, milyen lehet nem angyalnak lenni, szép nagy tárt karokkal élni, soha többé nem félni, ez enyhíti bennem az őrületet, amit rózsaszín húsom után kapar ki bennem a rettegés, soha többé nem félni, nem félni, milyen lehet az.

Mindez még a hajnalok előtt történt, mielőtt megtalált volna a hattyú, a hús mindig megzavar és összekeveri bennem a következő lépéseket, elmondhatom bárkinek, az emlékezés előtti pillanatokban is feldereng bennem, hogy többször meghaltam, többször belehaltam ebbe, beszélnek, ilyenkor mozog a kezem, arra gondoltam egyszer, milyen lenne ha te horgolnád meg a ruhám, amit akkor felveszek és ez a rózsaszín itt nem égetné ki a bőrünk.

Az álom megszabadít a függéstől, milyen volt kék ruhája, hogyan lehetne rávenni arra, hogy meghorgolja a ruhám, amiben én táncolok olyankor, de csak hajnalban, a tájon sok angyal világít, ez az alapja mindennek.

Annyira szerettem volna, ha te horgolod meg a ruhám.

Miért szeretjük egymást annyira, miért nem lehet meghalni végre.

Közös a tér, az utca visszatér, az angyal is, megkapom a ruhám, ott van a szekrényben, felakasztva, lépcsőn hozod fel nekem, vegyem fel, a megváltás bennünk elkeserítő ütemek között ébred, már te sem gondolod komolyan, te sem emlékszel rá, hogyan volt ugye, túléljük, túlélünk mindent és átmegyünk a hídon, aztán görcsbe rándul a test, a rettegés előtti hajnalokon úrrá lesz bennem a rémület, hogy kiszolgáltatott és megaláztatott a testem, a test, amit bármikor megölhetnek, bezárhatnak a nappalok.

Ilyenkor a rózsaszín fehérségű táj marad csak meg, mosolygás és asztmaállapot, a horgolás csendje, a feloldozás utáni vágyakozás egyszerű vak ragyogása.

Húsod megint olyan volt, mint ahogyan elképzeltem, mosolygásod betemet, a kiaszott falak között indulok útnak, újra egyedül, nincsen velem senki, csak vak ragyogás, rózsaszínű, akárhány ébredés, az álmok előtt vagyunk, lépkedünk halkan a tájon, a testét láttam, rózsaszín bőrt, a horgolás előtti fehérség kékségét, hangod olyan lágyan csengett, csilingelt akkoriban az élet, és a fények is úgy ragyogtak.

Mosolyogni szoktak, ők az angyalok is, hiszen azért látják őket a kislányok, mosolygását az arctalan pillanatok előtti csendben fedeztem fel, mielőtt a part kettészakadt volna és lett volna bentlakásos rettegés a hajnal, a test márvány ragyogása, egy elfeledett utca, világít bennem, kivilágít belőlem mindent, húsom ezen a reggelen is rózsaszínű, anyám után mentem, mozog a kezem, arra gondoltam egyszer, milyen lenne, ha te horgolnád meg a ruhám, amit akkor felveszek, ez a rózsaszín itt nem égetné ki a bőrünk, kiaszott falak között indulok útnak, újra egyedül, bátor vagyok, útnak eredek, a hús ragyogása betemet, olyan jó a tested.

Anyám teste melegséggel tölt el és élettel, bennem ilyenkor mindig felébrednek a hajnalok és boldog vagyok.

Sikításom idehallatszik, arctalan fagyok, mégis úgy fáj minden.

Szerettelek volna, még idejében, ha nem kaparna ki a hús, ha nem lenne ez is hús, mint minden, az arcok után terek, a rózsaszín hajnalok mellett álmokat kap az ébredés, minden, amire választ adnál, csak az üdvözülés kínjáról ne mesélj kérlek, bennem még nem temetett be mindent a hús ragyogása, por és zúzódás hangja, dermesztő reggelek, kopott falak, soha többé nem félni, nem félni többé sohasem, milyen lehet az, miért szeretjük egymást annyira, miért nem lehet meghalni végre.

A megváltás bennünk elkeserítő ütemek között ébred, a hangok is, ezt már te sem gondolod komolyan ugye, már te sem emlékszel rá, hogyan volt ugye, túléljük, túlélünk mindent és átmegyünk a hídon.

A kislányok félnek, hiába vannak az angyalok is velük, mégis olyan félelmetes itt minden, a rettegés szárnyakat kap, lehetnék nagy is, lehetne tárt karokkal élni, soha többé nem félni, ott van, lelkemig ér, a húsa is, akár egy feltámadott halott énekel a csöndben, anyám után ott van minden, amit nem tudok elviselni, aztán mindent eláraszt a gyűlölet, és álom.

Rózsaszín bőröd alatt nincsen rémület, rózsaszín bőröd is arcomhoz ér, rózsaszín bőrödön arany ragyogásom.

Miért szeretjük egymást annyira, miért nem lehet meghalni végre.

Túléljük, túlélünk mindent és átmegyünk a hídon.

Ahogy bevon, jó vele lenni, hiszen él, nem engedhetem be őt sohasem, harmatos nyarakon belém szeret, halkan, sóvárgóan szól a teste, a félelem, akkoriban nem kellett volna, mondom neki, hogy hangokon szóljon, nem figyel rám, mégis a lágy fehérségből megérint halkan, a meg nem érintett hozzám beszél, sóvárgó a teste, úgy akartam megint a fényeket, öleljen meg, érjen hozzám a teste, simogasson reggelig, aztán a félelem, öntsön el minket újra, mint régen, legyen bennem megint, érezze jól magát a halhatatlanságban, ketten roskadunk a csendben, félhomályban, tűnő ébredésben, archullásban megint, a meg nem érintett hozzám beszél, bevon, jó vele lenni, lágyan sóvárgó a hangja.

Ha kiszólna ebből az áramlatból, csak az ő húsa lenne és az enyém.

Fehérek a falak, üveges arctalansággal telnek az évek, kaparnak ki bennem otthonokat az ébredések, itt hagyott a tündöklő fényben, az árnyak, ne halj meg, kérlek, mondom neki, hogy beteljesedjen az álom.

Kivilágított térben állunk, beszél hozzám, elmondja az álmát, velünk kell laknia.

Kiolvaszt, mintha számítanának neki ezek az évek, a percek és csöndek, mintha számítanának neki ezek az évek, nem számít semmi, csak a hangtalan, fényes kezek, a csöndek, úgy beszél, szégyen, néma hal, vigyáznak magukra, ruhája kék és damaszt abrosszal van megterítve, sárga, zöld, nézett az ébredésre, egy álom, én is szeretnék meghalni újra.

Mint a hajadonok, bevon, jó vele lenni, szemei ébresztenek fel.

A meg nem érintett bejön a szobába, leül mellém az ágyra, szép az arca, magához von, beszél hozzám az elhagyatottságról, a néma fákról, hogy enni kérnek, a meg nem érintett arca hasamig ér, nem tudom neki elmondani, karcsúak a gondolatai, zöld a szeme meg kék, a meg nem érintett hozzám beszél, olyan pontokon érint meg, amit nem tudok elviselni, szokványosak itt a tájak, nedves a csillogása, nem jó a megvilágítás, szépen hajladozik a teste, arctalan semmi vesz körül minket, fehér abrosszal van megterítve, kivilágított ablakok mellett megy el, vakító a teste, ragyogása betemet mindent, velünk esznek, és szeretnek, akiknek nem tudom elmondani, suttogod, hogy a félelem beszüremkedik hosszú nyarakon és tönkretesz mindent, elönt minket, nem érzem üvegrobbanását, arctalanok itt a tájak, nem jó a megvilágítás, látom rajta a foltokat, összetöpörödött teste rózsaszínű, az erek is meglátszanak, és fehérség.

Falak, üveg, és egy elfeledett tél, ragyogó kék arcúak, tündöklőek, elmennek, magamra hagynak, hogy fokozatosan versenyezzek a halállal, félek az ürességtől, álom, fény, csillogás, beborít az álom, csillogása, egy elfeledett tél, húsom rózsaszínű, lassan ébredek fel, a reggel kapar ki, lesz néma fájdalom a napfényes szabadság, mint ünneptelen létben a hangok.

Akarom, hogy belém szeress, kivilágított ablakokkal van megterítve, arcom damaszt tér, jó belőle kinni a végtelent.

Teste simogat, ne félj, az ébredés, csönd, és a reggel, nem vagyok otthon, átvilágít mindenen, ragyogása, mondatok tegnapra és holnapra, szállóigék, a fokozatos figyelem kelti fel bennem az otthonokat, a csöndet, sudár alakjában megtalálni az ébredést, szétszed, kikapar mindent és tönkretsz az álom, az arctalan semmi fehér felügyeletei lesznek a fények, a sötétben valószínűtlenül világít minden, arctalansággal száguld át rajtam, vékony keze megérinti arcom, simogass reggelig, az átlátszóság engedjen el.

Ne legyen több nyár, amikor ennyire kell félni.

Nincsen több viszonyítási pont, az angyalok visszavonulnak a fehérségbe, hosszú mondatokat sugdosnak a fáknak, nem adják fel, a mondatok a kivilágított hajnalokon újra élnek, enni kérnek, diktálnak a fáknak, nem mondja ki, hogy aki hívott, létezik-e, milyen a ragyogása, kábán szívja magába a lét tetemét, ablakokkal van körbevéve, üvöltenek a reggelek, a zuhanással körbevett csendben minden este a megnyugvás előtti fájdalom áll ki a teraszra, nézi a fényeket, elégnek, egy valószínűtlen bolygó hétköznapjai, itt vagyok otthon, itt vagyok, sima szárnycsapások, időzuhanás, arc, kérdés az utolsó pillanatban, kiáltanak az évek, suttog-e valamit az ébredés, a fehérségből hozzámsimulnak a falak, arctalanok, bőrömön az érintés.

Kedvesek itt a tájak, üveges mosogatólé csöpög le a falakon.

Minden este a megnyugvás előtti fájdalom áll ki a teraszra, nézi a fényeket, elégnek, egy valószínűtlennek látszó bolygó hétköznapjai, itt vagyok otthon, mondja, itt vagyok, sima szárnycsapások, kérdés az utolsó pillanatban, hozzámsimulnak a falak, az ébredés.

 

A megnyugvás előtti fájdalom laza madárcseppjei mondatokat varázsolnak az arcomra, hűsítő a végtelen, rózsaszínű a fény is, üveges csendek kaparnak ki bennem otthonokat, ahol a csönd és rózsaszín hús is összeér, kivilágítja az ébredés, a szobában fehérség marad, a zene üteme, mondatok viaszos cseppjei, szállóigék, mondatok tegnapra és holnapra, a megismételhetetlen, italokat hoznak a végtelenből, jó vele lenni minden reggel, simogat, végtelenített angyalokat horgol az arcomra, suttog, hallgat, közben eléget, nem kell többet félni.

Ne legyen több nyár, amikor ennyire kell félni, simítja végig az arcomat lágyan, és kedvesség, sírtam is, mintha megőrült volna, tétován az illatos szárnyairól beszél, az ólomatomokról, hogy a meg nem érintett vele volt, a meg nem érintett hozzá beszélt, olyankor jó kiinni belőle a végtelent.

Az átfolyás erős, nem lehet megkülönbözetni

Sima arcú, fekete átlátszó kísértetek. Itt biztonságban vagy, összeszedted magad, aztán azt mondtad, mindennap le kell feküdni. Simahajú lányok, soha oda ne jussatok, hogy nem bírjátok. Mindannyian tudták, nincs mit beszélni. Igen, mert ez még akkoriban volt, amikor feljöttél hozzám, én próbáltam kiigazodni. Kedvesen mesélted, csináld, szükségem van rá. Ezért lettünk kifordított halak, remegő húsok, mondjad. Akkoriban a vízfolyás sokkal kézzelfoghatóbb lett. Verebek. Megyek az utcán, ülök az irodalmi esten, zuhanó szubjektumok, remegő húsok találkoznak. Az átfolyás erős, nem lehet megkülönböztetni.

A fák, ezek a hallgatag tündérek, magasak. Sötéten, komoran állnak, tekintetük az ítélet. Esetleg feketék, mindenhol szerepelnek, naphosszat gondolkodunk, hogyan lehet őket kiengesztelni, szükség van rá. Szépek, vidámak, üvegesek, itt vannak, nézhetjük, magányosak, magukért élnek. Tudtam, nem kellene találkoznunk, túl sok mindent beszéltünk meg. Egy kiterített fehér medúza arca, kiveszik, mégis hagyom élni, kicserélik a szemét, leszednek egy darabot belőle, aztán hagyják úgy, betoldják, átrendezik, másik medúzák, mindennap elmondják, ezt nem jól csináltad, tudod, megint nem jól csináltad, érzékeny ütődés, a fények bennem mindig elemekké válnak, oda kell jutnom, legjobb, oda kell adnom, ha ez a szívem lesz. Ha életben akar maradni, hagynia kell, a kislány ma született bárány, nem szeret mást, mint rostokolni, aztán mindig elélvez. Akkoriban sokmindent mondtál.

A főkonzulnak hosszú, nagy ruhája van, sokszor nevetségesnek érzi magát, mert van farka és nyugtalan a járásában. Mi megnyugtattuk, nem az. Hagynod kell, hogy odaérjek. Oldalakból kell összerakni. Fényes, jól látható, kinyomtatott oldalakból. Megint oda megyünk. Minden reggel össze kell vele vesznem, már megőrülök ettől, beverem a fejét a kádba. Addíg csinálom, amíg fáj neki, nem beszélem meg vele, de gyorsan, nem bírom kivárni, amíg ráér. Megfürdünk, bársonyos melegség, te nyoszojába csavarsz, jó így nagyon, fel-alá csoszogsz a lakásban, igen a legnagyobb hatású szavam a szeretkezés. Még nem haltam meg, nem, görcseimben ott vannak a nyomok, kódvonalak, piros itatós tinta, csak egy-két oldal van rajtam kinyomtatva. Segítsél.

Szeretkezésünk annyi, hogy semmi sincsen. Meglátod, miben különbözik. Te férfi vagy, hagyom, hogy megdugj, a kislányok mindig hagyják. Ezer találat bennem, mondat kering fel-alá. Ha akarod, mindennap elmondod. Meglátszik a szeretkezésen, Történetünk különbözik a többiekétől, meg kell tartanod magad, egy álom. Azt mondják, belédhatolt, szép volt, el kell képzelnem.
Azt mondják, ezer éjszaka, ezer nappal után nem érzünk semmit. Nem érzel semmit, egy eksztatikus szeretkezéssel más a helyzet. Nehezen hatol belém, valami őrület, én veszlek körbe, végére lyuk leszek. Galamb. Hiszen ugyanazt csináljuk. Nisszán tizedik hónapjában, akkoriban mindenki lefeküdt, bolondok, ne szégyelld magad. A lány újra egy szótár volt, nem tudta elfeledni. Sokat kell csinálni, és rájövök. Hagyd abba, durva, dobni, szél, szivacsok, győzni akarok, mondja. A lány fekete ruhát hordott, a férfiak azt gondolták róla, itt van. A lányok, azt gondolják, ismerik. Reggelenként, amikor belenézett, egyedül találta magát. Mindent el lehet képzelni, ami elmúlik, teste van a fának. A lányok, hagyd, túlságosan gyenge. Az anyukája szőrős volt, és buta, nagy fejű. Mintha üldöznének, nem félt, tudta már vége van akkor a szavaknak, vége van akkor mindennek, hiszen rózsaszín arca nem vakít rám, sátán. Nem fél, ezek ősi szokások. Az áldozatvállalás bosszúja nincsen itt, fáradt, gyenge, kicsigázott, és vonul. Rózsaszín, sebes bugyival van, ha szeretsz, nem vagy úr. Rózsaszín, árnyalt síkság. Itt van, meg kell csinálni. A víz sikít, a testem, ne legyek test, az átok áthatol rajtam, vonaglik, a vonalak is olyan egyértelműen fehérré válnak, mindig erre vártam, az átfolyás erős, már nem lehet megkülönbözetni.
Keménység, felfűzve égő lécen, elpusztult újra. Amikor megismered, kiszeded belőle a lelkét, elpusztítani. A forma, végre vére sincsen. Fekete asszonyok jönnek, mosolyognak. Halott, mindnyájan tudjuk, szívesen áldozok neked egy bárányt. Ő elment, ez egyszer fájt. Áldozzatok bárányokat, felgyújtották az égő falvakat, nem jött értem senki. Fekete, okos, kiátkozott, kettős gyengeség. Ne átkozódjatok, legyetek úr a némaságban. Félt, ezért megteremtette őket, eljössz értem, készen leszünk.

Készen vannak a levelek is, bocsánat uram. Levetkőzünk, valami messziről azt mondja, ismétlek. A történet kezdetekor az anyaföld. Gyökerekből, és szavakból állok, lányok, vigyázzatok mit találtok, a szigeteket, a keserves édenből való kiűzetés után nem tettük vissza. Elmenni, az embereknek adni. Megbeszélt helyeken találkozni, azt mondják, már nem kellek, szüksége van rájuk. Aztán jön egy profi, otthagyni, hadd sikítozzon.

Mindennap a konyhában mosogat, ezért otthagyja a fogát. Kísértő szubjektumok, az ezerarcú fény.

Szerinted mit akar majd?

Betonok, ragyogó telepek. Minek is döntünk mi, hiszen akkor le lehet vele feküdni. Úgy döntött, el fogja árulni. Amíg ott állsz a földben, vársz egy hívásra, az már ő maga, nem tudni a végét, nincs. A mosóteknőkben mindig koncentrálni kell. Őszi ébredés, újabb ébredés, a nyelv.

– Szerelmem, azt ígérted ázott galamb leszel.
– Még egy évig paradicsom volt.
– Lassú, konok halott. Az üdvözítő.
– Mosolyogj.
– Szerelmem, mindennap szivacsos lassú teknőkben aludtunk, és úgy próbáltunk téged megtalálni.
– Amíg nem írtam, nem próbáltam semmit.

Szerelmem. Tudom mindennap koncentrál a békákra. Mindennap előlép. Már nem lehet abbahagyni. Dobál, nem te. Az értelmemmel próbál koncentrálni. Az átfolyás olyan erős, nem lehet megkülönböztetni. Ma is halott. Minden reggel mindegy lesz minden, a paradicsomból való kiüzetés is.

Jeruzsálem utcáinál a lányok mellett gömbök vannak, jól vigyázzatok. Színes gömbök, mosogató vizek, lében áznak, még mielőtt elkezdtek volna egy táncot. De már nem. Gyere ide, és merülj bele. Az átfolyás erős, nem lehet megkülönböztetni, az öröklétet eltűrő ezerarcú fény, krákogó figyelem, ez az. A szöveg mindig kinyílik valahol, utcákat tép fel benned a figyelem. Úgy érzed, nem lehet megerőszakolni, dermedten néz rád, szemei nem kellenek.

Melyik sikít itt, add meg a kódod. Egy dologra gondoltam, kinek adjam a gondolataimat, gyönyörű, kikristályosodott gömbök, megnéznek, elmennek. Arra mondod, nincs mit megtalálni. A történet, ezerarcú fény, sárgahajú lány, azt mondod, nem unod még. Azt gondoltam, vesztettem. Nem találsz semmit. Azt mondtam, Heidegger. Sikítottam egyet. Az ablakok a kocsmában üvegesek, meredt szemmel bámulok, összesűrűsödnek, elmondják, azután szétesnek. Nem tudhatod, melyik igaz, a bogár vagy az idő. Belemerülsz a századik ütembe, a történetekbe, történetbe, mielőtt elvesznek. Így nem leszel fény. Lelassul, a végén beletalál egy történetbe, szép. Nem lehet eldobni, semmi, csönd.

Belemegyünk, tudod, mi, akiket így kiraktak, megtaláljuk.
Az átfolyás olyan erős, nem lehet megkülönböztetni.

Újra a nő, akit nem lelek, elmegy, mosolyog, elmegy. Csakazértis. Nem lehet felelősségre vonni. Értük. Szelíd szeme alszik, bogár, diktál újra. Abban a fényben felvállalták. Abban a percben, azt mondom. A holnapok nem könnyűek. Igazi vagy. Menekülés, minden percben fény. Ez a nap is el fog múlni.

Kell lennie valaminek mégis. A kapu.
– A kapu szerelmem.

Nehéz lefejteni a mezítelenséget.

Újra találkozni kell. Sűrű szövedékes agyhalál, mindenféle lefagyott kísértés, csakhogy összefogjunk. Elhallgattunk, amikor felgyújtottuk a lámpát, kinyitottuk, nyitjátok az ablakokat, megtaláljuk. Szemembe néz, üveges.

Omladozósak a falai, néma halak, némák.
Az átfolyás erős, nem lehet megkülönböztetni.

A kislány nem akart mást, mint rostokolni, mi nem írunk jól, nem szeretnénk szabadságot, általa, meg kell tanulni kiigazodni a dolgokban, hajad néma tűz, a nyelv előtti csend van, a levegő, amikor még nem volt esemény, azóta amit csinálunk a szavakkal, őrület naphosszat, fény ömlik a szobára, bútorok a szürke félhomályban, akartad, hogy könnyen jöjjenek a szavak, a csönd, simogassák kecsesen a bőröm, a gyűlölet arcai, hallom az arcomban kiáltását, a hangtalan hús összeszed, a gondolatok, megtalálni, mint egyetlen egyet, az örökkévalóságig ismételgetni. A klinikákon arctalan fény, az elveszítettek, régen volt már, kékek, lágyan sietni előre mindig, milyen az, arctalan semmi, száz százalékos szavak, betemetett csöndek, milyen az, amikor nem vagy, az örökkévalóságig elvitt ébredések, arcomba vág, sóbálvány, ütések, egy helyben áll, mondd, mióta visszapattan, ha elzárnak. Mosolyogsz, kapsz még egy lehetőséget. A kislány nem akart mást, mint rostokolni, mi nem írunk jól, nem szeretnénk szabadságot, általa. – A szemed kígyó, megígérted, megígérted. – De elmondtam már, hogy nincsen. Szárnyával csapkod, ezer emlék, kék, nem segítettem visszahozni, riadtan csapkod, aranykígyó, zavaró pára, elmondom, nem talállak, sóvár arcuk, nem segítettem visszahozni, halkan, miért sietsz úgy, mikor elégsz. Úgy sietsz, mikor elégsz. Odaadom az éjszakának, a villanásszerű ködnek, és sorvadásnak, oda a fehérré tépő éjszakának, szavak, voltam itt, gondolkoztam a mondatok üvegvirágszerű robbanásán, sérthetetlensége kitépi a csöndet, délutánok, fák, odaadom magam a villanásszerű éjszakának, beszél a némaság, vízgőz és pára, fénytelen nyarakon nem hív fel telefon. Neve felködlik, szárnyra kap, sárga éden, nem gondolkoztam el a mondatok üvegvirágszerű robbanásán, nem tudtam menni, azt mondod függesz, a forróság az sárga fényre vár, egyértelmű legyen a zuhanás. Húztam magamra minden éjjel, nedves levegőben vörös, az élelem, rostokolok, életem teljes kell legyen. Fénytelen nyarakon arctalanok, a kislány rostokolni akart, mégis mindig elélvez. – A kocsmában ültünk, segítettél. – Ugranásszerű szavak, nincsen összefüggés, vissza kell jönnöm érte. Ígértél földet, hogy budapesti otthonunkba besüt a fény, arctalanul köröznek, szólítanom kell, úgy ölellek, odaadom az éjszakának, a mulasztásnak, fekete sikátorok. Kábultan nézlek, szólnom kell. – Történeted teljes kell legyen. – Azt ígérted, teljes kell legyen. – Nem szabad szólnom. – Mondtad, béke lesz. – Éden, kövület. A csönd, szememben sár ég, szavak, kínzó, izgató, sűrű fekete iszap, megtapadnak a szavak, vattacukorrá áll össze az értelem, suttogja fülembe, kislány lesz, cukor, árvalányhaj. Ebből a szempontból nézlek, hajnalban a történetet. A kislány nem akar mást, mint rostokolni, mégis mindig elélvez, mi nem írunk jól, nem szeretnénk szabadságot, általa, kiigazodni a dolgokban, hajad néma tűz, a nyelv előtti csönd van, a meg nem érintettek kiáltása, amikor nem volt esemény, azóta amit csinálunk a szavakkal, a szobára fehér fény ömlik minden reggel, bútorok a szürke félhomályban, suttogás, hang, egy álom, a betű, rózsaszín bőröd arcomhoz ér, szavak, itthagytál a szürke félhomályban. Odaadom magam, oda az éjszakának, a villanásszerű ködnek és sorvadásnak, a megváltozott levegő, fényes, a félelemnélküli lét, egyszercsak kikezdenek velem, vonszolnak magukkal, betemet, a tévedés, nem beszéltem, kiüvölti a csönd, a meg nem érintettek kiáltása, hússá porlad, üres lyukká áll össze az értelem, nincsen otthonosság, a vékony harmatos nyarak, ragyognak, a szánalom, ébredés, csönd, és mozgás, semmi értelme sincsen. A testeden az út, a nyelv megöl. Hasadttá formálnak a szavak, hasadra nyársalt valóság lesz a félelem, a hús rószaszín kaparása rajtam.