Nagy Ildikó Noémi összes bejegyzése

The Lady with the Spinning Head

1.

Tegnap, mikor hazajöttem a Tescoból, találtam a szőnyeg közepén egy összehajtott vécépapírt. Sejtettem, mi az. Próbáltam nem odafigyelni. Kipakoltam a táskámat. A táskám rózsaszínű, vettem egy Joy magazint, plusz száz forintért kaptam ezt a műanyag strandtáskát. Készítettem egy jegeskávét, kerülgettem a vécépapírt. A férjem megérzett valamit. Már feltakarítottam, mondta. Én viszont attól féltem, hogy csak rátette, ahogy szokta. Később megpróbáltam pihenni egy kicsit, de a vécépapír nem hagyott nyugodni. Fölkeltem, és óvatosan megnéztem, mi van alatta. Tényleg feltakarította. Nem rossz. Egy Afrika alakú foltot hányt a cica.

2.

Ha közlik az írásodat, a folyóirat végén írnak egy rövid ismertetőt. Nagy Ildikó Noémi, Halifax, Nova Scotia, szemüveges műfordító, Martiniquen lakik egy kunyhóban, ötödéves politológia szakos hallgató, egy űrhajó másodkapitánya, stb. Az egyik folyóirat viszont csak a szerzők neveit közli az utolsó lapon egy táblázatban. Nagy Ildikó Noémi, 1975 és utána egy kötőjel. Ezen a kötőjelen gondolkodom napok óta. A kötőjel, ami a halál láthatatlan jeléhez köt.

3.

Fekszem az ágyon a tetőtéri szobában. A plafon tíz centire van az arcomtól. Frankfurt, fekszem egy ágyon Frankfurtban. Bejön a házigazda, megpróbálok felülni, de beverem a fejem. A házigazda automata fegyvert húz elő a zakója alól, és belémereszt egy sorozatot. Érzem, ahogy mélyen a testembe fúródnak a golyók. Nem fáj. Látom magam kivülről. Meghúzza a ravaszt. Milyen szó ez? Ravasz. Nabokov úgy hívja Humbert Humbert pisztolyát a Lolitában, hogy „Haver”. A véremet beszívja a krémszínű takaró, hallom, hogy csöpög a parkettára. Meg kellene fordítani az ágyat, hogy a másik irányba nézzen a fejem. Majd legközelebb, ha fekszem az ágyon Frankfurtban.

4.

A teásbögrémen alul van egy hollóházi pecsét. A Petőfi Sándor utcában vettem egy porcelánboltban, aminek a helyén már nincs semmi. A bögre oldalára dinoszauruszt festettek. Nem tudom, milyen fajta, pedig értek a dínókhoz. Nagy csont áll ki a fejéből. Mellette fészek öt-hat tojással. A dinó nem a fészekre néz, hanem ellenkező irányba. Olyan, mint Mona Lisa, nem lehet tudni, gúnyosan, vagy kedvesen mosolyog. És nem lehet tudni, lopja a tojásokat, vagy vigyáz rájuk. Cseles gyár ez a Hollóháza. A bögréhez jár egy tányér is, nincs rajta se tojás, se dinó.

5.

Zokogva ipszilonoztam a gyakorlópályán. Később kiderült, teljesen fölöslegesen. Ha van egy Smartod, nem kell ipszilonoznod. Viszont vannak más veszélyek, ahogy első este kiléptem az autóból, letört a tűsarkam. Az oktatóm sose mondta, hogy erre is vigyázni kell. Koncentráltam, talán túlságosan is, hogy úgy nézzek ki, mint “a szexis nő”, mikor kilép az autóból, és a lábát filmezik. Az összes ijedtségem a sarkamba szaladt. Mint múltkor a Mekiben, a hematit gyűrűmből egyszercsak kirepült egy darab, és a karamelles fagyimban landolt. Akkor a fagyimra öszpontosítottam túlságosan, most a lábamra.

6.

Farmerban fordítok. Az ablak nyitva. Októberben a fagyiskocsi elkezd egy árnyalattal agresszívabban zenélni. Kimentem a ház elé, úgy döntöttem, nem fogok utána rohanni, megvárom, míg a kacskaringós utcákon újból erre jön. Na, jó, egy kicsit sétálok. De merre induljak? Vizsonylag közelről hallatszott a hangja. Álltam a kapunk előtt, rágtam a szám szélét, és a fejemen keresztül éreztem a fülbevalóm ízet. Olyan íze volt, mint gyerekkoromban a hinta láncának. Egy szón gondolkoztam, aminek a fordítása mindig problémát jelent. Kiszolgáltatott. Megláttam a fagyiskocsit a másik utcában. Lassan araszolt. Egy Magnumot fogok venni. Fussak, ne fussak. Befordult ellenkező irányba. Nem mozdultam. Egyre messzebbről hallatszott a szignálja. Megint felbukkant, húsz méterre volt tőlem, megint elfordult. Akkor sikítani kezdtem. Megállt. Lassan odasétáltam. Nem volt fagyi, csak mirelt borsó meg gesztenyepüré. Majd jövő nyáron, mondta a sofőr. Akkor júniusban találkozunk, mondtam, és visszamentem fordítani.

7.

Például én visszanézés nélkül is sóbálvánnyá tudok merevedni. Múltkor egy buliban arra gondoltam, mi lenne, ha kiugranék az ablakon. Láttam, ahogy kiváncsian kinéznek utánam. Én vagyok a józan feleség, aki a Ráckertben sört hoz a társaságnak. Sokkal inkább lennék igazi pincérnő. Még mindig jobb, mint ülni és hallgatni. Sartre azt mondja, a pokol a másik ember. Mindjárt indulunk, mondják bíztatóan. Egy óra múlva a vécében kicsit kisírom magam. Nincs elég vécépapír, meg csöndben kell lenni, az ajtó előtt várakoznak. Visszamegyek a társasághoz, leülök a székre, amiről hiányzik középen egy léc. Elő akarom venni a zsebkendőmet, de a kabátom a mellettem levő széken van, és egy lány nekidől. Benyúlok a zsebbe, érzem, hogy a combjához érek. Rámmosolyog, és megkérdi, nem hoznék-e neki egy gintonicot. Elindulok a pult felé, visszafordulok, hogy milyen gint kér, és akkor merevedek sóbálvánnyá.

A táskám mélyén

Van a táskámban egy vanília-cseresznye ízű ajakbalzsam. A tégely piros, a táskám is piros, virágmintás, a virágok bogyói apró gyöngyök. Semmi más nincs a táskámban. Sétálok az utcán, és tudom, hogy semmi nincs a táskámban, csak egy tégely ajakír, ettől kiszolgáltatottnak érzem magam. Nincs nálam zsebkendő, pénztárca, igazolvány, kulcs, mobiltelefon. Ez a sorrend, így kell elsorolni, mielőtt elmegyek otthonról. Nagymamámtól ered ez a szokás, és most elképzelem, hogy áll kék ruhában az ajtóban, kezén fehér kesztyű, kalap, haja sűrű és hullámos. Áll az ajtóban, készül valahová. Anyukám tizenöt, a bájos és kedves Zsuzsika, csak épp nem meri fölvenni a telefont. Mert akkor mit is mondana. Halló. És utána mit. Nagymamám áll az ajtóban, szedelőzködik, és sorolja: zsebkendő, pénztárca, igazolvány, kulcs, cigaretta. Anyukám figyel, tudja, hogy ezek a fontos dolgok. Milyen a nyár Ontario-ban? Ugyanolyan forró és sűrű, mint Nebraska-ban vagy Iowa-ban? Fúj a szél a végeláthatatlan búza- és kukoricamezőkön? A szél, ami nem hoz enyhülést, olyan, mint sütőben a ventillátor, nem hűt, csak kavargatja a hőt. Mi lapul Gizella táskájában, amint halad az utcán Windsor, Ontarioban a házak között? A pénz, amivel kifizeti a boltját terhelő tartozást? Egy levél a kamionsofőr öccsének, akit hátrahagyott Magyarországon? A hajójegy, amivel hamarosan elutaznak Budapestre, hogy tíz év után a lánya újra láthassa az apját? Vannak fák az utcán? Szereti Gizella ezeket a fákat? Élvezi-e a napot, érzi-e bőrének illatát, amint megpuhítja a meleg? És a járda, melyen cipője kopog, milyen ez a járda? A cipője kicsit szorít, fehér lakk, mint a táskája. A táskája, amiben ott lapul a zsebkendő, pénztárca, igazolvány, kulcs, cigaretta. Mikor beszáll a kocsiba, rágyújt.

Zsuzsika otthon, harminc évvel később. Fölveszi a telefont, a lánya az, Magyarországról hívja, sír. Aztán már mindketten sírnak. A lánya egy sötét, budapesti lakásban. A szerelme elment, lejárt az ösztöndíja, hazautazott. Egyedül van egy budapesti lakásban, ahol hallja, ha a szomszéd fürdik, csobog a víz, a kakukkóra kakukkozik; sír, és felhívja anyukáját otthon, Connecticutban. Zsuzsika letörli könnyeit, miután leteszi a telefont. Később összeszedi a holmiját: zsebkendő, pénztárca, igazolvány, kulcs. Cigaretta már nincs. Anyja is leszokott rég. De a felsorolás megmaradt. Egyszer elment barátnőjével egy napra Toronto-ba, még gimnázista volt, és nem sorolta a listát. Kabátzsebébe vágott egy húszdollárost, és elindult. Toronto-ban aztán egy galamb rákakilt a fejére, és nem volt nála zsebkendő. Azóta sorolja a listát. A zsebkendő a legelső, a legfontosabb. Most is hangosan elmondja a listát, bezárja az ajtót, és elindul. Beindítja a motort, a táskáját a hátsó ülésre teszi, elkezdi kapargatni a jeget a szélvédőről. Padlizsánszínű Chevy kombi. Van mit kaparni róla. Közben a lányára gondol. A lánya Budapesten fekszik egy ágyon, ruhástól, hallgatja a szerelme kazettáját, a szerelme hangját, míg el nem alszik. Addig sír, míg el nem alszik, aztán reggel újra kezdi. Elfogy a zsebkendője. Anyja kapargatja a jeget, beszívja a friss, Új-Anglia-i levegőt, fagyos és éles, és egy kicsit buja, érezhető benne az égett fenyő édes illata. A kesztyűje átázik, leveszi, a táskája mellé teszi, kiterítve. Elindul óvatosan a jeges kisúton. A főút már tiszta. Szereti ezt az utat, behajolnak a fák. Most még jobban lehajlanak az ágak, rajtuk a sok, tiszta hó. Fölveszi a napszemüvegét a piros lámpánál, annyira vakít a havas táj. Elhalad a Mr. Donut előtt, ahol lányával ültek minden szombat reggel, mikor vitte őt hegedűórára Hartfordba. Minden szombaton ugyanazt rendelték. Cherry cheese. Most már nem mennének be a Mr. Donutba, félelmetes hely lett, sötét és riasztó, tele idegenekkel. Elhalad a Mr. Donut előtt. Hová megy? A kesztyűje szárad a hátsó ülésen, amíg megveszi az utolsó ajándékokat a hartfordi mallban. Mire visszaér, a kocsit újra hó takarja. Beteszi hátulra a csomagokat. Jövő héten hazajön a lánya. Karácsony, a lánya díszíti a fát, amíg ő a konyhában szórja a köménymagot a sós stanglira. Együtt lesz a család. A kandallóban ég a tűz. Egyszer egy évben gyújtanak be; nehéz takarítani, és bepiszkítja a szőnyeget. Beszáll a kocsiba. Nem takarítja még le a havat. Ül a kocsiban, sötét van, de mégis világos a fehér hótól és a mall fényeitől. Hallja a többi kocsi motorját, a roppanó lépteket a porhóban, a hókotró kocsit, amint küszködve tisztítja a parkolót. Ül a kocsiban. Tompa csend és hideg. Nem lehet kívülről látni, Zsuzsika bent ül, és sír. Előveszi táskájából a papírzsebkendőt.

Sétálok az Andrássy úton a piros szatén táskámmal, benne egy piros tégely ajakbalzsam. Élvezem a fákat és a tavaszt, élvezem, hogy kopog a fehér cipőm a járdán. Kicsit szorít, majd megszokom. Élvezem, hogy a nap melegíti az arcom, megpuhítja az ajkam. Ma valamiért nem soroltam el a listát. Nincs nálam zsebkendő, pénztárca, igazolvány, kulcs, mobiltelefon. Kiszolgáltatottnak érzem magam. Nem tudnak elérni, nincs nálam pénz, hogy vegyek egy kávét, nincs zsebkendőm, ha rám piszkít egy galamb. Nincs igazolványom, de minek is, hisz látja mindenki, hogy én vagyok. Megnyalom az ajkam, vanília-cseresznye ízű. Megnyalom még egyszer és még egyszer. Ma nincs nálam semmi. A nagymamám úgyis beenged, ha anyukám nincs otthon. Lóbálom a táskámat, szép és piros, síkos szatén, kemények a gyöngyök. Kinyitom, kiveszem az ajakbalzsamot, most már nincs benne semmi.