Ennek a költészeti antológiának a címe Ióannész Küriotész-Geometrész verscímére és verskezdetére utal, amely cím a 10. századból való, és bármilyen furcsa, mind e három őselem Krisztusra vonatkozik a szoros szövegösszefüggésben: ő a föld, a tenger és az ég. Remek, gyönyörű kötet ez. Megpróbálom most bemutatni, a hazai olvasói feltételezhető előismereteket is figyelembe véve.
Az antológia szerkezete kronologikus, vagyis időrendben haladunk előre, a 6.-tól a 12. századig. És mát itt meg kell állnunk! Szeretném, ha belegondolnánk abba, hogy ebben az időben, amikor ez az antológia lezárul, még éppen nincsen középkori magyar nyelvű költészet, még épp nem született meg a Planctus (vagy lánykori nevén az Ómagyar Mária-siralom). A magyar kezdetről (amelyre egyáltalán nem érvényes minden kezdetek kényszerű és kötelező homályossága) a Horváth Iván és Seláf Levente alkotta szerzőpáros, példás rövidséggel, külhoni szakemberek számár így fogalmazott: „A magyar költészet története a 13. században kezdődik, a nyugat-európai irodalmak többségéhez képest meglehetősen későn. Első emléke egy planctus Mariae fordítása, s e paraliturgikus szövegnek, hosszú csend után, több mint száz év múlva lesz folytatása. A 15. század vége előtti időből kevés szöveg maradt ránk.”[1] Ezzel szemben a bizánci költészet kezdetének – s erről Polgár Anikó is ír – a 6. századba történő kijelölése egy tételezett kezdet: vannak, akik például az Apokrif János-evangéliumból (az 1. vagy a 2. századra tehető) a Jézus tánca erősen parallelisztikus szövegét költeménynek fogják föl, de bizonyosan költemény Kürénei Szünesziosz (370-413) Himnusz Krisztus pokolraszállásáról és mennybemeneteléről című verse. A mi magyar planctusunk, olvastuk, paraliturgikus. Ehhez a paraliturgikus területhez csatlakoznak a kanonizált, liturgikus szövegek, és a 15. század végétől a Gerézdi Rabán által vizsgált versek.[2] Nincs ez másként a középkori Bizáncban sem: a három nagy terület a liturgikus, a paraliturgikus és a világi, olykor elmosódó határokkal.
A 6-12. században Európa – legalábbis népnyelven – teljesen néma a költészetet illetően, latin nyelvű ó-típusú sequentiák hangzanak föl, s csak a 11. század legelején szólal meg a lingua vulgaris költészete, míg Bizáncban e századokban egy bizonyos nyelv magávl görgeti az ógörög hagyomány legjavát Homérosztól a verses szerelmi regényekig.
De milyen nyelven beszél ez a bizánci költészet? Kapitánffy István, még 1974-ben, a Bizánci irodalom kistükre kötethez írt előszavában így fogalmazott: Azonban az a nyelv, amelyet a bizánci irodalom kifejező eszközéül használt, már nem a görög nyelv egy valóságosan létező ága, valamelyik formája vagy oldalhajtása, hanem egy hosszú évszázadok óta halott nyelv. Görög ugyan, de halott.”[3] Maga a diglosszia, s benne a holt, idegen vagy mesterséges nyelv az élő nyelv elutasítása: khiméra, agyrém, lidércnyomás. És itt nem ugyanaz a helyzet, mint a középkorban, vagy a reneszánsz humanista költészetében vagy a kora újkorban a latinnal volt Európában. Mert a latint beszélték is, énekelték is – még ha nem a társadalmak egészében. És egyugyanazon költeményen belül békésen megfért egymás mellett a népnyelv és a latin, például a naplóját Szenci Molnár Albert hol latinul, hol magyarul írta. Próbálom felmérni a nyelvek esetében a megholtság fokozatait: ez itt igen-igen régi hulla, a sumér nyelv hullája például, ez itt már kevésbé régen holt meg, emez itt friss halott, ezt meg mesterségesen életben tartják. A bizánci költészet nyelve viszont egy múmia: az elevent tetteti. Tettetést mímel. És ebből a bizánci költészet igen sok sajátsága következik.
Idéztem már a belső címlapot, most kiemelek belőle: „Fordította, jegyzetekkel ellátta és az életrajzokat írta: P o l g á r   A n i k ó”. Miféle életrajzai vannak a 6. és a 12. század között élt bizánci költőknek?Ha alaposabban megnézzük, e költőkhöz nem vagy alig vagy ritkán társul a személyesség, vagyis szó sem lehet modern (talán Augustinustól vagy Petrarcától fogva megképződött) életrajziságról. Az ismeretlen, vagyis névtelen költők a legjobbak: velük ez ügyben soha semmi baj, mert még ha nevük sincs, miként lehetne életrajzuk? Ahol a név fennmaradt, ott már többnyire kapunk némi adatot is a név mellé.
Olvasok ilyet: „Életéről semmit sem tudunk.” (FTÉ, 88. p.)[4] Olykor megkapom a születési helyet (évet már ritkán), a szerzőnek attribuált szövegek adatait, azt, hogy hol tett szerzetesi fogadalmat, valamint a többnyire egyházi pályafutás egyes állomásait. Ez természetes is. Távoli analógiaként gondoljunk az első szerelmi költőkre, a trubadúrokra: többnyire vegyes fajsúlyú adatok maradtak ránk róluk, a történészek nagy örömére, melyekből sem egy több-kevésbé folyamatos életút nem rajzolható fel, sem valamilyen elmosódott portré a személyiségükről. E hiányt is hivatottak pótolni a trubadúrok vidái. E prózai műfaj nevét – mely a latin vita-ae ’élet’ szóból ered – a francia szakkutatók hagyományosan biographie-nak, vagyis életrajznak fordítják a francia szakkutatót. Holott e nyúlfarknyi szövegekben az illető trubadúr legfontosabb életadatai (születési hely, származás, itt-ott-tartózkodások, a halál helye és ideje) mellé legendák, többnyire kitalált történetek járulnak, melyek többségéből árad a fikcionalitás, s csak némelyikéből sejthető némi megtörténtség. Az ilyen „életrajzcsináló” eljárásra néhány példát hozok föl A föld, a tenger és az ég anyagából.
A 6. századi Romanosz Melodosznak – miután egy monostorba visszavonult – „A legenda szerint Szűz Mária karácsony éjjelén egy tekercset adott át neki, amit le kellett nyelnie, s ezután zengte el karácsonyi énekét, mely a hagyomány szerint a világ első kontakionja volt.” (FTÉ, 8. p.) Kassziáról, az antológia egyetlen nőköltőjéről tudni vélik a következőket: „Bizánci krónikaírók szerint Kasszia is ott volt, mikor a képromboló Theophilosz császár feleséget választott magának, s állítólag elmésen felelt a császár nőgyűlölő kijelentésére: a császár Évára, az első asszonyra, minden rossz forrására utalt, Kasszia viszont válaszában Szűz Máriára, minden jó forrására hivatkozott (a két nő összehasonlítása a középkori irodalom gyakori toposza). Theophilosz ezek után nem őt, hanem Theodórát választotta feleségül.” (FTÉ, 47. p.) Ave Eva. Iószéph Hümnographosz (810. k. – 886) – és e történetcsíra mögött talán sejthető valamilyen törekvés az életrajziságra – „Gregorisz megbízásából […] 841-ben Konstantinápolyból Rómába utazott, útja során arab kalózok támadták meg, és Kréta szigetén tartották fogságban. Itt állítólag sikerült megtérítenie egyik fogolytársát, egy képromboló püspököt. 843-ban egy csoda folytán szabadult, kiszabadulása után visszatért Konstantinápolyba.” (FTÉ, 40. p.)
És itt most hadd meséljek el egy krimit, igaz, ez némileg kivezet a bizánci költészettörténetből, a hagiográfia felé! De benne is maradunk ezzel, mert számos bizánci egyházi költőt, himnuszok stb. szerzőjét idővel szentnek tekintettek, s innen ered az, hogy a szentéletrajzok számos költő életrajzának elemeit őrizték meg. Polgár Anikó életrajza szerint Szümeon Metaphrasztész (10-11. század) „Bizánci író, költő. Nevéhez fűződik egy Menologium című szentéletrajz-gyűjtemény összeállítása a 10. század második feléből. Életéről keveset tudunk, időbeli betájolása is bizonytalan.” (FTÉ, 61. p.) Azt viszont A bizánci irodalom kistükréből tudjuk, hogy az államalapítás előtti magyar történelmi források között oly jelentős szerepet játszott Konsztantinosz Pophürogennétosz, vagyis Bíborbanszületett Konstantin császár a „házi” tudósait azzal bízta meg, hogy gyűjtsék össze és kodifikálják a hagiográfiai szövegeket. Gyűjteményük a Szümeón Metaphrasztész nevet viseli. Arről a munkálatról A bizánci irodalom kistükre igen indulatosan beszél: „Arról, hogy pontosan milyen is volt a Szümeoón elvégezte »kodifikáció« jellege, semmiféle forrásból nincs tudomásunk. Az azonban kétségtelen, hogy az eredeti szövegek belső rendszerét megrongálta, a szövegeket szétbontotta, tartalmi szempontból megváltoztatta és eltorzította, a tudós »ízléshez« és a tudós holt nyelvhez idomította. A Konsztantinosz Porphürogennétosz által a hagiographiai szövegekben okozott katasztrofikus rongálás a világirodalom történetében szinte teljesen példa nélkül áll, és úgy is tekinthetjük, mint a bizánci tudós gondolat legnagyobb vandalizmusát.” (BIK, 608. p.)
Polgár Anikó e vállalkozása előtt a bizánci költészeti anyagnak már voltak magyar fordítói, voltak hazai fordításai, ráadásul a magyar-bizánci kapcsolatokkal a történészek és a vallás- és dogmatikakutatók már régóta igen sokat, igen alaposan foglalkoztak, ami érintette a bizánci költészettörténetet is. A föld, a tenger és az ég kötet végén olvasható felhasznált szakirodalom és források jegyzékének tanúsága szerint Polgár Anikó használta is ezeket. Bár e jegyzék Vanyó Lászlótól csak a 2004-ben megjelent Ókeresztény írók lexikonát tünteti föl, nyilván szóba jöhet Vanyótól Az ókeresztény egyház irodalma is, melynek második kötetében, ahol a patrisztika alkonyáról van szó, ő csak az itt bemutatott antológia név szerint ismert első három szerzőjét jellemezhette,[5] mivel a többiek kívül esnek a könyv felső időhatárán. Őt, Vanyót alapvetően az egyház- és dogmatörténet érdekelte, a dyo- és a monofizitizmus vitája a krisztológiában, s a költészettörténet csak alárendelten, esetlegesen és harmadlagosan. Ugyanez érvényes a közel ezer oldalas A bizánci irodalom kistükrére is, bár jóval nagyobb költészeti anyagot szerepeltet, egyes művek fordításaival. Ám ez a kötet az általában vett művelődéstörténet részeként mutatja be anyagát, minden bizánci írott szöveg a tárgya. Vagyis egyharmada a bizánci történészektől közöl szemelvényeket, második harmadában a kötészet mellett szerepelnek prózai műfajok is, utolsó harmadában pedig a népi kereszténység, a grammatika, a teológia és a filozófia a tárgy, a függelék pedig – érthető okokból – kizárólag a bizánci-magyar történelmi kapcsolatokkal foglalkozik.

Polgár Anikó antológiája tudtommal a legelső olyan magyar nyelvű gyűjtemény, amely emancipálja a bizánci költészetet, önnön jogán szerepelteti ezt az oly személytelen és oly szenvedélyes poézist.

És igen értékes utószava szerint mindezt igen szerényen csinálja: egy ma is érvényes, vagyis olvasható költészetet akar megmutatni. Ezért nem teremt a bizánci költészetből sem exotikus látványt, sem történelmi auzóleumot. Ezért például a verselésről és főleg a mi kulturális régiónkban ismeretlennek mondható műfajokról – pedig ezek a költői megszólalás „edényei” vagy „öntőformái” – csak az éppen szükséges és elégséges felvilágosításokat adja meg A szellem sarjadó rétje című utószavában (és az utószó is jellemző: Polgár Anikó nem kíván a költemények előtt álló és bevezetésként vagy ráhangolásként szolgáló előszót írni).
Mint tudjuk, ártatlan fordítás nincsen. Ami a motivációt illeti, erről csak ennyit tudunk meg: „Ez az antológia a fordító ízlését tükrözi.” (FTÉ, 94. p.). Ami az ártatlanságot és nem-ártatlanságot illeti, természetesen szép számmal vannak olyan fordítások, amikor a költemények először szólalnak meg anyanyelvünkön, de óhatatlanul szép számmal vannak újrafordítások is, amikor egy megelőző fordítás segítő vagy gátló, zavaró tényezőként a fejünkben van. Ami engem illet, nem kedvelem azokat az ítéleteket, amelyek a fordítást összehasonlítják az előzményével, megállapítandó, hogy melyik a „jobb”, ahelyett, hogy azt állapítanák meg, az újrafordítás miben más.
Most egy „korai” bizánci példát veszek elő, de csak azért, hogy ennek a költészetnek bizonyos vonásait még jobban kiemeljem. A már említett Rómanosz Melodoszról van szó. Kihagyva a már ismertetett legendát a kontakion műfajának mitikus keletkezéséről. Róla így írt általános bemutatást Vanyó László: „Az első és legnagyobb bizánci költő Rómanosz Melódosz († 560). Származását tekintve nem volt görög, hanem szír. Legendák szerint zsidó származású volt, de ez nem valószínű. A szíriai Emeszában született (Emesza ma Homs) 490 körül. Életéről mindössze annyit tudunk, hogy a bérütoszi Szent Anasztazia-templom diakonusa volt, innen jött Konstantinápolyba I. Anasztasziosz császár (491-518) uralkodása alatt. […] A későbbi himnuszok kiszorították Rómanosz himnuszait a liturgikus használatból, így a keleti egyház liturgikus könyveiben ma már kevés kontakionja található. A Rómanosz neve alatt hagyományozott nyolcvanöt kontakionból eddig hatvannál többet adtak ki, a többit nem tekintik a kutatók Rómanosz hiteles műveinek. Karácsonyi éneke mellett nagyon híressé vált himnusza az utolsó ítéletről, mely nagyon hasonlít Celanoi Tamás himnuszához, a Dies irae-hez, bár nem mutatható ki Rómanosz közvetlen hatása Celanoi Tamásra. Rómanosz nevesebb kontakionjai a Júdás árulásáról szóló, a kereszt alatt álló istenanyáról írt kontakionja.[6] Rómanosz himnuszait mindig a liturgiában felolvasott szentírási szakaszhoz kapcsolta. Kontakionjaiban felhasználta s bibliai és liturgikus szövegeket, az egyházatyák homiliáit. Rómanosz szerette az ellentéteket, a merész hasonlatokat, gazdag képfantázia, izgatott, drámai nyelvezet jellemzi költeményeit. Egy-egy kontakionja a világirodalom remekei közé sorolható, de gyakran bocsátkozik hosszas dogmatikus fejtegetésekbe, polemikus kitérőkbe, melyek fárasztóan bőbeszédűvé teszik sok költeményét. A Krisztus-ünnepekre írt kontakionok tekintetében általában biztos Rómanosz szerzősége, míg a szentekről szólók esetében kétséges.”[7] Pontos, kicsit fárasztó, mert szaktudományos általános jellemzés ez.
Ám ha megnézzük a Könyörgés című költeményét, rögvest tudható, hogy ez a kötetünkben  újrafordítás. Weöres Sándor már lefordította, és Rómanosz Melodosz szövege meg is jelent A bizánci irodalom kistükre 460. oldalán. De ami igazán érdekes, az itt a költemény terjedelme: mindössze 28 sor! Ugyanez a költemény megtalálható Weöresnél az Egybegyűjtött fordítások I. kötetében, s a szöveg pontosan ugyanaz, mint A bizánci irodalom kistükrében, csak elöl is, hátul is kiegészült 16-16 sorral, így a korábban 28 soros költemény helyett 60 soros verset olvashatunk Weöres Sándor fordításában. Ha most megnézzük az újrafordítást, Polgár Anikóét, persze új, más szöveget találunk, de meglepetve tapasztaljuk, hogy itt a Könyörgés 44 soros.
Mi történik itt? A leghosszabb, a 66 soros változat formai szempontból 2 + 1 részből áll. 1) egy kezdő 16 sorból, amely más metrumban íródott, mint a költemény többi része. 2) Ezt az első részt követi egy metrumváltáson ekresztül a vers „teste”, majd 3) jön a 16 soros, a középső résszel azonos metrumú zárórész. A bizánci irodalom kistükrének közlése , a legrövidebb változat elhagyta a más metrumú első 16 sort, és elhagyta az utolsó 16-ot is, így téve önálló résszé e befejezést is. Polgár Anikó pedig szintén nem vette föl az első 16 soros részt, de fölvette a befejező 16 sort.
Minderre több megoldás is elképzelhető. Például az, hogy A bizánci irodalom kistükre szerkesztője túlságosan hosszúnak tartotta Weöres Sándor 60 soros változatát, és a metrumváltásra, valamint a tagolásra kimondatlanul hivatkozva elől-hátul lerövidítette (az 1. és a 2. rész között verselésbeli, a 2. és a 3. rész között retorikai váltás van). De az is lehetséges, hogy ugyanaz a Könyörgés több, különböző lejegyzésben maradt ránk, s Dimitriosz Hadzisznak egyszerűen igaza van, amikor így fogalmaz: „A kéziratokban bőven előforduló, jelentős eltérések, változatok és kiegészítések, valamint [Rómanosz Melodosz] műveinek nagyszámú utánzata arra vallanak, hogy költészete széles körben elterjedt, és nagy hatást gyakorolt.” (BIK, 453-454. p.)

De menünk még beljebb, még tovább! A befejező rész kezdete Weöres Sándornál így szól:

                        Mit tennék, nyomorult, magamra-hagyva?
Vétkeztem s könyörög feléd a lelkem.
Tékozló fiu, én! Rimánkodom most,
mint rossz asszony, a könnyet ontva későn.
Ó, én istenem, óvj meg, ezt esengem,
bűn posványaiból emelj föl engem,
légy jó pásztorom, és ne hagyj el engem:
sok rossz vágy szakadéka vonja lábam,
sóvárgás temet, áss ki mély siromból,
fényeddel ragyogóra mosd a szívem,
hogy láthassam az arcod fönn a mennyben,
és zenghessek az égi szent seregben:
»Téged hódolat és imádat illet,
lét Atyját, Fiut és tiszta Lelket.
Hozzád száll az egész világ imája,
mindenség szerető örök királya!«[8]

 

S most következzék az újrafordítás frissessége, mássága, a rossz asszony helyett az utcalány, „a keresztény Pindarosz”-nak nevezett férfiú bűnbánó szava:

Én nyomorult, nem tudom, mit tehetnék,
egy szót kiálthatok csupán: »Vétkeztem!«
Züllötté lettem s esdekelve kérlek,
akár egy utcalány, zokogva sírok.
Kérlek, Uram, Uram, ments engemet meg,
iszapját mosd le bűnös tetteimnek,
jó pásztorként a szörnyű szenvedélyek
mély szakadékához közel ne engedj!
Tömérdek szenvedélyem elborított,
tisztítson engem meg isteni fényed,
hogy láthassam sugárzó istenarcod,
és tiszta öntudattal így beszéljek:
»Boruljon le előtted hódolattal,
s áldjon téged, Atya, Fiú, Szentlélek,
lankadatlanul minden teremtményed,
örök időkig a kegyed keresve.«[9]

 

 

[1]  Iván Horváth et Levente Seláf:Juan Caramuel Lobkowitz sur la versification hongroise, Rhythmica, V-VI., 93.

[2]  Gerézdi Rabán: A magyar világi líra kezdetei, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962.

[3]  A bizánci irodalom kistükre, (szerk.) Dimitriosz Hadzisz és Kapitánffy István, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974, 11-12. Rövidítése a továbbiakban: BIK, oldalszám.

[4]  Polgár Anikó itt tárgyalt fordításkötetének címe a továbbiakban: FTÉ, oldalszám.

[5]  Vanyó László: Az ókeresztény egyház és irodalma, Szent István Társulat, Budapest, 1980.

[6]  Ez utóbbinak az újrafordítása olvasható a FTÉ-ben, 10-17. p. Mivel Berki Feriz csak részleteket fordított a műből (BIK, 457-459), Polgár Anikó munkája, a teljes szöveg magyarítása részben újrafordítás, részben „első” fordítás.

[7]  Vanyó László: Az ókeresztény egyház irodalma, Szent István Társulat, Budapest, 1980, 943-944.

[8]  Weöres Sándor: Egybegyűjtött műfordítások I., Magvető Könyvkiadó, Budapest,1976, 473-474.

[9]  A föld, a tenger és az ég. A bizánci kötészet gyöngyszemei, Fordította, jegyzetekkel ellátta és az életrajzokat írta: P o l g á r   A n i k ó, Kalligram, 2018, 9.