– Neve?
– Búvár Sivatag.
– Anyja neve?
– Kovács Etelka.
– Foglalkozása?
– Sivatagbúvár.
– Na ne szórakozzon velem!

Van olyan az ember életében, hogy valamit nem ért, de az agya úgy van programozva, hogy mindent értenie KELL. Ha valamit nem ért, arról megpróbál megfeledkezni. A férfinak, mielőtt megszólalt, kisebb-nagyobb színes kérdőjelek úsztak el a szeme előtt, ennek a látványhalmaznak volt artikulált formája a „naneszórakozzon”.

Most nekem is fekete alapon kisebb-nagyobb kérdőjelek úsznak el a szemem előtt. Többek között nem értem, miért ülök törökülésben, hátamat a hideg, nyirkos falnak döntve. Azt sem értem, miért jön ide napjában háromszor egy harminchét éves, három hónapos és hét napos gyerek és miért kérdezi, „Hogy van Sanyi bácsi?” és csodálkozik, mert nem válaszolok. Rossz kérdést nem tekintek kérdésnek, fölöslegesen pedig nem járatom a szám.

Minden napom tökéletesen meg van szerkesztve, mindegyik ugyanúgy. A nap három részből áll, a kezdetet a Sanyi bácsi hogylétéről érdeklődő férfi jelzi, aki hamar kimegy, mert nem válaszolok. Én ilyenkor elmélkedni kezdek az eseményről, aztán, ha rájövök, hogy nem értem, megpróbálok megfeledkezni róla. Erre van egy nagyon jó módszerem. Elképzelem, hogy nem vagyok itt a valóságban, gondolatban folytatom befejezetlen utamat a sivatagban és kitartóan kutatok az elveszett város után.

A férfi naponta háromszor jön, ilyenkor mindig megzavarja felfedező utamat. Mások sokkal kedvesebbek, ha aludni szeretnék, leoltják a villanyt.

Egyik nap újra bejön a férfi, és megkérdezi: „Hogy érzi magát, Sanyi bácsi?” Mélyen, esdeklőn a szemembe néz, ahogy szokott. Reménytelen a tekintete. Megszánom szegényt.

– Sanyi bácsi remekül van – mondom. Felderül az arca.
– Tényleg?! Várjon egy percet, ne mozduljon innen!
– Jó.

Egy idősebb fehérköpenyessel tér vissza. Az is megkérdezi, hogy érzi magát Sanyi bácsi. Neki is azt mondom, remekül, mire odajönnek hozzám, felsegítenek és kikísérnek az ajtóig. Menjen haza és pihenjen, mondják és kitessékelnek. Nem igazán értem a dolgot. Megpróbálok megfeledkezni róla.

Harmincnégy éve történt, április negyedikén. Három napja gyalogoltam, éppen oázist kerestem, mert megcsappant a vízkészletem. Nem estem kétségbe, ismertem a Meronga-sivatagot, nem ez volt az első utam. Előttem több méter magas homokbucka tornyosult, felmásztam a tetejére és aprólékosan kémleltem a horizontot. Úgy négy óra ötvenhárom percnyi járásra megtaláltam a Karamnisz-oázist. Gondoltam, kicsit megpihenek a fárasztónak ígérkező négy óra ötvenhárom perc előtt. Már éppen leültem, de ekkor erősödő, süvítő hangra figyeltem fel, és hirtelen perzselni kezdett a levegő. Vörösen izzó, hatalmas, töredezett sziklatömb zuhant alá az égből, messze tőlem.

Ahogy becsapódott, olyan rengés rázta meg a földet, mintha korgott volna a sivatag gyomra. Pár métert gurultam előre. A szikla körül felfelé kezdett szállni a homok. Nem annyi, amennyit a szellő röpít magával. Sokkal, sokkal több. Mintha az egész sivatag felrepült volna. Ahogy szállt fel a homok, megláttam egy torony tetejét, aztán egy háztetőt, azután még egyet. Mint egyszer gyerekkoromban, mikor tetőtől talpig sárosan mentem haza. Édesanyám hozott egy vödör vizet, és nyakon öntött vele. Patakokban folyt rólam a fekete szutyok. Végül anyám felkiáltott: „Te vagy az, kisfiam?!” Úgy tűnt elő az ősrégi város képe, mint én a szutyok alól.

Láttam egy óriási templomot vörös kőből, piacteret, szűk sikátorokat, apró viskókat, meg széles utcákat, fekete szobrokat, hatalmas palotákat. Megbabonázva rángattam le magamról csomagjaimat és rohanni kezdtem a város felé. De egyszer csak ereszkedni kezdett a por, és pár pillanat múlva eltűnt a város, mintha ott se lett volna.

Biztos hallucináltam a szomjúságtól, mondtam magamnak, és hogy még hitelesebb legyen, mindkét vállamat megrántottam egy kicsit. Aztán pofon vágtam magam, ugrálni és üvöltözni kezdtem. Nem álmodtad, te hülye, a saját szemeddel láttad a tornyokat, a házakat, mindent! Földhöz vágtam magam, homok ment a számba, köhögtem, zokogtam, végül a kimerültségtől elaludtam. Arra ébredtem, hogy vacog a fogam, egész testem reszketett a hidegtől. Egy pillanat alatt kitisztult a fejem, ásni kezdtem és mintha a saját síromat ástam volna. Befeküdtem a gödörbe és betemettem magam, csak a fejem látszott ki. Így aludtam reggelig.

Reggel fojtogató szomjúságra ébredtem.

Tudtam, ha élelmet nem is, de vizet muszáj találnom. Az ember hetven százaléka víz és három napig bírja ki víz nélkül, utána meghal. Három nap. Hetvenkét óra, négyezerháromszázhúsz perc, kétszázötvenkilencezerkétszáz másodperc. Így számoltam, miközben a Karamnisz-oázis felé mentem. Vagy legalábbis reméltem, hogy arra megyek. Egyszer csak észrevettem a közelben valami feketét. Közelebb mentem, egy repülőgéproncs volt. A csontokat biztos eltemette már a homok. Az emberi vázrendszert csont és porc építi fel. A hajnali harmat lecsapódott a fémre. Ez volt a reggelim.

Florence harmadik születésnapját ünnepelte a Lyonhoz közeli Saint-Juste-ben. Legkedvesebb játékával, Szörfös Johnny-val (Floridából) napozott a kertben. Akkor még nem gondolta, hogy huszonnégy évvel, hét hónappal és huszonhárom nappal később a következő beszélgetésnek lesz aktív részese:

– Bocsássa meg, kisasszony, hogy megszólítom, de tudja, harmincnégy évet töltöttem bezárva egy ismeretlen szobában, és segítségre szorulok.
– Szívesen segítek, ha tudok – mondta Florence.
– Kissé kínosan érzem magam. Ismeri ön azt a szót, hogy régész? Harmincnégy éve régésznek hívták azt, aki…
– Tudom, mi az a régész.
– Tényleg? Ez igazán remek! Ebben az esetben meg tudná mondani, hol találok egy régészt?
– Ami azt illeti, én régész vagyok.
– Micsoda szerencse! Ha nem veszi tolakodásnak, meghívnám egy kávéra.
– Kávé? Mi az a kávé?

Harminc év kifogott a kávén. De Florence kávé nélkül is lenyűgözve hallgatta Búvár Sivatag történetét.

– Megláttam a várost. Rohanni kezdtem felé, de pár pillanat múlva eltűnt az egész, mintha ott se lett volna.
– Egészen biztos abban, hogy látta? Úgy értem, a sivatagban gyakoriak a délibábok, és talán…
– Próbáltam meggyőzni magam, hogy csak látomás volt, de annyira valóságosnak tűnt. Harmincnégy éven át minden nap azzal a reménnyel ébredtem, hogy talán kiderül, mi történt akkor. Most, hogy újra élek, vissza akarok menni oda. De ehhez a maga segítségére van szükségem Önnek is megéri.
– Még nem mondta el, hogyan került vissza a városba.
– Mivel a csomagjaimat elvesztettem, takarók nélkül kellett átvészelnem az éjszakát. Kimerült voltam, majd meghaltam a szomjúságtól. Másnap megérkezett a civilizáció, jöttek kamerákkal, mikrofonokkal, tollakkal és papírokkal. Hamar rám találtak. Adtak enni, inni, és közben folyamatosan kérdezgettek, szerintük én voltam a meteorit-becsapódás egyetlen szemtanúja. Elhittem. Megkérdezték, mit láttam, én meg elmondtam.
– A várost is?
– Azt is. Idehoztak és bezártak egy kockadobozba. Harmincnégy évet töltöttem ott úgy, hogy nem szóltam senkihez. Néha rám tört a félelem, hogy talán elfelejtek beszélni. Ilyenkor hangosan felsoroltam a tárgyakat a szobában. Ágy, matrac, villanykörte. Aztán ma azt mondtam, hogy „Sanyi bácsi remekül van”. Ennyi. Vissza kell mennem a sivatagba és fel kell kutatnom a várost. Segít nekem?

Florence azt mondta, segít. Búvár sivatagot egy fotelbe szállásolta, egészen addig, míg megfelelő számú embert nem talált az expedícióhoz. De semmi nem ment úgy, mint a karikacsapás. Az emberek nem álltak hosszú, tömött sorokban, abban reménykedve, hogy talán ők lesznek azok a szerencsések, akiknek lehetőségük nyílik egy csodálatos, kalandos, ám mégis veszélytelen utazásra.

De Florence ennek ellenére sem hátrált meg, és végül sikerült összeállítani a sivatagi túrára indulók névsorát: Petter, a modern idők Sancho Panzája, Búvár Sivatag és Florence, aki tudta, hogy ilyen remek csapatot összehozni nem kis teljesítmény, ezért büszke volt magára. Bár, az igazat megvallva, eredetileg közel huszonkilenc főre számított.

Pár órával később már tikkadtan meneteltek a sivatagban, ahová a mesterséges vakondjáratokon át érkeztek, ennek volt köszönhető rendkívüli sebességük.

Itt az ideje bemutatni Pettert. A neve Petter. Hétezerhatszázötvenkilenc napos, kedves, ügyefogyott fiú, a modern idők Sancho Panzája. Azért vállalta el, hogy segít Florence-nak, mert fülig szerelmes belé. Florence sohasem érdeklődött Petter iránt, legfőképp azért nem, mert a fiú jóval fiatalabb nála. Évekkel ezelőtt egy régészbálon ismerkedtek meg, ahol Petter pincérként dolgozott. Már akkor megtetszett neki a lány, és a születendő plátói érzelmek számos tányér és kristálypohár végét jelentették.

Petter remek segéd volt. Búvár Sivatag nagy hasznát vette. Szóvaltartotta Florence-t, amíg a sivatagbúvár próbálta kispekulálni, hogy hol kezdjék az ásást. Az elmélkedés körülbelül százötvenhárom óráig tartott. Ezalatt Petter folyamatosan beszélt, aminek az lett a következménye, hogy kiszáradt a szája, Florence-nak pedig kissé megfájdult a feje. De nincsen rózsa addig, amíg a takaród ér, így történt, hogy végül Búvár Sivatag megtalálta a helyet, és Petter ásni kezdett.

Az expedíció alatt nagyon izgatott voltam, mert egyre közelebb kerültem a titkos városhoz. Florence és Petter sokat segítettek, kitartásuk meghozta gyümölcsét. Petter feltúrta az egész sivatagot, de mégis hetek teltek el úgy, hogy nem találtunk semmit. Aztán egyik nap heuréka, előtűnt a város, a semmiből varázsolta elénk a szél. Megbabonázva csodáltuk az ezer éves oszlopokat. Florence a boldogságtól hangosan felkacagott. Petter örült, mert Florence-t mosolyogni látta.

Eközben szervezetemben a következő biológiai folyamat játszódott le. A boldogsághormon, – barátainak csak endorfin – reggel felkelt, megtörölte csipás szemét, és egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, túltermelődik. Bármely hormon túltermelődése káros lehet az emberi szervezetre. Az orvostudomány szerint vannak olyan esetek, mikor az immunrendszer már nem tud harcolni ellene.

A hormonok túlerőben vannak. Megfújták a trombitát, aux armes, mes amis, fegyverbe, barátaim, mind ezt kiabálják, azután a földre terítik a reménytelen immunrendszert és hidegvérrel elvágják a torkát.

Egy életen át rettegtem attól, hogy a halál nem más, mint ébredés egy nyirkos szobában, ahol csak ágy, matrac, villanykörte, és törökülés, meg hideg fal a hátamnak. De a halál nem ilyen. A halál a mindent átölelő, dédelgető feketeség. Most már tudom.