Tegnap, mikor hazajöttem a Tescoból, találtam a szőnyeg közepén egy összehajtott vécépapírt. Sejtettem, mi az. Próbáltam nem odafigyelni. Kipakoltam a táskámat. A táskám rózsaszínű, vettem egy Joy magazint, plusz száz forintért kaptam ezt a műanyag strandtáskát. Készítettem egy jegeskávét, kerülgettem a vécépapírt. A férjem megérzett valamit. Már feltakarítottam, mondta. Én viszont attól féltem, hogy csak rátette, ahogy szokta. Később megpróbáltam pihenni egy kicsit, de a vécépapír nem hagyott nyugodni. Fölkeltem, és óvatosan megnéztem, mi van alatta. Tényleg feltakarította. Nem rossz. Egy Afrika alakú foltot hányt a cica.
Ha közlik az írásodat, a folyóirat végén írnak egy rövid ismertetőt. Nagy Ildikó Noémi, Halifax, Nova Scotia, szemüveges műfordító, Martiniquen lakik egy kunyhóban, ötödéves politológia szakos hallgató, egy űrhajó másodkapitánya, stb. Az egyik folyóirat viszont csak a szerzők neveit közli az utolsó lapon egy táblázatban. Nagy Ildikó Noémi, 1975 és utána egy kötőjel. Ezen a kötőjelen gondolkodom napok óta. A kötőjel, ami a halál láthatatlan jeléhez köt.
Fekszem az ágyon a tetőtéri szobában. A plafon tíz centire van az arcomtól. Frankfurt, fekszem egy ágyon Frankfurtban. Bejön a házigazda, megpróbálok felülni, de beverem a fejem. A házigazda automata fegyvert húz elő a zakója alól, és belémereszt egy sorozatot. Érzem, ahogy mélyen a testembe fúródnak a golyók. Nem fáj. Látom magam kivülről. Meghúzza a ravaszt. Milyen szó ez? Ravasz. Nabokov úgy hívja Humbert Humbert pisztolyát a Lolitában, hogy „Haver”. A véremet beszívja a krémszínű takaró, hallom, hogy csöpög a parkettára. Meg kellene fordítani az ágyat, hogy a másik irányba nézzen a fejem. Majd legközelebb, ha fekszem az ágyon Frankfurtban.
A teásbögrémen alul van egy hollóházi pecsét. A Petőfi Sándor utcában vettem egy porcelánboltban, aminek a helyén már nincs semmi. A bögre oldalára dinoszauruszt festettek. Nem tudom, milyen fajta, pedig értek a dínókhoz. Nagy csont áll ki a fejéből. Mellette fészek öt-hat tojással. A dinó nem a fészekre néz, hanem ellenkező irányba. Olyan, mint Mona Lisa, nem lehet tudni, gúnyosan, vagy kedvesen mosolyog. És nem lehet tudni, lopja a tojásokat, vagy vigyáz rájuk. Cseles gyár ez a Hollóháza. A bögréhez jár egy tányér is, nincs rajta se tojás, se dinó.
Zokogva ipszilonoztam a gyakorlópályán. Később kiderült, teljesen fölöslegesen. Ha van egy Smartod, nem kell ipszilonoznod. Viszont vannak más veszélyek, ahogy első este kiléptem az autóból, letört a tűsarkam. Az oktatóm sose mondta, hogy erre is vigyázni kell. Koncentráltam, talán túlságosan is, hogy úgy nézzek ki, mint “a szexis nő”, mikor kilép az autóból, és a lábát filmezik. Az összes ijedtségem a sarkamba szaladt. Mint múltkor a Mekiben, a hematit gyűrűmből egyszercsak kirepült egy darab, és a karamelles fagyimban landolt. Akkor a fagyimra öszpontosítottam túlságosan, most a lábamra.
Farmerban fordítok. Az ablak nyitva. Októberben a fagyiskocsi elkezd egy árnyalattal agresszívabban zenélni. Kimentem a ház elé, úgy döntöttem, nem fogok utána rohanni, megvárom, míg a kacskaringós utcákon újból erre jön. Na, jó, egy kicsit sétálok. De merre induljak? Vizsonylag közelről hallatszott a hangja. Álltam a kapunk előtt, rágtam a szám szélét, és a fejemen keresztül éreztem a fülbevalóm ízet. Olyan íze volt, mint gyerekkoromban a hinta láncának. Egy szón gondolkoztam, aminek a fordítása mindig problémát jelent. Kiszolgáltatott. Megláttam a fagyiskocsit a másik utcában. Lassan araszolt. Egy Magnumot fogok venni. Fussak, ne fussak. Befordult ellenkező irányba. Nem mozdultam. Egyre messzebbről hallatszott a szignálja. Megint felbukkant, húsz méterre volt tőlem, megint elfordult. Akkor sikítani kezdtem. Megállt. Lassan odasétáltam. Nem volt fagyi, csak mirelt borsó meg gesztenyepüré. Majd jövő nyáron, mondta a sofőr. Akkor júniusban találkozunk, mondtam, és visszamentem fordítani.
Például én visszanézés nélkül is sóbálvánnyá tudok merevedni. Múltkor egy buliban arra gondoltam, mi lenne, ha kiugranék az ablakon. Láttam, ahogy kiváncsian kinéznek utánam. Én vagyok a józan feleség, aki a Ráckertben sört hoz a társaságnak. Sokkal inkább lennék igazi pincérnő. Még mindig jobb, mint ülni és hallgatni. Sartre azt mondja, a pokol a másik ember. Mindjárt indulunk, mondják bíztatóan. Egy óra múlva a vécében kicsit kisírom magam. Nincs elég vécépapír, meg csöndben kell lenni, az ajtó előtt várakoznak. Visszamegyek a társasághoz, leülök a székre, amiről hiányzik középen egy léc. Elő akarom venni a zsebkendőmet, de a kabátom a mellettem levő széken van, és egy lány nekidől. Benyúlok a zsebbe, érzem, hogy a combjához érek. Rámmosolyog, és megkérdi, nem hoznék-e neki egy gintonicot. Elindulok a pult felé, visszafordulok, hogy milyen gint kér, és akkor merevedek sóbálvánnyá.